Budapesti Hírlap, 1925. január (45. évfolyam, 1–25. szám)
1925-01-01 / 1. szám
2 ___ ■■............ sólnak az embertömegek, a békés beszédekre senki sem hallgat. Az emberek elméje beteg. A betegséget győzelmesen használják ki kegyetlenül számító politikai ambíciók. Rövid idő alatt sem az ily vezérek hitele nem rendül meg, sem a betegek nagy tábora nem gyógyul meg. , Tizenkét esztendeje annak, hogy az emberiség történelmi sorsának avatottjai ilyen tartalommal beszélgettek. Azóta négy esztendőn át dúlt a véres világháború és újabb négy esztendőn át pusztít, a még véresebb béke. A nemzetközi helyzetben érvényesülő erőket jellemzi a britt-francia megegyezés az immár szerződést tötő ellenséges megszállás fenntartásával a német nemzet rovására. Az egyes országok belső életében szintén az erőszakos, a háborús konvulziók diktálnak most is, egyáltalában nem csillapodott, hevességgel. A brit szigetországban a MacDonald szocialista kormányzását átmenet nélkül váltotta föl a gyökeresen ellentétes konzervatív uralom s az előbbi liberális-munkáspárti többséget nem a politikai nézetek gyökeres megváltozása, de az orosz vörösrém ellen való védekezés erőszakos, mert alkalmi, konjunkturális előrántása sülyesztette kisebbséggé. Franciaországban Herriot csak azzal tudja magát tartani, hogy erőszakosan elnyomja magának és pártjának sarkalatos politikai törekvéseit s egészen a Poincaréék háborús észjárását szolgálja. Németországban a külpolitikai erőszak irányítja a közélet intézését. Szomszédainknál az uralkodó háborús kisebbségek nyomják és sanyargatják a békével hozzájuk csatolt új állampolgárok millióit. Magyarországon pedig a kifosztott, létfeltételében megzavart nemzet dolgainak rendbeszedésével, gazdasági talpraállításával, morális egyensúlyának helyreigazításával küzdő kormányzó többséget a kisebbségi pártok erőszakosságai, zendüléssel rokon rendbontásai akadályozzák. Kétségtelen, hogy nincs legkevesebb okunk sem az optimisztikus reménységekre, akár a saját belső politikai, gazdasági és szociális helyzetünket, akár a nemzetközi politikai helyzet káoszát vegyük szemügyre. Ez utóbbiban pedig mostanság ez a döntő fontosságú ránk nézve, ami bizonyosság, érzékelhető realitás van, az ránk nézve nem kedvező, sőt sújtó. A háborús észjárás, a győzők és legyőzöttek rideg megkülönböztetése, teljes erővel tatja. Hátán ,tegez pihen, a nyereg baloldalán paizs csüng. A pompás ló alakját Bábolnán mintázta a művész, a híres méntelepen. A szobor szinte lenyűgöző hatást tesz, de mentői tovább nézzük, s mennél jobban elmerülünk a részletek szemlélésébe és vizsgálásába, annál jobban megnyeri tetszésünket. Mert minden részlet — a legapróbb is — az egységes művészi koncepciót szolgálja, azt a zavartalan összhangot, amely nélkül nincs igazi műalkotás, nincs igazi hatás. Ez a szobormű nem csak mint plasztikai remek alkotás jön tekintetbe. A nemzeti gondolatnak is nagyszerű megtestesítése ez, a nemzeti érzés és öntudat komoly szolgálatában, anélkül, hogy léha dicsekvés hiú ábrándjait táplálná. Olyanforma nemzeti esemény, cselekedet ez az Árpád-szobor , mint amilyen volt a művészi alkotásnak egy másik térén száz esztendővel ezelőtt a Zalán futása... Vörösmarty e korszakalkotó hőskölteményének centenáriuma jó alkalmul szolgálhatna arra, hogy Vastagh György e szoborművé, hivatásának megfelelően, bronzba öntötten felállíttassék — valahol, igen, valahol. Mert Munkácson ez idő szerint, sajnos, nem kaphat helyet Árpádfejedelem szobra. De több gazdag és lelkes városunknak lehetne nemes becsvágya, hogy megszerezze ezt a szobrot, fölállíthassa valamelyik terén — díszéül magának a városnak, jeléül a soha meg nem szűnhető nemzeti öntudatnak, bizalomnak, reménységnek, büszke örömére késői századoknak. Nem szabad, hogy ez a remekbe készült művészi alkotás, gipsz-mintaként málljon szét, porladjon el a tigris-utcai kis műterem szűk falai között. Ennek az Árpád-szobornak ki kell lépnie onnét, s örökéletű érccé merevedve oda kell állania intő példaként, buzdítóként, a nyüzsgő élet forgatagába, a nagy nyilvánosság piacára. Felállítása egyik legragyogóbb program-pontja lehetne a Zalán futása százéves ünnepének. * Rajta, csonkamagyarországi derék nagyvárosok — ,versengjetek érte!... uralkodik. A külpolitika aktuális kérdései a helyzetből folyóan merülnek föl, elintézésüket szintén a helyzet sugallja a már szolgáló úgynevezett reális kormányzásnak. Itt tehát a dolgok higgadt mérlegelése kedvező fejleményekkel egyelőre nem biztat. Világosan kötelességévé teszi azonban kormányunknak, hogy a szomszédainkkal szemben való aktív külpolitikára az eddiginél nagyobb súlyt vessen és munkája is, ne csak várja, a reánk nézve kedvezőbb fejleményeket. A saját belső politikai helyzetünkben egy a bizonyos. Az, hogy állami pénzügyeink sülyedését sikerült elgátolni . Ia kitartók maradunk az áldozatkészségben, találékonyak és szorgalmasak az alkotó, értéket, keresetet teremtő gazdasági munkában, az állami pénzügyek javulása ki fog hatni a magángazdasági és szociális viszonyok javulására is. Tehát elég sok és nehéz feltétele van annak, hogy ez egyetlen szilárd pontot megszállva, ezt az egyetlen fogantyút megragadva, dolgozzunk súlyos belső és külső politikai létérdekeink fokozatos megvalósításán. Nem alkalmas ez rózsás reménységek keltésére. Nem is azért hozzuk nyilvánosságra ezt a meggyőződésünkben gyökerező megállapítást. Inkább arra valónak tartjuk, hogy erősítse a kételkedőket s mindenkit buzdítson az önmegtagadásokkal, erőfeszítésekkel kapcsolatos szívós munkálkodásra, amit nem zavarhatnak a külpolitika csapásai, a belső politikai élet hullámverései, sem pedig a ránk váró anyagi kelletlenségek, nélkülözések és rosszul jutalmazott fáradalmak. A beköszöntő új esztendő arra figyelmeztet bennünket, hogy igazán csak most kezdtünk rálépni az országgyógyításnak, a saját magunk megmentésének éppenséggel nem sima útjára. Hasson át mindnyájunkat annak biztos és erőt edző tudata, hogy ezen az útán kilenc tizedrészben saját magunk kezében van a sorsunk és csak egytized részben külső ellenségeinkében. Ez pedig mindenesetre egészen az ellenkezője az eddigi trianoni sorsunknak. Nem elég a jólétre, de elég a jólét megalapozásának kezdő munkáira. E munkák végzése fog képessé tenni bennünket arra, ami a legkétségbeejtőbb helyzetben is benne volt vérünk minden cseppjében, elménk minden kicsi zugában, hogy megvalósuljon a magyarság történelmi rendeltetésének és erejének minden jogos életkövetelménye. Ez az, ami jőni fog, mert jőni kell... BlfUIPISTS Hirlap jaiftiSf ?. f* 88$ Hötzendorffi Konrád veziphedése a hátsopu kezdetén. írta Evua Ferenc dp. Á világháború előtti időkben a köztársasági Franciaország radikális kormányai beteges féltékenységgel titkolták a nyilvánosság előtt a háború esetére kiszemelt generalisszimusz személyét. Mikor a Monis-kormányt egy jobboldali képviselő meginterpellálta, hogy ki fogja vezetni háború esetén a hadműveleteket, azt a választ kapta, hogy a minisztertanács van erre hivatva. A francia kormány lelki szeme előtt Boulanger tábornok szelleme jelent meg, attól tartott, hogy a háborús gbár és személyi kultusz iránt hajlamos francia nép annyira ünnepelné a leendő fővezért, hogy ezzel a polgári hatalom háttérbe szorítását és a katonai diktatúrát készítené elő. A francia kamarának azonban volt annyi egészséges érzéke, hogy a rémeket látó Monis-kormányt megbuktatta. Másként volt az osztrák-magyar monarkiában. Hötzendorffi Konrádot, a vezérkar főnökét, a hivatalos körök úgy tekintették, mint aki úgy katonai írói működése, mint a hadsereg újjászervezése körül szerzett érdemei folytán predesztinálva van arra, hogy háború esetén a monarkia hadseregének hadműveleteit vezesse. S mint ilyen szerepelt már évekkel a háború kitörése előtt nemcsak a monarkia, hanem egész Európa nyilvánossága előtt. A hivatalos felfogás szerint a monarkia állami elemeinek önbizalmát fokozhatta az a tudat, hogy európai hitű katonai van a fővezérségre kiszemelve. K Konrád Magyarországon is bizonyos népszerűségre tett szert, noha ellensége volt a magyarság törekvéseinek. A háború kitörésekor a francia lapok hasábokon át foglalkoztak Konrád személyével, bátran lehet mondani, hogy a világháborúban vezérszerepet vitt katonai személyiségek között Európaszerte ő volt a legismertebb. Konrád személyi kiválóságát nem lehet elvitatni. A világháború folyamán sok értékes ötlet származott tőle, így például 1915 tavaszán a gorlicei szektor megválasztása az orosz hadsereg elleni hónapokon át tartó általános offenzíva kiinduló pontjául. Mindazáltal a háború elején nagy csalódást okozott a monarkia állami közönségének. Nem volt meg benne a gyors áttekintő és elhatározó képességgel párosult tetterő, ami az igazán nagy hadvezéreket jellemzi. Oroszország szándékai iránt nem lehetett kétség, hisz a szerb hadüzenet után nyomban megjelent hivatalos közlés szerint a monarkia és Szerbia közt kitört konfliktusban Oroszország nem maradhat indifferens. Mégis az osztrák-magyar hadvezetőség 1914 július 27-től augusztus 16-ig 512.400 embert szállított a szerb harctérre, az orosz határra pedig augusztus 3-tól 31-ig 1.204.238 embert. A szerb harctérre szállított legénység száma úgy viszonylik az orosz harctérre küldött létszámhoz, mint kettő az öthöz. Ez az elosztás nyilván nem felelt meg az orosz és szerb hadsereg erőviszonyainak. Azonkívül a szerb harctéren a Duna- és Száva-vonal, valamint a bosznia-hercegovinai hegyvidék alkalmasak voltak a sikeres defenzívára, míg Oroszország ellen az általános helyzet s a német hadvezetőséggel létesített megállapodás szerint is csupán energikus offenziva vezethetett eredményre. Az elhibázott felvonulás első következménye az volt, hogy a déli hadsereg 200.000 emberét északra kellett szállítani s ezek a lembergi csata első felében csak elkésve vagy egyáltalán nem avatkozhattak be. Konrád emlékirataiban fölhozza, hogy Ferenc József Potare két és a déli hadsereget teljesen függetlenítette a vezérkari főnöktől. Tehát nem ő a felelős a felvonulás körül történt hibáért. Nem hisszük, hogy Konrád erélyes föllépéssel Ferenc Józsefnél célt ne érhetett volna. Kevésbé lényeges ügyekben nagyobb erélyt tanúsított. Augusztus hó 6-án Marterer tábornok a kabinetirodától Tisza István táviratát hozta Konrádnak, amelyben a magyar miniszterelnök panaszkodott, hogy az eseményekről csak a lapok útján értesül és azt kívánta, hogy a hadvezetőség őt külön részletes helyzetjelentéssel tájékoztassa. Konrád ezt megtagadta, Marterer Ferenc József kívánságára hivatkozott. Konrád válasza ez volt: ,,Akkor válasszon Őfelsége közöttem és Tisza között.“ Az antantkörökből származó háborús emlékiratokból tudjuk, hogy Lloyd George és Clémenceau, a polgári hatalom képviselői, gyakran pótolták azt az energiát és belátást, ami a hadvezetőségnél hiányzott. A modern háború, melyet a nemzetek összes fizikai és erkölcsi erejük teljes mérlegbevetésével vívnak meg, szükségessé teszi a katonai és polgári hatalom szoros kooperációját. Tisza kívánsága e szempontból teljesen jogos volt. Konrád fölfogása, aki Tiszát katonai dolgokban profánnak tartotta s nem engedett neki betekintést az események menetébe, épp oly korlátolt, mint nevetséges. Konrád emlékiratai szerint tisztában van azzal, hogy a Potioreknek adott független hatáskör zavaróan hatott a hadműveletekre, mert lehetetlenné tette, hogy a monarkia összes erői egységes gondolat szerint operáljanak. Nincs azonban nyoma, hogy Ferenc József rendelkezésére bocsátotta volna, hogy válasszon közte és Potiorek között. Amikor elkésetten megakadályozta, hogy a IV. hadtest a szerb hadműveletekben teljes erővel részt vegyen, a következményeket már nem lehetett jóvátenni. Az orosz és osztrák-magyar hadsereg közt vívott döntő ütközet, mely alaposan megtépázta a Konrádnak előlegezett hadvezéri babérokat, három hétig tartott. Szeptember hónap 3-án szünet állott be, szeptember 8-án a harc megújult és szeptember hónap 11-én Konrád kénytelen volt az általános visszavonulást elrendelni. A harc első fejezete, amely szeptember hónap 3-án záródott le, még az erők egyensúlyának jegyében folyt le. Az orosz balszárny Kelet-Galiciában győzött és bevette Lemberget, viszont az osztrák-magyar centrum Auffenberg vezérlete alatt véres, de nem döntő győzelmet aratott az orosz centrum fölött s az osztrák-magyar balszárnyiuak is sikerült az orosz jobbszárnyait Lublinig visszaszorítani. Konrád fölfogása szerint a monarkia csapatai teljes mértékben megfeleltek a rájuk bízott feladatnak, hogy t. i. minél több orosz erőt magukra vonjanak s ezzel a döntő német offenzívát Franciaország ellen lehetővé tegyék. Ha csakugyan ez volt Konrád fölfogása akkor ezt a feladatot már szeptember hónap 3-án megoldotta, mert addig a német hadseregek Páris közelébe jutottak. Fölösleges volt a kétségbeesés harcával a monarkia legjobb erejének 50 százalékát föláldozni s erőszakolni a további küzdelmet az orosz túlerővel. A Paris közelében vívott döntő harcra a galíciai események oly gyorsan nem gyakorolhattak hatást, hogy azért az osztrák- magyar hadsereg katasztrófáját meg lett volna szabad kockáztatni. Ila Konrád a Jiarc megújítása helyett szeptember 3. és 8. közötti időben visszavonul, úgy a Kelet- Galícia ellen fölvonult orosz tömegek nagy része fölszabadul, de bizonyára nem lehetett azokat a Mamié mellett folyó csatában fölhasználni. Sőt Kelet-Poroszországban is csak huzamosabb idővel, hetek múltával. Ha Konrád szerint a monarkia hadseregének csak az volt a feladata, hogy az orosz főerőket magára vonja, ezzel,mplicite azt is mondja, hogy győzelemre nem volt kilátása. Ezt a nézetét nem oszthatjuk. Igaz, hogy az orosz hadsereg számbeli túlsúlya nagy volt. Ha az orosz sereg a határtól nagy távolságra vonul fel, s összes erőinek csoportosítása előtt hadműveletekbe nem fog, bajos lett volna ellene a sikerre való kilátással támadni. Azonban Konrád joggal számíthatott rá, hogy az oroszok a franciák szorongatott helyzetére való tekintettel hamarább fognak támadni, s ezt lesz alkalma az osztrák-magyar hadvezetőségnek kihasználni. Ennek azonban két előfeltétele volt, először, hogy az a kétszázezer szurony, amely a válság napjaiban a déli és északi harctér közt után volt, kezdettől fogva helyén legyen, másodszor, hogy helyes csoportosítással és helyes irányban kapjon alkalmazást. Kelet-Galiciában a helyzet kezdettől fogva nehéz volt; a politikai határ kedvezőtlen konfigurációja folytán az orosz hadsereg két oldalt átkaroló támadással kezdhette meg a hadjáratot. E szerint az orosz haditerv szerint a szárnyakon volt a fősúly, főleg a balszárnyon, mely elsőnek lépett a monarkia területére. Oroszországban presztízs kérdésnek tekintették, hogy már az első hadműveletek a monarkia területén történjenek. Másrészt ez az offenzíva legbiztosabban ellensúlyozta az Orosz- Lengyelországban folyó osztrák-magyar támadó hadműveleteket, mert a fontos hadműködési alapot és közlekedési gócpontot, Lemberg városát fenyegette. Azonban ennél a támadási iránynak kétségtelen taktikai hátrányokkal is kellett számolnia. A Podoliából előrevitt orosz offenzíva folyton párhuzamos terepakadályokba, a Dnyeszter észak-déli irányt követő mellékfolyóiba ütközött. Az orosz hadvezetőség azonban" döntő eredményre törekedett s a taktikai hátrányokkal "nem törődött. Ugyanekkor az osztrák-magyar centrum (Auffenberg) és balszárny (Dank!) egyenesen északi irányban támadott. Felfejlődési vonaluk majdnem derékszögben hajlott el a jobbszárny (Brudermann) vonalától. Ennek az offenzívának a sikerre a kezdettől fogva minimális volt a kilátása. Auffelberg jobboldala kezdettől fogva a levegőben lógott. Dank balszárnya ugyan támaszkodott a Visztula folyóra, de az Ivangorod védelme alatt keresztülvitt partváltoztatás segélyével az oroszok ezt is bármikor megkerülhették. A balszárnynak a süppedékes talajú Tanév-zónán kellett átkelnie, ahol gyéren voltak kiépített utak. Ismeretes, az orosz vasúti és úthálózat kiépítésénél az ellenséges határ közelében egy félig üres zónát, mintegy védelmi övet hagytak. Németország és a monarkia sűrűbb vasúthálózatuknál fogva előbb lehettek kész a mozgósítással, az orosz határon nem volt szabad jól kiépített út- és vasúthálózatot találniuk, mely offenzívájukat megkönnyítené. Végül az orosz hadsereg hátában volt a kovel-ivangorodi vasútvonal, melynek segítségével átcsoportosíthatták haderejüket, hogy az osztrák-magyar frontnak az előnyomulás folyamán felismerhető leggyengébb részére irányított ellentámadással az offenziva által elért előnyöket semmivé tegyék. Az osztrák-magyar offenziva mégis jelentékeny teret nyert, főleg mert az orosz felvonulásnem volt befejezve s ez okból a nagy harc első fejezetében Auffenberg baloldalát fenyegető orosz betörés nem érvényesült. De tekintettel a folyton érkező orosz erősítésekre, Affenberg helyzetének annál inkább válságossá kellett lennie, minél messzebb halad észak felé , minél nagyobbá válik ez által a közte és Brudermann közt tátongó üres tér. A legnagyobb német katonai elmék egyiikének a hadvezetésről mondott aforizmája („Systeme von Aushilfen“) a galíciai harci téren is bebizonyította igazságát. A harctérren nem lehet előre megállapított tervek szerint operálni, hanem az adott helyzet alapján. Támaszkodva a három irányból közeledő orosz seregekkel szemben középponti állására, Galícia vasúthálózatára, mely sokkal sűrűbb az orosznál, a vonalakon való mozgás által nyújtott ope-rációs lehetőségekre, Konrád abban a helyzetben volt, hogy a stratégiailag kedvezőtlen helyzetet taktikai előnyök által egyensúllyozhatta. Az bizonyos, hogy északi irányban is energiával kellett cselekedni, az ot