Budapesti Hírlap, 1924. február (44. évfolyam, 27–50. szám)
1924-02-29 / 50. szám
Budapest, 1924. XIIV. évfolyam, 50. szám. (Ára 1000 kor.) Péntek, február 29. iuim«JUBi'»«»ii",ill.uiMB.Bu.n.u jHrmmamjJMM—»—■CMiwni mim maeua——b——M—————————*— Budapesti Hírlap Megjelent!, hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak így hónapra 20.000 korona, negyedévre 60.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Egyes száza ára hétköznap 1000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csaltkay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. ületnemzetiséggi politika. Budapest, febr. 28. A miniszterelnök ennek nevezte a törvényjavaslat mai tárgyalásán ezt a készülő törvényt. Beszédében, mely okos, józan, érdekes és felfogásában kifogástalan volt, megvédelmezte a háború előtti magyar nemzetiségi politikát s azt mondta, hogy az uj törvény inkább csak kiegészítése az eddigi törvényes intézkedéseknek, melyek a nemzetiségekről 1868 óta érvényesek s melyek Deák Ferenc, Eötvös József báró és Andrássy Gyula gróf szellemében alkottattak meg. A régi törvény és végrehajtói egyetlen hibáját abbeli tévedésükben látja Bethlen István, hogy azt hitték, a nemzetiségek a magyar nyelvvel együtt megtanulják a magyar hazafiságot is. A miniszterelnök úr azonban súlyosan téved ebbeli feltevésében. A nemzetiségi törvény alkotói ezt a naiv hitet nem vallották. Históriai példák mutatják, és megtanították rá e dicső elődeinket, hogy mielőtt csak fel is merült egy nemzetiségi törvény alkotásának szüksége, Rákóczi ruténjei, Görgei tót vörös sipkásai és a délvidéki svábok magyar hazafiságuknak oly tündöklő és vitéz próbáit állták, melyek a legjobb magyarajkú hazafiak mellé emelték őket. A magyar nyelv tanításának okát a hatvanas évek nemzedéke másban látjta. Abban, hogy az államnyelv elsajátításával a nemzetiségek előtt megnyíljék a hazai kultúra és az egyéni érvényesülés ösvénye, mind a nemzetiségeknek, mind a hazának érdekében. Ha a háború előtt még gondolhatta magyar ember azt, hogy a nemzet és törvényei mostohán bánnak a nemzetiségekkel, azt még meg lehet érteni. Elvégre ezzel oly rendszeres és szervezett, Európaszerte is folyó izgatás rágalmazta meg a magyar uralmat, hogy naivabb magyarokat is megtántoríthatott. De mikor ma látjuk, hogy rágalmazóink szinte embertelen mértékben hajtják végre mindazt magyar nemzetiségeiken, amivel minket vádoltak és megrágalmaztak, meg nem látni ebben a szédületes képmutatást, valóban csak a vakokra nézve látszik lehetségesnek. 1848-ban sikerült az osztráknak a horvátokat és szerbeket ellenünk fellázítania. Tudott a tótok között Himbánnal lázító kísérletet tenni. Janku Avrám és Axentje az oláhokat mozgósította Erdélyben osztrák segítséggel ellenünk. És mikor mi tizenötéves passzív küzdelemben az osztrák abszolutizmust megtörtük, nem a bűnös nemzetiségek megbüntetésére, nem megtorlásra gondoltunk, mint ahogy ma divattá lett, hanem a horvátoknak fehér lapot adtunk, hogy testvéri békülésük föltételeit írják rá és nemzetiségeink számára egy évvel Ferenc József megkoronázása után megalkottuk a nemzetiségi törvényt, amelynek lehetnek hibái is, de amelyről el lehet mondani, hogy emberségesebb, türelmesebb, méltányosabb törvényt ebben a nemben semmiféle nyugati országban és sehol Európa keletén is nem találunk. Ezt a törvényt a hagyományos magyar kormányzati szellem sugallta. A régi Magyarországnak okos, becsületes, bölcs és toleráns szelleme. Szelleme a mi régi táblabíráinknak, az ő praktikus és emberséges gondolkozásuknak, az ő gyakorlati kormányzati módszerüknek. Ez a szellem, mely igazgatásukból, bíráskodásukból, úri elméjükből és szívbeli jóságukból kiáradt, megtermékenyítette a nép gyermekeit is és sehol a világon nem találjuk példáját a magyar paraszt lelkivilágának, aki a vele vagy körülötte lakó nemzetiségek számára nem gúny-, hanem becéző neveket talált ki. A magyarnak a tőtt atyafi volt, a német sógor, a zsidó szomszéd, még a cigány is koma. Ez a szellem sugallta a mi nemzetiségi törvényünket. És most előttünk áll egész ijesztő meztelenségében a homlokegyenest ellenkező szellem: a cseheké, a románoké, a szerbeké. Ma szabadon választhatnánk a kettő közül. Föntartsuk-e elink lojális és emberséges szellemét vagy térjünk át a szomszédok nyelv- és emberirtó módszerére. Senki se vehetné tőlünk rossz néven, ha a mindennapi gyötrelmes tapasztalatok után az utóbbit választanák. De Bethlen István gróf kimondotta a nagy szót: maradunk a régi, a magyar módszer mellett. Mert nem felel meg az igaz magyar természetnek más embert nyelvéért, vallásáért és más ruházatáért üldözni. A kit szenvedések, hálátlanságok vagy egyéni ösztönök az ellenkezőre visznek, az nem egészséges és nem igaz magyar. Az elszakadt az ősök példájától és hamis tanulságokat von le eseményekből. De nemcsak a magyar nemzeti karakterben rejlő okok helyeslik választásunkat a két módszer között. Akit korbáccsal kényszerítünk a magunk szolgálatára, az csikorgatja a fogát és a hátunk mögött rázza az öklét. Akit szeretettel hódítunk magunkhoz, az testvérünknek érzi magát. Ezért, bár mostanában látszólagos vereséget szenvedtünk, fentartom hitemet a magyar géniusz sugalmazásában, a magyar módszer helyességében. Ideiglenes vereség ez, külső kényszerek, izgatások és árulások eredménye. De az egykori tót nemzetiségi vezér vallomásában, mikor azt mondta, hogy a tót nép ezer éven át nem.zenvedett annyit a maagyaroktól, mint három év alatt a csehektől, ebben a vallomásban benne van az erkölcsi csatavesztés, benne van a derengő igazság, benne van a jövő reménye és a magyar nemzetiségi politika klasszikus igazolása. Fadrusz Jánosról. Mád, február. Mádon vagyunk, a Hegyalja békés, derűs völgyén. A csendességbe ölelt Derékykuriáti. Társalgótermében mintha minden a múlt emlékeit őrizné. A falakon Altchenparcellánok, szépmivü edények. Állványon egy régi szarutülök, mellyel egykor fullajtár jelezte az uraság jöttét. Az asztalon gipszhattyú szárnya omlik szét örökzöld ágak sötét terhe alatt. A kandalló körül barátságos melegben dolgozik három Deréky-nővér, Anna, a legfiatalabb, Fadrusz János özvegye. A terem főhelyén álló szobor, melyet egy idős szép nőről meglepő életszerűséggel Fadruszné mintázott, értékes művésznőnek mutatja. Múzsa volt, aki maga is alkot! Itt minden gondolat Fadrusz Jánosra száll vissza. Fadruszra, kinek élete úgy rebbent el tőlük, mint egy félig kimondott felséges gondolat. Harminc évvel ezelőtt érdekes regény szövődött Bécsben két ifjú művészlélek között. A hős: Fadrusz János. A hősnő: Deréky Anna. Egy szomorú esemény hozza közel egymáshoz őket. A család egy rokonának meghalt egy 14 éves gyönyörű leánya. Ki lenne a művész, aki egy kis fényképről megmintázná az imádott gyermek alakját? Úgy kellett lenni, hogy a művész Fadrusz János legyen. Deréky Margit Zsitvaújfalun lakik, onnan jár át Béládra, ahol Fadrusz Szentiványi Oszkár házánál dolgozik a gyermekleány szobrán. A szobor igéző szép. Kivágott ruhában ábrázolja a hajnalos leányt, keblén letört rózsabimbóval . . . Míg alakulnak a formák, van idő egy másik gyermeklányról beszélni. A legkisebb Deréky-lány, Anna, 14 éves korától él-hal a művészetért Előbb Pesten tanult festészetet és színbrázatot. Most fönt van Bécsben házhoz járó professzorok tanítják. Tanára lesz ezentúl Fadrusz is. Anatómiát tanult tőle. Lelkük művészi gyönyörűséggel telik el, szívük szerelemmel. És 1895. február 25-én hűséget esküsznek egymásnak. Termetre mintha nem illenének össze. Fadrusz óriásnak látszik. Feketefürtös gyönyörű feje hatalmas atléta-termet széles vállán nyugszik. Az asszonyka repkénynek látszik mellette. Lelke, szerelme, hűsége ott jár a férje lelkével, mint a csillaggal a fénye. Esztendeik a diadal évei. A bécsi Práterben készül az első nagy Fadruszalkotás: a Feszület. A Deréky-nővérek kimennek megnézni, ők látták elsőnek. Bámulatos volt a szobornak már a létrejötte is. Fadrusz nem dolgozik a legnagyobb előtanulmány nélkül. Feszületet alkotni, neki azt jelenti: látni egy embert fölfeszittetni. De ki vállalkozik rá?! És a művész fölfeszítteti magát. Két hete nem evett rendesen, hogy tagjai jobban ráárnyékozzák a keresztre a krisztusi test aléltságát. Az életét vetette kockára, hogy hű fényképfelvételt kapjon a fölfeszített test anatómiájáról. A szíve örökre megsínylette ezt a vakmerő tetemrehívást. Hanem a feszület elkészült. Művészete megalkotta a legemberibb Krisztust, hogy krisztusibb legyen általa az ember. Ebből a Feszületből Csonka-Magyarországon csupán egy példány van, Zemplén megye délnyugati határszélén, Megyaszón, ahová azt a kastélykert akkori tulajdonosa, Deréky Gyula állíttatta. A szerető szív boldogsága felfokozza szívében az alkotás készségét. Szobor jó szobor után, siker, siker után. A hajdani lakatosinas, aki éjszakai nyugodalmával lopja el azt az időt, amit könyveinek szentel, 35 éves korára megéri, hogy a párisi kiállításon elismeréssel ítélik oda Hunyadi Mátyásának a nagyjutalmat. Lelke egy titán erejével s egy próféta szenvedelmével szeret bele a magyar történet szellemébe. Méreteiben is hatalmas, külső hatásában is fenséges, alkotásaiban hitet hirdető erővel támad életre a történelem drámáján átlüktető nemzeti lelek. Magyar szív, magyar temperamentum, magyar sors domborodik ércbe vagy márványba, hogy szószólója legyen örök időkre ennek a vérkönnyes végzetnek; mit jelent a Hazát szeretni? Ahogy Mária Terézia mellett ott áll a kuruc — nem áll már, ledöntöttek! — mintha a mi fájdalmunk körült volna kőbe. Hogy a kolozsvári dombon fékbetört paripán ott torpad Mátyás, — mintha büszkeségünk ragyogna szerte: ide nézz Európa! Ahogy a Wesselényi-emléken a piedesztálról leszálló főnemes kezet fog a sírig hű jobbággyal, mint ha az örök magyar kiengesztelődés himnuszát hallanánk lelkünkben zendülni. Talán minden műve közt leghatalmasabb lett volna az Erzsébet-emlékmű. 1898-ban Velencében élvezi feleségével Itália tengerét s örök derűségét, mikor elsötétült szeme előtt minden arra a hírre, hogy Erzsébet meghal. Két hétig úgyszólván szavát se hallani. Lelkén a fájdalom tengere zajlik. Meghalt a legszeretőbb szivü magyar asszony. S ahogy az ő lelkében formát lelt magának e koronás martír szenvedésének, megdicsőülésének eszméje, az megint nem történhetett másként, minthogy az egész magyar történeti múlt támadjon új erőre a halott Erzsébet emlékével. A megoldást így képzelte: Mennyei trónon ül Mária, Magyarország patrónája, a kezét váró mozdulattal Erzsébet felé tárva, körötte jobb- és balfelől a magyar történet szentté avatott alakjai A lépcsősor tetején a megdicsőülő Erzsébet, amint a feketeszárnyu halálangyalnak földi szenvedése arany-töviskoszorúját átadja. Az emlékmű — kis modellben — pályázatra készült és nem nyert pálmát. Az alkotó lelke megrendült belé. Szívgyengesége nem bírja legyőzni a tüdejére támadó kort, félelmes akaratereje hiába kísérti meg viszszaparancsolni magáról az enyészetet Ha járni próbál, — neki, az akrobatának! — nincs lépő ereje, leroskad. De tervei nem hagyják el. Délvidékre vágyik, ha felgyógyul, a tenger mellé megy. Úgy érzi, legszebb eszméi még nincsenek formába öltöztetve. Rákóczi, Kossuth, Petőfi az álma. S három nap múlva meghalt. Negyvenötéves korában, 1903 október 26-án. Halálos ágya körül, mint az árnyak támolyognak S finomlelkü Deréky-nővérek, a kik Jánossal mintha mindenüket elvesztették volna. Szivükbe fájdalmasan rezdül vissza az álmodó beteg szava: „Azt a halál-angyalt gyönyörűre fogom csinálni, sürü-sürü aranytölgykoszorúval, mert ő győzött!“ Ő győzött! " De a győzelem mégis a Fadruszé, akinek sem emberi jósága, sem művészi géniusza nem lehet többé a feledésé. Műveiből ugyan még nem láttunk kiállítást, nevéről nem nevezi magát művészi képzőtársulat, de első méltatásának ideje. Egy angol művészettörténész éppen most készül emléket állítani nagyságának. Bizonnyal eljő, aki a mélyhitű, fenkölt szellemű, angyali szívü egyéniségnek is megörökíti irodalmi emlékezetét. Mert Fadrusz nemcsak szellemnek, hanem jellemnek is egyike volt a legderekabbaknak, akiket a magyar föld termett. S ha Tóth Béla azt írta (1900-ban), hogy Fadrusz Petőfi óta az első magyar lángész megütötte az alaphangját Fadrusz igazi értékelésének. Elköszönök a könyfátyolos nővérektől. A Hegyalja felett tavaszi tűzzel égnek az este csillagai. Megöttem dördülve csapódik be a Deréky-kúria kapuja. Haragszik talán, hogy zavarom az emlékezés csendjét... Hegyaljai Kiss Géza. j E3$£7I7Ek£EP3 Sftresemann ■ s®akérf©ls misBghsiJáB’öl. — A németországi safát ®a»©f&58SI EssiSihaSe időn belül n®m SEEeSissit — Berlin, febr. 28. (Wolff.) Stresemann dr. külügyminiszter ma a birodalmi gyűlésen beszédet mondott, amelyben a következőket jelentette ki: — A német külpolitikában a szakértő bizottságok munkálatainak hatása alatt állunk. Munkáik eredményétől függ majd, vájjon lehdséges-e a jóvátételi kérdés megoldása. Németország gazdasági helyzete megköveteli ezt. A szakértőknek meg kellett győződniök arról, hogy téves állítás Németországot csalárd bukással vádolni. Belátható ideig nem gondolhatunk arra, hogy saját erőnkből fizessünk jóvátételt. Elsősorban minden erőnket össze kell szedni valutánk stabilizálására, mert a német nép nem viselhetne el még egy valutaromlást. Úgy látszik, a szakértők meggyőződtek arról, hogy moratóriumra van szükségünk, úgyszintén arról is, hogy ez alatt az idő alatt nemzetközi kölcsönnel kell főképpen Franciaországot kárpótolni a német fizetések szüneteléséért. Mindazok, akik alaposan ismerik a gazdasági életet, egy ilyen kölcsön sikerének előfeltételéül azt tekintik, ha Németország újból rendelteezik a birodalom sok gazdasági erejéből és adóból eredő jövedelmi forrásaival s ha helyreállítanák a birodalom forgalmi egységét. Április 15-ike, amikor a Micummal kötött szerződések lejárnak, válságos időpont tesz. Ezeknek a szolgáltatásoknak folytatása a német nagyipar részéről lehetetlen. A viszonyok így a jóvátételi kérdés szabályozását teszik sürgőssé, s a szabályozást nemzetközi alapokra kell fektetni.