Budapesti Hírlap, 1923. július (43. évfolyam, 146–170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

2 az iskolán BituQli népmMés. Is"35n M^sszelsf Ö dl .Sin dr. egyet. faiját* Az iskola adja meg műveltségünk alap­jait, de a maga egyéni műveltségét min­denki önmaga szerzi meg az iskolán kí­vül, mindenki önmaga építi föl a saját lelkében. A mennyire fontos és alapvető az iskola munkája, épp annyira fontos az a munka is, melyet mindenki a maga mű­veltségének a teljes kiépítésére, a maga lelki világának a kialakítására az iskolán kívül s az iskolán túl végez. Ebben a munkában az a rész a fonto­sabb, melyet az ember önmaga végez s igen gyakori, hogy ezt a munkát minden segítség nélkül végzi. Az imi-olvasni tudás megnyitja az utat a könyvekhez, az iroda­lomhoz s ennek segítségével s az iskolában szerzett alapismeretek támogatásával köny­vekből, az életben szerzett tapasztalatok­ból, társalgásból s esetleg itt-ott hallgatott előadásokból alkotja meg mindenki a maga műveltségét s ennek alapján alakítja ki vi­lágnézetét s az ezekből folyó értékelés se­gítségével szűri le életelveit s alakítja meg élet­programját, a mi azután megszabja állásfoglalását a világ változatos­­ esemé­nyeiben szemében s magatartását az élet­­körülmények különböző alakulásában. Az iskolaköteles kor még nem alkalmas arra, hogy a világnézet és a jellem kiala­kuljon. Csak később, a 15—20 éves kor­ban, mikor az ifjú férfiúvá érik, kezd ki­bontakozni a jellem s kezd alakulni a vi­lágnézet és életfölfogás. Ennek az alaku­lásnak nincs is mindig határköve, még később is a külső hatások, az élet, az iroda­lom, a művészet, a politika, a propaganda hatása alatt gyakran módosul a kép, a melyet a világról alkottunk magunknak s a fölfogás, mellyel az életet végigküzdeni s végigélni akarjuk. Pedig sorsunk, mindnyájunk sorsa s a nemzet sorsa is, mennyire függ attól, mi­lyen ez a fölfogás s ennek alapján milyen az a magatartás, melyet különösen a vál­ságos és nehéz helyzetekben tanúsítunk,­­mikor döntő események Szcillája és Ka­­ribdisze között hányódunk. Meg tudja-e mindenki segítség nélkül ol­dani a maga kiművelésének munkáját? Ki tudja-e alakítani a maga világnézetét? Ki tudja-e alakítani a maga jellemét? Meg tudja-e találni önmagát? Vagy be­végzetten, fásember marad, martaléka a sors hullá­mainak s mindenféle szeszélyének? A segítségnek ez a szükséglete teremtette meg az iskolán kívüli oktatásnak és nép­művelésnek sokféle nemét. Néha maguk az érdekeltek szerveztek tanfolyamokat a maguk továbbképzésére, néha mások, al­­truisztikus érzésektől indítva, a segítség­nyújtás vágyával eltelve. A külföldön is, nálunk is, kialakult ennek az iskolán kívü­li oktatásnak sokféle neme. Szabad oktatás­nak nevezték, mert nem volt hivatalos jel­lege, s nem volt megkötött útja, mint az iskolának. Ez az oktatás valóban teljesen szabad volt. Taníthatott akárki akármit, tarthatott mindenki olyan előadásokat, a­minőket akart. Lehetett ez a tanítás he­lyes és helytelen, hasznos és káros. Világ­nézet dolgában teljesen szabad, felfogás dolgában teljesen szabad. Méltán neveztek tehát szabad oktatásnak. Nagyon megegyezett ez azzal a liberális szellemmel, mely a felvilágosodás kora óta Európában elterjedt. A liberális gondolko­dás egyik alapelve a szabadság, s különö­sen a tanítás szabadsága. Ennek az elvnek az alapján vannak szervezve a német egyetemek s a mi egyetemeink is. A fel­világosodás szellemében gyökerezik a tan­szabadságnak ez az elve, mert hiszen ahhoz, hogy a népet fel lehessen világosí­tani, szükség van arra, hogy szabad legyen tanítani, s nemcsak azt legyen szabad taní­­tani, a­mit a kormányok appróbálnak, ha­nem azt is, a­mi esetleg ellenkezik az ő álláspontjukkal. A tanítás szabadsága ma is nagy és szent elv. De ma már arra a meggyőződésre ju­tottak, hogy ezek a nagy és szent elvek sem lehetnek érvényesek ,minden korláto­zás nélkül minden területen. Még a termé­szettudományi igazságok is néha csak bi­zonyos határokon belül érvényesek, a túl­ságosan kicsiny, s a túlságosan nagy mennyiségeknél, tehát a szélsőségeknél nem érvényesek. Annál inkább áll ez a politikai igazságokra. A tanítás szabadsá­gát az egyetemen ma is föltétlenül s min­den korlátozás nélkül szükségesnek tart­juk a kutatás és tudomány haladása szem­pontjából. Nincs haladás a kutatás és taní­tás­ szabadsága nélkül. De ezt a szabadságot nem lehet úgy ér­telmezni, hogy az iskola falain kívü­l, az egyetemen túl, lehet bárkinek bármit taní­­tania, tudomány gyanánt adni, a­mi nem tudomány, s általánosan elismert igazság gyanánt hirdetni, a­mi az ő egyéni vé­leménye. Itt is szükség van arra, hogy az állam őrködő szeme figyele­mmel kísérje, mi tör­ténik. Ezt a szabad oktatást használták föl arra némelyek, hogy a maguk pártja szá­mára neveljék az ifjúságot, s a maguk pártja számára alakítsák a be nem feje­zett műveltségű emberek világnézetét. Kitűnő szervezettel láttak hozzá a mun­kához. Sorra keletkeztek a „szabad isko­lák“, a „szabad főiskolák“, tanfolyamok, melyek mind egy egységes világnézetet, egy és ugyanazt a történeti felfogást, egy s ugyanazt az államelméletet, egy s ugyanazt a gazdasági felfogást, s egy i­ ugyanazt a nemzetköziséget hirdették. Ép­pen ez az egyöntetűség, ez a zárt rendszer, ez a határozott világnézet tette hatásossá a tanítást, a­mellyel szemben a m­ásirányú, bár jóakaratú, de ilyen egység nélkül szű­kölködő tanítás, mely a nézetek különféle­­ségét dokumentálta, a hirdetett, töredékes ismeretekkel inkább Csak megzavarta a lelki egyensúlyt, nem tudott oly híveket szerezni, kik a szélsőséges propagandával szemben annak idején, a válságos pillanat­ban, szilárdan megálljanak s megvédjék az országot kalandorok kísérletezéseivel szem­ben. A radikális-párti és­­szocialista irányú szabadoktatás szervezettsége fényesen ki­világlott­ az 1907-iki pécsi szabadoktatási kongresszuson, melynek tárgyalásai nyom­tatásban is megjelentek. Azóta sok idő telt el s hazánk oly válto­zásokon esett, át, melyek egészen megvál­toztatták nemcsak külső képét, hanem — mondhatnám — lelki struktúráját. Klebelsberg Kunó gróf közoktatásügyi miniszter most újból kongresszust rende­zett az iskolán kívü­li népművelés tárgyá­ban. Egyenesen rámutat arra bevezető elő­adásában, hogy a pécsi kongresszus óta az idő megváltozott s megváltozott e tárgyra nézve a fölfogás is. Ez a kongresz­­szus van hivatva arra, hogy tükröztesse a felfogásnak megváltozását. Maga a minisz­ter mondja, hogy a politikát nem lehet­ett folytatni, „a­hol a háború kitörésekor abbahagytuk“. Ez az iskolán kívüli nép­művelés már a címével is jelzi, hogy nem azonos azzal, a­miről Pécsett tárgyaltak. Ez nem a „szabad oktatás“, ez oly nép­művelés, mely hivatva van az iskolai mun­kát kiegészíteni, vagy a­hol az iskolának még egyáltalán nem volt része a népmű­velésben, ezt az iskolai munkát is pótolni. A­ki nem tanult inni-olvasni, azt előbb kell erre megtanítani, hogy megszerezhesse a művelődésnek ezt az első eszközét. A­ki csak kis részét végezte az iskolának, az pótolhassa, a­mit gyermek- és ifjúkorában elmulasztott; a­ki elvégezte a népiskolát, az kiegészíthesse azt a továbbképzéssel, sőt a­ki felsőbb iskolát is végzett, megtalál­hassa a továbbhaladásnak azt az útját, mely egészen közel vezeti őt a jelenhez, hogy belekapcsolódhassak teljesen a jelen­kor áramlataiba. Látjuk, hogy itt milyen jelentős és mi­lyen sokoldalú s milyen változatos munká­ról van szó s különösen kitűnik ennek a nagy fontossága, ha arra gondolunk, mily nagy azoknak a száma, a­kik csak a nép­iskolát végzik, vagy még a népiskolát sem végzik, s mily csekély azoké, a­kik felsőbb tanulmányokat végeznek, holott később múlhatatlanul jelentkezik annak a szük­sége, hogy a világról helyes képük, az élet­től helyes felfogásuk legyen, s legyenek elveik, melyek életüket irányítják. Az ifjúság nagy része éppen a fejlődés éveiben, a 15—20 éves korban, marad ve­zetés és irányítás nélkül. Itt föltétlenül szükség van arra, hogy valaki ennek az ifjúságnak a vezetését kezébe vegye. Ebben a korban fejlődik ki a jellem és a világ­nézet, s ebben a korban van legnagyobb szüksége az­ ifjúságnak a segítségre és­ tá­mogatásra. Az iskolai oktatást tehát föltét­lenül ki kell egészíteni az iskolán kívü­li, vagy mondjuk: „iskolán túli“ népmű­velés­­sel s ezt a népművelést törvényhozásilag kell szervezni. A kulturális színvonalat, melyen hazánk áll, megtartani s emelni csak akkor le­szünk képesek, ha gondoskodunk arról, hogy népünk az iskolán kívül is megsze­rezhesse a nagyobb műveltségnek azokat az értékeit, melyekre szüksége van, hogy anyagikig is gyarapodjék, de lelkileg is emelkedjék. Klebelsberg miniszter is két fő feladatot jelöl ki a népművelés számára. Egyik a nemzeti érzés erősítése, a másik a gazda­sági lailtura fejlesztése. A gazdasági kultúra fejlesztése épp úgy létkérdés, mint a nemzeti érzés erősítése. A gazdasági oktatás és technikai tovább­képzés célja a termelés fokozása. Képzet­tebb ember kevesebb erővel több és jobb munkát tud végezni. Hiszen már Széchenyi megmondotta, hogy a „kiművelt emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma“. A gazdasági oktatás, de nemcsak ez, ha­nem általában a továbbképzés, a műveltség kiegészítése, a különböző vidékek, a külön­böző foglalkozások, néprétegek, sőt egyé­nek szerint nagyon különböző lesz, alkal­mazkodnia kell a különböző szükségletek­hez. Ezzel szemben a nemzeti érzésnek és nemzeti gondolatnak mindenféle tanfo­lyamban s mindenütt egységesnek kell lennie. Ennek a nemzeti nevelésnek a feladata megteremteni a nemzeti egységet, s tuda­­tossá kell tenni mindenkiben az állampol­gári hivatás teljesítésének erkölcsi köteles­ségét s képessé tenni a nemzet minden tagját arra, hogy helyét a nemzeti élet ke­retén belül megtalálja s azt tudatosan be­töltse. Meg kell teremteni a szolidaritás érzését a nemzet tagjai között, úgy, hogy az ne szorítkozzék egy-egy osztályra, ha­­nem kiterjeszkedjen valamennyi osztályra, átfogja a nemzet egészét. Meg kell értetnie az iskolán kívüli nép­művelésnek mindenkivel a nemzeti állam föntartásának a szükségét s beláttatni, hogy ez nem egy osztály érdeke, hanem valamennyi osztály érdeke, mindannyiunk közös érdeke s mindenkinek saját érdeke is, mert életfeladatait mindenki csak vala­mely állam keretén belül oldhatja meg, még­pedig nem a többiek rovására, hanem velük közösségben. Meg kell ér­tetni, hogy ennek a közösségnek fönntartása nemcsak ideális kötelesség, hanem reális egyéni ér­dek is, egyenesen létkérdés. Mindez csak akkor lehetséges eredmé­nyesen, ha a nemzeti állam szervezetének és szükségleteinek ismerete alapján oly világnézetet és oly erkölcsi jellemet alakí­tunk ki, melyből erkölcsi kötelesség gya­nánt következik az állam iránti hűség és az állam iránti kötelességek teljesítése. Ennek természetes következménye lesz a nemzeti hagyományok megbecsülése és szeretete, az értékes nemzeti sajátságok ápolása s annak átérzése, hogy ezzel hozzájárulhatunk az egész emberi nem ér­tékeinek gyarapításához s előmozdíthatjuk az emberiség ideális feladatainak megva­lósítását, érinti az én böcsü­letemet, hanem a sze­gény jó apámét, mert ezt nem én talál­tam ki, hanem ötöte tanultam. — Annál többet ér, mert azt mutatja, hogy ez a böcsületes gondolkozás maguk­nál apáról fiúra száll. Bizonyosan maga is megtanította rá a fiait, ha vannak fiai. Gábor bácsi arca fölragyogott. — Vannak bizony, hála Istennek. Két fiam meg egy lányom van. És bizony igye­keztem őket megtanítani minden jóra, a mit magam is az apámtól tanultam, Isten nyugtassa meg őt halóporában, így már elfogadom a dicséretet az ő nevében Ezzel kezébe vette a bicskáját, mely bi­zony egyáltalán nem volt bicska, hanem egy kétágú, dugóhúzóval is ellátott pom­pás úri penicilus és mintha­­ csak meg akarná hálálni neki a kapott dicséretet, gondosan megtörölgette, természetesen az abroszba, megfente egy kicsit a vendéglői késen, egy meleg tekintettel elbúcsúzott tőle és elsülyesztette egy külön, zsebben, melyben a késen kívül nem volt szabad senkinek laknia. Az ebéd Bajna uram ré­széről be volt fejezve. Csele Péterről azon­ban ezt egyáltalán nem lehetett elmondani. Néha úgy érezte, mintha még semmit se evett volna, a következő pillanatban pedig az az érzése volt, hogy már teljesen jól lakott és többé semmit se kívánt enni. Majd fájdalmas nyomás keletkezett a gyomrá-.­ban, a jóformán vágatlanul behajigált malac, mintha a gyomrát feküdte volna meg. Fölváltva kellemes és kellemetlen ér­zések jelentkeztek a gyomrában, de ezek közt a tisztességes, becsületes, nyugodt jól­lakottság érzése nem foglalt helyet. A gyomra mintha csak habozva fogott volna hozzá az emésztés munkájához, annyira elszokott ettől a munkától. Újra az étlap után nyúlt és szeme megakadt egy helyen ahol ezt olvasta: túrós csusza. Ekkor azon­ban megszólalt Gábor gazda: —­ Ne tessék most többet enni, azt ol­vastam a kalendáriumban, hogy ilyenkor nem jó egyszerre sokat enni. Sokkal jobb lesz, ha fölhajtja ezt a fröccsöt. A fiatalember engedelmesen nyúlt a tele­­pohár után és annak tartalmát egyszerre kiürítette. Ez olyan felséges érzés volt, hogy szinte beleszédült, a szeme becsukó­dott és ő hátrahanyatlott a székében. Bajna aggódva szemlélte. —» Nem jól érzi magát? — Igaza van, Gábor bátyám, egyelőre nem eszem többet. Kotorászni kezdett a zsebeiben és vala­melyikből csakugyan sikerült neki előke­­rítenie egy rossz cigarettát, melyre látható élvezettel rágyújtott Barna uram is elő­szedte sallangos kis makrapipáját és meg­elégedett pöfékelésbe fogott. Jó darab ideig némán füstöltek és egymást nézeget­ték. A kocsis néha kiszaladt a standra, megkérdezni társait, hogy mi újság oda­kint? Mindig azzal tért vissza, hogy nincs semmi dolog, a mai napon a pasaséták nem igen hemzsegtek. Egyik ilyen útjából néhány olcsó szivart is hozott magával és megkínálta Pétert, aki rá is gyújtott. Bodri ebédjéről sem felejtkezett meg, a hűségesen őrt álló ebnek a malacpörkölt megmaradt csontjai jutottak. Csele Péter kellemes kábultságot érzett, nagy erőlködést kellett kifejtenie, hogy el ne aludjék. A szakadatlan csörtetés és csö­römpölés, mely körülötte uralkodott, rend­kívül jól esett neki. Igen, igen, a­min­t ma délelőtt keresztül ment, nem is volt egyéb, mint egy rossz álom. Irtóztató fá­radságot érzett minden tagjában, de jó volna most egy öblös karszékben, jól be­futott kályha mellett üldögélni és édesen aludni. Istenem­, az órák múlnak és se­merre se kínálkozik egy meleg kuckó, hol estére árva fejét nyugalomra hajthassa. Majdnem kétségbeesett arra a lehetőségre, hogy közeledik a perc, melyben itt kell hagynia ezt a jó embert, az ő egyetlen támaszát, az egyetlen teremtett lelket, aki vele foglalkozott és iránta érdeklődött. Annak még csak a gondolatára is elborzadt, hogy újra egyedül barangoljon odakint a hideg utcákon, kitéve a fagyos szélroha­­moknak. — Ej na, Péter, — gondolta magában, — térj magadhoz, hisz az állapotod tete­mesen megjavult. Vagy elfeledkeztél az öt­ven koronáról? Ebből szállás is, meg va­csora is telik valamelyik kurtakocsmában. Sőt ha okosan és mértékletesen élsz Péter komám, ez a pénz tíz napra is kifutja, ennyi idő alatt pedig csak beáll valami jobb fordulat... azaz, hogy légy igazsá­gos Péter, az a jobb fordulat már is be­állott, ennek a derék embernek a szemé­lyében ... És hálásan nézett az elötte­­ülő kocsisra, aki pipált és egy szót se szólt, mert azt hitte, hogy Csele Péter szundikál. Ez azon­ban erőt vett kimerültségén, álmosságán és megszólalt: — Az ebédnek vége, a szivarnak vége, most már nincs egyéb hátra, minthogy m­eköszönjem Gábor bácsinak, hogy isme­retlenül a segítségemre jött, mikor arra a legnagyobb szükségem volt. (Finom ember, gondolta magában Gá­bor gazda, látszik rajta, hogy úrinevelést kapott és bizonyosan a felsőbb iskolákat is kijárta. Hiába, a ruha nem teszi az em­bert.) Mivel Barna uram egy szót se szólt, Pé­ter folytatta: — Tudja, hogy min gondolkoztam? Azon járt az eszem, hogyan van az, hogy én száz meg száz ember mellett elmentem, akik rám se néztek, legfeljebb félretaszítot­­tak, ha éppen útjukba kerültem. Csak éppen maga volt az, a­ki nagyobb figyelmet szentelt nekem és észrevette árvaságomat és kétségbeesésemet. Én is végigmentem száz és ezer ember közt és egyenesen maga­­felé tartottam, mintha valami láthatatlan tündér a kezemnél fogva vezetett volna. Ott aztán megszólítottam magát és megismer­kedtünk. Ha maga nem szentel akkor ne­kem több figyelmet, mint a többi ember, akkor én beleülök szépen a maga kocsi­jába és minden úgy történik, a­hogy azt maga jól megsejtette... és akkor én nem beszélgetek itt magával, hanem átlőtt ko­ponyával fekszem a halottaskamrában ... (Ejnye, de szépen beszél, gondolta Bajna uram, fogadni mernék, hogy papnak ké­szült, de hát a szerencse nem kedvezett.) Itt Gábor gazda közbe akart szólni, ha a szó torkán akadt. Hatalmas füstmacskát­­kát fújt ki a pipából és azok mögé igye­kezett meghatottságát elrejteni, hogy Péter észre ne vegye. (Folytatjuk.) Budapesti Hírlap 1923 julius 1. (146. se.) Az osztrák katolikusok nagygyűlése. Bécsből jelentik, hogy ott tegnap kezdő­dött meg az osztrák katolikus nagygyűlés. Elsőbb Fried vezérigazgató felolvasta a pápának Piffl hercegérsekhez és az osztrák püspökökhöz küldött levelét, majd Seipel kancellár a kormány nevében üdvözölte a nagygyűlést és többek között az alábbiakat mondotta: — Hazánkkal bennünket katolikusokat a legszebb hagyományok fűznek egybe. Mi katolikus osztrákok a legtovább és a legbe­csületesebben őriztük meg a hűséget ha­zánk iránt, de a háború kimenetele és az idők mostohasága kényszerítettek bennün­ket a régi rögön új hazát felépíteni. Szent kötelességünk, hogy ennek az uj hazánk­nak is a legjavát kell adnunk annak, a­mit csak adni tudunk. A nagygyűlés elnökéül azután Mi­kl­ós képviselőt választották meg. A Reichspost a nagygyűlés alkalmából, — melyyel véletlenül éppen harmincéves fennállásának fordulója egybeesik — gaz­dagon illusztrált ünnepi köntösben jelent meg.

Next