Budapesti Hírlap, 1921. november (41. évfolyam, 245–270. szám)
1921-11-26 / 267. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak 1 Egeri évre 660 K, félévre 340 K., negyedévre 170 K, egy hónapra 60 K., Egyes szám ára 3 korona, Ausztriában 8 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztés Csajthay Ferenc éra 3 korona. Budapest, 1921._________________XLI. évfolyam, 267. szám Szombat, november 26. Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Tisztelettel kérjük igen t, vidéki előfizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejében megújítani szíveskedjenek. Elmélkedés a válságról. Budapest, nov. 25. A nemzetélet nagy válságában a kormányválság csak átmeneti jelenség. A gyógyulás folyamatának megindulását azonban a kormányválság megoldásától kell várnunk és igy fel kell lélekzenünk, ha még annyira bizonytalanok is Bethlen István gróf küldetésének kilátásai. Mondják, hogy még nagy nehézségekkel kell megküzdenie, annál nagyobbakkal, minél tartósabb helyzetet akar teremteni. Sürgetik a programjának nyilvánosságra hozatalát. De aki nem tud magának véleményt alkotni eddigi politikájából, annak a program sem gyújt világot. Bethlen már többször adott programot. Markáns egyéniségét az a program világította meg legjobban, mellyel a Károlyi-korszak alatt bontott zászlót, hogy Tisza István szellemi és erkölcsi irányát a romokból kimentse. Az erő a fő és nem a program. A programot az élet diktálja. Az erőt a nemzet bizalmából és támogatásából kell meríteni. A magyar élet temérdek nagy bajjal van tele. Meggyógyításuk a program, más nem is lehet. Az lesz a helyzet ura, azé lesz a nemzet szíve, aki megnyitja az élet forrásait és a munka lehetőségét. Csak legyen egyszer már vége a politikai mesterkedéseknek. A nemzetgyűlés háromhónapos vakációja alatt sem volt nyugtunk tőlük. Ezért részben a sajtót kell okolnunk, mely állandó rovatban szórakoztatja a publikumot a különféle válságokkal és politikai szenzációkká. A sajtó jelentősége és méltósága megy veszendőbe, ha kritika nélkül engedi át a nyilvánosságot olyanoknak, kiknek jelentéktelenségüknél és megbízhatatlanságulál fogva örökké homályban kellene maradni. Csodáljuk a publikumot, hogy meg nem unja, vissza nem utasítja a semmitmondó és kölcsönkért vélemények tobzódását. Mit akar a magyar? Élni, dolgozni és szabadon lélekzeni. A nemzetgyűlés ezeket a lehetőségeket nem tudta vagy nem akarta megteremteni. A lehetőségek megteremtése volt a legkisebb gondja. Folyton az irányokkal, a világnézetekkel bajlódott, az osztályérdekekért verekedett és a hatalom után áhítozott. Nagyon kétséges, hogy ebből a betegségéből ki lehet-e gyógyítani és hogy egy beteg szervezettel meg lehet-e gyógyítani az országot A mostani válságnak i® az a legkritikusabb momentuma, hogy a pártokat próbálják megmenteni és nem a nemzetet. Bethlen felismerte az alapbajt, de a nagy operációban vonakodva asszisztálnak neki a pártok és a vezérek. Pedig Bethlen megbízásából arra lehet következtetni, hogy a kormányzói kihallgatások alatt leadott vélemények nem voltak kedvezőtlenek egy egységes párt lehetőségére nézve. A nehézség azonban legott kiütközik, amint a vélemények realizálására kerül a sor. A pillanatfelvétel most az, hogy nem a vezéreknek van bajuk a pártokkal, hanem a pártoknak a vezéreikkel. A vezérek baja nagy, mert elintézetlen dolgaik vannak. Részint a dutyiban ülnek, részint a kérdőrevonás kellemetlenségei várnak rájuk. Ha az országot, az életet, az erkölcsöt, a törvényt néznék a pártok, akkor talán túltehetnék magukat a kínos töprengésen. Az ország komoran nézi ezt az önzést, ezt az alkudozást, ezt a konokságot. Két év óta miatta nincs boldogulás, nincs szabadulás, nincs felemelkedés. Két éven keresztül a kormányok kivételes hatalommal, a pártok kíméletlen kizárólagossággal intézték sorsunkat. Jóért, rosszért ők a felelősek. De az anyagi és erkölcsi hanyatlás, az elégedetlenség, a kilátástalanság már akkora, hogy a felelősséget tovább nem vállalhatják. Új utakra kell térniök. Az eddigi metódusnak végképp búcsút kell mondaniuk, különben az ország búcsúzik el tőlük. Bethlen birkózását feszült figyelemmel kíséri az ország. Az a feladata, hogy az államgépezetből a két év alatt hasznavehetetlenné vált alkotórészeket eltávolítsa, sőt megsemmisítse. Hogy aztán a kormány igazán kormány legyen. Hogy ne legyen se mellékkormány, se kamarilla, se pártdiktatura. Hogy a vezér parancsoljon és ne a vezérkar. Hogy legyen kit követni. Szinte halljuk Bethlen felsóhajtását: „Kizökkent az idő, jó kárhozat! hogy én születtem helyrehozni az“ Rüssleh és kultúra. írta Richter Aladár egyetemi tanár. A Budapesti Hírlapban legutóbb megjelent néhány cikk, amely a magyar művelődés fejlesztésével és a megszállott területeken veszendőbe menő művészeti emlékeinkkel foglalkozott adna kezembe a tollai, hogy mint a felvidéki és különösen a pozsonyi viszonyok alapos ismerője, rátereljem egynémely dologra az illetékes körök fiigyelmét. Mária Terézia örökbecsű szobrának nyakába vetett és acéláréiból font drótkötél, mit a légionáriusok általi eröket megszégyenítő izommunkával kézi csigagépekkel rántottak meg, hogy romhalmazzá legyen Fadrusz remeke. — a magyarnak szólt, — a diákos meggondolatlansággal végrehajtott második király-puccs pedig a Habsburgok címén csupán résen lesett ürügy volt. Petőfi pozsonyi szobrát, amely a magyar művészi alkotások újabb sorozatában a lehető legszerencsétlenebbek egyike, Frigyes ausztriai királyi herceg (Grassalkovich) palotájának kápolnájába hordták el, abból a célból, hogy oltárt emeljenek belőle a csehek Alexander Petrovicsnak és vele hódoljanak a szerb nemzeti géniusznak! Újabb láncszem ez a csehektől tűzzel-vassal erőszakolt cseh-délszláv korridorhoz. Tartok tőle, hogy külügyiek tekintetében Bethlen újabb kabinetje is gyönge lesz Benes reálpolitikai sikereinek ellensúlyozásához. Nálunk az elszunnyadt magyar kulturgyesületeket az eljogászosodott kormányhatalom és országgyűlés a múltban sem vette valami komolyan. Benes szokalistákkal és légionáriusokkal is dolgozik és én még mindig idejekorán figyelmeztetem a magyar kir. kormányt arra, hogy van veszteni valónk, a kultúrában elegendőleg sok Pozsonyban és általában a felvidéken. A kulturbürokrácia félretételével tessék gyorsan cselekdni, különben nyomtalanul tűnnek el Rákóczi hamvai is a kassai dómból, mert a cseh vandalizmus előtt az egyetlen cseh szent, már már a nepomuki sem szent, szobrait sorozatosan dönötte ki a Légionáriusok vak dühe- Én ezt, a kulturrombolások szivet-leket borzongató listájával együtt, igy hallottam az eberhardi kis Apponyi-kápolna oltára felől. Felsőbbrendü kulurérdekből nem adok listát Donner, Hellebrandt, Messerschmidt, Tilgner, no meg — last, not least — Rigele Alajos, ennek az Istentől áldott faragó (tehát nem csak modelláló) szobrászművész pozsonyi műalkotásairól. Csupán annyit árulok el, hogy veszendőbe mehet Rigele szent Erzsébetje, mert magyar szent, — és elpusztulhat a Fraknóitól kezdeményezett Pázmány-epitáfium ▲ Budapesti Hírlap mai száma 10 oldal. szobrászati remeke a koronázó dómban, ahol már is nagyban folyik a cseh átalakító kulturmunka. És veszedelemben foroghat a Ferenc József király rendeletéből készült Erzsébet-emlék az elrabolt pozsonyi katolikus (Pázmány) gimnázium templomában, mely — nem tudják ám Budapesten! — a legsikerültebb Erzsébet-emlék a föld hátán. Megvan rá a valószínűség; a gimnázium Lechner magyar stílusában épült egész komplexuma Apponyi Albert gróf nevéhez fűződik és jegyezzük meg jól, hogy aktív cseh miniszter valamikor furkos bottal törte le Ferenc József alakját a koronázó dóm egyik különben szerencsétlen gondolatból keletkezett mellékoltárán . . . A trianoni határok prokrusztesi ágyából lépjenek elő a cselekvő magyarok. Mai politikai életünk a népek-nemzeteknek eszközökben éppenséggel nem válogatós küzdelmében egymaga: a halál. Műemlékeink pusztulásával pusztul a magyarok nemzete. Az erdélyi kérdés. Az erdélyi magyarság helyzetét Romániában a trianoni béke és a párisi egyezség határozza meg. Mindaddig, míg a Csonkaország külpolitikáját is ez determinálja, addig más politikára gondolni sem lehet. Tehát nem szabad itt — senkinek, nemhivatalos fórumoknak sem — az erdélyi magyarságban azt az illúziót kelteni, hogy a Csonkaországnak a kérdés megoldására vannak más eszközei is. Ez bűn a nemzet ellen és bűn Erdély ellen. A jelszavak helyett megfontol, komoly reá politikával kell a célt elérnünk. Nem szabad az erdélyi magyarságot ábrándoslásban ringatnunk. Azok a férfiak, akik nemesen és önzetlenül Erdélyben a magyarság élére állottak, hogy a Magyar Szövetségben a magyar erőket tömörítve, a magyarság eminens érdekeit az új államalakulásban megóvhassák, keserűen tapasztalják ez ábrándvilág következményeit. Borzasztó hibát követtünk el, midőn érzéktelenséget tanúsítottunk a külügyi kérdések iránt, de most égető kötelességünk, hogy világosan lássuk és értsük meg európai helyzetünket. Az erdélyi magyarság értékét európai relációban önmagának kvalitatív és kvantitatív súlya határozza meg. Természetszerűen az értékhatározás szoros összefüggésben áll a magyar nemzet európai értékével is. Miként a természetben a vonzás az anyagnak, úgy a politikai életben a befolyás a hatalomnak természetes tulajdonsága. Miként az égitestek, a nemzettek is saját súlyuk és távolságuk arányában vonzanak. Az erdélyi magyarság föladata — nemzeti sajátosságainak megőrzése mellett, mert ez elemi princípium — európai szempontokból nézve, csak konzervatív lehet. Egy erjedési korszakban élő államban, melyben az államhatalmat gyakorló faj nemzetiségből nemzetté való fejlődésének időszakát, éli, az állam benső erőtényezőinek állandó és folytonos ingadozása között, a magyarság a maga konzervatív erejével egyensúlyozó tényező lehet, mely a maga természetes vonzó erejével majd az erjedési folyamat befejezte után a széthúzó erőket maga körül leülepedni kényszeríti. A maga nagy nemzeti birtokállományát is csak ily módon tudja megóvni. Efemer érdekek szólhatnak radikálisabb irányzat mellett, de akimaradandó nemzeti szempontok szerint ítéli meg az erdélyi helyzetet, csakis e megoldás mellett foglalhat állást. A magyar nemzet életerejének egyik titka az, hogy fajunk érzelmeiben és ösztöneiben konzervatív. Konzervatív a szó jó értelmében és a nemzet története is azt mutatja, hogy emelkedésének időpontjai mindig azok voltai, mikor konzervatív reálpolitikai irány a fokozatos fejlődés törvényéhez való alkalmazkodással irányította a nemzet életét. Az erdélyi magyarságnak nemcsak faji tulajdonságainak megőrzése érdekében kell Erdélyben konzervatív politikát fertatnia, hanem azért is, hogy Európa előtt megmutassa, hogy mint kultúrfaj.