Budapesti Hírlap, 1924. november (44. évfolyam, 232–256. szám)

1924-11-01 / 232. szám

2 pártpolitikai, hanem nemzeti feladat. Szá­mítha­t ebben a munkájában pártkülönbség nélkül nemcsak a parlamentben, de az or­szágban is a haza minden hit fiának lelkes támogatására. Gondos­kod­jék emellett arról is, hogy a parlamentből kiküszöbölje a forradalmi tendenciákat. Nagy és súlyos feladatok várnak a törvényhozásra, melynek alkot­mányjogi, szociális és gazdasági tevékeny­ségét nem szabad, hogy állandóan forra­dalmi tendenciák zavarják. A sajtó egy részének forradalmi hangja állandóan zavarja a konszolidáció munká­ját. A forradalmi tendenciáktól megfertő­zött állami adminisztráció hivatalaiban, sőt más állami szervezetekben is ez a sajtó naponként beviszi a maga hangját. Ennek is meg kell találni a gyógyszerét. A társadalmi egyesületek egy része és ebből az állami alkalmazottak egyesületei­nek egy részét­­sem veszem ki, olyan ma­gatartást tanúsítanak és olyan közszellemet visznek be a magyar életbe, a­mely a kor­mányt nehéz munkájában nemcsak akadá­lyozza, de a konszolidáció terén eddig el­ért eredményeket is gyakran veszélyezteti. Ezen a téren is rendet kell teremteni, kor­látok közé kell szorítani a társadalmi egye­sületek működését és nem szabad tovább tűrni, hogy egyik-másik egyesület állam legyen az államban. A háború, a forradalmak és az ellenfor­radalom romboló hatása alól az ifjúság és nevelése sem tudott szabadulni. Sajnos, az elmúlt tíz esztendő a lelkekben végezte a legnagyobb rombolást. A­mit lelkiekben és erkölcsökben vesztettünk, az szinte pótol­hatatlan. A gondterhes élet és a jövőért való aggódás csak fokozta az ifjúság haj­lamosságát a forradalmi tendenciák iránt. Az ifjúság lelkét meg kell gyógyítani szere­tettel és a­hol arra szükség van, szigorral rá kell vezetni őket a magyar jövő ama biz­tos útjára, a­melyen fokozottabb tudással, bensőséges keresztényi erkölccsel, vasaka­rattal, nemes eszmék iránti szent lelkese­déssel, józansággal és előrelátással lehet boldogulni. A bolosevizmus utáni szomorú emlékű jelenségeknek meg kell szűnni. A magyar ifjúságnak, a nemzet megmentését célzó komoly és céltudatos munkára kell erkölcsi és fizikai erejét összegyűjteni és a nemzet szolgálatába bocsájtani. Egész Európában nagy erőfeszítések folynak a háborús és forradalmi tenden­ciák kiküszöbölésére. A legutóbbi angol parlamenti választások a józan, előrelátó, konzervatív politika mellett nyilatkoztak meg. Nálunk is le kell szűrni ennek az európai jelenségnek konzekvenciáit. Ha azt akarjuk, hogy az ország jövője iránt itthon és külföldön bizalmat ébresszünk, akkor el kell távolítanunk az állami élet és a társadalmi élet egész vonalán a kon­szolidáció útjából mindazokat a jelensége­ket és személyeket, a­melyek egy szebb ma­gyar jövő kialakulásának immár biztos szemmel fölismert ,kétségtelen akadályai. telmiség minden egyes tagját, valami bű­nös mulasztás terheli ebben a dologban. Igaz, mikor a mi nemzedékünknek szava lett a politikában, akkor az alföldi ma­gyarság már meg volt szervezve a „déli­bábpolitika“ jegyében és a magyar kor­mányzatnak jóformán a magyarság elle­nére kellett az országot kormányoznia. Valami gyönyörű optimizmus és valami elszomorító élhetetlenség nyilatkozott meg abban, hogy a nép szine-java megtagadta az Ausztriával közösségben élő Magyaror­szágot, a földi tökéletlenség honát és vá­gyaival, reményeivel kivándorolt egy má­sik Magyarországba, Nagy Lajos és Mátyás király dicsőséges birodalmába, a­mely erős, szabad és boldog volt, és a­melynek csak az a szépséghibája volt, hogy nem volt meg, nem is lehetett meg, csak a túlhevített honfi-fantázia vetítette képét a vonuló fel­legekre Ennek a csábos­­ködhazának, a­melyet Rákóczi ás Kossuth nevével szenteltek meg, olyan kevés köze volt a valósághoz, mint Arisztofánosz Nefele-Kokkügiá-yínak, a felhőkben épült kakukvárosnak. Ezért a délibáb-országért,­­olykor csak állami lel­tárának egy-egy szimbolikus atomjáért, például a kardbojtért), vívta pusztító poli­tikai harcait az elmúlt évtizedek magyar­sága. Ma már ezt nem értjük meg, pedig még fájnak a sebhelyek, melyeket akkor kaptunk. És azt nem értjük már, hogy volt idő, midőn becsületes és komoly emberek tízezrei hitték és vallották, hogy Tisza nem jó magyar ember. Tisza nem jó magyar — ez ma úgy hat, mint valami felültetés, de ilyen felültetéseknek rettenetes árát adta a nemzet. A választójogos mozgalmak idején a gyűlölet új frazeológiára tett szert. A nem­zetből — nép lett, a szabadságból — de­mokrácia, a pecsovicsból — reakcionárius. A terminus teknikus új volt, a gyűlölet a régi. De Tisza a valóságban nem volt sem arisztokrata, sem demokrata, ő nem volt sem konservatív, sem szabadelvű, ő csak magyar volt. A magyarságnak mindent fel­áldozott volna, elsősorban a pártpolitikai szótárt, ő a kevés, lelkileg teljesen szabad ember közül való volt, a­ki politikai tekin­télyt ugyan ismert, de politikai dogmát nem. Neki a politika eszköz volt a nemzet szolgálatában, más semmi. Erős hitem: ha ő meggyőződik róla, hogy azzal örök időkre biztosíthatja a magyarság hatalmát, akkor ő radikális demokrata lesz, földet oszt, eltörli a címeket, választójogot ad akár a szopós gyermeknek is; ha kell, bar­­rikádot épít. Ha ő meggyőződik róla, hogy azzal szolgálja a nemzet ügyét, akkor ő megostromolja a magas egeket. De hiszen ez csak játék a szavakkal: ilyesmiről őt senki meg nem győzhette. A magyar demokrácia azonban csak­ugyan valami átöröklött betegségben szen­vedett, mondhatnám: már a honfoglalás óta. Maga a honfoglalás nem volt par ex­cellence demokratikus vállalkozás. Leg­alább nem tehető fel, hogy a hétvezérek alkalmat adtak volna a szláv őslakosság­nak, hogy véleményt nyilvánítson ebben a kérdésben. Fegyveres kézzel, vérrel valósí­tották meg. A világtörténelem, sőt a ter­mészettudomány magaslatáról tekintve: e honfoglalás mégis erkölcsös cselekedet, mondhatnék: kulturális tett volt, mert olyan nemzetet hozott a magukkal tehetet­len törmeléknépek közé, a­mely egységes államot alapított és azt az európai műve­lődés szolgálatába állította. A magyarság azonban alkalmasint nem a számbeli több­ségével , hanem a fajbeli kiválóságával uralkodott itt. Vitézebb katonái, erősebb államférfiak tehetségesebb tudósai és költői voltak, mint a többieknek. Tisza István sokkal inkább vérbeli leszármazottja volt a volgai lovasoknak semhogy azt a szent örökséget, a­melyet sem erőszakkal, sem csellel nem tudott senki elvenni a magyar­ságtól, feláldozva valamely választási ma­tematika kedvéért. Egy pillanatig sem szabad azonban el­felejtenünk, hogy Tisza István idejében Nagy-Magyarországon, a­hol a nemzetisé­gek a lakosságnak majdnem felét tették, a választójogi kérdés más volt, mint ma. Az ő akkori állásfoglalása az akkori, nem a mai viszonyokra vonatkozott! Emlékszem, a választójogi bizottság egyik ülésén egyszer egy olyan meglepett mozdulatot tett, mintha össze akarná kul­csolni a két kezét. A demokratikus jogki­­terjesztők egyik arisztokratikus szónoka olyasmit mondott, hogy a r­—gyiségi ve­szedelemtől nem kell félni, mivel a vesze­delem tudata mindenkor egységes fellé­pésre fogja ösztönözni az összes magyar pártokat. Tisza István meglepett gesztusa a magyar egységnek szólt. A magyar egy­ség! Az első fénysugár, a­mely a magyar őskor homályába tör, abban a pillanatban mutatja a nemzetet, midőn a honfoglalás tervében nem tud megegyezni és két felé szakad, egyik része a Kárpátok felé, a má­sik a Káspi-tó felé veszi utját. Ezer esz­tendő folyamán a nemzet soha nem tudott olyan mélyre bukni, hogy szükségét érezte volna az egységnek. És ha Dante Infernó­­jának forró szurok-tavában magyarok usz­­kálnak, azok is biztosan pártokra szakad­tak. Az igazság kedvéért azonban el kell is­mernünk, hogy Tisza nemcsak a nemzeti­ségektől, de a magyar demagógiától is fél­tette az országot. A demagógiától, nem a demokráciától. Ő ismerte a mi népünk szenvedélyes fogékonyságát a hangzatos szavak iránt és attól tartott, hogy a széles­körű választójog arra fogja ösztökélni az értelmiség selejtesebb köreit­, hogy vad versenyfutást rendezzenek a nép kegyéért. Bizonyos, hogy ebben a versenyben majd azok lesznek a győztesek, a­kik a legköny­­nyebb erkölcsi podgyásszal állanak ki a porondra. De hogyan van az, hogy a magyar nép, a­melyet Tisza István az emberiség világá­nak tartott, olyan könnyen lesz prédája minden jött-ment politikai kuruzslónak? Erre a kérdésre, ha felvetették előtte. Tisza egy másik kérdéssel válaszolt. Hogyan van az, hogy a magyar ember, a­ki a politiká­ban olyan izgága, megbízhatatlan és köve­telődző, mint katona annyira fegyelmezett, kitartó és áldozatkész? Hogy­an van az? Szerinte a nép a háborúban (farkasszomra nézve a halállal) megmutatja a maga igazi ábrázatát. Az arc, a­melyet a politikában mutat meg, nem az övé, hanem egy lelkiis­meretes, vagy lelkiismeretlen vezető értel­miségé. Tisza Istvánnak megvolt még az a fáj­dalmas elégtétele, hogy a­mint a debreceni huszárezred parancsnoka a hadrakelt ma­gyar népet, még­pedig annak azt a részét, a­mely legközelebb állott a szívéhez, a kál­vinista parasztságot, valóban olyannak ta­lálta, a­milyennek képzelte: hősiesnek, áldo­­zatkésznek, fegyelmezettnek. A lövészárok­ban, a halál tőszomszédságában, Tisza Ist­ván és a magyar nép megint egymásra is­mertek. Az acélförgetegben kitűnt, hogy ki a magyar legények igazi vezére. Nem a pesti kútmérgező. Sajnos, későn tűnt ki. A végzetet már nem lehetett megállítani. Sem a Tisza Istvánét, sem a nemzetét. A végzetet a gyűlölet érlelte meg, a­mely gyűlöletet évtizedeken át gyáriparilag állítottak elő, elárasztván vele az országot. A gyűlölet megbontotta a nemzet egységét. És mikor a nemzeti lélek már darabokra tört, nem volt nehéz megjósolni, hogy előbb-utóbb darabokra fog törni Magyarország is. Mert egységes hazára csak egységes nemzet méltó. Soha nem élt talán államférfi, a­ki any­­nyira a magyarság szájaize szerint való ember lett volna, mint Tisza István gróf. És soha sem élt talán magyar politikus, a­kit a nép annyira félreismert volna Ez tra­gikus félreértés volt, a nemzetre nézve nem kevésbé tragikus, mint Tiszára nézve. Keserű igazság! Azt hiszem azonban, a nagy halott elvárja híveitől hogy ne töm­jénnel, hanem igazsággal adózzanak az em­lékének. annsPESTI Hírlap l’CSI november 1. (232. sz.) fippingi Hier! MM. támadásáról. az egész csafé itssngusi­elfés — Ssistos fGtávolságban A cseh parlament legutóbbi ülésén, mint lapunk mai számában jelentettük, Zm­idek kormánypárti agrárius képviselő éles táma­dást intézett Apponyi Albert gróf ellen genfi beszéde miatt és azzal vádolta meg, hogy a „legkíméletlenebb magyarosító“ volt az, a­ki most egy kisebbség „állítólagos“ elnyo­másáról panaszkodik. Végül Handek úr azzal fenyegette meg Magyarországot, hogy hasonló eset megismétlődése esetén olyan eszközökkel fizetnek vissza a csehek, mint a­milyenekkel ellenük támadtak. A Budapesti Hírlap munkatársa ma este felkereste Apponyi Alibert grófot és meg­kérte őt, nyilatkozzék a támadásról. Apponyi Albert gróf a következőket volt szives mondani: — Ezt a támadást nehéz megérteni, mert én genfi beszédemben senki ellen vádat nem emeltem, csak azt az elvi tételt állítottam fel, hogy a kisebbségi jogok megoltalmazá­­sát — a­mely jogok most eltérően a korábbi jogállapottól, nemzetközi jogoltalom alá vannak helyezve — bírói eljárás tárgyává kellene tenni. Hogy ebben minő támadás foglaltatik, a­melyet vissza kell utasítani, azt valóban nehéz belátni, — hacsak a rossz lelkiismeret nem szól bele a dologba. — Ha a tisztelt szónok úr azzal fenyeget, hogy majd hasonló pénzzel fognak nekem visszafizetni, — erre csak azt felelem, hogy nagy örömömre fog szolgálni, ha azok, a­kiknek kedve tartja, a vitát velem felveszik és ha azt ugyanabban a stílusban folytat­ják, a melyben én megkezdtem. — A­mi pedig azt a vádat illeti, hogy én erőszakos magyarosító voltam, ismét szívesen állok el­bük, hogyha ezt konkrét­ tényekkel próbálják megállapítani— De hiszen az egész csupán Prága és környékén való hangulatkeltés céljából mondatott — biztos lőtávolságban ... f.­ I. F. 8 tárgyalása. Irta Eindes­­-B­encz*. dr. budapesti ügyvéd Megírtuk múlt heti számunkban, hogy a földreform eljárási költségei tekintetében nincs egység. Azóta, mint halljuk, Tóth Já­nos, az O. F. B. elnöke az általa összehí­vott értekezleten az érdekelt bankokkal megegyezett, így most már nem lesz panasz többé arra nézve, hogy a végrehajtási költ­ségek címén a bankok többet fognak számí­tani, mint a földművelésügyi minisztérium gazdasági osztálya. Megállapították, mint már megírtuk, egy tárcaközi értekezleten a vagyonváltságföl­­dek haszonbérét és vételárát is. Ezen az ér­tekezleten a pénzügy és földművelési mi­nisztérium vett részt. Az értekezletet Bod János miniszter vezette. Nagyatádi Szabó István minden kívánsága érvényre jutott. Az értekezlet eredménye, melynek tartalmát már ismertettük, a közeli napokban rende­let alakjában fog megjelenni. Az O. F. B. e héten három napon át tár­gyalta Kecskemét város megváltási ügyeit. A tárgyaláson mintegy huszonöt érdekelt vett részt. A kiküldött földbirtokrendező bizottság két nagy birtok megváltására tett csupán javaslatot, az egri káptalan és a Szappanos-féle többezer holdnyi birtokokra. Ezenkívül a háborúban szerzett huszonegy kisbirtok megváltását is javasolta a bizott­ság. Ezekre a birtokokra néhány ezer em­ber tartott igényt. A szóbeli tárgyalást a bíróság már befejezte. Zárt tanácskozás után ugyancsak zárt ülésben fogja meg­hozni a bíróság ítéletét, a­miről azonban a mai napig még semmi sem szivárgott ki. A földbirtokreform-novella megjelenése után Bándy Ferenc dr. táblabíró és Ridly István dr. törvényszéki tanácselnök, az O. F. B.-hoz beosztott bírák a törvényről és a novelláról ezek magyarázatával és a birói gyakorlatai együtt ügyes, könnyen áttekinthető könyvet adtak ki. E könyvben rámutattak a szerzők mindamaz előnyökre, melyek a tárgyalások szóbeliségével járnak s már akkor tudták a szerzők, hogy a szó­beli tárgyalásoknál résztvevők nem lesznek ünneprontók és nem fogják megzavarni a tárgyalás menetét. Ugyanis sok szó esett erről a novella meghozatala előtt. A szó­beli tárgyalás ellenségei azzal érveltek, hogy az érdekeltek tücsköt-bogarat össze fognak majd beszélni, a jogi képviselők pe­dig, nem lévén szakemberek, csak az időt fogják majd pocsékolni nem odatartozó előadásaikkal. Ezt az O. F. B. már eddig is megcáfoltnak látja. A felszólalások szak­szerűek, precízek és rövidek és a­mi a fő, figyelemreméltóak. Az O. F. B. első tanácsa november 4-re tűzte ki Neszmély, Süttő, Piszke, Tardos, Dunaszentmiklós és Dunaalmás községek megváltási ügyeit. E napon fogja tárgyalni az Esztergomi érsekség, a Klosterneuburgi kanonokrend és az Eszterházy Ferenc gróf váltságköteles birtokainak ügyét. Ugyancsak november 4-re tűzte ki a má­sodik tanács az őrhalom, Nagylóc és Hol­lókő községek megváltási ügyeit. November 5-én fogja tárgyalni az első tanács a Molvány község megváltási ügyé­ben a Friedmann Ernőtől, Steier Albert és nejétől megváltott ingatlanok vételárának megállapítását. A harmadik tanács­­november 6-án fogja tárgyalni Nagyrada, Kisrada, Resnek, Bág­rad és Lendvajakbfa községek megváltási ügyeit. Ugyane napon tárgyalja a negyedik tanács Apátvarasd, Ófalu, Szászvár, Tisza­­tardos, Rábamolnár, Rábaszenttamás és Rábapüspök községek megváltási ügyeit. November 7-re Nagyatád községe meg­váltási ügyeit tűzte ki az első tanács, a harmadik tanács pedig Makkoshegye föld­reform ügyét fogja tárgyalni a Nagycenki cukorgyár részvénytársaság, Stark Lajosné, Németh Jenőné és a Gernheiser Albert dr. ingatlanainak alpulvétele mellett. November 11-én az első tanács Karcag megváltási ügyeit fogja tárgyalni. November 14-ére az első tanács Sáránd község megváltási ügyeit és Tordas község ármegállapítását tűzte ki. a politika hírei. Scitovszky Tibor az új külügyminiszter. Neipokkal ezelőtt megírta a Budapesti Hírlap, hogy a külügyminiszteri szék rö­videsen betöltésre kerül. Elhatározott do­log Scitovszky Tibornak külügyminiszterré való kinevezése, a­miről szintén napokkal ezelőtt említést tettünk. Értesülésünk sze­rint az új külügyminiszter kinevezése a november 4-iki hivatalos lapban fog meg­jelenni. Scitovszky Tibor, az új külügyminiszter testvéröccse Scitovszky Bélának, a nemzet­gyűlés elnökének, fiatal, kiváló készültségű, tettre kész ember, mindössze 49 éves. Pá­lyáját a kereskedelmi minisztériumban kezdte, a­hol egész az összeomlásig figye­lemreméltó kiválósággal működött. A béke­­tárgyalások megkezdése előtt miniszteri tanácsosi rangban a külügyminisztériumba lépett át, a­hol résztvett a békeiratok elő­készítésében is. Ebben a minőségében részt­­vett a génuai konferencián és ezt megelő­zően vezette a portorozei konferencia ma­n­­ori küldöttségét s jelentékeny része volt az ott elért eredményekben. Nem sokkal ez­után Emich Gusztáv akkori kereskedelmi miniszter meghívására államtitkári rangban visszatért a kereskedelmi minisztériumba, a­­hol főként a kereskedelem és gazdaság külföldi vonatkozásaiban fejtett ki értékes tevékenységet és szerzett kitűnő hírnevet Pár évvel ezelőtt megvált az aktív közszol­gálattól s a Magyar Általános Hitelbank­nál vállalt ügyvezető-igazgati állást, a­hol szintén a külkereskedelmi ügyek nagyje­lentőségű irányítását vezette. A kitűnő meg­jelenésű és nagytudású ai külügyminiszter működése elé minden oldalról nagy remé­nyekkel néznek. A bizottságokból. A nemzetgyűlésnek a házszabályok élőké­­szítésére kiküldött bizottsága november 4-én délután öt órakor az elnöki fogadó­terem­ben ülést tart.

Next