Budapesti Hírlap, 1924. augusztus (44. évfolyam, 156–180. szám)

1924-08-01 / 156. szám

1921 augusztus 1­. I(TS 8. sz.) Budapesti Hirap mációs osztálya a következő hivatalos köz­leményt adta ki: A Nemzetek Szövetsége jogi szakértőkből álló bizottságot küldött ki, hogy az Egyez­ségokmány 4. cikke 5. bekezdésének értel­mezéséről jogi véleményt formulázzon. Az említett bekezdés arról szól, milyen legyen a­ Tanács összetétele, a­mikor a st.-germaini szerződés 159., a trianoni szerződés 143. és a neuillyi szerződés 104. cikkében említett vizsgálatról tanácskoznak. A jogi bizottság most Genfben ülést tart. A tanácskozáson részt vesznek a következők: Basde­varit (Franciaország), Botella (Spanyolország), De Castro (Urugay), Castello Branco Clark (Brazília), Krcsmar (Csehszlovákia), Ma­­csusima (Japánország), Phillimore lord M­­agyari­tanain), Rolandi-Ricci (Olaszor­szág), Rolin (Belgium) és Unden (Svéd­ország) . Rolandi-Ricci javaslatára egyhangúlag Phillimore lordot választották meg elnökké. Ismeretes, hogy a Nemzetek Szövetsége Tanácsának legutóbbi ülésezése alkalmával egyes tagállamok képviseletet kértek a ta­nácsban arra az esetre, ha Ausztria, Ma­gyarország és Bulgária fegyverkezésének megvizsgálása kerül tárgyalás alá. A tanács akkoriban elhatározta, hogy előbb meghall­gatja a jogi bizottság szakvéleményét és ezt a jogi bizottságot mindamaz államok képviselőiből állítja össze a­melyek a Nem­zetek Szövetsége Tanácsában helyet foglal­nak. Az építőiparosok Smith főbiztosnál és Szabóky államtitkárnál. Smith népszövetségi főbiztos ma délelőtt fogadta az építőiparosok és építőmesterek érdekképviseltének küldöttségét, a­melynek tagjai arra kérték a főbiztost, utasson oda, hogy a most kiírandó közmunkákra szánt 12 millió aranykoronát emel­ték fel nagyobb összegre. A 12 millió mindössze 6000 mun­kásnak ad egy esztendőre kenyeret — mon­dották az építőiparosok, — holott az építő­iparban 60.000 munkás vár munkára és kenyérre. A főbiztos a küldöttség tagjainak adott válaszában kijelentette, hogy maga is jól tudja, hogy a 12 millió kis összeg, de a szükség takarékosságot parancsol és az előirányzott összeg emelésére egyelőre mód nincsen. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha a külföld bizalma a magyar közgazdaság iránt megerősödik és vagy újabb kölcsön­összegekre nyílik kilátás, vagy Magyar­­ország saját forrásaiból tud újabb ész­­szereket előteremteni. Az ország pénz­ügyi helyzetéről szólván, a főbiztos igen optimisztikusan nyilatkozott a jövő viszonyokat illetően és kifejtette, ha a költ­ségvetés az első hónapokban deficitet is mutat, a kilátások mégis kedvezőek. A küldöttséget ezután Szabóky Alajos pénzügyminisztériumi államtitkár fogadta, a­ki előtt megismételték kérésüket. Szabóky azonban teljesíthetetlennek mondotta az iparosok kívánságát, mivel az újabb építé­sekre 12 millió aranykoronánál nincs több pénze az államnak és nagyobb összegre nincs fedezet a költségvetésben. Az építő iparosok ezután azt kérték, hogy az épít­­kezési hitelt a tervbe vett 12 hónap helyett S­zámora adják meg, mert télen úgy sincs építkezés. Szabóky kijelentette, hogy e ké­rés teljesítésének nincs akadálya. Hány internált van Zalaegerszegen? A Népszava mai számában „Újra inter­nálnak“ címen megjelent közleménnyel kapcsolatban illetékes helyről a következő­ket közüik: A cik­k állításával szemben, hogy 28—30 politikai internált van még a zalaegerszegi internáló táborban, hivatalosan megállapí­tották, hogy állambiztossági szempontból mindössze két internált, még­pedig özv. Komlás Béláné és Krausz Simon nevű kom­munista és ezeken kívül egy Fleischer Ig­nác nevű hazatérő, volt hadifogoly van őrizetben. A táborban lévő összes többi in­ternált közbiztossági szempontból van őri­zetben. A szociáldemokrata szakszervezeti tanács a munkanélküliségről. A­ szakszervezeti tanács ma délután tar­tott ülésén a munkanélküliség ügyével fog­lalkozott. Megállapították, hogy júliusban újra szaporodott a munkanélküliek száma, különösen a faiparban és a grafikai ipar­ban. A szakszervezeti tanács a munkanél­küliek nyomoráért nem vállalhatja a fele­lősséget. Az egyik tanácstag hangoztatta, hogy a munkanélküliek között megfizetett emberek uszítanak a vezetőség ellen. A tit­kárság javaslatára az ülés egyhangúan ki­mondotta, hogy megkeresi a parlamenti frakciót a nemzetgyűlésnek a munkanélkü­liség dolgában való összehívására. A tanács legközelebbi ülésén a további tennivalóról fog tárgyalni. A szakszervezeti tanács tár­gyalta még a franciaországi kivándorlás kérdését is, annak a levélnek az alapján, a­melyet a franciaországi szakszervezeti ta­ nács ez ügyben irt és a­melyben óvja a magyar munkásokat attól, hogy az itt munkásokat toborzó frazcia kivándorlási ügynökségnek fölüljön, mert ennek nem­csak, hogy nincsen a francia kormánytól erre fölhatalmazása, hanem már meg is tették ellene a megtorló lépéseket. Mr. Smitti a magyar kölcsönnél, M. J. Smith népszövetségi főmegbízott nagy érdeklődéssel figyeli a magyar köl­csön kibocsátásának eredményét az összes érdekelt piacokon. A kölcsön mag­yar ré­szének jegyzése­­a mrai napon kezdődik, a prospektus, Mr. J. Smith és Korányi báró pénzügyminiszter aláírásával, múlt vasár­nap jelent meg, rövid kivonatát mai szá­munkban újból leközöljük. A főmegbízott a magyar sajtó képviselőinek hozzá inté­zett kérdéseire, mi a véleménye Magyar­­ország részére készített újjáépítési terve­zetről és mi a benyomása Magyarország gazdasági erejéről a rekonstrukciós terv keresztülvitelét illetőleg, a következő kije­lentés közlésére adta meg a felhatalmazást: — A rekonstrukciós­ tervezetet egynéhá­­nyan Európa legkiválóbb pénzügyi kapaci­tásai közül készítették elő a magyar kor­mánnyal együtt. Ezeknek az uraknak a köz­reműködését, a­kik a népszövetséggel szoros kapcsolatban dolgoztak, semmiféle pénzösz­­szeg árán nem lehetett volna hasonló fel­adat végrehajtására megszerezni. Ám ők önként álltak az európai rekonstrukció szol­gálatába. Előbb tüzetesen és gondosan meg­vizsgálták Magyarország pénzügyi helyze­tét, s aztán aláírták nevüket egy jelentés alá, melyben a következőket mondják: „Azt hisszük, hogy ez a pénzügyi prog­ram megadja Magyarországnak a szüksé­ges alapot a maga gazdasági kifejlődéséhez, és hogy az említett feltételek betartásával az ország segélyforrásai lehetővé fogják tenni, hogy magát állandóan a saját ere­jéből fenntarthassa.“­­ Ezeknek a kitűnő pénzügyi szakembe­reknek nyilatkozata és az az alaposság, a­mellyel a problémát megvizsgálták, szinte fölöslegessé teszik számomra azt, hogy jól megfontolt nézetüket a magam részéről még külön megerősítsem. Azonban ki­jelent­he­tem: Magyarországon szerzett s háromhónapi tapasztalataim arra indítanak, hogy a re­konstrukciós tervezet sikerébe vetett bizal­mukban teljes mértékben osztozzam. „A türelem politikája haszontalan.“ — Mussolini a fasizmusról, mely „nem vár­hat ölhetett kezekkel". — Rómából jelentik, hogy holnap Bologná­ban 85 vidéki fasisztaszervezet megbízottai tartanak kerületi nagygyűlést. Ebből az alkalomból Mussolini levélben üdvözölte a bolognai fasisztákat. A levél — melyet Ar­­pineti képviselőnek küldött — rendkívül érdekes és érdemes arra, hogy javát kö­zöljük. — Eddig — úgymond az olasz minisz­terelnök — senki sem magyarázta meg, hogy mit kell érteni normalizáción. Ha a normalizáció azt jelenti, hogy hamis álarc nélkül kell a nép elé lépni, erre azt felel­hetem, hogy a fasisztapárt éppen ezt tette fennállása óta. Ha arról van szó, hogy meg­­büntettessenek azok, a­kik a törvény ellen vétenek, ez eddig is megtörtént és ezután is meg fog történni. Ha azt akarják, hogy a törvénytelenségeket elnyomjuk, ezeket el fogjuk nyomni, annak, az állandó morális törvénytelenségnek ellenére, a­melyet az ellenzék a fasizmus ellen folytat. Azt köve­telik például, hogy én távozzam a fasiszta­párt éléről. Ez képtelen kívánság. Hiszen a republikánus Franciaországban a minisz­terelnök egyúttal a radikális szocialista párt elnöke is. A demokrácia őshazájában, Ang­liában Macdonald miniszterelnök a munkás­párt vezére is, sőt annyira pártvezér, hogy nem habozott résztvenni a fasiszta-ellenes gyűlésen. A magam részéről sohasem cse­lekedtem ilyesmit. Sőt mondhatom, hogy a fasisztapárt nagy tanácsának ülésein sem tárgyaltunk soha konkrét kormányproblé­mákat, annál kevésbé pedig más államok politikájára vonatkozó kérdéseket.­­ Számos jótanács érkezik hozzánk mindenfelől, azonban ezekre ki kell jelen­tenem, hogy a fasizmus 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben és 1922-ben törhetetlenül folytatta küzdelmét a­nélkül, hogy bárkitől is felha­talmazást várt volna. A fasizmusnak néhány ezer dicső halottja van. Most tehát azok a pedagógusok, a­kik a fasizmust megkörnyé­­kezik, jobban tennék, ha a túloldalhoz is fordulnának és azt iparkodnának békülé­­kenységre hangolni, a­melyet a fasizmus őszintén óhajt.­­ A fasizmus nem várhat ölhetett ke­zekkel és nem követheti a türelem politiká­ját, mert ez haszontalan. Kovács György dr. táviratban provokálta Pulitit. Az olimpiai kardvivóverseny után Puliti olasz vivóbajnok tudvalévően Pária egyik mulatóhelyén megtámadta Kovács György dr.-t, a zsűri magyar tagját, a­ki a verse­nyen tiltakozott az ellen, hogy az olasz vi­vók Pulitit igyekeznek meg nem engedhető módon győzelemhez segíteni. Az üggyel hi­vatalosan foglalkozott az olimpiai játékok legfőbb bírói fóruma,­­a felebbezési tanács és meghozta a maga súlyos ítéletét a magá­ról megfeledkezett olasz vivő ellen. Az ügy személyi részének az elintézésére most kerül a sor, miután Kovács dr. meg­bízottjai megkapták a választ a Puliti sze­mélyére vonatkozóan a nemzetközi olimpiai bizottsághoz intézett levelükre. A válasz vé­tele után Gerde Oszkár dr. és Rády József huszárőrnagy, mint Kovács György meg­bízottai, a következő táviratot küldték el Pulitónak. A nemzetközi olimpiai bizottságnak Ko­vács és Puliti urak között fölmerült ügyben küldött válaszát hivatalosan ma vettük kéz­hez a magyar olimpiai bizottság útján. Ko­vács dr. úr megbízásából lovagias elégtételt kérünk az ön által rajta Pak­sban elkövetett sértésért. Gerde Oszkár dr. s. k., Rády József s. k. A Kovács György dr.—Puliti-afférrel fog­lalkozott ma tartott ülésén a Magyar Vívó Szövetség tanácsa is és a következő határo­zatot hozta: A Magyar Vívó Szövetség tanácsa a sérelmet teljes mértékben magáévá teszi és elégtételt kér a Nemzetközi Vivő Szö­vetségtől, a reprezentánsan elkövetett sér­tésért. Nem gátolja meg azonban abban, hogy ügyének személyes térre vitt részét ettől függetlenül intézze el. Magyar Közigazgatás, írta Lamotte Károly dr. székesfővárosi főjegyző. Mr. Smith a múlt héten beterjesztette működésének második hónapjáról, vagyis június hónapról szóló jelentését, a­mely­nek legsúlyosabb része ismét a tisztviselő­kérdés, vagy mondjuk másképpen, az álla­mi közigazgatás költségei. Sok a tisztviselő, ezért a magyar államnak a legdrágább a közigazgatása az egész világon. Ez az örökké visszatérő refrén immár 6 esztendő óta,­­s ugyanezt halljuk most a külföldi szakember szájából is. Sajnos körülbelül ez is volt az összes eredmény, a­mit ezen a téren eddig elértünk. Újabban jött ehhez még a B-lista. Véleményem szerint a drága közigazgatás ellen felmerült panasz két­ségtelenül helyes és jogos, az orvoslás módját azonban abban látnám, ha első­sorban a közigazgatási eljárásokat egysze­rűsítenénk. Ekkor magától feleslegessé válna a sok tisztviselő, az emberek ügyes­bajos dolgukat gyorsan elintézhetnék, s akkor csak az a probléma maradna hátra, hogy a felesleges tisztviselőket megfelelően foglalkoztatni kellene, vagy megélhetésüket valami módon biztosítani. Ha azonban fordítva kezdjük a dolgot s a tisztviselőlét­számot csökkentjük a­nélkül, hogy az el­járásokat egyszerűsítettük volna, akkor kétségtelenül a megmaradt tisztviselők csak rosszabban és lassabban fogják a komplikáltnak megmaradt közigazgatást elintézhetni. Nem akarok azonban én is az elméletek­nél maradni, hanem fel akarom hívni a figyelmet arra a néhány legkirívóbb köz­­igazgatási ágazatra, a­hol az eljárás lénye­gesen egyszerűsíthető és rengeteg költség megtakarítható lenne. A törvényalkotással kell kezdenem, mert ez az alapja minden közigazgatási eljárás­nak. A magyar közigazgatási törvények jogászi szempontból véve csaknem kivétel nélkül tökéletes alkotások s ezzel elmon­dották hibájukat is. E törvények t. i. egy fenkölt jogászi gondolkodás leszűrődései, túlnyomó többségben azonban nélkülözik a gyakorlatiasságot és ennélfogva az eljárás­ban a szükséges gyorsaságot is lehetetlen­né teszik. A magyar nemzetnek mindenkor nagy jogászai voltak, sőt büszkén mond­hatjuk, hogy a világ legnagyobb jogászai, de ugyanakkor el kell ismernünk azt is, hogy nagyon kevés jó közigazgatási tehetsé­günk volt. És a­mi erény és hiba megvolt a nemzetben, az megvan az egyénben is. Nálunk minden tisztviselő és hivatalnok nagyobb jogász, még akkor is, ha bármi­lyen szakhivatalban is dolgozik, mint a­mi­lyen nagy közigazgatási tehetség. Elcsudál­­kozik az ember, milyen nagy jogi, főleg közigazgatási jogi felkészültséggel rendel­kezik a legtöbb hivatalnok és egyszersmind" azon is, hogy mennyire nem ismeri az éle­tet Fiat justitia, ez a jelszó, sajnos akarat­lanul is bekövetkezik: a folytatás: pereat mundus. Nekünk magyarokra bizony bekö­vetkezett már félig ez is, mentsük meg tehát ezt a megmaradt hazát egy jobb jövő reményében. Rátérek egyes olyan törvé­nyek ismertetésére, a­melyek vélemény®® szerint módosítást igényelnek s be fogom mutatni, hogy a legtökéletesebb jogi alko­­tások a legnehezebb és minden praktikus­­ságot nélkülöző közigazgatást eredményez­­ték. Elsőnek az állampolgársági törvény 1879. évi L. t.-c. Ezzel egész a háború vé­­géig nem volt baj. De ekkor jött a tria­noni békeszerződés. Az 1921. évi XXXIII. t.-c. nemcsak elszakította Magyarország nagy részét, hanem megfoszt magyar ál­lampolgárságától olyan embereket, a­kik itt születtek, itt éltek, semmiféle más nyel­ven, mint magyarul, nem tudnak. Tehát nem valami idegen elemről van itt szó, hanem színmagyar emberekről- Hogyan történhetett ez? A régi állampolgársági törvény szerint mindenki magyar állam­polgárnak tekintendő, a ki Magyarországon született, vagy a ki 1874. és 1879. között Magyarországon lakott és valamely köz­ségben föl volt véve az adózók jegyzékébe. Ennek bizonyítása nem volt túlságosan ne­héz és lakosságunk 99 százaléka ezeket a feltételeket könnyűszerrel tudta igazolni. A trianoni szerződés értelmében azonban mindazok a régi magyar állampolgárok, a­kiknek elszakított területen volt illetősé­gük, tekintet nélkül tartózkodási helyükre, 1911. július 26-án külföldi állampolgá­rokká lettek. E határidőig optálhattak, vagyis nyilatkozhattak arra nézve, hogy magyar állampolgárságukat fenntartják. Sajnos az optálási határidő túlságosan rövid volt, főleg a fővárosban, a törvény magyarázata körül pedig félreértések is keletkeztek, úgy, hogy ennek következté­ben számtalan magyar ember, a­ki ma is Magyarországon lakik, elvesztette magyar állampolgárságát, vagy ha nem is vesztette el, de nem tudja azt igazolni. Minthogy pedig állampolgárság hallgatólagosan nem szerezhető meg, az illetőknek kérniök kell a magyar állampolgárok kötelékébe való fölvételüket, a­mi roppantul nehézkes és nagy­on költséges eljárás. Csak futólag érintettem az állampolgársági ügynek sok ezernyi bonyolultságát, de talán így is vi­lágos lesz az, hogy a magyar államnak nem lehet érdeke, hogy polgárai sok-sok munkanapjukat azzal veszítsék el, hogy néha évszázados állampolgárságukat iga­­zolniok kelljen. Ha már a szerencsétlen trianoni törvényen nem is tudunk sajnos változtatni, legalább gondoskodni kell olyan törvénymagyarázatról, a­mely régi jó magyar emberek jogait megvédi s ma­gyar állampolgárságuk igazolását szá­mukra könnyűvé teszi, a mint azt a régi állampolgársági törvény megtette. Második az illetőségi törvény. (Az 1886. évi XXII. t.-c.) E törvény szerint min­denki odavaló községi illetőségű, a hol leg­utóbb 4 évig egyfolytában lakott és a hol ezenkívül a közterhek viseléséhez is hozzá­járult. Az illetőség ellentétben az állam­­polgársággal, hallgatagon is megszerezhető. A kifejlődött gyakorlat a törvényt olyképp magyarázta, hogy a községi közterhek vise­léséhez elég a 4 évi helybenlakás alatt egy ízben bármely kis összeggel hozzájá­rulni, a községi illetőséget ez­által már megszerzik. Nem akarok kitérni itt arra, hogy az illetőség megadásánál az állampol­gárság kérdése vizsgálandó elsősorban, mert ennek nehézségeiről már az előbbiek­ben volt szó. A kérdés tehát látszóan egy­szerű. Mit tett azonban a gyakorlat? Az a megállapítás, hogy valaki csak akkor le­het egy község tagja igazán, ha hosszabb idő óta ott lakik és adózik, kétségtelen he­lyes jogászi megállapítás. Gyakorlatban azonban semmiféle előny valamely köz­ségre abból nem származik, ha az illető egyszer négyévi ottlakása alatt fizetett 4 korona községi adót. Az adózás kérdése tehát fölösleges és teljesen mellőzendő volna. Különben is a mai adórendszer mel­lett nem is képzelhető el, hogy valaki köz­vetve ugyan, de ne járuljon hozzá a köz­ségi közterhekhez, mert hiszen, ha csak egyszer vett egy zsemlyét, már fizetett for­galmi adót, a­minek egy hányada a köz­séget illeti. Minek tehát az adózás kérdé­sét fölvetni? Első pillanatra ez talán ki­csinyes dolognak látszik, de ne felejtsük el, hogy igen sokszor szegény emberek ille­tőségét kell megállapítani, a­kik bizony egész életükben talán nem sok adót fizet­tek s igy a nyomozás kiterjed egész éle­tükre, sőt még visszamenően az apjuk éle­tére is sok esetben. Van azután egy más csoportja az embereknek, a kiknek illető­ségét kimutatni a legnagyobb nehézségek közé tartozik. Ezek az állami tisztviselők és katonatisztek, a­kik községi adó fizetése alól föl vannak mentve s igy állásuk után községi illetőséget egyáltalán nem szerez­nek. Hogy ennek a kérdésnek nagy jelen­tőségét lássuk, közlöm a főváros erre vo­natkozó szervezetét. A főváros tanácsának van külön egy illetőségi és katonaügyi osz­tálya, a­melynek élén egy tanácsos áll. Az illetőségi osztály személyzete áll ezenkívül a következőkből: 3 főjegyző, 1 tanács­­jegyző, 5 fogalmazó, 2 segédhivatali fő­igazgató, 1 segédhivatali igazgató, 4 kezelő­főtiszt, 2 kezelőtiszt, 12 ideiglenes hivatal­nok, gépirónök és altisztek. Itt a hiba pe­dig nem a főváros vezetésében van, hanem is a törvényen kellene módosítani. Hiába s

Next