Budapesti Hírlap, 1924. október(44. évfolyam, 205–231. szám)

1924-10-01 / 205. szám

2 kat szenvedett magyar társadalom bizonyos ,mentális rezervációval“ élhet. A bolosevizmusról ma Nyugaton még elméleti viták folynak, ezer bizonyíték szól a mellett, hogy alapjában félreértik: egyedül nekünk van Európában tapasztalatunk ezen a téren. E drágán megfizetett tapasztalatok nyomán állami életünkben és társadalmunk világában bizonyos dogmák alakultak ki, amelyeket helyes lesz meg nem ingatnunk. A magyar állam a diplomácia kelléktárában megtalálhatja azt a leplet, amellyel a proletárdiktatúra még ma is sajgó emlékeit elfödi s ,,hivatalosan“ talán feledésbe merülhet, hogy az a rendszer, amelynek követei már nemsokára megérkeznek Budapestre, még nem is olyan régen a lázadás, a pusztítás, a gyilkolás és a rablás gyalázatos uralmát inaugurálta hazánkban. A magyar társadalom nem fogja ezt elfeledhetni. Az a forradalmi „eszmekor", a melyben a bolosevizmus él és munkál, hazánkból 1919 óta száműzött volt s akik magukat azzal azonosították, a magyar bíróságok ítélete alapján börtönben ülnek vagy „emigráltak“. Lehetetlennek kell tartanunk, hogy kormányunk a magyarországi proletárdiktatúrával szemben kialakult hivatalos állásponton változtasson. Ha úgy látja, hogy az Oroszországgal való érintkezés fontos gazdasági és külpolitikai előnyöket ígér, ám ratifikáltassa a berlini megegyezést. De teremtsen bizonyos formai harmóniát saját ellenforradalmi múltja s a szovjet elismerése közt és adjon rá időt és alkalmat, hogy a magyar társadalom komoly és méltó formában tiltakozhassék és védekezhessék minden olyan — ha még oly meddő — kísérlet ellen, amelynek célja az, hogy a vörös moszkovitizmust mégegyszer uralomra juttassa a Duna és a Tisza közén. fi politika hírei. A miniszterelnök hivatalában, Bethlen István gróf miniszterelnök ma reggel átvette a kormány ügyeinek intézését. Már a kora délelőtti órákban megjelent nála Korányi Frigyes báró pénzügyminiszter Bod János kíséretében, akikkel a miniszterelnök hosszabb időn át tárgyalt. Ez a tárgyalás az aranyköltségvetéssel és élelmezési kérdésekkel függött össze. A költségvetést a parlament előtt Korányi Frigyes báró pénzügyminiszter fogja képviselni, így tehát elesik az a folyvást felbukkanó híresztelés, hogy Korányi már legközelebb újból elfoglalja párisi követi állását. Később Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter kereste fel a miniszterelnököt, akivel tárcája körébe vágó kérdésekről tárgyalt. Beszámoló: Kállay Tamás, a kemecsei kerület nemzetgyűlési képviselője, október 12-én számol be választói előtt. A beszámoló gyű Az apród. írta Fáy Ilona. A hazilovas utazóbalánr átrobogotta felvonóhídon és megállt a várudvarban. Őszes bajusza, déli férfi szállt le róla. A várasszony, szép, törékeny, szelíd felesége fogadta a lépcső alján, öt fiával. Öröm volt a jötte, most még jobban, mint máskor, mert Maróti Jánost nagy tisztesség érte. Zsigmond király bevette a Sárkány Rendbe, melyet feleségével, Cilei Borbálával állított fel Fő Rendel számára. — Fiuk, — szólt az öreg végignézve rajtuk, — még egy nagy tisztesség ért, egyiketek a budai várba, a királyné apródjának hivatalos. — Hozza el a legszebb fiát, hiszen tudtommal öt van, — mondta a királyné, mikor búcsúzásnál térdet hajtott előtte. Sorba nézte őket. Szeme Jánoson, a legkisebbiken akadt meg. Üde volt, mint a júniusi reggel, karcsú, mint a cédrusfa, tengerszem mély szeme kék, mint a tavaszi ég. — Téged viszlek, — szólt vállára téve kezét. A fiú belepirult. Megdobogott a szive, mely könnyű volt, mint az ó-egyiptomié, kiét Ozirisz törvényszéke előtt tollal mérték fel a tulvilági mérleg serpenyőjében. Fehér lelkébe még nem irt bele a sors egy szót sem, de most megtette a boldogság és a megilletődés. Másnap, hogy anyjától búcsúzott, könynyek gördültek végig hamvas arcán, de hamar letörölte a várakozás tarka selyemkendője. Budára érve, a sok új látásba, az apródszoba víg pajtáskodásába elmerült az otthon emléke, mint habokba dobott drágakő. S a társak tréfái pirosra festették az arcát, tüzesre a szemét . Csak egyet vártak komolyan, rajongó szemmel az apródok, mint müezzin a nap felkeltét: hogy ki mehet közülök a királynéhoz, ki szolgálja ki asztalnál, ki áll őrt ajtaja előtt? Mindre rákerült a sor és minderről álmodott, ha csend lett a palotában s az apródszobában eloltották a mécset. A budai várban vendégeket vártak. Hónapok óta készültek. A reneszánsz aranypompája kápráztatta a szemet, mint a júliusi déli napfény, a drága selymek, hímzések, szőnyegek, díszek tarkasága, mint koranyár virágzása felüditette és szórakoztatta. Mert, mint a krónikás irta: „Budához hasonló királyi udvart, épületeire, pompájára és fényességére nézve az akkori irók, abban az időben, egész Európában nem tartottak.“ Így kívánta ezt Zsigmond király és szépséges felesége, Cilei Borbála. S ha ő úgy kívánta, ha Zsigmondnak ellenére lett volna is, vagy százszor nem akarja, mégis úgy történt volna. Csak ha egy pillantást vetett rá tündöklő szemével, mely gyújtott, mint a villám, simogatott, mint a bársony, s ha kért is, parancsolt. Zsigmond engedelmeskedett, úgy akasztotta akarata horvát ellenállása részeibe, hogy észre sem vette, hogy partra ért szándékával. Egy őszi este, a nap tűzkorongja már lefelé csúszott a hegyek mögött, hírnökök jöttek jelenteni a vendégek érkezését. Zsigmond király a várkapuhoz főrendeit küldötte eléjük. Készen várta őket minden. A széles márványlépcsőt vert ezüst tartóban gyertyák világították. A trónterem fénye, melynek nehéz selyemkárpitjáért, aranyos trónjáért, goblénjeiért, keleti szőnyegéért Zsigmond egy megyét adott zálogba, szinte kápráztatott. Az ebédlőterem vert arany tálai, drágaköves kupái megértek egy kisebb országot. Majd hosszú sor szoba, olasz festmények, orosz hímzések, velencei tükrök mindenütt. Végül a Sárkány Rend terme a legdíszesebb mind közt. Drága faragású, aranyozott székek, aranysárkánnyal hímzett bársony párnákkal sorakoztak ott, bíborbársony menyezet alatt álló trónszékek körül a selyemmel bevont teremben. A menyezet bársonyát tátott szájában óriás aranysárkány tartotta; aranyzománcos csillárok, sárkányt ábrázolók, száz mécsessel terjesztettek enyhe fényt. Lovagok, vitézek, apródok százai emelték a díszt, „amint fogadására voltak a Bosnyákországi királynak, az Ausztriai és Baváriai hercegeknek, Olasz, Frantzia, Cseh, Bolgár és Görögországból sok nagy méltóságú személyeknek, kiket Zsigmond bajvivásokkal, a Csepel szigetén való vadászatokkal, s egyéb örömökkel szándékozott gyönyörködtetni.“ De minden vendég közt a legelső, a legszívesebben látott, a legtovább mulató Ulászló, Lengyelország ifjú, délceg királya volt, őt nézte a várbanösszegyűlt sok asszonynép, mást meg se látott. Halk moraj fogadta, bámészkodó, irigykedő, bámuló és meghódoló moraj, mint kiválasztottját a tömegnek és a nagyoknak, a mint szürke lován fölfelé ugratott a budai vár meredeken vivő útján őt nézte a királyné is. Nem vette le róla szemét. De ezt nem látta más, esik Maróti János, az apród. Neki nem volt másra szeme, mint a királynéra, mióta két hét előtt először meglátta, amint rákerült a sor, hogy ebédnél kiszolgálja. Keze úgy reszketett, hogy az édes bort majdhogynem a ruhája csipkés ujjára öntötte. Borbála ekkor ránézett és elnevette magát. Ez a nevetés arcába kergette a pírt és ez a tekintet fölforralta benne a vért. Legszívesebben ott halt volna meg, mellette állva, a boros-korsóval kezében. De nem halt meg. S aznap egyéb sem történt Csak másnap reggel rendelték a királyné ajtaja elé őrt állni. Este, amint Borbála termeibe tért, ott ment el mellette, még a ruhája is hozzáért, de nem nézett rá, úgy ment be szobájába. Csak a babonás szépsége okozta fényesség maradt utána. De félóra múlva valami miatt behivatta. Ott feküdt be, átlátszó fehér öltönyben a kereveten. A szerelmet szülő Afrodite feküdhetett így a habok között. A fiú csak állt, szinte öntudatát vesztve, szemében azzal az extázissal, mellyel a rajongó a földöntúli jelenést nézi. S a királyné rámosolygott. — Mit kívánsz, fiú? — kérdezte, már elfeledte, hogy hivatta. Az apród ott állt, remegő ajakkal és nem tudott szólni. A királyné feléje hajolt: — Szeretnél valamit. Mond meg. Most megadom. , A fiú térdre vetette magát, arca sugárzása bevilágította a termet. — A kezemet szeretnéd megcsókolni. —• kérdezte tovább a királyné s odanyujtotta kis, puha, gyöngyszin kezét. A fiú csókolta és újra csókolta. És a királyné nem húzta vissza. Lassan-lassan közelebb vonta magához s ekkor a fiú már az ajkát csókolta hosszan, mámorosan. S a királyné már csak szerelmes aszszony volt. S a fiú is annak látta. S most, amint a lengyel királyt nézte, tűzként lobogott fel az apród szemében a szerelmes órák forró emléke. Meg szerette volna ölni Ulászlót ezért a tekintetért, melyet meg csak nem is vizonzott és mégis tőle rabolta el, az ő titkos szerelmétől, melyért meghalni is mennyei boldogság volna, hát még élni érte, úgy, a hogy ő élt. És most ez a lengyel oda áll az ő édenkertje elé és férfi szépsége erejénél fogva elvonja királynéja tekintetét előle, a félig gyermek elől, kinek még alig, hogy serked a bajusza, úgy, hogy talán nem is tud róla és nem is keresi. Szíve már nem volt könnyű, mint a toll, hanem sziklagörgetegként húzta le a sötét mélységek felé. Az aranyos határok, fullajtáros utazószekerek ott álltak a vár előtt. A vendégek mentek fel a fáklyákkal világított lépcsőkön, a márványcsarnokon. Aranytól csillogó, drága selyem- és bársonyruhájukat ezerszínben verték vissza a tükörfalak és a márványpadozat. Csillogtak, égtek, tüzeltek a drágakövek és csillogtak, égtek, tüzeltek a szemek. De legjobban Cilei Borbáláé, ha Ulászlóra nézett. S a kis apród ezt látta, nézte. S ez vonzotta és taszította, mint bolygót a napja é. Budapesti Hírlap 1924 október 1. 1205. lésen előreláthatóan Bethlen István gróf miniszterelnök is résztvesz több egységespárti képviselő társaságában. Usajnai ist. Berlin, szeptember. (Saját levelezőnktől.) A kölni vásár rendezőinek és a külügyi hivatalnak együttes meghívására húsz tekintélyes külföldi lapnak képviselői, közöttük e sorok írója, mint a Budapesti Hírlap levelezője, a múlt napokban bejártuk a Rajna vidékének egy részét. A kölni vásár után következett a solingeni világhírű fémgyárak megtekintése, majd Bonn, Beethoven, a szép aszszonyok, a mulató diákok és a híres huszárok városa látott vendégéül. Wiesbadenben a gyógyító források mellett a kontinens egyik legszebb Kurhaus-át csodálhattuk és végül jött Mainz, ahol a német szeparatisták francia segedelemmel nemrég utolsó véres csatáikat vívták és ahol mintegy búcsúzóul Németország egyik leghíresebb pezsgőgyára mutatta be termékeit hordókban, üvegekben és gyorsan ürülő poharakban. Ha csak élvezni, szórakozni tettük volna meg a nagy utat, amelynek egyik koronája volt a majd tízórás hajózás fölfelé a Rajnán, Beimtől Wiesbadenig, talán többet nem is kellene mondanom. De mert utunk célja tanulás és tapasztalás volt széles körök számára, szükséges és érdemes is egyet-mást leszögeznem. A kölni vásár. A lipcsei vásár szülte a kölnit, a kölni a königsbergit, a boroszlóit, a kielit és még egy sereg más vásárt. Már Berlin városa is készül vásárokat rendezni. Gazdasági nézőpontból persze nem fizeti ki magát, előnyös a lipcsei ősi vásárral való nemes verseny, vevőnek és eladónak tömérdek pénzébe kerül, ha a vásárokat sorra akarja látogatni, de a kölniek azt mondják, hogy nekik joguk is, kötelességük is a világpiacok forgalmát irányítani, mert hisz az ő városuk a középpontja nemcsak a rajnai hajózásnak, hanem Vestfália ipartól duzzadó területének is. Mindez kétségtelen. És hozzája kell fűzni, hogy a kölni vásár, mint a jelek mutatják, tényleg lassan egyik középpontja lesz Európa kereskedelmének, mert a nemzetközi vasúti forgalom nyugat felé Kölnön vezet keresztül. Párisnak és Budapestnek, Varsónak és Rigának, Hamburgnak és Kopenhágának Kölnnel közvetetlen összeköttetése van. Nem lehetetlen tehát, hogy a lipcsei vásár egyet-mást fog veszíteni jelentőségéből, ha a kölniek szívósan ragaszkodnak új berendezésükhöz. Én azt hiszem, így is fog történni. A mostani, második kölni vásár majdnem kétszer oly nagy területet foglalt el, mint az első próbálkozás. Sorra épülnek az új vásári paloták. Ha a kiállítók száma nem is gyarapodik arányosan a beépített területtel, bizonyos, hogy áruik minősége jelentősen emelkedett. Vásárlók szép számmal jelentkeztek a világ minden részéből, üzleteket is kötöttek, mégpedig többet, mint az utolsó lipcsei vásárban, ami tekintettel a nagy pénzhiányra, rendkívül kedvező jelenség. Hogy az üzletek lebonyolítását a nem odatartozók ne zavarják, a csak kiváncsi közönségtől rendkívül nagy belépő díjat követeltek — 10 márkát személyenként. — Az idegen azt hihette, hogy a váll félig üres. De, akik ott voltak, bizonyosan üzlet után szaladgáltak. Két magyar kiállítóval is találkoztunk. Mind a kettő Mezőkövesdről tette meg a négy utat Kölnig és hozta magával a szebbnél-szebb háziiparremekeket, gyönyörű oltári terítőket, mutatós, sokszínű kötényeket, cifra kendőket, a legszebb, legharmonikusabb színekben pompázó ruhaneműket, természetesen telve nagy reményekkel. Fájdalom, a remények gyorsan eloszoltak. Persze otthon még sokan nem tudják, mit jelent német földön a vásár. Kölnben vagy Lipcsében nem adnak el és vesznek, hanem csak rendelnek a vevők. Az egész csak mintavásár. A mezőkövesdi magyar pedig túl akar adni a vásáron egész holmiján. Rendelést ugyan vállalna, de ki fog a szép, de ma drága holmiból tucatszámra raktárra vásárolni? Az én magyarjaim természetesen bevallották, hogy csalódtak, hogy immár hajlandók rögtön darabonként, kéz alatt árujukon túladni, hogy legalább költségeikhez jussanak. Várjon legalább ez a reményük megvalósult-e, nem tudom. Csak hallottam, hogy egy gyönyörű oltárfertő hálából ajándékképpen a kölni dómnak jutott. Ilyen a magyar ügy óhajtja, hogy beszéljenek róla, ha már nem vásárolnak tőle... Solngen. A solingeni kés, villa, olló világhírű, a solingeni köszörűsnek nincs párja és ha úgy tetszik, Solingen a német munka paradicsoma. A Henckels-gyárban csupa megelégedett arcot láttunk, apák dolgoznak fiaik mellett, generációk végzik szakadatlanul, fáradhatatlanul egyazon munkát, észre sem veszik, hogy az ember lassan géppé válik; a Wupper folyócska völgyében ünnepli a békét szolgáló acél nap-nap után legszebb diadalait. És e világhírű gyár dacol az idők viharaival, tulajdonosa büszkén hirdeti, a virágzó vállalat még mindig családi tulajdon, mi nem ismerünk, mondja, részvénytársaságot, hatalomért és haszonért küzdő részvényeseket, a munkánk gyümölcse a miénk és alkalmazottainké. A nagy, vagy kétezer munkást foglalkoztató gyár mellett van vagy kétszáz ágpárocska. Solingenben úgy mondják, hogy háziipar. Különös gyárak! Van, amelyiknek műhelyében csak az apa dolgozik két fiával. De ez a műhely tökéletesen, modernü berendezett gyáracska. És mégsem az. Mert az apró vállalatok csak telepesei a nagy gyáraknak. Azoktól kapják az anyagot, a munkát, a rendelést és végzik esztendők során mindig a megszokott munkát. Az egyik például mást sem tesz, mint beretvákat köszörül. Könnyű munkának tetszik, pedig valójában minden tíz kitanult munkás közül csak egy emeli a mesterségét művészetté. A többinek más foglalkozást kell keresnie. Egy másik gyáracska a már kész késekből, ollóktól, dugóhúzókból állítja össze a legkülönfélébb zsebkéseket. Egy napon négy vagy öt tucatot. A harmadik Csak ollókat köszörül, a negyedik nagyobb konyhakéseket készít. Hol többet, hol kevesebbet, amilyen éppen a rendelés. — Nekünk bizony nem megy jól, — mondja a Henchels-gyár főnöke. Solingen exportra dolgozik és manapság mi drágábbak vagyunk, mint a külföld. A jövőt nem látjuk rózsás színben, de azért dolgozunk telve reménnyel, mert a mi munkánknak győznie kell. E békés munka sikerére ürítettem a Zsidóföldi sajtó nevében poharamat, amikor Solingen városa történeti emlékű évszázados várában vendégéül látta velünk együtt az egész német sajtót. És hozzátettem nagy tetszés közepette, hogy németeknek és magyaroknak a világháború rombolása után alig maradt más vigasz hátra, mint az emberi erőt meghaladó munkába vetett hit... Bonn, Bonn csendes kis városka a Rajna mellett, gyönyörű villanegyeddel, telve Beethoven emlékezetével. Egyeteme kívülről mutatós, gyűjteményei, úgy mondják, részben páratlanok. Mégis ... az ily kisebb városkák sajátos tulajdonsága, hogy kívülről majd mind egyenlők, van mindenhol főtér városházával, dóm, museum, régi kastély és így tovább. A bonni főtéren mégis egyszerre meg kellett állnom. Valamit láttam, ami világosan és határozottan emlékeztetett az idők fordulatára. Igen, a főtéren, egy üzlet kirakatánál állott két színes francia katona. Ketten azok közül, akik hivatva vannak a háború győzteseit a Rajna mellett képviselni! Unottan, álmosan mozogtak előre. Minden katonai tartás és nyilván minden érdeklődés nélkülien ki sem törődik velük. Nem szívesen időznek német földön, láthatóan haza vágynak. Mit is keressenek ők ebben az országban, ahol senki sent érti őket, ahol senki sem kivan szóba állani velük. Különben a franciák csak ritkán engedik őket sétálni, csak az, aki egy hónapig jól viselte magát, kap pár órai kimenőt. Minden más időben a kaszárnyában a helyük. Mégis a híres bonni huszárok helyett e színes valakik! Valaha a császárság idején másfél ezer katonája volt Bonnak. Ma tízezer francia és színes őrzi a rendet és a csendet... Wiesbaden és Mainz. Wiesbadenről csak egy tényt jegyeztem fel. 1913-ban több mint 200.000 fürdővendége volt, ebben az esztendőben talán lesz... 80 000. A források gyógyító ereje a régi, de az emberiségnek nincs pénze. Azután a katonai megszállás elriaszt sok ezer beteget. A Kurhaus nagy zenetermében még látható a régi császári páholy. Persze a tco-