Budapesti Hírlap, 1925. február (45. évfolyam, 26–48. szám)
1925-02-07 / 30. szám
Budapest, 1925. XLV. évfolyam, 30. szám. (Ára 2000 kor.) Szombat, február 7. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Elöfizetést alatt Egy hónapra 40.000 korona, negyedévre 130.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 3000 o. kor., vasárnapon 2700 o. kor. Egyen számára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetők kétszerese Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili, kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, Vill. ker., Jozsef-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Külügyminiszteri Budapest, febr. 6. Magyar külpolitikáról még alig lehet szó, legalább olyanról nem, melynek irányát és célkitűzését a nemzeti közvélemény osztatlanul követné és támogatná. Szerencsésebb népeknél a legnagyobb belpolitikai szaggatottság mellett is könnyű felismerni egy meglehetősen egyöntetű külpolitikát. Ez az egyöntetűség, támogatva a nemzeti közvéleménytől, hatalmas tényező a nemzetközi érvényesülésben. Nem a jelenlegi külügyminisztert okoljuk, sem elődeit, hogy magyar külpolitika nincsen. Ennek messze visszamenő történelmi okai vannak. Hosszú századok alatt el kellett kallódni a magyar külpolitikai érzéknek és el kellett homályosodna az önálló magyar állameszmének az idegen népek tudatában. Ezt a rengeteg nagy kárt és veszteséget helyrehozni volna első feladata a független Magyarország első külügyminisztereinek. Valami nagy eredményt eddigi külügyminisztereink még ebben az alapvető munkában sem mutathatnak fel. A külpolitikai érdeklődést csak igen csekély mértékben sikerült eddig felébreszteni. A külpolitika, leszámítva a szenzációkat, ma sem kenyere a magyar közvéleménynek. Az interpellációs napokon néha húsz-harminc interpelláció van előjegyezve, de külpolitikai nagyritkán akadt közöttük, pedig téma lett volna bőven, hiszen hogy egyebet ne említsünk, szinte naprólnapra volna elintézni valónk a szomszédainkkal. Külügyminisztériumunk azonban szeret hallgatásba burkolódzni, szinte retteg a nyilvánosságtól, fél a közvélemény esetleg kártevő közbeszólásától. Külügyminisztereink is csak ritkán szólalnak meg, rendszerint csak akkor, ha már nagyon sarokba szorítják őket, és akkor is lehetően óvatosan, szűkszavúan, a papirosról olvasva le mondókájukat. Épp ezért a külpolitika még mindig terra incognita és az anynyira kívánatos külpolitikai érdeklődéstől és iskolázottságtól még igen messze vagyunk. Scitovszky Tibor külügyminiszter ezen az állapoton segíteni akar. Örvendetes tudomásul vesszük, hogy a nemzet összes erőit a külpolitika szolgálatába kívánja állítani és hogy a legtehetségesebb ifjakból óhajt új magyar diplomáciai nemzedéket nevelni. Ha e téren sikereket fog elérni, a nemzet hálájára számíthat. Egy külügyminiszternek természetesen a pedagógián kívül egyéb dolga is volna, de abból az okos disszertációból, mellyel Scitovszky ma ismertette a nemzetközi helyzetet, elsősorban az a szomorú valóság tűnik ki, hogy cselekvő erőnk és alkalmunk a minimumra van korlátozva. A világ ma a győzőké. Minden apparátus a győzőket szolgálja, minden intézménynek és rendszabálynak a feladata a békeszerződések által teremtett helyzet konkerálása. Ezt a helyzetet, elismerjük és elhisszük Scitovszkynak, el kell fogadnunk, de nem ismerjük el és nem tudunk abba belenyugodni, hogy azt a csekély jogot, amit Trianon nekünk biztosít, nem reklamáljuk a kellő szívóssággal, bátorsággal. Állandóan anynyi sérelem ér bennünket és az elszakított magyarságot, a viszonosságot velünk szemben annyiszor kijátsszák, a szerződéseket annyiszor megsértik, a gazdasági érintkezésnek olyan egyoldalú feltételeit próbálják ránk erőszakolni, hogy a magyar vészharangnak, a viharágyuknak állandóan szólni kellene. Elismerjük, hogy legutóbb külügyi kormányunk igen erélyes lépést tett a katonai ellenőrzés dolgában, foganatja egyelőre ugyan nem volt, de igazságunk nemzetközi vita tárgyai lettek, ami csak előmozdíthatja az igazság diadalát. Ezt a módszert, a tudás az igazság bátor frontba küldését, kell a legkisebb kérdésekben is követni. Ebből a szempontból szívesen soroljuk a bátor megmozdulások körébe azt az őszinte kritikát, melyet a külügyminiszter ma a Népszövetségről gyakorolt és arról a védő és számadó szövetségről, mellyel a fegyvertelen Magyarországot körülkerítették. Mi sem akarunk harcias külpolitikát, még az úgynevezett orientációt is korainak tartjuk, de abból a keskeny jogi alapból, melyre Trianon helyezte az országot, egy hajszálnyit sem engedhetünk. Akár ki ül a külügyminiszteri székben, legyen kemény jogvédő, nem kartauzi néma barát. A nagyváradi anyák a királynéhoz mennek panaszra. — Tiltakozás Angeleszku új iskolai törvényjavaslata ellen. — Bukarest, febr. 2. (Saját tudósítónktól.) Egy egyszakaszos iskolaügyi törvényjavaslat fekszik most a parlament előtt, mint újabb szeme annak a táncnak, mellyel Angeleszku bukaresti orvos, a Bratianu-kormány hírhedt közoktatásügyi minisztere, meg akarja fojtani az egész kisebbségi iskolarendszert, a régi erdélyi kultúrát. Az alkotmány elrendeli, hogy egységes közoktatásügyi törvény készüljön, mely minden iskolafaj helyzetét véglegesen rendezze. Angeleszkunak azonban olyan sürgős a magyar iskolák tönkretétele, hogy nem tudja megvárni ezt a közoktatásügyi nagy törvényt, hanem hirtelenjében novelláris módosítást végez a királyságbeli középiskolai törvény 19. szakaszán s is ártatlan módosításként akarja becsempészni ezt az új rendelkezést, amelynek alapján teljesen ki lehet zárni a nemzeti kisebbségeket minden értelmiségi pályáról s a határon önkéntes és tartalékos tisztikarából. A törvényszakasz, ha jogerőre emelkedik, megsemmisíti az Erdélyben érvényben maradt középiskolai magyar törvényt anélkül, hogy egy szóval is hatályon kívül helyezné. Egy tollvonással semmivé teszi a felekezetik iskolafenntartó jogát, amikor az államban érvényes bizonyítványok kiadásának jogát egyedül az államnak tartja fönn. Maradnak a kisebbségi középiskolák ennek a törvénynek életbelépte után egy-szerű, megtört magánintézmények, aféle korrepetáló tanfolyamok, amelyek semmi nyitványai alapján semmiféle pályára menni, vagy főiskolai tanulmányokat folytatni nem lehet. De még így is korlátozza a tanulók számát, mert elrendeli, hogy a középiskolák V. osztályába 40 növendéknél több,föl nem vehető, bárhányan tették is le a továbbtanulásra képesítő vizsgálatot. A törvényjavaslat két vizsgát állapít meg: az első letétele nélkül a középiskolák V. osztályába senkit föl nem lehet venni, a másik az egyetemre való beiratkozásra képesít. De ezeket a vizsgákat nem maguk az egyes tanintézetek tétetik le az ott iskolázott növendékekkel és a vizsgálatok tárgya nem az a rendes tanítási anyag, mellyel a növendékek iskoláikban foglalkoztak, hanem elsősorban a román nyelv, irodalom, földrajz és történelem, ez mind román nyelven, állami bizottság előtt. Mellékesen vizsgázhatnak an van velvükön is a gimnáziumokban latinból és számtanból, a reáliskolákban számtanból és mértani ■rajzból. * Hogy nemzeti szempontból mit jelent ez a javaslat, szász és magyar politikusok és tanügyi emberek már rámutattak. De hogy gyakorlatilag is keresztürlvihetetlen, vagy legalább is keresztülvitele erkölcsi szempontból is a legnagyobb aggodalomra ad okot, azt a nagyváradi anyák akarják most egy memorandumban kifejtve a királyné elé terjeszteni, hogy ő, mint anya, értse meg az anyák aggodalmait és mentse meg serdülő fiú- és leánygyermekeiket ettől a merénylettől. Nagyváradon kellene a törvényben kitűzött tizenöt nap alatt, amikor még az ottani intézetekben folyik a tanulás, tehát az internátusok tele vannak, levizsgázniuk a máraanarosszigeti, szatmári, nagykárolyi, nagybányai, zilahi, szilágysomlyói és nagyszalontai iskolák növendékeinek. Napszebenben, mint másik tankerületi székhelyen, huszonöt különböző felekezeti fiú- és három leánygimnázium növendékei csoportosulnának . Hol helyezik i Kenese Csatár. írta Lőrinczy György. Gyermekálmaink boldog tanyáját, kisvárosunk patriarkális csöndjét lármás szenzáció verte föl: vándorszínészek érkeztek. Ez a specáfej is kipusztult már azóta; vándorszínész nincsen többé. Még akkor, mikor érdekes különlegessége volt kivált a magyar végeknek, messzi nagy vidékeken bire hamva se volt a vasútnak. Kocsin, sorsponton, delizsáncon, olykor hajón utaztak az emberek s véletlen szerencse kérdése volt, mennyi idő alatt vergődhetünk valahová. A vándorszínész még nem is gondolhatott ama költséges közlekedési eszközökre. A trupp férfinépe gyalogszerrel bandukolt a furmányos szekerek körül vagy után, amik a színpadot és kellékeit, a szuffisokat és kortinákat, a súgóivókat és ligeteket szállították s a termetes és jól megvasalt ládákat, amiken a társaság hölgyi tagjai trónoltak. A fönséges hercegnők meglehetősen buzgón pörlekedtek, hogy nyelvelést ne mondjunk és szorgalmasan rágódtak a sovány koszton, amit innen-onnan útközben összeszedtek. Mert sűrűn megesett, hogy meg kellett állapodniok és a mezővárosnak csúfolt kis nagyfaluk állásaiban rögtönzött színjátékkal koledálták össze a napi élelmet, főképpen pedig a fuvarköltséget, merd a kocsisok azzal fenyegetőztek, hogy az árokba döntik London utcáit és Júlia erkélyét, ha a fuvarbért rögtön ki nem fizetik. A művészet hitelviszonyai ezek szerint tehát nagyon siralmasak voltak ugyanis. Mi azonban, tízéves apró alkoholisták, akik az akkor újjászületett, vagy föltárnádó nemzeti élet pezsgő szelleméből és a Tompa keserűen szép allegóriáiból már némi magyar mámort felhörpintettünk, a világ kiváltságosait láttuk Thália csavargóiban. Rendkívüli lényeknek tartottuk őket a nemzet napszámosainak, mártírjainak és gigászainak, akik az élet minden külső nyomorúságának stoikus elszenvedését vállalták és könnyedén fittyet hánytak a benső, a lelki nábobság kedvéért, hogy a művészi rajongás lázában álmodozhatnak és képzelt, vagy festett trónjaikon olyan királyi gőggel ülhetnek, hogy szinte megpukkadnak az éhségtől. Enniük nem volt mit, jóllaktak illúzióval. Nagyon becses csemege a földi uralkodók étlapján. Sohase tudnám elfelejteni azt a pillanatot, mikor legelőször léptem színházba! A muzsikai A zsongó, izgatott sokasági A várakozástól kipirult arcok és csillogó szemek! És szemközt a roppant titok, amit a tarka kortina egyelőre eltakar. Mi van mögötte? Igen, a kortina volt a rejtelmek kárpitja. Az ismeretlen, bűvös világ aranykapuja, mely a csüngettyű varázsszavára nyílik meg, vagyis föllebben, hogy élénkbe zárja a márkik és marsallok, a ravasz cselszövök és olvadékony földi angyalok csábító világát. A kortina maga is szenzáció volt: tökéletes vegveskereskedés az Olympuson. Kacagó és torz álarcok, fantasztikus hangszerek, koronák és bíborköpenyek rendetlen szétszórtságban. Kanyargó patak lehetetlenül kék vizében fürdő, vagy lombos rekettye árnyékában lustálkodó tagbaszakadt nimfák, és egyéb tündérek, büszke lovagok és grimaszoló bohócok együtt az átlátszó fátyolba burkolózó szemérmes szüzeikkel. A női alakok, persze kivétel nélkül mezítelenre vetkőzve. Mitért? Csak lopva mertünk rájuk pislogni. Tízéves szemünk még megzavarodott: nem látnak-e bennünket a tanár urak? És mit szólnak ezekhez a szemérmetlen nénikhez a vasári napi templom állig öltözött, feketefőkötős, kékbeli nagyasszonyai, akiknek még a stoppolt pamutharisnyáit se látta soha férfiszem? Meg ártatlan kis leánypajtásaink, akik még játék közben is húzódoznak, nehogy a kezünk megérintse fehér kis kezüket! Ha már a kortina is ilyen vakmerő, milyen lehet, ami mögötte van! Festett keretben, elkülönítve az olimpusi raktártól, a kortina négy sarkában egyegy arckép büszkélkedett, mindeniknek alája írva, hogy kit ábrázol. A festőművész gondos előrelátásáért nagyon hálásak voltunk, mert sohase találtuk volna ki. Az első Shakespeare, világ,teremtése óta imindmaiglan a legnagyobb angol. A második Kisfaludy Károly, a magyar színpadi múzsa kiváltságos hősszerelmese, a harmadik Rákosi Jenő, akinek diadalmas Aesopusával a szezont megnyitották, és a negyedik... Istenem! A negyedik nagyon fenhéjazó ifjú nagyság volt, Petőfi-féle vagy franciás kecske szakállal, máskülönben épp oly ismeretlen előttünk, mint a többi három. De alatta mindeniknél hangzatosabb és szittya név tündökölt: Kenézy Csatár. Az élet forgatagában a hír és a divat sok nevet felkapott és nagyrészt nyomtalanul sodort el azóta körülöttem! De az első Lear király, az első Melinda, az első Aesopus, az első Letoriéres vicomte alakja mellett, a festett világ legelső képeinek, illúzióinak, hatásainak rózsás ködén, az első görögtűz szines káprázatában és a szuffiták mögött halkan szepegő gitár intim akkordjaiban mindig ott vibrált és ma is kísér az első kortina négy arcképe, minden vonásával és varázsával s a gyermeki élek makacs bizalmával hogy a színpadi nagyság az élet nagyságával ugyanazonos. És ma is azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen maga az igazi művészi hit, ami a poézis mákonyivóinak a lelkében öntudatlanul születik meg és véges-végig él, míg a filisztezlélek számára mindörökre rejtelem, titok, sőt ismeretlen és merőben érthetetlen érzés marad. A mi szívünk megdobban, az övék hidegen vagy gúnyosan nevet, mikor a Kenézy Csatár neve előkerül. Mi lelkendezve, izgatottan sóhajtjuk: Ah! Kenézy Csatár!ök közömbösen, néha bosszúsan kérdezik: Ki az a? ... Huszonöt esztendő múlva Nyitrára, a zomboraljai kedves és vidám magyar városba sodort az élet. Vagy a hivatás, vagy a mákonyi mit tudom én! Mikor a szép kis város főutcáján először végigsétáltam, véletlenül és váratlanul ismerős úl jött velem szembe és egyenesen nekem tartott. Sohase láttam, mégis régi jó ismerősnek láttam. És alkalmasint ő is éppen igy gondolkozhat tett, mert mosolyogva állított meg. — Kenézy Csatár fagyok. Már a haja bizony kissé gyér volt s bajusza és hegyes kecskeszakálla deresedni kezdett, de élénken ragyogó szemében lelkivilága úgy mosolygott, mint a tavasz, mint az ifjúság maga. Csupa derű, csupa jókedv, csupa humor. Csupa enthuziaszta rajongás ugyanazokért a magyar álmokért, amik engem is annyit gyötörtek, folyton beviteltek és végre is odaragadtak a Felvidék gonoszul aláaknázott tűzfészkébe, a magyar nemzetőrök védő sáncaira. Kenézy Csatár már akkor átesett az ifjúkor áprilisi zivataraim, és,magyar úri család költői hajtása lévén, természetes, hogy már diákkorában földhöz vágta a latin grammatikát és a rogarismus-táblát, ellenben annál melegebb hűséget esküdött Csokonainak és Petőfinek. Valamelyik vándorszínész-társaság zászlóinat ülleti. Akkoriba még ez