Budapesti Hírlap, 1923. július (43. évfolyam, 146–170. szám)
1923-07-01 / 146. szám
2 az iskolán BituQli népmMés. Is"35n M^sszelsf Ö dl .Sin dr. egyet. faiját* Az iskola adja meg műveltségünk alapjait, de a maga egyéni műveltségét mindenki önmaga szerzi meg az iskolán kívül, mindenki önmaga építi föl a saját lelkében. A mennyire fontos és alapvető az iskola munkája, épp annyira fontos az a munka is, melyet mindenki a maga műveltségének a teljes kiépítésére, a maga lelki világának a kialakítására az iskolán kívül s az iskolán túl végez. Ebben a munkában az a rész a fontosabb, melyet az ember önmaga végez s igen gyakori, hogy ezt a munkát minden segítség nélkül végzi. Az imi-olvasni tudás megnyitja az utat a könyvekhez, az irodalomhoz s ennek segítségével s az iskolában szerzett alapismeretek támogatásával könyvekből, az életben szerzett tapasztalatokból, társalgásból s esetleg itt-ott hallgatott előadásokból alkotja meg mindenki a maga műveltségét s ennek alapján alakítja ki világnézetét s az ezekből folyó értékelés segítségével szűri le életelveit s alakítja meg életprogramját, a mi azután megszabja állásfoglalását a világ változatos eseményeiben szemében s magatartását az életkörülmények különböző alakulásában. Az iskolaköteles kor még nem alkalmas arra, hogy a világnézet és a jellem kialakuljon. Csak később, a 15—20 éves korban, mikor az ifjú férfiúvá érik, kezd kibontakozni a jellem s kezd alakulni a világnézet és életfölfogás. Ennek az alakulásnak nincs is mindig határköve, még később is a külső hatások, az élet, az irodalom, a művészet, a politika, a propaganda hatása alatt gyakran módosul a kép, a melyet a világról alkottunk magunknak s a fölfogás, mellyel az életet végigküzdeni s végigélni akarjuk. Pedig sorsunk, mindnyájunk sorsa s a nemzet sorsa is, mennyire függ attól, milyen ez a fölfogás s ennek alapján milyen az a magatartás, melyet különösen a válságos és nehéz helyzetekben tanúsítunk,mikor döntő események Szcillája és Karibdisze között hányódunk. Meg tudja-e mindenki segítség nélkül oldani a maga kiművelésének munkáját? Ki tudja-e alakítani a maga világnézetét? Ki tudja-e alakítani a maga jellemét? Meg tudja-e találni önmagát? Vagy bevégzetten, fásember marad, martaléka a sors hullámainak s mindenféle szeszélyének? A segítségnek ez a szükséglete teremtette meg az iskolán kívüli oktatásnak és népművelésnek sokféle nemét. Néha maguk az érdekeltek szerveztek tanfolyamokat a maguk továbbképzésére, néha mások, altruisztikus érzésektől indítva, a segítségnyújtás vágyával eltelve. A külföldön is, nálunk is, kialakult ennek az iskolán kívüli oktatásnak sokféle neme. Szabad oktatásnak nevezték, mert nem volt hivatalos jellege, s nem volt megkötött útja, mint az iskolának. Ez az oktatás valóban teljesen szabad volt. Taníthatott akárki akármit, tarthatott mindenki olyan előadásokat, aminőket akart. Lehetett ez a tanítás helyes és helytelen, hasznos és káros. Világnézet dolgában teljesen szabad, felfogás dolgában teljesen szabad. Méltán neveztek tehát szabad oktatásnak. Nagyon megegyezett ez azzal a liberális szellemmel, mely a felvilágosodás kora óta Európában elterjedt. A liberális gondolkodás egyik alapelve a szabadság, s különösen a tanítás szabadsága. Ennek az elvnek az alapján vannak szervezve a német egyetemek s a mi egyetemeink is. A felvilágosodás szellemében gyökerezik a tanszabadságnak ez az elve, mert hiszen ahhoz, hogy a népet fel lehessen világosítani, szükség van arra, hogy szabad legyen tanítani, s nemcsak azt legyen szabad tanítani, amit a kormányok appróbálnak, hanem azt is, ami esetleg ellenkezik az ő álláspontjukkal. A tanítás szabadsága ma is nagy és szent elv. De ma már arra a meggyőződésre jutottak, hogy ezek a nagy és szent elvek sem lehetnek érvényesek ,minden korlátozás nélkül minden területen. Még a természettudományi igazságok is néha csak bizonyos határokon belül érvényesek, a túlságosan kicsiny, s a túlságosan nagy mennyiségeknél, tehát a szélsőségeknél nem érvényesek. Annál inkább áll ez a politikai igazságokra. A tanítás szabadságát az egyetemen ma is föltétlenül s minden korlátozás nélkül szükségesnek tartjuk a kutatás és tudomány haladása szempontjából. Nincs haladás a kutatás és tanítás szabadsága nélkül. De ezt a szabadságot nem lehet úgy értelmezni, hogy az iskola falain kívül, az egyetemen túl, lehet bárkinek bármit tanítania, tudomány gyanánt adni, ami nem tudomány, s általánosan elismert igazság gyanánt hirdetni, ami az ő egyéni véleménye. Itt is szükség van arra, hogy az állam őrködő szeme figyelemmel kísérje, mi történik. Ezt a szabad oktatást használták föl arra némelyek, hogy a maguk pártja számára neveljék az ifjúságot, s a maguk pártja számára alakítsák a be nem fejezett műveltségű emberek világnézetét. Kitűnő szervezettel láttak hozzá a munkához. Sorra keletkeztek a „szabad iskolák“, a „szabad főiskolák“, tanfolyamok, melyek mind egy egységes világnézetet, egy és ugyanazt a történeti felfogást, egy s ugyanazt az államelméletet, egy s ugyanazt a gazdasági felfogást, s egy i ugyanazt a nemzetköziséget hirdették. Éppen ez az egyöntetűség, ez a zárt rendszer, ez a határozott világnézet tette hatásossá a tanítást, amellyel szemben a másirányú, bár jóakaratú, de ilyen egység nélkül szűkölködő tanítás, mely a nézetek különféleségét dokumentálta, a hirdetett, töredékes ismeretekkel inkább Csak megzavarta a lelki egyensúlyt, nem tudott oly híveket szerezni, kik a szélsőséges propagandával szemben annak idején, a válságos pillanatban, szilárdan megálljanak s megvédjék az országot kalandorok kísérletezéseivel szemben. A radikális-párti ésszocialista irányú szabadoktatás szervezettsége fényesen kiviláglott az 1907-iki pécsi szabadoktatási kongresszuson, melynek tárgyalásai nyomtatásban is megjelentek. Azóta sok idő telt el s hazánk oly változásokon esett, át, melyek egészen megváltoztatták nemcsak külső képét, hanem — mondhatnám — lelki struktúráját. Klebelsberg Kunó gróf közoktatásügyi miniszter most újból kongresszust rendezett az iskolán kívüli népművelés tárgyában. Egyenesen rámutat arra bevezető előadásában, hogy a pécsi kongresszus óta az idő megváltozott s megváltozott e tárgyra nézve a fölfogás is. Ez a kongreszszus van hivatva arra, hogy tükröztesse a felfogásnak megváltozását. Maga a miniszter mondja, hogy a politikát nem lehetett folytatni, „ahol a háború kitörésekor abbahagytuk“. Ez az iskolán kívüli népművelés már a címével is jelzi, hogy nem azonos azzal, amiről Pécsett tárgyaltak. Ez nem a „szabad oktatás“, ez oly népművelés, mely hivatva van az iskolai munkát kiegészíteni, vagy ahol az iskolának még egyáltalán nem volt része a népművelésben, ezt az iskolai munkát is pótolni. Aki nem tanult inni-olvasni, azt előbb kell erre megtanítani, hogy megszerezhesse a művelődésnek ezt az első eszközét. Aki csak kis részét végezte az iskolának, az pótolhassa, amit gyermek- és ifjúkorában elmulasztott; aki elvégezte a népiskolát, az kiegészíthesse azt a továbbképzéssel, sőt aki felsőbb iskolát is végzett, megtalálhassa a továbbhaladásnak azt az útját, mely egészen közel vezeti őt a jelenhez, hogy belekapcsolódhassak teljesen a jelenkor áramlataiba. Látjuk, hogy itt milyen jelentős és milyen sokoldalú s milyen változatos munkáról van szó s különösen kitűnik ennek a nagy fontossága, ha arra gondolunk, mily nagy azoknak a száma, akik csak a népiskolát végzik, vagy még a népiskolát sem végzik, s mily csekély azoké, akik felsőbb tanulmányokat végeznek, holott később múlhatatlanul jelentkezik annak a szüksége, hogy a világról helyes képük, az élettől helyes felfogásuk legyen, s legyenek elveik, melyek életüket irányítják. Az ifjúság nagy része éppen a fejlődés éveiben, a 15—20 éves korban, marad vezetés és irányítás nélkül. Itt föltétlenül szükség van arra, hogy valaki ennek az ifjúságnak a vezetését kezébe vegye. Ebben a korban fejlődik ki a jellem és a világnézet, s ebben a korban van legnagyobb szüksége az ifjúságnak a segítségre és támogatásra. Az iskolai oktatást tehát föltétlenül ki kell egészíteni az iskolán kívüli, vagy mondjuk: „iskolán túli“ népműveléssel s ezt a népművelést törvényhozásilag kell szervezni. A kulturális színvonalat, melyen hazánk áll, megtartani s emelni csak akkor leszünk képesek, ha gondoskodunk arról, hogy népünk az iskolán kívül is megszerezhesse a nagyobb műveltségnek azokat az értékeit, melyekre szüksége van, hogy anyagikig is gyarapodjék, de lelkileg is emelkedjék. Klebelsberg miniszter is két fő feladatot jelöl ki a népművelés számára. Egyik a nemzeti érzés erősítése, a másik a gazdasági lailtura fejlesztése. A gazdasági kultúra fejlesztése épp úgy létkérdés, mint a nemzeti érzés erősítése. A gazdasági oktatás és technikai továbbképzés célja a termelés fokozása. Képzettebb ember kevesebb erővel több és jobb munkát tud végezni. Hiszen már Széchenyi megmondotta, hogy a „kiművelt emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma“. A gazdasági oktatás, de nemcsak ez, hanem általában a továbbképzés, a műveltség kiegészítése, a különböző vidékek, a különböző foglalkozások, néprétegek, sőt egyének szerint nagyon különböző lesz, alkalmazkodnia kell a különböző szükségletekhez. Ezzel szemben a nemzeti érzésnek és nemzeti gondolatnak mindenféle tanfolyamban s mindenütt egységesnek kell lennie. Ennek a nemzeti nevelésnek a feladata megteremteni a nemzeti egységet, s tudatossá kell tenni mindenkiben az állampolgári hivatás teljesítésének erkölcsi kötelességét s képessé tenni a nemzet minden tagját arra, hogy helyét a nemzeti élet keretén belül megtalálja s azt tudatosan betöltse. Meg kell teremteni a szolidaritás érzését a nemzet tagjai között, úgy, hogy az ne szorítkozzék egy-egy osztályra, hanem kiterjeszkedjen valamennyi osztályra, átfogja a nemzet egészét. Meg kell értetnie az iskolán kívüli népművelésnek mindenkivel a nemzeti állam föntartásának a szükségét s beláttatni, hogy ez nem egy osztály érdeke, hanem valamennyi osztály érdeke, mindannyiunk közös érdeke s mindenkinek saját érdeke is, mert életfeladatait mindenki csak valamely állam keretén belül oldhatja meg, mégpedig nem a többiek rovására, hanem velük közösségben. Meg kell értetni, hogy ennek a közösségnek fönntartása nemcsak ideális kötelesség, hanem reális egyéni érdek is, egyenesen létkérdés. Mindez csak akkor lehetséges eredményesen, ha a nemzeti állam szervezetének és szükségleteinek ismerete alapján oly világnézetet és oly erkölcsi jellemet alakítunk ki, melyből erkölcsi kötelesség gyanánt következik az állam iránti hűség és az állam iránti kötelességek teljesítése. Ennek természetes következménye lesz a nemzeti hagyományok megbecsülése és szeretete, az értékes nemzeti sajátságok ápolása s annak átérzése, hogy ezzel hozzájárulhatunk az egész emberi nem értékeinek gyarapításához s előmozdíthatjuk az emberiség ideális feladatainak megvalósítását, érinti az én böcsületemet, hanem a szegény jó apámét, mert ezt nem én találtam ki, hanem ötöte tanultam. — Annál többet ér, mert azt mutatja, hogy ez a böcsületes gondolkozás maguknál apáról fiúra száll. Bizonyosan maga is megtanította rá a fiait, ha vannak fiai. Gábor bácsi arca fölragyogott. — Vannak bizony, hála Istennek. Két fiam meg egy lányom van. És bizony igyekeztem őket megtanítani minden jóra, a mit magam is az apámtól tanultam, Isten nyugtassa meg őt halóporában, így már elfogadom a dicséretet az ő nevében Ezzel kezébe vette a bicskáját, mely bizony egyáltalán nem volt bicska, hanem egy kétágú, dugóhúzóval is ellátott pompás úri penicilus és mintha csak meg akarná hálálni neki a kapott dicséretet, gondosan megtörölgette, természetesen az abroszba, megfente egy kicsit a vendéglői késen, egy meleg tekintettel elbúcsúzott tőle és elsülyesztette egy külön, zsebben, melyben a késen kívül nem volt szabad senkinek laknia. Az ebéd Bajna uram részéről be volt fejezve. Csele Péterről azonban ezt egyáltalán nem lehetett elmondani. Néha úgy érezte, mintha még semmit se evett volna, a következő pillanatban pedig az az érzése volt, hogy már teljesen jól lakott és többé semmit se kívánt enni. Majd fájdalmas nyomás keletkezett a gyomrá-.ban, a jóformán vágatlanul behajigált malac, mintha a gyomrát feküdte volna meg. Fölváltva kellemes és kellemetlen érzések jelentkeztek a gyomrában, de ezek közt a tisztességes, becsületes, nyugodt jóllakottság érzése nem foglalt helyet. A gyomra mintha csak habozva fogott volna hozzá az emésztés munkájához, annyira elszokott ettől a munkától. Újra az étlap után nyúlt és szeme megakadt egy helyen ahol ezt olvasta: túrós csusza. Ekkor azonban megszólalt Gábor gazda: — Ne tessék most többet enni, azt olvastam a kalendáriumban, hogy ilyenkor nem jó egyszerre sokat enni. Sokkal jobb lesz, ha fölhajtja ezt a fröccsöt. A fiatalember engedelmesen nyúlt a telepohár után és annak tartalmát egyszerre kiürítette. Ez olyan felséges érzés volt, hogy szinte beleszédült, a szeme becsukódott és ő hátrahanyatlott a székében. Bajna aggódva szemlélte. —» Nem jól érzi magát? — Igaza van, Gábor bátyám, egyelőre nem eszem többet. Kotorászni kezdett a zsebeiben és valamelyikből csakugyan sikerült neki előkerítenie egy rossz cigarettát, melyre látható élvezettel rágyújtott Barna uram is előszedte sallangos kis makrapipáját és megelégedett pöfékelésbe fogott. Jó darab ideig némán füstöltek és egymást nézegették. A kocsis néha kiszaladt a standra, megkérdezni társait, hogy mi újság odakint? Mindig azzal tért vissza, hogy nincs semmi dolog, a mai napon a pasaséták nem igen hemzsegtek. Egyik ilyen útjából néhány olcsó szivart is hozott magával és megkínálta Pétert, aki rá is gyújtott. Bodri ebédjéről sem felejtkezett meg, a hűségesen őrt álló ebnek a malacpörkölt megmaradt csontjai jutottak. Csele Péter kellemes kábultságot érzett, nagy erőlködést kellett kifejtenie, hogy el ne aludjék. A szakadatlan csörtetés és csörömpölés, mely körülötte uralkodott, rendkívül jól esett neki. Igen, igen, amint ma délelőtt keresztül ment, nem is volt egyéb, mint egy rossz álom. Irtóztató fáradságot érzett minden tagjában, de jó volna most egy öblös karszékben, jól befutott kályha mellett üldögélni és édesen aludni. Istenem, az órák múlnak és semerre se kínálkozik egy meleg kuckó, hol estére árva fejét nyugalomra hajthassa. Majdnem kétségbeesett arra a lehetőségre, hogy közeledik a perc, melyben itt kell hagynia ezt a jó embert, az ő egyetlen támaszát, az egyetlen teremtett lelket, aki vele foglalkozott és iránta érdeklődött. Annak még csak a gondolatára is elborzadt, hogy újra egyedül barangoljon odakint a hideg utcákon, kitéve a fagyos szélrohamoknak. — Ej na, Péter, — gondolta magában, — térj magadhoz, hisz az állapotod tetemesen megjavult. Vagy elfeledkeztél az ötven koronáról? Ebből szállás is, meg vacsora is telik valamelyik kurtakocsmában. Sőt ha okosan és mértékletesen élsz Péter komám, ez a pénz tíz napra is kifutja, ennyi idő alatt pedig csak beáll valami jobb fordulat... azaz, hogy légy igazságos Péter, az a jobb fordulat már is beállott, ennek a derék embernek a személyében ... És hálásan nézett az elötteülő kocsisra, aki pipált és egy szót se szólt, mert azt hitte, hogy Csele Péter szundikál. Ez azonban erőt vett kimerültségén, álmosságán és megszólalt: — Az ebédnek vége, a szivarnak vége, most már nincs egyéb hátra, minthogy meköszönjem Gábor bácsinak, hogy ismeretlenül a segítségemre jött, mikor arra a legnagyobb szükségem volt. (Finom ember, gondolta magában Gábor gazda, látszik rajta, hogy úrinevelést kapott és bizonyosan a felsőbb iskolákat is kijárta. Hiába, a ruha nem teszi az embert.) Mivel Barna uram egy szót se szólt, Péter folytatta: — Tudja, hogy min gondolkoztam? Azon járt az eszem, hogyan van az, hogy én száz meg száz ember mellett elmentem, akik rám se néztek, legfeljebb félretaszítottak, ha éppen útjukba kerültem. Csak éppen maga volt az, aki nagyobb figyelmet szentelt nekem és észrevette árvaságomat és kétségbeesésemet. Én is végigmentem száz és ezer ember közt és egyenesen magafelé tartottam, mintha valami láthatatlan tündér a kezemnél fogva vezetett volna. Ott aztán megszólítottam magát és megismerkedtünk. Ha maga nem szentel akkor nekem több figyelmet, mint a többi ember, akkor én beleülök szépen a maga kocsijába és minden úgy történik, ahogy azt maga jól megsejtette... és akkor én nem beszélgetek itt magával, hanem átlőtt koponyával fekszem a halottaskamrában ... (Ejnye, de szépen beszél, gondolta Bajna uram, fogadni mernék, hogy papnak készült, de hát a szerencse nem kedvezett.) Itt Gábor gazda közbe akart szólni, ha a szó torkán akadt. Hatalmas füstmacskátkát fújt ki a pipából és azok mögé igyekezett meghatottságát elrejteni, hogy Péter észre ne vegye. (Folytatjuk.) Budapesti Hírlap 1923 julius 1. (146. se.) Az osztrák katolikusok nagygyűlése. Bécsből jelentik, hogy ott tegnap kezdődött meg az osztrák katolikus nagygyűlés. Elsőbb Fried vezérigazgató felolvasta a pápának Piffl hercegérsekhez és az osztrák püspökökhöz küldött levelét, majd Seipel kancellár a kormány nevében üdvözölte a nagygyűlést és többek között az alábbiakat mondotta: — Hazánkkal bennünket katolikusokat a legszebb hagyományok fűznek egybe. Mi katolikus osztrákok a legtovább és a legbecsületesebben őriztük meg a hűséget hazánk iránt, de a háború kimenetele és az idők mostohasága kényszerítettek bennünket a régi rögön új hazát felépíteni. Szent kötelességünk, hogy ennek az uj hazánknak is a legjavát kell adnunk annak, amit csak adni tudunk. A nagygyűlés elnökéül azután Miklós képviselőt választották meg. A Reichspost a nagygyűlés alkalmából, — melyyel véletlenül éppen harmincéves fennállásának fordulója egybeesik — gazdagon illusztrált ünnepi köntösben jelent meg.