Budapesti Hírlap, 1923. június(43. évfolyam, 122–145. szám)

1923-06-10 / 129. szám

a­ nyatlása utján. Az áll­am emeli a tari­fát s ezzel is drágít önmagának is. A kivitel és behozatal ügye sem le­het jól irányítva, mert a tett intézke­dések önmaguknak mondanak ellent. Ha valamely áruból valóban van fölös­legünk s igy kivitele hasznos, azt nem szabad sem kiviteli engedélyhez, sem illetékhez kötni, hanem szabaddá kell tenni, hogy a kivitelből több legyen a haszon. Ugyanez áll a behozatalra is. A­minek a kivitele káros, mert a­mi van, arra itthon volna szükség, azt meg egyáltalában nem szabad kiengedni sem engedéllyel, sem illeték mellett. A­mi pedig a nyerstermények kivitelét illeti, ez, szerény nézetem szerint, nem egyéb, mint érvágás. A háború előtt termelt az ország évi 40 millió mm. búzát és kivitelre szorult, mert 20 mil­lió lakos azt nem bírta elfogyasztani. A 40 millió lakosú Franciaország ter­melt 100 millió mm. búzát és mégis behozatalra szorult. Ez pedig azt je­lenti, hogy a francia nép sokkal job­ban élt, mint Magyarország népe. És ma, mikor legtermőbb területeink hiányzanak, lehetnének fölöslegeink? Én ebben kételkedem. Azért, mert a kormány azt mondja, hogy ennyi­­a fölösleg, még nem következik, hogy a többi is el ne fogyna, ha meg tudnék fizetni. De mert drága, inkább kopla­lunk s mert itthon minden drága, pén­zünk értéke külföldön is csak csekély lehet. Mindezt belátni nem lehet nehéz, de azért közgazdasági kormányzatunk mégis nyakló nélkül ragadja lefelé a lejtőn az ország’ szekerét, pedig hát közgazdasági életünk a sok rendsza­bállyal ugyancsak gúzsba van kötve még ma is, három évvel a békekötés után. Bilissoiiifii item stapfe elfföpSini a parlamentet. — Box olasz minisEfi®g*eSnöife­­gs0efieM Elocswágsja a virágzó fasizmus isom rom­feorga széf az alapformása.!­ Ma reggeli számunkban már közöltük Mussolini miniszterelnök szenátusi nagy be­szédének egy részét, mely Európa válságá­ról és a magyar jóvátételről szólt. Ma érke­zett római jelentés szerint Mussolini még a következő érdekes külső politikai és belső­­­politikai kijelentéseket tette. — Olaszország politikai akciója — úgy­mond — a kis-antant államaival és az utódállamokkal szemben azt célozza, hogy a szerződéseket tiszteljék és végrehajtsák. Csupán ez a politika hozhat gyorsan jó gyümölcsöket a dunai államok gazdasági újjászervezése terén, a­mi egész Közép- Európa gazdasági újjászervezésére kihat. Olaszország barátságos és mérséklő ak­ciója több izben érvényesült ilyen szellem­ben. A­mi Jugoszláviát illeti, a santa-mar­­gheritai egyezségek végrehajtása minden kezdő nehézség ellenére kielégítő módon halad előre. Fiume kérdése már komolyabb nehézségeket jelent, mert a város jövő gaz­dasági életének biztosítása több olyan gaz­dasági probléma szabályozását kívánja meg, a­melyek részben ellentétben állanak, a politikai jellegű problémák szabályozásá­val. Az olasz politika — úgymond —­­Oroszország irányában nem táplál túlságos illúziókat, de nincs eltelve előítéletekkel sem. Elvárja azonban, hogy a moszkvai kormány lelkiismeretesen teljesíti az aláírt egyezségeket és tartózkodik minden ellensé­ges akciótól és propagandától. Mussolini megemlítette ezután azokat a tárgyalásait, a­melyeket osztrák, román és magyar miniszterekkel folytatott s kijelen­tette, hogy az olasz külpolitika, a­mikor egyrészt a nemzeti érdekek megóvására irá­nyul, másrészt ugyanakkor az egyensúly és a béke elemét kívánja alkotni Euró­pában. A belső politikai kérdésekre tért­e át, ki­jelentette Mussolini, hogy egyetlen fasiszta sem akarja szétrombolni az alkotmányt, a­melyet ércfalakra , építettek. A kormány nem akarja eltörölni a parlamentet, ellen­kezőleg, az a törekvése, hatan azt megja­vítsa és tökéletesítse. A fasizmus nagy­tanácsa a kormánynak felelős. A fasizmus szindikalista mozgalom, amelynek másfél­millió munkás és paraszt van soraiban. A fasiszta kormány előtt az olasz kor­mányok mindig reszkettek vagy az újság­íróktól, v­agy a­­ szabadkömű­velektől, .vagy. a. , néppártiakból,,..,"4. kormány a maga céljait követi és nem ismer semmi­féle más kormányt. Mussolini beszéde végén kijelentette, hogy egyetlen becsvágya, hogy az olasz népet virágzónak, nagynak és szabadnak lássa. A miniszterelnök beszédét a szenátorok nagy lelkesedéssel fogadták. Helyükről fel­emelkedve, percekig tapsoltak, majd sor­ban üdvözölték a miniszterelnököt Nenni. Irta: Bárd Miklós. Köszönet ti jó angyalok! Robot napszámon túl vagyok, S a rég megunt világi üzlet Sodrát kerülve, dalos ünnep (Lehetne minden egy napom, De föllendülve szabadon, Országcsavargó lett a Múzsám, És hegyen-völgyön messze húzván, Nincs terve, célja, vágya semmi, Csak menni, E• menni.• Elérve élte alkonyát, Fölébredt benne a nomád, Ki sátrat bont, ha jő a hajnal, Napban delel, s a csillagokkal Jó ismerős vándor barát. ■Nap edzi ércessé szavát, Elzsongitja a puszták éje, Belé dalol a síró szélbe, S nincs terve, célja, vágya semmi, Csak menni, — menni. M­alomgit. Irta Zábráczky József. Hét vármegyében ha lehetett is, de a szomszédos háromban bizonyosan nem volt még egy olyan kívánatos, alkalmatos fehér személy, mint a minő a maga idejé­ben Harangozó Veronka volt. Az öreg Harangozó , a­ki véletlenül még hozzá egyházfi-harangozó volt, büszke is volt a leányára. Úgy vasárnap délutánon­­kint, a­mikor litánia végeztével ő is be­került az Arany Bikához egy-két pohár borra, egy kis kuglizásra, ott sok minden­ről, többek között a leányokról is szó esett s kiváltképpen a szépséges Verenké­ről. Nem mulasztotta el soha sem kije­lenteni, hogy bizony az ő leányára akárki fia-borra a szemét reá ne emelje, mert az ilyen szépséges teremtésnek meg kell csi­nálnia a szerencséjét. Az ő leányából leg­alább is fiskálisnénak kell lenni. Bizony ő alább nem adja. Meg is fedte a kényes beszédért a harangozós Hörcsik, az asz­talos. — Ugyan édes komám, már hogy be­szélhet így botra. Mit tudhatja figyelmed, hogy a Veronka szive hol, mikor, kitől kozmásodik meg. Nem jó az, ha az öre­gek beleártják magukat a szivbéli ügyekbe. Úgy kell annak megtörténni, mint tavasz­­szal a fűzfa fakadásnak. A tavaszi nap­sugár kicsalja a birkát, úgy kell, hogy megjöjjön a fiatalok szivébe is az érzés. De még úgy hallik, hogy az alsó molnár fia, Feri kerülgeti is a Veronkát, hát ennél kivánhatna-e magának különb­­öt? — De már erről szó ne essék — for­­tyant fel a büszke harangozó — hát mit gondol­kotnám, hogy én, a leányomat azért járattam iskolába az apácákhoz, hogy most, mikor olyan lett, mint egy szép virágszál, odaadnám ehhez a tót pa­raszt molnárhoz! Mán bizony hogy nem. Szó­ szót húzott, úgy annyira, hogy e beszélgetést meghallották a szomszédok is s igy mi sem természetesebb, mint hogy Harangozó kijelentését siettek tudtára adni az öreg Fricsó molnárnak. Ha a szomszédok kutyája lábikrán ha- t kapta volna, nem jött olyan dühbe a gaz-­­­dag, kényes molnár, mint arra, hogy őt­­ meg a fiát tót parasztnak merte titulázni . Harangozó. — Hallod-e te Feri — szólt reá a fiára : — ez a falu cselédje,­ ez az egyház cse­lédje, ez a senki-semmi templom egere, ez a Harangozó minket tót parasztnak nevezett. Azt mondom én neked, hogy még egyszer ne merd a szemedet reá­vetni a leányára, egy tapodtat se tégy utána, mert Isten az apám, hogy eltöröm a lá­bad szárát, ha meg ez sem használ, hát kitagadlak, mehetsz, a merre a két szemed lát, engem ne nevezz többé apádnak. Megértettél? Szegény Fricsó Feri az nap úgy jött­­ment, lett-vett a malomban, mint a kinek nem jutott káposztás föld. Panaszkodtak Budapesti Hírlap 1923 junius 10. (129. sz.) a zimonyi Hékkönyv, írta ifj. Leopold Lajos. Batthyány Kázmér külügyminiszterünk 1849-ben fölajánlotta Zimony városát du­nai Gibraltárul Nagybritanniának, hogy cserébe fegyveres segítséget kapjon az orosz túlerő ellen. A Foreign Office nem élt a magyar ajánlattal. Ha másként hatá­roz, ha sasszeme hetvennégy évvel ezelőtt átpillantja a Dunavölgy brit vonatkozásait, ez esetben Colonel Todlate, a dunai Gibral­tár kormányzója a következő bizalmas je­lentést küldhette volna el Curzon lordnak e napokban: „ . . . Megvártam a futárt, mert a posta még most sem bátorságos. Ez aggodalma­mat illetőleg legyen szabad a rövidség ked­véért utalnom Mary Wortley Montagu lady útleírásaira, alighanem a Pope-hoz írt le­velében részletezi az aggodalmat, mellyel Savoyai Jenő 1716-ban lebeszélni igyeke­zett, hogy e vidéken a szárazföldi utat vá­lassza. Egyáltalán, a­mire Lordságod figyelmét különösen föl akarnám hívni, az a feltűnő tény, hogy a szövetséges és tár­sult hatalmak győzelme a szerbektől és ro­mánoktól megszállt magyar területeken a diadal lendülete helyett oly rohamos gaz­dasági hanyatlást eredményezett, mely rendszerint nem megnyert, hanem elvesz­tett háborúkat szokott követni. E különös jelenség okát Kelet anyagszerű­ merevségében keresem, a­mellyel egyfor­mán viselkedik a gazdasági élet változó tényeivel szemben. Európa ott kezdődik, a­hol ez a merevség véget ér. Európa ott kez­dődik, a­hol disztingvál­ni kezdenek. Az európai ember azt mondja: „ha ketten ugyanazt teszik, az még nem ugyanaz“, Európa azt mondja: „embere válogatja.“ A keleti ember hite és bírálata — Tibettől Belgrádig — olyan, mint a guruló kő, mint a terjedő láva s az örökkévalóság misztériumában nem jut el tovább a mú­mia balzsamánál. Bizánci stíl, törvényhozó fetisizmus jel­­­lemzi a közelkelet ma egyetlen mértékadó gazdasági tényét, a birtokreformot is, mely­nek szertelensége európai vásárlóinkat gyengíti és tengerentúli kenyerünket drá­gítja. Farrtó szellemtelen építőkedve for­dult visszájára: piramidális szeszéllyel kezdték meg a falbontást Kelet-Európában­ is az eh­ősök, hogy megégette a lisztjüket sorra. Akkoriban még olyan világ volt,­­ hogy a fiatalok előtt szentírás az, a­mit az öre­gek mondtak, parancsoltak,­­ nem úgy, mint ma. Mostanában a csirke okosabb, mint a tyúk. Várta-várta esténként Veronka a kis kertben a molnárok Ferijét, de hiába várta, nem jött kiz az. Nem tudta elkép­zelni, mi lehet az oka elmaradásának. Fájt nagyon az elmaradás, mert mi taga­dás benne, tetszett neki a Feri, szerette s tudta — hiszen megmondta a legény — hogy ő is szereti őt! Már erősen őszre járt az idő, mikor egy holdfényes este Veronka kiállt a ház elé szomorkodni, ábrándozni. Éppen azon gondolkozott, minő más lenne, most itt Feri mellé szorulva ülni, nézni a holdat, hallgatni a békák brekegését, szőni kép­zeletben a jövendőt. Látta magát gyönyö­rűséges fehér menyasszonyi ruhában, fehér fátyollal, mirtuszkoszorúval, a­mint nagy násznép-kísérettel Feri viszi a templomba, örök hűséget esküdni. Látta azt is, hogy irigykednek a szomszédok, a falu népe, hogy lesz ő a gazdag molnár fia felesége. Boldog lesz, gazdag lesz. Nem is lesz olyan puccos asszony a környéken, mint ő! Fog telleni reá! Ha megszereti, kívánja a szép, finom ruhákat, mert szép szeret, szép akar lenni. Ma pedig erre nem igen telik az egyházfi leányának. A­mint így ábrándoznék, az utcán isme­rős lépteket hall. Megdobbant a szíve, ez a bolondos jószág. Nem tévedett. Az után Feri ment elgondolkodva, úgy, hogy észre sem vette a fal alatt ülő leányt, Veronka nem bírta megállni, hogy meg ne szólítsa a férfit. — Feri, — hát nem csak kerül engem, de már meg sem ismer? Mit vétettem magának? Megdöbbenéssel állt meg az utca köze­pén a férfi, majd lassú léptekkel a kerí­téshez jött. — Jó estét Veronka! Nem vettem észre, hogy itt ül, de nem is gondoltam, hogy ilyen későn így magában kint van „E pillanatban, — írja a belgrádi és buka­resti német követségek mezőgazdasági atta­séja — midőn az utolsó nagybirtokot is szétbontják, a csaraniszták (parasztpárt), táborában már hangok hallatszanak, hogy­­a az eddig mentesített területeket is fel kell osztani. Egyelőre a paraszt telítve van és nem jut eszébe, hogy a ma jóllakottsága talán ,­ holnap éhínségét jelenti. A jelen­­ percben nem lehet elgondolni, honnan ke­rülne elő a hajtóerő, mely a gazdasági motort újból elindítsa. Kelet-Európa agrár­mozgalma elementáris hatalommá vált, mely a maga lélektani ösztönei után megy és mindjobban és jobban kivonja magát az államhatalom politikai ellenőrzése alól.“ A háború előtt Fisher Unwin, a londoni ki­adó Budapesten meglátogatta Tisza grófot. A­mikor megkérdezték, volt-e köztük poli­tikáról szó, Fisher Unwin kedvetlenül fe­lelt: „valahányszor a magyarországi nem­zetiségekről kezdtem beszélni, Tisza gróf válasz helyett Írország felől érdeklődött.“ Nem felelhet-e Bukarest és Belgrád hasonló gesztussal, ha agrárhelyzetéről bírálatot mondunk és egy-egy baráti tanácsot meg­kockáztatunk? Nem, mert a magyaroktól elvett területen nem az történik, a­mi 130 év előtt Franciaországban, százados vérpa­takok árán Írországban, a bolusevikiek agyaglábú esetlenségével Oroszországban, de még az sem, a­mi 1918 óta Ó-Romániában történt, a­hol mindenütt rég szétmosott föld­darabokat rögzítettek meg jogilag, a­nél­kül, hogy igazolt életrevalóságot ■ a való­színű élhetetlenségnek dobtak volna áldo­zatul. Most és itt történik először, hogy virágzó birtokokat juttatnak ebek harmin­cadjára. Mert a magyaroktól elvett terü­leten nem az arravalóság, nem a műveltség, nem a csü­ggedetlen céltudat lassú szelek­ciója folyt le, mint az Alpesek és fjordok parasztjai közt, vagy mint Amerika heted­félmillió farmján, a­melyeknek ma már 15 milliárd dollár évi produkciójuk és 3 millió telefonállomásuk van, de a­melyek a míg ide elértek a lemaradt alkalmatlanok és a lusták és kishitűek többszázados temető­­­ jén gázoltak át, — nem, a magyaroktól elvett területen az alkalmasabb, szellemibb és bátrabb munkatervét küszöbölték ki a behelyezett dobrovok­ok és csaraniszták. A balkáni agrárpolitika Bánát svábjaira és az erdélyi szászokra is hiába utal: ezek meg dúvadtól ellepett, irtatlan vagy szét­­dúlt tartományokat kaptak egykoron s ki­— Nem vagyok én magamban, Feri — sóhajtott a leány — hiszen vélem van mindig, szüntelenül minden bánatom. — Ne bánkódjék, ne ölje magát, Ve­ronka, elég, ha én epesztem magamat. — Már ugyan miért epekednék maga, Feri, hiszen maga férfi, maga azt teszi, a­mit akar, a­mit tetszik, — de én, sze­gény leány, nekem nehéz, szomorú az életem, — felelte a leány. — Nagy sora van az én állapotomnak. Az én szivem úgy kelepel, mint otthon a nagy malomkerék, még hozzá senkim sincsen, a­kinek elpanaszoljam szivem baját, búbánatát. — Hát én már senki sem vagyok ma­gának, Feri? — kérdezte a leány könnyes szemmel, — miért nem mondja el nekem, miért nem mondja el azt is, hogy miért kerül oly hosszú idő óta. — Ha nem utál, kerüljön beljebb, üljön ide mellém, mondja el, mi minden történt magával. Feri kétszer sem mondatta magának az invitálást s már is bent termett a leány mellett, s beszéltek-beszéltek sokat­ hosz­­szan, úgy, hogy bizony a kakas kukoréko­lása rebbentette őket széjjel. Reggel az őröltető menyecskék már azzal mulattatták az öreg Fricsót a ma­lomban, hogy látták, a­mint Feri ugyan­csak ölelködzött az eresz alatt Harangozó Veronkával. Lett ebből a malom táján hadd el hadd, a vége pedig az lett, hogy harmadik va­sárnap Fricsó Feri jegyet váltott — atyai parancsra — a baráki molnár egyetlen leányával. A­melyik nap a jegyváltásnak híre futa­­modott, Harangozó Veronkát otthon két ízben is hideg vízzel locsolta fel a riadt apja Talán jobban tette volna, ha fel nem locsolja, ha hagyja elaludni örökre, mert ettől kezdve a szelid, szépséges Veronkát mintha kicserélték volna Kerülte az ap­ját, kerülte az embereket, de még az ott­honát is. Jött-ment, járt-kelt, mint a hold­kóros. Legtöbbnyire a patakmenti füzes­ben hallgatta a patak vize csobogását, a füzek, nyírfák suttogását. Itt került össze a földesúr huszártiszt fiával, a ki ott van

Next