Budapesti Hírlap, 1925. január (45. évfolyam, 1–25. szám)

1925-01-01 / 1. szám

2 ___­­ ■■­­­............ sólnak az embertömegek, a békés beszé­dekre senki sem hallgat. Az emberek elméje beteg. A betegséget győzelme­sen használják ki kegyetlenül számító politikai ambíciók. Rövid idő alatt sem az ily vezérek hitele nem rendül meg, sem a betegek nagy tábora nem gyó­gyul meg. , Tizenkét esztendeje annak, hogy az emberiség történelmi sorsának avatott­jai ilyen tartalommal beszélgettek. Az­óta négy esztendőn át dúlt a véres világháború és újabb négy esztendőn át pusztít, a még véresebb béke. A nem­zetközi helyzetben érvényesülő erőket jellemzi a britt-francia megegyezés az immár szerződést tötő ellenséges meg­szállás fenntartásával a német nemzet rovására. Az egyes országok belső éle­tében szintén az erőszakos, a háborús konvulziók diktálnak most is, egyálta­lában nem csillapodott, hevességgel. A brit szigetországban a Mac­Donald szo­cialista kormányzását átmenet nélkül váltotta föl a gyökeresen ellentétes konzervatív uralom s az előbbi libe­rális-munkáspárti többséget nem a politikai nézetek gyökeres megválto­zása, de az orosz vörösrém ellen való védekezés erőszakos, mert alkalmi, konjunkturális előrántása sülyesztette kisebbséggé. Franciaországban Herriot csak azzal tudja magát tartani, hogy erőszakosan elnyomja magának és pártjának sarkalatos politikai törekvé­seit s egészen a Poincaréék háborús észjárását szolgálja. Németországban a külpolitikai erőszak irányítja a közélet intézését. Szomszédainknál az uralkodó háborús kisebbségek nyomják és sanyargatják a békével hozzájuk csa­tolt új állampolgárok millióit. Magyar­­országon pedig a kifosztott, létfeltéte­lében megzavart nemzet dolgainak rendbeszedésével, gazdasági talpraállí­­tásával, morális egyensúlyának helyre­igazításával küzdő kormányzó többsé­get a kisebbségi pártok erőszakosságai, zendüléssel rokon rendbontásai akadá­lyozzák. Kétségtelen, hogy nincs legkevesebb okunk sem az optimisztikus remény­ségekre, akár a­ saját belső politikai, gazdasági és szociális helyzetünket, akár a nemzetközi politikai helyzet káoszát vegyük szemügyre. Ez utóbbi­ban pedig mostanság ez a döntő fon­tosságú ránk nézve, a­mi bizonyosság, érzékelhető realitás van, az ránk nézve nem kedvező, sőt sújtó. A háborús észjárás, a győzők és legyőzöttek ri­deg megkülönböztetése, teljes erővel tatja. Hátán ,tegez pihen, a nyereg balol­dalán paizs csüng. A pompás ló alakját Bábolnán mintázta a művész, a híres mén­telepen. A szobor szinte lenyűgöző hatást tesz, d­e mentői tovább nézzük, s mennél job­ban elmerülünk a részletek szemlélésébe és vizsgálásába, annál jobban megnyeri tetszésünket. Mert minden részlet — a legapróbb is — az egységes művészi kon­cepciót szolgálja, azt a zavartalan össz­hangot, a­mely nélkül nincs igazi műal­kotás, nincs igazi hatás. Ez a szobormű nem csak mint plasztikai remek alkotás jön tekintetbe. A nemzeti gondolatnak is nagyszerű megtestesítése ez, a nemzeti ér­zés és öntudat komoly szolgálatában, a­nél­kül, hogy léha dicsekvés hiú ábrándjait táplálná. Olyanforma nemzeti esemény, cselekedet ez az Árpád-szobor , mint a­milyen volt a művészi alkotásnak egy má­sik térén száz esztendővel ezelőtt a Zalán futása... Vörösmarty e korszakalkotó hőskölte­ményének centenáriuma jó alkalmul szol­gálhatna arra, hogy Vastagh György e szoborművé, hivatásának megfelelően, bronzba öntötten felállíttassék — valahol, igen, valahol. Mert Munkácson ez idő szerint, sajnos, nem kaphat helyet Árpád­­fejedelem szobra. De több gazdag és lel­kes városunknak lehetne nemes becs­vágya, hogy­ megszerezze ezt a szobrot, fölállíthassa valamelyik terén — díszéül magának a városnak, jeléül a soha meg nem szűnhető nemzeti öntudatnak, biza­lomnak, reménységnek, büszke örömére késői századoknak. Nem szabad, hogy ez a remekbe ké­szült művészi alkotás, gipsz-mintaként mál­ljon szét, porladjon el a tigris-utcai kis műterem szűk falai között. Ennek az Árpád-szobornak ki kell lépnie onnét, s örökéletű érccé merevedve oda kell álla­nia intő példaként, buzdítóként, a nyüzsgő élet forgatagába, a nagy nyilvánosság pia­cára. Felállítása egyik legragyogóbb pro­gram-pontja lehetne a Zalán futása száz­éves ünnepének. * Rajta, csonkamagyarországi derék nagy­városok — ,versengjetek érte!... uralkodik. A külpolitika aktuális kér­dései a helyzetből folyóan merülnek föl, elintézésüket szintén a helyzet su­gallja a már szolgáló úgynevezett reá­lis kormányzásnak. Itt tehát a dolgok higgadt mérlegelése kedvező fejlemé­nyekkel egyelőre nem biztat. Világosan kötelességévé teszi azonban kormá­nyunknak, hogy­ a szomszédainkkal szemben való aktív külpolitikára az eddiginél nagyobb súlyt vessen és munkája is, ne csak várja, a reánk nézve kedvezőbb fejleményeket. A saját belső politikai helyzetünkben egy a bizonyos. Az, hogy állami pénz­ügyeink sülyedését sikerült elgátolni . I­a kitartók maradunk az áldozatkész­ségben, találékonyak és szorgalmasak az alkotó, értéket, keresetet teremtő gazdasági munkában, az állami pénz­ügyek javulása ki fog hatni a magán­gazdasági és szociális viszonyok javu­lására is. Tehát elég sok és nehéz fel­tétele van annak, hogy ez egyetlen szi­lárd pontot megszállva, ezt az egyetlen fogantyút megragadva, dolgozzunk sú­lyos belső és külső politikai létérde­keink fokozatos megvalósításán. Nem alkalmas ez rózsás reménységek kel­tésére. Nem is azért hozzuk nyilvános­ságra ezt a meggyőződésünkben gyö­kerező megállapítást. Inkább arra való­nak tartjuk, hogy erősítse a kételkedő­ket s mindenkit buzdítson az önmeg­­tagadásokkal, erőfeszítésekkel kapcso­latos szívós munkálkodásra, a­mit nem zavarhatnak a külpolitika csapásai, a belső politikai élet hullámverései, sem pedig a ránk váró anyagi kelletlensé­­gek, nélkülözések és rosszul jutalma­zott fáradalmak. A beköszöntő új esztendő arra figyel­meztet bennünket, hogy igazán csak most kezdtünk rálépni az országgyógyí­­tásnak, a saját magunk megmentésének éppenséggel nem sima útjára. Hasson át mindnyájunkat annak biztos és erőt edző tudata, hogy ezen az útán kilenc tizedrészben saját magunk kezében van a sorsunk és csak egytized részben külső ellenségeinkében. Ez pedig min­denesetre egészen az ellenkezője az ed­digi trianoni sorsunknak. Nem elég a jólétre, de elég a jólét megalapozásának kezdő munkáira. E munkák végzése fog képessé tenni bennünket arra, a­mi a legkétségbe­­ejtőbb helyzetben is benne volt vérünk minden cseppjében, elménk minden kicsi zugában, hogy megvalósuljon a magyarság történelmi rendeltetésének és erejének minden jogos életkövetel­ménye. Ez az, a­mi jőni fog, mert jőni kell... BlfUIPISTS Hirlap jaiftiSf ?. f­* 88$ Hötzendorffi Konrád veziphedése a hátsopu kezdetén. írta Evua Ferenc dp. Á világháború előtti időkben a köztársa­sági Franciaország radikális kormányai be­teges féltékenységgel titkolták a nyilvános­ság előtt a háború esetére kiszemelt gene­ralisszimusz személyét. Mikor a Monis-kor­­mányt egy jobboldali képviselő meginter­­pellálta, hogy ki fogja vezetni háború ese­tén a hadműveleteket, azt a választ kapta, hogy a minisztertanács van erre hivatva. A francia kormány lelki szeme előtt Boulan­ger tábornok szelleme jelent meg, attól tar­tott, hogy a háborús gb­ár és személyi kul­tusz iránt hajlamos francia nép annyira ünnepelné a leendő fővezért, hogy ezzel a polgári hatalom háttérbe szorítását és a katonai diktatúrát készítené elő. A francia kamarának azonban volt annyi egészséges érzéke, hogy a rémeket látó Monis-kor­­mányt megbuktatta. Másként volt az osztrák-magyar monar­­kiában. Hötzendorffi Konrádot, a vezérkar főnökét, a hivatalos körök úgy tekintették, mint a­ki úgy katonai írói működése, mint a hadsereg újjászervezése körül szerzett érdemei folytán predesztinálva van arra, hogy háború esetén a monarkia hadseregé­nek hadműveleteit vezesse. S mint ilyen szerepelt már évekkel a háború kitörése előtt nemcsak a monarkia, hanem egész Európa nyilvánossága előtt. A hivatalos felfogás szerint a monarkia állami­ ele­meinek önbizalmát fokozhatta az a tudat, hogy európai hitű katonai van a fővezér­­ségre kiszemelve. K Konrád Magyarországon is bizonyos népszerűségre tett szert, noha ellensége volt a magyarság törekvéseinek. A háború kitörésekor a francia lapok hasá­bokon át foglalkoztak Konrád személyével, bátran lehet mondani, hogy a világháború­ban vezérszerepet vitt katonai személyiségek között Európaszerte ő volt a legismertebb. Konrád személyi kiválóságát nem lehet elvitatni. A világháború folyamán sok érté­kes ötlet származott tőle, így például 1915 tavaszán a gorlicei szektor megválasztása az orosz hadsereg elleni hónapokon át tartó általános offenzíva kiinduló pontjául. Mind­­azáltal a háború elején nagy csalódást oko­zott a monarkia állami­ közönségének. Nem volt meg benne a gyors áttekintő és elhatározó képességgel párosult tetterő, a­mi az igazán nagy hadvezéreket jellemzi. Oroszország szándékai iránt nem lehetett kétség, hisz a szerb hadüzenet után nyom­ban megjelent hivatalos közlés szerint a monarkia és Szerbia közt kitört konfliktus­ban Oroszország nem maradhat indifferens. Mégis az osztrák-magyar hadvezetőség 1914 július 27-től augusztus 16-ig 512.400 em­bert szállított a szerb harctérre, az orosz határra pedig augusztus 3-tól 31-ig 1.204.238 embert. A szerb harctérre szállított legény­ség száma úgy viszonylik az orosz harc­térre küldött létszámhoz, mint kettő az öt­höz. Ez az elosztás nyilván nem felelt meg az orosz és szerb hadsereg erőviszonyai­nak. Azonkívül a szerb harctéren a Duna- és Száva-vonal, valamint a bosznia-herce­­govinai hegyvidék alkalmasak voltak a si­keres defenzívára, míg Oroszország ellen az általános helyzet s a német hadvezetőség­gel létesített megállapodás szerint is csupán energikus offenziva vezethetett eredményre. Az elhibázott felvonulás első következménye az volt, hogy a déli hadsereg 200.000 embe­rét északra kellett szállítani s ezek a lem­bergi csata első felében csak elkésve vagy egyáltalán nem avatkozhattak be. Konrád emlékirataiban fölhozza, hogy Ferenc József Pot­­­are két és a déli hadse­reget teljesen függetlenítette a vezérkari főnöktől. Tehát nem ő a felelős a felvo­nulás körül történt hibáért. Nem hisszük, hogy Konrád erélyes föllépéssel Ferenc Józsefnél célt ne érhetett volna. Kevésbé lényeges ügyekben nagyobb erélyt tanúsí­tott. Augusztus hó 6-án Marterer tábornok a kabinetirodától Tisza István táviratát hozta Konrádnak, a­melyben a magyar miniszterelnök panaszkodott, hogy az ese­ményekről csak a lapok útján értesül és azt kívánta, hogy a hadvezetőség őt külön részletes helyzetjelentéssel tájékoz­tassa. Konrád ezt megtagadta, Marterer Ferenc József kívánságára hivatkozott. Konrád válasza ez volt: ,,Akkor válasszon Őfelsége közöttem és Tisza között.“ Az antantkörökből származó háborús emlékiratokból tudjuk, hogy Lloyd George és Clémenceau, a polgári hatalom képvise­lői, gyakran pótolták azt az energiát és be­látást, a­mi a hadvezetőségnél hiányzott. A modern háború, melyet a nemzetek összes fizikai és erkölcsi erejük teljes mérlegbe­vetésével vívnak meg, szükségessé teszi a katonai és polgári hatalom szoros kooperá­cióját. Tisza kívánsága e szempontból tel­jesen jogos volt. Konrád fölfogása, a­ki Tiszát katonai dolgokban profánnak tar­totta s nem engedett neki betekintést az események menetébe, épp oly korlátolt, mint nevetséges. Konrád emlékiratai szerint tisztában van azzal, hogy a Potioreknek adott füg­getlen hatáskör zavaróan hatott a hadmű­veletekre, mert lehetetlenné tette, hogy a monarkia összes erői egységes gondolat szerint operáljanak. Nincs azonban nyoma, hogy Ferenc József rendelkezésére bocsá­totta volna, hogy válasszon közte és Po­­tiorek között. A­mikor elkésetten meg­akadályozta, hogy a IV. hadtest a szerb hadműveletekben teljes erővel részt ve­gyen, a következményeket már nem lehe­tett jóvátenni. Az orosz és osztrák-magyar hadsereg közt vívott döntő ütközet, mely alaposan megtépázta a Konrádnak előlegezett had­vezéri babérokat, három hétig tartott. Szeptember hónap 3-án szünet állott be, szeptember 8-án a harc megújult és szep­tember hónap 11-én Konrád kénytelen volt az általános visszavonulást elrendelni. A harc első fejezete, a­mely szeptember hónap 3-án záródott le, még az erők egyen­súlyának jegyében folyt le. Az orosz bal­­szárny Kelet-Galiciában győzött és bevette Lemberget, viszont az osztrák-magyar cen­trum Auffenberg vezérlete alatt véres, de nem döntő győzelmet aratott az orosz cen­trum fölött s az osztrák-magyar balszárny­iuak is sikerült az orosz jobbszárnyait Lub­­linig visszaszorítani. Konrád fölfogása szerint a monarkia csapatai teljes mértékben megfeleltek a rájuk bízott feladatnak, hogy t. i. minél több orosz erőt magukra vonjanak s ezzel a döntő német offenzívát Franciaország ellen lehetővé tegyék. Ha csakugyan ez volt Konrád fölfogása akkor ezt a felada­tot már szeptember hónap 3-án megol­dotta, mert addig a német hadseregek Pá­ris közelébe jutottak. Fölösleges volt a kétségbeesés harcával a monarkia legjobb erejének 50 százalékát föláldozni s erősza­kolni a további küzdelmet az orosz túlerő­vel. A Paris közelében vívott döntő harcra a galíciai események oly gyorsan nem gya­korolhattak hatást, hogy azért az osztrák-­ magyar hadsereg katasztrófáját meg lett volna szabad kockáztatni. Ila Konrád a Jiarc megújítása helyett szeptember 3. és 8. közötti időben visszavonul, úgy a Kelet- Galícia ellen föl­vonult orosz tömegek nagy­ része fölszabadul, de bizonyára nem lehe­tett azokat a Mamié mellett folyó csatában fölhasználni. Sőt Kelet-Poroszországban is csak huzamosabb idővel, hetek múltával. Ha Konrád szerint a monarkia hadse­regének csak az volt a feladata, hogy az orosz főerőket magára vonja, ezzel,­m­pli­­cite azt is mondja, hogy győzelemre nem volt kilátása. Ezt a nézetét nem oszthatjuk. Igaz, hogy az or­osz hadsereg számbeli túl­súlya nagy volt. Ha az orosz sereg a ha­tártól nagy távolságra vonul fel, s összes erőinek csoportosítása előtt hadművele­tekbe nem fog, bajos lett volna ellene a sikerre való kilátással támadni. Azonban Konrád joggal számíthatott rá, hogy az oroszok a franciák szorongatott helyzetére való tekintettel hamarább fognak támadni, s ezt lesz alkalma az osztrák-magyar had­vezetőség­nek kihasználni. Ennek azonban két előfeltétele volt, először, hogy az a kétszázezer szurony, a­mely a válság nap­jaiban a déli és északi harctér közt után volt, kezdettől fogva helyén legyen, má­sodszor, hogy helyes csoportosítással és helyes irányban kapjon alkalmazást. Kelet-Galiciában a helyzet kezdettől fogva nehéz volt; a politikai határ kedve­zőtlen konfigurációja folytán az orosz had­sereg két oldalt átkaroló támadással kezd­hette meg a hadjáratot. E szerint az orosz haditerv szerint a szárnyakon volt a fő­­súly, főleg a balszárnyon, mely elsőnek lépett a monarkia területére. Oroszország­ban presztízs kérdésnek tekintették, hogy már az első hadműveletek a monarkia te­rületé­n történjenek. Másrészt ez az offen­­zíva legbiztosabban ellensúlyozta az Orosz- Lengyelországban folyó osztrák-magyar tá­madó hadműveleteket, mert a fontos had­­működési alapot és közlekedési gócpontot, Lemberg városát fenyegette. Azonban en­nél­ a támadási iránynak kétségtelen tak­tikai hátrányokkal is kellett számolnia. A Podoliából előrevitt orosz offenzíva foly­ton párhuzamos terepakadályokba, a­ Dnyeszter észak-déli irányt követő­­ mellék­folyóiba ütközött. Az orosz hadvezetőség azonban" döntő eredményre törekedett s a taktikai hátrányokkal "nem törődött. Ugyanekkor az osztrák-magyar centrum (Auffenberg) és balszárny (Dank!) egyene­sen északi irányban támadott. Felfejlődési vonaluk majdnem derékszögben hajlott el a jobbszárny (Brudermann) vonalától. En­nek az offenzívának a sikerre a kezdettől fogva minimális volt a kilátása. Auffelberg jobboldala kezdettől fogva a levegőben ló­gott. Dank­ balszárnya ugyan támaszkodott a Visztula folyóra, de az Ivangorod vé­delme alatt keresztülvitt partváltoztatás se­gélyével az oroszok ezt is bármikor meg­kerülhették. A balszárnynak a süppedékes talajú Tanév-zónán kellett átkelnie, a­hol gyéren voltak kiépített utak. Ismeretes, az orosz vasúti és úthálózat kiépítésénél az ellenséges határ közelében egy félig üres zónát, mintegy védelmi övet hagytak. Né­metország és a monarkia sűrűbb vasút­hálózatuknál fogva előbb lehettek kész a mozgósítással, az orosz határon nem volt szabad jól kiépített út- és vasúthálózatot találniuk, mely offenzívájukat megkönnyí­tené. Végül az orosz hadsereg hátában volt a kovel-ivangorodi vasútvonal, melynek segítségével átcsoportosíthatták haderejüket, hogy az osztrák-magyar frontnak az elő­nyomulás folyamán felismerhető leggyen­­gébb részére irányított ellentámadással az offenziva által elért előnyöket semmivé te­gyék. Az osztrák-magyar offenziva mégis jelentékeny teret nyert, főleg mert az orosz felvonulás­­nem volt befejezve s ez okból a nagy harc első fejezetében Auffen­berg baloldalát fenyegető orosz betörés nem érvényesült. De tekintettel a folyton­ érkező orosz erősítésekre, Affenberg hely­zetének annál inkább válságossá kellett lennie, minél messzebb halad észak felé , minél nagyobbá válik ez által a közte és Brudermann közt tátongó üres tér. A legnagyobb német katonai elmék egyii­kének a hadvezetésről mondott aforizmája­ („Systeme von Aushilfen“) a galíciai harci téren is bebizonyította igazságát. A harctér­ren nem lehet előre megállapított tervek­ szerint operálni, hanem az adott helyzet­ alapján. Támaszkodva a három irányból­ közeledő orosz seregekkel szemben közép­ponti állására, Galícia vasúthálózatára, mely sokkal sűrűbb az orosznál, a vonalakon való mozgás által nyújtott ope-­­rációs lehetőségekre, Konrád abban a hely­­zetben volt, hogy a stratégiailag kedvezőtlen­ helyzetet taktikai előnyök által egyensúl­lyozhatta. Az bizonyos, hogy északi irány­­ban is energiával kellett cselekedni, az ot

Next