Budapesti Hírlap, 1924. augusztus (44. évfolyam, 156–180. szám)

1924-08-01 / 156. szám

2 A jóvátétel! bizottságnak Londonba ér­keztével Poincarénak mód adatott támadá­sait most még köz­véletlenebbekké és inten­zívebbekké tenni. Régi híve, a Herriot ál­tal a jóvátétel! bizottság elnöki állásában meghagyott Barthou máris rohamra fújt, még­pedig ezúttal az ellen a jogi bizottság ellen, a­melynek véleménye alapján hatá­rozta el a konferencia a németek meghívá­sát. Nem hihető­, hogy Barthou előretörése felbonthassa a már egyszer­­meghozott ha­tározatot és megsemmisíthesse a németek meghívását, de arra elég jó lesz, hogy az eddigi bonyodalmakat újakkal tetézze, ha másért nem, hát azért, mert a jóvátételi bizottságtól kiindult ez az akció az ameri­kaiak ellenszenvét a jóvátételi bizottság el­len csak fokozni alkalmas. A­mi a két vitás pontot illeti, minden­esetre vívmánynak kell tekinteni, hon­y a franciák a Ruhr-vidék katonai kiürítéséhez elvben hozzájárultak. A hozzájárulást azon­ban olyan súlyos feltételekhez kötik, me­lyek a kiürítés teljes keresztülvitelét hosz­­szú idő­re kitolják és így tulajdonképpen illuzóriussá teszik. Mert a csapatok végső kivonására szabott két évi határidőt az amerikaiak és még inkább a németek elfo­­gadhatatlannnak kell, hogy minősítsék, mert szabad ajtót hagy minden eshetőségnek, újabb német-francia összeütközésekre ve­zethet és akadályozza a megszállt területek­nek német fennhatóság alá jutását. Ezen­felül az angolokra is nagyon terhes, mert lehetetlenné teszi rájuk nézve, hogy az ál­­taluk megszállt kölni zónát a versailesi szerződés értelmében már 1925 január 10-ra kiürítsék. Hasonló a helyzet a szankciók kérdésé­ben is, a­hol a francia javaslattal szem­ben­áll az amerikaiak ellenjavaslata, még min­dig eléggé jelentős eltérésekkel. A tegnap elhangzott­­fenyegetések ellenére a konferencia tehát még mindig áll, a­mi bizonyítani látszik azt, hogy résztvevői, még a fenyegetődzők is, nem mondottak le eset­leges sikeréről. Mert a konferencia siker­telensége, melyet az érdekelt politikusok­nak magánt­an­ács­k­o­z­ás­a­i­k­b­a­n kétségtelenül kellett mérlegelniök, nyilván könnyen te­remthetne olyan helyzetet, a­mely a nagy­­anst­ant felbomlását megpecsételné. ­t francia javaslat megvitatása. London, júl. 31. (Havas.) Az első és a harmadik bizottság délelőtt megkezdte a francia javaslat meg­vitatását. Úgy látszik, a javasolt választott bírósági eljárás nem ütközik nehézségbe. A mulasztások megállapításával foglalkozó első bizottság és a jóvátételi bizottság közt nincs véleménykülönbség. A harmadik bi­zottságban az angol szakértők kifogásolták a francia formulát, a­mely Németországot kötelezni akarja, hogy állampolgárainak szállításait garantálja. Az angol szakértők csak arra akarják kötelezni Németországot, hogy a dologi szolgáltatások programjának­­ végrehajtására feszítse meg erejét s azt is kijelentik, hogy nem tudtak dönteni arról, vajjon egybekapcsolható-e a három kérdés: a mulasztások, az átutalások és a szállítá­sok kérdése. kiáradó lelkének szépsége ejtette meg, s mint a nagy fantáziájú, nagylelkű asszo­nyok — beleszeretett a más számára. Mi­nél jobban ócsárolta .Vajda uram, annál erősebbé vált benne a szándék, hogy párt­fogásain vegye a szerelmeseket, kik a tánc után bizalmasan suttogva, egymáshoz si­mulva mentek ki a táncteremből s mind­járt azon kezdte, hogy a fejcsóválva utá­nuk induló haragos apát karonfogta s az ebédlőben a pehelykönnyű fánk után egy pohár borovicskát a másik után diktált belé, mely végre is, földerítette a keres­kedő kedvét. — Lilla, a lábai elé teszem a szivemet, hajoljon le hozzá és ne tapossa el. — be­szélte ezalatt a költő egy ablakmélyedés­ben, valamelyik belső szobában, míg Lilla a holdfényben az ablakra hórajzolta csil­lagokat számlálta. — Soha ajkam más dicséretét nem is­meri többé, mint az önét! — súgta mind­­közelebb a költő. — Soha senki így meg nem dobogtatta szívemet, — kezdte ismét, hogy feleletet nem kapott. — Szóljon, feleljen, nem érez semmit a szegény költő iránt, ki itt elég közelében. — Ha egyszer, csak egyszer az ajkát csókolhatnám, örömmel meghalnék utána, — hangzottak a lázas szavak a férfi aj­káról. — Nem kell meghalnia, — fordult most felé a leány halk, édes szóval. Bédiné egy idő múlva bement valamit keresni a belső szobába. Ott találta őket egymás ajkán csüggve, bohó, szerelmes szavakat suttogva közbe. Talán épp ezt kereste. Szó nélkül, mosolyogva fordult vissza. Vajda Péter ezalatt teljesen jó­kedvre derült a borovicskától, így nem volt veszedelem számukra.­­ Csokonai Komáromban maradt az in­turrekció megszervezésére, egy verse a má­sik után biztatta a nemes ifjakat a fran­­cák ellen való fölkelésre , és egy verse a másik után énekelte meg forró, soha el nem múló szerelmét Lilla iránt, titkolt boldogságát, kitörő reménységeit, „Gerlice nyögdécseléseit“, túláradó lelke minden igaz gyöngyét. De ezek a versek még ti­tokban maradtak, csak Lilla tudott róluk és Bédiné, egyetlen bizalmasuk, pártfogó­juk, kinél naponként találkoztak. Mert Vajda Péter uram sehogy sem akart róla tudni. — Nincs állása, nincs vagyona, nem adhatom lányom a bizonytalanba, a bolt­hoz meg nem éri az ipse. S Vitéz Mihály kiszakította magát titkos márkája karjaiból és elindult állást, hiva­talt keresni, hogy mint „érdemes hivatalú és elegendő fizetésű ifjú“ kérőként léphes­sen föl. Elment a volt diétái képviselőkhöz, elment Széchenyi Ferenchez, majd Feste­tics György grófhoz. Utóbbiak kisebb adó-­hiányokkal segítették ugyan, de állást nem adtak neki. S mentek Lillának a levelek, a versek, hol bizakodók, hol leversek, hol reménykedők, hol kétségbeesettek, de min­­denekfölött szerelmesek Távollétembe Képedet szivembe Szent bélyegül viselem Ne légy, szép érzékeny Te is feledékeny, Lega­lább álmodj velem. A levelek Bédynéhez voltak címezve, s a szép asszony könnyes szemmel hallgatta, a mint Lilla felolvasta neki. Csokonai ilyen körút után fáradtan, meg­­csalódottan tért vissza Komáromba, hol a nemesi felkelés eleinte parázsló ügye las­san elaludt a közöny hamuja alatt. S mégis mindig uj erőt talált Lilla szerelmében, Julianna biztatásában. S mikor vágya a tetőfokra hágott és boldogsága keblét szét­feszítéssel fenyegette, akkor a jó, az okos asszony tanácsára ismét elindult, hogy va­lóra válhasson számára mindaz, a­mi csak még ígéret volt. S igy volt ez többször az alatt a kilenc hónap alatt, melyet kisebb megszakításokkal Komáromban töltött. Ez­alatt fantáziája a boldogság oly varázsla­tos képeit festette eléje, mely után a való­­sulás nem lehetett volna fokozat számára. De a remélt boldogság határát még a leg­kisebb fantáziájú ember sem tudja meg­mérni, hát az olyané, kinek korlátot nem ismerve csapong, tör fel a magasba, mint Uőszári sas a nap felé? 1797 februárius havában volt, egy tüzes báli éj után, Csokonai ismét búcsúzott ked­vesétől. A báli teremből zene, tánc, duhaj mulatozás hangzott be a Bédyné belső szo­bájába és Lilla és Csokonai szorosan átka­rolva tartották egy­mást. A férfi szemében a csüggedés árnyéka sötétlett, a leányéban valami szomorú megadás. — Félek, — suttogta — hogy valami el­választ, hogy megszűnik engem szeretni, vagy egyéb lép közénk. — Soha, soha, — szólt a költő, a leány szavait csókokba fulasztva — hidd, hogy szeretlek, mint egy istenséget, örökké, és megküzdök érted mindennel és minden­kivel. Menni készült. A leány hirtelen, hevesen nyaka köré fonta karjait, szenvedelme­sen magához szorította, vállára temetve fejét. — Ne menj el! Nem eresztelek! Léptek hangzottak s szétrebbentek. Ta­lán a sors léptei, mely lassan-lassan mind szélesebbé taposta az utat köröttük, mig végre szétágazott, hogy soha többé ne ta­lálkozzon. S Csokonai ismét elment. De Pest mos­toha volt hozzá, mint ma is iró fiaihoz s csak a forróbbnál forróbb levelek száll­tak kedvese felé: íme kiöntöttem elődbe szívemet és minden vágyódásomat, még egyszer mondom, hogy szeretlek és hidd el “ — felelt a leány kétkedő so­raira. De feleletet nem kapott rá, mint a­hogy a leány sem kapta meg az utána következőket. Vajda Péter valahogy meg­­neszelte levelezésüket és elfogta a levele­ket, mielőtt leányához jutottak volna. De még ezzel nem elégedett meg. Rágalmazta a távollevőt, csapodársággal vádolta s ezt látszólag be is bizonytotta. S ekkor bemu­tatta Lillának a neki szánt kérőt. A leány már annyit várt, sirt, szenvedett, kétke­dett, hogy ellenállása meggyengült s B Bé­­dyné biztatása sem tudta megerősíteni. — Már nem is bánom — szólt baráta, nőjéhez sürü könyhullatás közt — nem tehetek róla. Mire Csokonai Pestről tépett reménnyel visszatért, Vajdáék elutaztak s Rédyné nyújtotta át a költőnek Lilla búcsúlevelét. Csokonai megtántorodott. Halálsápadtan tépte fel a levelet, mely kíméletesen, de világosan eléje tárta a valót. Bédiné szelí­den, gyengéden igyekezett vigasztalni és Csokonai közös barátnőjük vállán sírta el nagy, mély keservét. Az asszony szép sze­méből egy könny a másik után hullott kifosztott, meggyötört védence fejére. A legönzetlenebb könnyek, melyeket a máj boldogságáért ontott. Még egyszer küldött levelet Csokonai Bédynével Lillának: ,,— Léky oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak“ — irta nagy lelkűen, azután ismét kezébe vette a vándorbotot és felkereste Horváth Ádámot, a Dunántúl híres költőjét, ki­s sors iró­niája, nemsokára Csurgóra helyettes tanári állásba segítette. ,,Szép remények, Lillák, Isten veletek“, fejezi be a Lilla versek legszebbjét, utolsó­­ját, mely halhatatlanná tette őt és vele Lillát. " 4 Budapesti Hírlap 1924 augusztus 1.­­( 156. Sz.) el francia koncessziók elöprték a legvégső halált. Pár­is, júl. 31. (Havas.) Valamennyi lap megállapítja, hogy a döntőbíróság kiküldetésére és a Ruhr-vidék kiürítésére vonatkozó francia javaslatok jóakaratról tesznek tanúságot, a­mely messzemenő koncesszióktól sem riad vissza. Ezek a koncessziók azonban már el­­érték a legvégső határt. A Quotidien, a bal­oldali blokk lapja azt írja, hogy Franciaor­szág tökéletesen teljesítette feladatát. Kor­mánya olyan javaslatot tett, a­mely meg­felel az ország felfogásának és a­melyet az egész demokrácia vár. Bármi is történjék, Franciaországra nem hárul felelősség. Az Oeuvre ezt írja: Herriot miniszterelnök, a­ki bizonyságát adta a francia demokrácia békeszeretetének, nyugodtan várja Anglia és Amerika válaszát. Ha a konferencia kudar­cot vallana, — a­mi valószínűtlen — akkor a felelősség nem Franciaországra hárul. A Petit Parisien szerint Herriot világosan megjelölte azoknak az áldozatoknak halá­lát, a­melyekhez Franciaország hozzájárul, a­melyek azonban át nem léphetők. el Jóvátételi bizottság Londonban. London, júl. 31. Mint a fleu­er-iroda értesül, Franciaor­szágnak, Belgiumnak és Olaszországnak a jóvátételi bizottságban lévő képviselői ma este Párisból Londonba utaztak, hogy a már Londonban lévő angol Bradburygal találkozzanak. Megérkezésük után megvi­tatják a szövetséges miniszterelnökök meg­hívóját. A látogatást illetőleg a tényállás nem egészen tiszta, kivéve azt az egyet,­­ hogy a jóvátételi bizottság képviselői a meghívó vétele után elhatározták Lon­donba való utazásukat. A látogatás néhány kényes kérdést vet fel, miután a jóvátételi bizottságot mindig szuverén testületnek te­kintették. London, júl. 31. (Havas.) A lapok jelentik, hogy a jóvá­tételi bizottság Londonba érkezett. London, júl. 31. A torontói Globe tudósítójának jelentése szerint Macdonald angol miniszterelnök környezetében rendkívül biztató jelnek ve­szik azt, hogy a jóvátételi bizottság tagjait Londonba hívták. Ha a konferencia nem biztatna eredménnyel, akkor semmiesetre sem hívták volna meg a jóvátételi bizott­ságot és a jóvátételi bizottság még kevésbé tett volna eleget a meghívásnak. A németek megérkezése csupán a jövő hét elejére várható. London, júl. 31. (Havas.) A jóvátételi bizottság a követ­kező hivatalos közleményt adta ki: A jóvátételi bizottság megerősíti azt a félhivatalos határozatát, a­melyet tegnap hozott Parisban azzal a fentartással, hogy a határozathoz Bradbury hozzájárul. A jóvátételi bizottság ma tartott ülésén ki­mondotta, hogy mindannyiszor, a­mikor ez szükségessé válik, hivatalos ülést tart Londonban, s ezeken az üléseken tár­gyalni fogja mindazokat az illetékessége alá tartozó kérdéseket, a­melyek a szak­értői jelentés alkalmazása körül felme­rülhetnek. Barthou ma délelőtt újabb tanácskozást folytatott Herrioval, uána pedig a jóvá­­tételi bizottságban működő kartársaival jött össze, a­kik 10 órakor magánbeszélgetést folytattak a helyzetről. Ennek a magánjel­legű megállapodásnak az alapján hozta meg azután a bizottság előbbi határozatát. „»fethidalják a ftonfferencia nehézségét." - Az első bizottság elfogadta a francia javaslatot. — 1 az angol i­tó­­dositó javaslatot visszavonták. — a németek meghívása közvetetlenül küszöbön van. — Éjjel érkezett távirataink a konferencia mai tárgyalásainak az eredményéről a kö­vetkezőket jelentik: London, júl. 31. A konferencia első bizottsága egyhan­gúan elfogadta a francia javaslatot. Az an­gol részről ma délelőtt benyújtott módo­sító indítványt visszavonták. A francia és az angol delegátusok a kölcsönös fáradozás sikere alkalmából üdvözölték egymást. Az egyik delegátus kijelentette a Reuter-iroda képviselője előtt, hogy a konferencia nagy London, júl. 31. (Wolff.) A hetek tanácsa délután fél öt órakor az alsóházban tanácskozásra ült össze. A harmadik bizottságnak még be kell számolnia az átutalás kérdéséről. Ha ezt a jelentést kedvezően fogadják, akkor, mint kire jár, a konferencia — a­mennyiben a szövetségesek jönnek számításba, — befeje­zettnek tekinthető és a németek meghívása közvetlenül küszöbön áll. Természetesen —­ teszi hozzá a Reuter — előbb még a ban­károknak kell nyilatkozniok, nehézségét immár áthidalták. " A katonai ellenőrzés esetleges átruházása a népszövetségre. — A népszövetségi tanács által kiküldött jogi bizottság ülésezése. — A nem tanács­tagokat nem hívják meg. — Genfből jelentik: A Nemzetek Szövetsé­gének tanácsa, mint ismeretes, jogászokból álló bizottságot küldött ki, a melynek az a feladata, hogy a különböző megszállt álla­mokban gyakorolt katonai ellenőrzésnek a népszövetségre való esetleges átruházása ügyében a népszövetségi szerződés 4. cik­kelye 5. szakaszának magyarázatáról szak­véleményt dolgozzon ki. A bizottság a Nem­zetek Szövetsége titkári hivatalában meg­kezdte tanácskozásait, a­melyek szigorúan bizalmasak. Mint ismeretes, a következő kérdésről van szó: A tanácsnak az elmúlt júniusban tartott ülésezése alkalmával azt indítványozták hogy vegyék megvitatás alá az illető megszállt államokban gyakor­­landó katonai ellenőrzésnek a st.-germaini szerződés 159., a trianoni szerződés 143. és a neuillyi szerződés 104. szakaszában a Nemzetek Szövetsége részéről tervezett át­vételét, a­miről a tanács szavazattöbbség­gel dönthet. A népszövetségi szerződés 4. cikkelyének 5. szakasza szerint a Nemzetek Szövetsége olyan tagjait, a­kik a tanácsban nincsenek képviselve, meg lehet h­ívni a tanácsnak azokra az üléseire, a­melyeken őket különösen érdeklő kérdések kerülnek szőnyegre. E cikkely alapján különböző ér­dekelt tagállamok, mint Románia, Jugo­szlávia, Magyarország, Bulgária, Ausztria és Görögország azt követelik, hogy képvi­selőket küldhessenek a tanácsba, mihelyt ez a katonai vizsgálat kérdését tárgyalja. A tanács ilyen kibővítése ellen azonban Ve Jouvenel, a tanács francia tagja, aggodal­mait fejezte ki, még­pedig utalással arra, hogy később a versaillesi szerződés 213. cikkelye alapján azt a kérdést is meg le­hetne vitatni, hogy a németországi katonai ellenőrzést is a népszövetségre ruházzák, továbbá, hogy e szerződés valamennyi szig­­natárius hatalma, valamint Németország valamennyi tengeri vagy szárazföldi szom­széd­ országa követelhetné a tanácsba való képviselőküldést. Ezért bízták meg a jogá­szokból álló bizottságot, hogy a tanácsnak terjesszen elő szakvéleményt a 4. cikkely interpretálásáról. E bizottságban helyet foglal a tanács valamennyi tagállamának képviselője Mint a Wolff -iroda képviselője a bizott­ság titkos ülésének lefolyásáról értesül, kez­dettől fogva az az irányzat érvényesült, hogy az érdekelt államoknak a tanács üléseire való bevonását utasítsák el, nevezetesen az oly üléseken való részvételt, a­melyeken a katonai vizsgálat ké­rdését tárgyalják. Eleinte úgy látszott, hogy különbséget szándékoz­nak tenni az érdekelt államok kategóriái között, nevezetesen a szövetséges szig­­natárius hatalmak között, a volt ellen­séges szignatárius hatalmak között, a­melyek az ellenőrzés tárgyai, és végül az érdekelt államok között. Ezzel szemben a bizottság egyik tagja a mellett szállt síkra, hogy legalább a szövetségese­ket vonják be. Végül azonban általában az a felfogás látszott felülkerekedni, hogy va­lamennyi szignatárius­ hatalom, bármelyik kategóriához tartozik is, azzal, hogy a béke­­szerződéseket aláírta, elvileg elismerte a ka­tonai ellenőrzésnek a Nemzetek Szövetsége hatáskörébe való utalását, feltéve, hogy a tanács ezt többséggel határozta el. E tanács­nak joga van szótöbbséggel határozni, úgy hogy a tanács vitáiban a nem tanácstagok részéről való részvétel nem volna megokolt. Genfből jelentik a Magyar Távirati Iro­dának: A Nemzetek Szövetségének infor­

Next