Budapesti Hírlap, 1925. június(45. évfolyam, 123–143. szám)
1925-06-03 / 123. szám
Az egész ország egy nyomasztó szenzáció hatása alatt áll vasárnap óta. Az történt, hogy Beniczky Ödön, aki belügyminiszter korából ismeri a Somogyi—Bacsó-féle gyilkosság bűnöseit, amint ezzel évek óta számtalanszor kérkedett, szombaton vallomást tett a katonai bíróság ügyésze előtt és ezt az írásbeli vallomását közzétette az Az Újság című napilap pünkösdi számában. Az ügynek belső jellemrajzát megtalálják olvasóink mai vezércikkünkben, mely rávilágít azokra a machinációkra, melyek ezt a szenzációt szülték, kirobbantották és éppen most robbantották ki. A megütközés országszerte óriási. És becsületére válik a magyar közvéleménynek, hogy az első megdöbbenésből fölocsúdva, a sajtó és az illetékes tényezőknek két napon hiányzó fölvilágosítása nélkül is helyes ösztönnel megtalálta az igazság útját. Az emberek többsége megérezte, hogy itt nem annyira az igazság, mint inkább ártani, rombolni vágyás rossz szándéka áll az előtérben. Hiszen az írásban közzétett úgynevezett vallomásnak csak egy része foglalkozik magával a Somogyi—Bacsó-féle fölháborító gyilkossággal, nagyobb része egész más dolgokról szól és nagyállású személyeket, főképpen a kormányzót igyekszik mindenáron bekenni a maga mérgével. Olvasva az elkobzott újságban ezt a közleményt, az ember megütközéssel látja azt a szántszán-Színház színpadán: Jókainé Laborfalvi Róza, ki már évekkel azelőtt megszűnt rendes tag lenni. Időnkint föl-föllépett vendégül — nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is — és 1875 tavaszán kétszer játszott a Nemzetiben, adván a kemény lelkű Volumniát, Coriolanus-ban, és az ördögien gonosz lady-t, Macbeth-ben. Mint „színművészetileg virágzóbb kornak díszes emlékét és élő bizonyságát, ünnepelték et, ki akkor még a régi stílus hatalmas lendületével, nagy tragikai erővel játszott. Én abban az évben még csak távolról eredtem művészete után, s csak néhány év múlva láthattam. Színházjáró minőségemben egyik legbüszkébb emlékem, hogy még láttam a nagy Jókainét. De sajnos, hogy csak láttam, ám úgyszólván nem hallottam. Mert mikor művésznői pályája félszázados jubileumán, 1883 őszén véglegesen búcsúzott a színpadtól s én, mint elsőéves jogász, a legmagasabb karzaton szorongtam: régi híres szép hangjának megmaradt foszlányai már nem tudtak oda fölrepülni, s dikciójából jóformán semmit sem értettem. „Csak nagy, olaj-sötét szemei világoltak még mindig parancsolóan s ékesen“ — mint Mikszáth irta róla később. Jókai Mór élete és kora c. gyönyörű munkájában... Három esztendő múlva — 1886-ban még egyszer láttam őt — de már nem az életben, hanem a halálban. Akkor már több- jelesen megnémultak az egykor oly zengzetes ajkak, mert Jókainé kiterítve feküdt, holtan, koporsóban. Negyedéven egyetemi hallgató voltam, s mint az ..Olvasókör" matiné-elnöke, néhányad magammal küldöttségileg mentem a fájdalomtól lesújtott nagy író lakására, a Sándor-utcába, az ifjúság részvétét néhány szóval s egy koszorúval kifejezendő. . Óh, az a másnapi temetés, nemcsak a szerető férjnek és családnak, hanem a magyar színpadi művészetnek is mélységes gyászát jelentette. Hogy Jókainé elhunyta nem vált pótolhatatlan veszteséggé, arról az égiek éppen a Jászai Mari küldetésével gondoskodtak. 2 stílusa szerint, de a tenor mindig a föntebbi, s ha a választ be is cukrozza ő, nehogy a felelet nagyon keserű érzést támaszszon, a végeredmény mégis csak az, hogy minden segítséget megtagadok szegény B- tistás honfitársaimtól. De mai naptól kezdve egy új válaszmintát fogok gyártani titkárkisasszonyom számára, mely körülbelül így fog szólni: „Tisztelt Uram, vagy tisztelt Nagyasád, én ugyan sorsán nem segíthetek, de adok egy jó tanácsot: választassa meg magát nemzetgyűlési képviselőnek, álljon a mozgolódó kisgazdák közé s akkor nemcsak nem fogják B-listára helyezni, hanem még új állást is kreálnak a részére. Ezt a gyökeres változtatást pedig azért kell megcsinálnom a válaszszövegben, mert ma olvasom egyik délutáni lapban, hogy Seubauer Ferenc nemzetgyűlési képviselő úr számára felelevenítették a már feledésbe merült igazságügyminiszteri politikai államtitkári állást, vagyis részére nagy állást kreáltak. Hát én sok mindenhez hozzászoktam már az életben, s maholnap eljutok arra a magaslatra, hogy már semmin se fogok többé csodálkozni, de a kormánynak ezen a szédítőkönnyedségén, amivel ezt az uj álláskreálást a mai viszonyok között megcsinálta. — csodálkozom. Előrebocsátom, hogy én Neubauer Ferencet igen jó agyvelejű, képzett embernek tartom s cselekedeteivel, beszédjeivel nagyrészben nem álltam ellentétben s igy a kérdésből kikapcsolom az ő személyét. De lenne , bár Szilágyi Dezsővel, vagy Horváth Boldizsárral vegyített Plósz Sándor, akikor is azt mondanám, hogy a mai gyászos viszonyok között egy valóságos destruktív cselekedet a lelkek közbékéje ellen ez a kinevezés, helyesebben, új állás kreálása. Ha emlékezetem nem csal, az utóbbi magyar történelemben a legutolsó politikai államtitkár volt az igazságügyminisztériumban Rassay Károly. Őt azért tették annak idején a „keresztény korszak“ hajnalhasadásakor abba a díszes pozícióba, hogy ellenőrizze keresztény szempontból Bárczy Istvánt. Micsoda változása az időknek! Bárczy István sokak szerint talán ma is rászorulna az ilyenfajta ellenőrzésre s nem tudom, hogy Huszár Károly hogyan fogja megoldani ezt a nehéz ellenőrzési problémát felülről — a főpolgármesteri székből, de bizony Rassay Károly, ha valamit ellenőriz, legfeljebb ma már csak azt ellenőrzi, hogy a kereszténynek nevezett kormányrendszer elég liberális-e. Talán ebben a gondolatmenetben Neubauer Ferenc arra lesz hivatva, hogy ellenőrizze Pesthy Pált, váljon eléggé „kisgazda“? Ki tudna belelátni a pártegység titkos szövevényébe s a miniszterelnöki egyensúlyozó működés rejtelmeibe. Azt olvasom ma egy délutáni lapban, hogy Neubauer Ferencet azért teszik meg Alvingnéig, kinek szerepében Alszegi Irma, ez a végtelenül kedves egyéniségű művésznő, a nemes, tiszta érzéseknek elsőrangú színpadi tolmácsa, legutóbbi diadalát aratta, sajnos, nem a Nemzeti Színházban, igazi dicsősége színhelyén, finom tehetségéhez méltó környezetben — ahonnan igazán időnap előtt bocsátották el — hanem öregedő korára, egy magánszínház kisebb jelentőségű deszkáira szorulva. Nemrégiben, a Mihályfi-jubileumon, feltűnhetett a közönségnek a színpadon összegyülekezett ünneplők sorában egy fehér hajkoszorús, kedves arcú, most is roppant eleven tekintetű hölgy. Az ifjabb nemzedék már alig ismeri őt — az idősebbek azonban ráismerhettek Helvey Laurára, a nyolcvanas években a Nemzeti Színház ünnepelt drámai művésznőjére. 1875-ben — amely évről most emlékezem ■— ő még csak pályája kezdetén volt, de máris nagy figyelmet keltett. Igen szerettük őt mindnyájan, színházbarátok, s emlékszem, meglepetve és nem is szomorúság nélkül hallottuk, hogy a rendkívül finoman csevegő Helvey Laura énekelni tanul, s talán ott is hagyja a drámai szerepkört, hogy az opera terén arasson babérokat. Ez azonban — a drámai művészet szerencséjére — nem következett be. Igaz ugyan, hogy abban az évben próbát énekelt a drezdai színházban, a Traviata első felvonásából, s Platten intendáns nagyon csábító szerződtetési ajánlatot tett neki — de az „isteni Laura“, aki már akkor érezhette, hogy néhány év múlva ezt a nevet fogja kiérdemelni és megkapni, rajongó közönségétől — az utolsó percben mégis lemondott az operaénekesnőt kecsegtető aranyhegyekről, s megmaradt drámai színésznőnek. De az ötven évvel ezelőtti időkre emlékezve, talán legérdekesebb, mindenesetre legritkább színpadi jelenségnek mondhatjuk azt, hogy van egy művészünk, aki ma is adja ugyanazt a szerepet, amit már 1875-ben játszott. Jászai Mari ez, aki már akkor is nagy hatást keltett Schiller Stuart Mária-jóban, mint Erzsébet királynő s még ma is uralkodik e szerepében, nemcsak igazságügyi államtitkárnak, mert „az ő munkaköre lesz a földreformmal kapcsolatos jogi és adminisztratív kérdések ellenőrzése és az ő dolga lesz a földreform végrehajtásának sürgetése.“ Tehát a múlttal szemben az lesz a haladás, hogy ő nemcsak ellenőrző, hanem sürgető államtitkár is lesz. Boldog lehet most már mindenki, mert nem kell többé sürgetni az OFB-t, mert a jóságos kormány gondoskodásából elvégzi ezt az új államtitkár úr. Hisz, ha nem lenne annyi ezer nyomorgó „B“-listás ember, aki most összeszorított ököllel és vérbeforgó szemekkel olvassa ezt a kinevezést, semmi kifogásom se lenne a sürgető államtitkár úr fogalma ellen. De félek, hogy amennyire gyorsítani fogja ez az újonnan kreált sürgetői állás a földbirtokreformot, ugyannyira fogja gyorsítani a társadalom erkölcsi fölbomlását is, pedig nem tudom, hogy amaz nyújt-e majd kárpótlást emezért. Mert a túlfeszített társadalmi erkölcsi helyzet igen sokszor kis dolog miatt szokott felborulni, így mutatja ezt a történelem. Amikor a francia forradalom előtt már nagyon éheztek az emberek, s az állami rendet már csak egy hajszál tartotta, akkor tudvalévően egészen rendkívüli időben nagy hó esett Parisban. Nosza, örömmámorban úszott az egész udvar s gyászos sorsú szegény Mária Antoinette elment az udvarral — ródlizni a pompás hóban. Ugye, ez önmagában véve nem bűnös cselekedet, hisz ródlizni nem bűn. De igen abban a helyzetben, amikor az a rendkívüli időben jött hó tönkretette a nép utolsó reménységét az iránt, hogy lesz kenyér, akkor bizony ez a ródlizás nagy politikai hiba volt s az utolsó lökést adta meg az általános elégedetlenséghez. Tehát nemcsak az a fontos egy ország történetében, hogy amit csinál egy kormány, hanem az is fontos, hogy valamit mikor csinál, minő viszonyok között. Ma az általános nyomorúságban egy eszme van, amely megváltoztatja az országot minden erkölcsi felfordulásból, s ez az osztó igazság, amely a nagy nyomorúságban mindenkinek egyforma igazságos és becsületes mértékkel mér. Nem tud Bethlen István annyi pénzt hozni Génfből, amellyel a társadalom erkölcsi egyensúlyát meg tudja óvni, ha elveszi a nyomorgók lelkéből a még megmaradt hitet, az igazság iránt. Ezért tartom én felsőbbrendű erkölcsi szempontból végtelenül károsnak egy ilyen új, felesleges állás kreálását, amikor más ezrek kezéből kiütik a kenyeret... Mert igenis hangoztatom, hogy ez az új állás felesleges. Tapasztalatból tudom, hogy az OFB bírái mindent elkövetnek, hogy a reájuk zúduló nagy terhet lebonyolítsák. Nem hiszem, hogy egy úi sürgető államtitkár ezen annyit tudnalendíteni, mint amit ennek az új állásnak a kreálása a közerkölcsökön ront a mai atmoszférában. Azt is olvasom az újságban, hogy színpadi udvara, hanem a közönség fölött is. De amire már talán nem sokan emlékeznek, s amit a mai színházlátogatók nehezen is tudnak elképzelni: a későbbi nagy „Miria“, a hatalmas tragika. 1875-ben olyan szerepet is játszott még, mint a Tudós nők-beli paraszt-szolgáló, akit tudákos úrnője azért akar elcsapni, mert nem tud „hajtogatni“ — amit szegény Maris roppant igazságtalan vádnak tart, mert azt gondolja, hogy asszonya ruha-hajtogatásról beszél, pedig hát Philaminte ige-hajtogatásra célzott. Hadd említsem meg, hogy ugyanakkor, mikor Jászai Mari 1875-ben az angol királynőt játszotta Stuart Máriátan, — a címszerepet Bulyovszkyné adta, mint vendég. Bulyovszkyné Szilágyi Lilla — Szilágyi Pál, erdélyi származású régi jeles színész leánya — a Nemzeti Színházban kezdte fényes pályáját, melyen nemcsak a könnyen hevülő közönség zajos tapsait, hanem a komoly kritika elismerését is kivívta. De azután, művészete kifejtésére szűknek tartván kis magyar hazája határait, felcsapott német színésznőnek — ami miatt Gyulai igen élesen, de teljes joggal meg is támadta. Mikor 1875-ben, pályájának mintegy bevégzéséül, hazajött s a Nemzeti Színházban — óriási diadalt aratva, a világban térdig járva — vendégszerepeit a színlap mint „bajor királyi udvari színésznő“-t s a ,,gothai udvari színház tiszteletbeli tagjá“-t említette. Annak az évnek telén aztán még kétszer lépett föl vendégként: A kaméliás hölgy-Iiea és Mosenthal népdrámájában, a Deborah-ban. Én Bulyovszkynét a színpadon, sajnos, nem láttam, de mégis volt alkalmam vele megismerkedni, mikor ő néhány évvel utóbb édesapámat akarván meglátogatni budavári lakásunkon, egyedül én voltam otthon s fogadtam a hires vendéget és — emlékszem — nem tudtam betelni szépségével s kedvesen csevegő hangja ma is fülemben cseng. Pedig akkor ő már az ötven felé járt, én pedig még csak a tizenöt körül. Még egy érdekes vendégszereplő jelent meg ebben az 1876-iki évben a Nemzeti azért is szükség van erre az új állásra, hogy tehermentesítsék az igazságügyminiszter urat. Nohát ez az érv meg igazán nem helytálló. Ez az érv nem takarhatja el azt az átlátszó igazságot, hogy erre az új álláskreálásra a legközönségesebb értelemben vett párttaktikai szempontból volt szükség. Mert az igazságügyminisztériumot talán egy kicsit én is ismerem! Tudom, hogy ebben a minisztériumban úgy megy minden dolog, mint a karikacsapás, s olyan nagyszerű emberek referálnak a miniszter úrnak, hogy nem tudom azt elhinni, hogy az igazságügyminiszterség olyan nagyon nehéz dolog lenne, (pláne ha az utód nem okvetetlenkedik pénzügyi kérdésekben, mint az előd) hogy az ő munkáját egy új ellenőrző államtitkárral kellene tehermentesíteni. Az én utódomat egy igen kiváló, szorgalmas embernek ismerem. Ő Plósz Sándor temetésén háromszor is megismételte, hogy milyen büszke az ő elődjére. Én is vagyok majdnem olyan büszke az utódomra. Csak csodálom tőle, hogy ezt a párttaktikai békét mégis lényegtették vele minisztériumának nem nagy diccsőségére. Ez a sajnálatos kinevezés csakis arra lesz jó, hogy azt a szerencsétlen hitet erősítse meg a közönségben, hogy nem szabad bízni az osztó igazságban, hanem szervezkedni kell és mozgolódni kell, akkor azutánterem a babér. Pedig mindig azt hirdettük eddig, hogy emberek, polgárok ne szervezkedjetek külön-külön klikkekbe, hanem nézzetek fel nyugalommal az igazságos államra. Ennek a gondolatmenetnek ugyan alaposan beadott a Hivatalos Közlöny holnap megjelenő száma. Budapesti Hírlap 1925 junis 3. (123. sz.) 00 Beniczky Ödönt letartóztatták. Közreadta beadványát a Somogyi—Bacsó-gyilkosságról. — Hamis vád, kormányzósértés és tiltott közlés vétségével vádolják. — Az Az Újságot elkobozták — dékosan színező beállítást, mellyel apró, ellenőrizhetetlen részletek irányzatos fölhasználásával gyanút akarnak hinteni az államfő nemzetünket képviselő személyébe. Még bántóbb a dolog, ha nézzük, miképpen jött létre ez az évek óta folyton beharangozott leleplezés. Beniczky Ödön belügyminiszter volt, amikor ez a kegyetlen gyilkosság történt s a gyilkosok bántat- lanul maradtak az ő belügyminisztersége alatt. Akkor nem is nevezte meg őket. Későb Bethlen miniszterelnöksége alatt szemére vetette a gyilkosok bűncselekményét a Betthlen-kormánynak. A miniszterelnök akkor felszólította őt, bizalmasan és nyílt parlamenti ülésen is, hogy közölje a kormánnyal azt, amit tud: a kormány a gyilkosokat meg fogja büntetni. Beniczky erre példátlanul cinikus kijelentést tett. Azt mondotta, hogy politikai fzonvert nem ad ki a kezéből és hogy bolond ember vetkezik pőrére, mikor jégeső esik, amint ez alább, a parlament akkori naplójából való szószerinti idézetben olvasható. Bethilén István gróf miniszterelnök akkor ezt a példátlan cinizmust azzal bélyegezte meg, hogy „ha valaki bűnös azért, hogy megtorlatlan dolgok vannak, akkor az Beniczky Ödön képviselő úr“. Ez incidens után Beniczky Ödön egy időre elhallgatott s csak az utóbbi hónapokban szólalt meg ismét. Most már nem az volt az ok, hogy nem ad ki fegyvert a kezéből, hanem a miniszteri eskü mögé bújva, hirdette gyanúsításait. Ám ettől az ürügyétől is megfosztották. Feloldották a hivatali eskü alól és ekkor Beniczky Ödön, aki június 6-ára volt a katonai bíróság ügyészéhez megidézve, hogy tanúvallomását megtegye, egyszerre nagyon sürgősnek találta az ügyet. Korábban jelent meg az ügyésznél, még pünkösd előtt írásban adta át vallomását és egyben egy napilapban közzé is tette. Az egész eljárás önmagát jellemzi. Egy egészen egyéni, egyoldalú tanúvallomás, amely nem ment keresztül más tanuknak a vád és védelem képviselőinek, az ítélőbíróság tanácsának ellenőrző szűrőjén, nem jelentheti az igazságot, csak egy egyéni jó vagy rosszhiszemű véleményt, beállítást. Éppen ezért mondja ki úgy a polgári, mint a katonai büntető perrendtartás, amint az alább szintén olvasható, hogy a nyomozóinak és vizsgálatnak minden adata hivatalos titok, amelynek nyilvánosságra hozatala vagy elárulása bűncselekménynek minősül. A kormányzósértés ténye mellett tehát a vizsgálati titoknak súlyos megsértésével is szembenállunk s ez az ok, amiért a hatóságoknak meg kellett indítaniuk az eljárást Beniczky Ödön és tettestársai ellen. Az országrontó cselekedetről és hullámveréséről, amelyet a magyar politikai élet gyűlölködő tényezői, a nemzetgyűlésben előre bejelentett szándékuk szerint csak fokozni akarnak, alábbi tudósításunk számol be: Beniczky Ödön volt belügyminisztert pünkösd hétfőjén a vizsgálóbíró végzésére a rendőrség letartóztatta és a Markó utcai fogházba kísérte. A letartóztatást, mely érthető feltűnést keltett a fővárosban, maguk az illetékes körök is különböző magyarázattal kísérik. Az egyik félhivatalos kommüniké szerint a volt belügyminiszteri