Budapesti Hírlap, 1922. december (42. évfolyam, 275–298. szám)

1922-12-08 / 281. szám

■ Ára 10 korona, Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 281. szám Péntek, december 8. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. 408 fizetési árak. Egy hónapra 200 korona, negyedévre 500 korona. Seflyes szám ára 10 kor. Ausztriában egy példány ára 1OOO osztrák kor. Jugoszláviában egy példány óra 3 .jugoszláv korona*­hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc­­ .­■ Szerkesztőség: Vili. ker., Rükk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. ^ Fertőzött vér. Budapest, dec. 7. A nemzetgyűlés olyan, mint a vére mérge­­zett ember. Hol a hátán, hol a mellén, hol a homlokán, hol a hóna alján fakad ki a vérében lappangó nyavalya. A fertőző bacillus rendsze­rint közbeszólások alakjában dolgozik. A minap a miniszterelnök felé röppent a spérgezett nyíl a tőzeg­szerződés dolgában. A miniszterelnök­nek módjában volt egy férfias gesztussal oda­­, vágni a szerződés egész anyagát s azt mondani: itt van, bizonyítsátok a hiteles adatokból. Nem mer, nem akar, vagy alkalmasint nem tud senki sem az adatok ellen bizonyítani, hát ez a dolog hallgat. Ma egy másik patába volt Egy hebe­hurgya képviselő, a­kinek különben nem közön­séges esze elől el talált ss haladni a nyelve, Rassay képviselőt gyanúsította meg azzal, hogy pártja cseh pénzt kapott választási költségre. Rassay, mint a­hogy mai (csütörtöki) lapunkban meg­, irtuk, ezt az infámis híresztelést ott nyomban kivégezte s a meggondolatlan képviselőt úgy a falhoz szorította, hogy kénytelen volt sajnálat­tal kijelenteni, hogy vádját bizonyítani nem tudja. Ő azt mondta ugyan, hogy egyelőre, de ez az egyelőre ezúttal nem is egy becsületes ma­gyar szó, hanem csak a fügefalevél, mely csak fogyatékosan sem tudja eltakarni azt, a­mit e dologban szégyelni kell. Sajnos, ezt a tegnapi incidenst ma ismét fölvezették a tisztelt Ház elé. Indítványt tettek, hogy küldjenek ki parlamenti bizottságot, mely megvizsgálná a dolgot. Ezt az indítványt termé­szetesen Rassay barátai adták be. S mikor kö­vetelték a vizsgálatot, hivatkoztak a miniszter­­elnök esetére, melynek aktái, gondolom, a pénz­­ügyi bizottságban tétettek le, hogy ki-ki átvizs­gálhassa. A miniszterelnök természetesen­ nem fo­gadta el az indítványt. Elvégre az ő dolgában nem is küldtek ki parlamenti bizottságot.­ ő maga tette le a parlament egyik állandó bizott­sága asztalára az aktákat, hogy a­kit érdekel, áttanul­hassa. De még ha bizottságot rendeltek volna is, más az egy oszág kormányát gyanús üzletekkel megvádolni és más az a verbális injuria, mellyel a képviselő urak egymást trak­­tálják oly tékozló pazarsággal. A kormány felelős reprezentánsa a nem­zetnek; a kormány kifelé és befelé is képviseli az országot. A kormány bűne a nemzetet szeny­­nyezi be s a kormány felelősségre is vonható. Rajta tehát diffamáló vádat száradni hagyni nem szabad. De jól járnánk, ha minden gyanúsításért, sértésért és csúnya vádért, a­­mellyel a képviselő urak egymást megtisztelik, parlamenti bizottság előtt akarnának perre menni. A boldogtalan parlamenti bíróságnak, melyre ezt a terhet rá­rónák, jóformán permanenciában kellene len­nie. És azt sem lehet komolyan venni, hogy egyszer-egyszer súlyos vád is akad a relatíve enyhébbek között. Mert abszolúte mind súlyo­sak. A panama, atrocitás, erőszakosságok vádjá­ról nem is beszélek, de ott van a Benes, a nép­­biztosság, az oláhokkal való cimboraság, a destrukció, a Károlyiság, az oktobristaság, mind előfordult s vihart csinált a Házban, hogy aztán elüljön és legközelebb, mintha semmi sem tör­tént volna, újra előröppenjen. Ha mindezt par­lamenti bizottsággal akarnák elintézni, nem ma­radna képviselő a tanácskozások számára. Orvossága azonban van ennek is, de nem az, hogy képviselők, kik azért küldettek ki, hogy törvényt hozzanak, összeüljenek bagatell-biró­­ságokká s egymást kenjék feketére vagy mossák fehérre. Orvossága ez epidémiának, ha a párt megfegyelmezi, az egyén pedig megembereli magát. Hát olyan nehéz dolog lenne az, hogy felnőtt emberek egymás igazságát meg tudják hallgatni becsmérlő gorombaságok és inzultu­sok nélkül? Nem vagyunk már képesek tisz­tességesen tanácskozni? Azzal a gondolattal kelljen az embernek a törvényhozó terembe lépni, hogy itt minden pillanatban belegázolhat valaki a jóhírébe, tisztességébe és becsületébe?­ Minden ember megfelejtkezhetik egy-egy pillanatra magáról, az bizonyos. De a tisztesség­­es ember a másik pillanatban magához tér és reparációt ad. A­hol azonban a megfelejtkezés mindennapos, a sértegetés szokás, -sőt virtus­: számba megy: ott ne beszéljünk tisztességről, lovagiasságról, reparációról, mert ott az ural­­­kodó elv nem a iusticia regnorum fundamen­tum, hanem az, hogy ki a legény a csárdában.­Sajnos, van ebben a züllésben a kor szel­lemének, a világáramlatnak is része, és ehhez bajos ma hozzáférni. De a pártvezérek sokat tehetnek a féktelen lelkek fegyelmezésére, a­kik a törvényhozás levegőjét megrontják, komolysá­gát kompromittálják, tekintélyét lerombolják és munkáját szinte lehetetlenné teszik. A­ki legé­­nyes temperamentumát nem tudja a hely díszé­nek, hivatása fenségének, a közérdeknek és a­ nemzet jóhírnevének alája rendelni, azt ki kell dobni a pártból, magára kell hagyni a Házban, szégyenére a­­ választóinak. A költő. írta Bartóky József. Ambrosius barát az egrészi kolostor kertjében olvasgatott a szeptember­ délelőtti napsütésben. Az ifjú olasz barát, bár jó ideje élt már ebben a kolos­torban, bizony sehogy sem tudta elfelejteni Ferrara, Urbino és Nápoly egét. Most is olyan mozdulattal fogta össze mellén a kámzsáját, mintha itt a Vág­­vize mellett folyton fázó szivét így akarná felm­de­­gíteni. A magánosan üldökélőt az olvasásban, úgy délidő felé, Johannes barát zavarta meg, a­ki, ám­bár csak tegnapelőtt érkezett a kolostorba, ma reg­gel már a mezőre ment sétálni. Az uj barát, Johan­­nes, úgy látszik, igen hamar megbarátkozott a ko­lostor bozontos, nagy kutyájával, mert az már vele­járt a mezőn s most vele jött hazafelé. — A mezőn jártál? — kérdezte Ambrosius­­a felé közeledő barátot. — Igen. Te nem szoktál a mezőn sétálni? —■ Nem, olyan idegen, unalmas, szomorú itt nekem a mező . . . Johannes leült a padra Ambrosius mellé, a kutya meg leheveredett eb­bük a fűre s figyelmesen nézte a két csuklyás barátot. Kis­vártatva megszó­lalt Ambrosius: — Hogy vizsgál bennünket ez a ronda kutya! Pedig hiába néz reánk, mert még­sem tudhatja,­ mi­lyenek vagyunk. A kutya csak alulról nézve látja az ember arcát, holott így másmilyen az ember, mint szemtől-szembe nézve. — Lehet, hogy igazad van..— felelte Joh­an­­nes, — de szemtől-szembe nézve is csak az tudja, hogy milyen az ember, a­ki nemcsak a látószemé­vel néz. Erre hallgatás következett. A kutya egy da­rabig még fel-felpilantott a két csuklyás barátra, azután elaludt s arra sem vetette fel a szemét, hogy Johannes később megszólalt: — Mióta vagy már itt? — Majdnem másfél esztendeje, — felelte só­hajtva Ambrosius. — És miért küldtek ide? — A ferrarai herceg, Alfonzo, nővéréhez Eleo­­nórához szonetteket írtam. — Szeretted a hercegnőt? — Nem! Ne érts félre! Tudtam, hogy Tasso Torquato őrülten szereti a hercegnőt, én tehát azért választottam Eleonórát költői ideálomnak, hogy szonettjeim a vetélytárs versengő szerelméről szól­­janak. Tassét, a­mint bizonyára­­hallottad, a herceg tömlőébe vetette, engem pedig bíboros barátja ide száműzött: ebbe a hideg Magyarországba, a­hol én most tulajdonképpen költő-mivoltomért szenvedek! No, de megbosszultam magamat! A bíborosra, a­ki rímfaragó volt, ezt írtam: — Jó költő! Solfse félj te a lompen házi kutyától, Égi erőt szimatol s nem bánt téged az eb! Versfaragó pimaszoktól óvjad a lábadat inkább, Mert az ilyen irigyebb s nemcsak ugat, harap is! Johannes­ nem szól­ semmit s nem is mosoly­gott azon, hogy imhol egy poéta azt hirdeti, hogy a­ kutya megérzi, de a versfaragók nem ismerik fel a költőt! Ambrosius újra kezdte a beszélgetést. — Ha érdekel a költészet,' • szives örömmel megmutatom neked­­szonettjeimet. Johannes szemeivel az őszi ég fehér fátyol­­felhőinek csendes suhanását követve, szinte elmés lázva válaszolt­: — Óh, bárha magam még sohasem mertem verset írni, nagyon szeretem a költeményeket! Sej­tem ugyan, hogy minden érzés és minden gondolat haloványabb s fakóbb lesz, ha leírva a betű-kertbe kerül, — de mégis azt tartom, hogy a költemények az emberi léleknek igazán legcsodálatosabb virágai!) Ambrosius azt gondolta magában, hogy a köl­tészetért igy lelkesedésnek hajlandóságát még inkább, megnyeri, ha annak hiúságát legyőzve, személye iránt érdeklődést mutat, ezért ravaszkodva, halkan! kérdezte:­­ — Téged valami szerelmi történet miatt szám­űztek ebbe a kolostorba?­­ — Nem. Éppen nem! — válaszolt Johannes­­ — Az én történetem egészen egyszerű- Három esz-­­tendővel ezelőtt térítő­ utra küldtek. Valahogy elke­rültem Rifába, a­hol Ezeldel próféta hirdette egy­kor a zsidó vallást Innét Meshed-Ali felé indultam.­ Mikor a síita vallás nagy prófétáját majdnem ezer­ esztendővel ezelőtt megölték, a gyilkosok a holttes­tet egy teve­ hátára kötötték s a tevét kiverték aj­sztábra. A teve a holttesttel a­­hátán, forróságban,á­lvészben, esőben, porban addig barangolt a sik-i fon, míg a kötetek lerothadtak és a próféta holt-j le a földre zuhant. A hol ez történt, ott­ épült fér, shed-AU városa s a próféta sírja a síita vallás ■őinek szent helye lett. A hivő!­: azt tartják, hogy a ki életében egyszer elzarándokolt erre a szenti­ére, az idvezül, az pedig, a kinek holtteste ad­­féta, Ali, sírja közelében pihen, az az utolsó isté-J óc­q TV­1rrbl p 11*príífiíTVVnCSCn 1T ül6TL11VCTd A Budapesti Hírlap mai száma 1$ oldal Praznavszkyt felmentették — Változás a párisi magyar követség vezetésében* — Külügyminiszter-változás küszöbén?­­— 1 A Magyar Távirati Iroda jelenti, hogy a kül­ügyminiszter előterjesztésére a kormányzó Praz­­novszky Iván rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert a párisi m. kir. követség és a spanyol királynál felállított m. kir. követség vezetésétől fel­mentette és megengdte, hogy neki ez alkalomból a nehéz körülmények között teljesített eredményes­ működéséért elismerése tudtul adassék. E meglepő néhány sor nem derít világosságot­ arra, mi az oka párisi követünk váratlan elmozdí­tásának. Praznovszky valóban nehéz körülmények­ között, a trianoni békeszerződés megkötése utáni foglalta el felelősséggel teljes állását és hitelt ér­demlő források tanúsága szerint, nagy szorgalmával, és tapintatos modorával sorra megnyerte mindazok-

Next