Budapesti Hírlap, 1925. június(45. évfolyam, 123–143. szám)

1925-06-03 / 123. szám

­ Az egész ország egy nyomasztó szenzáció hatása alatt áll vasárnap óta. Az történt, hogy Beniczky Ödön, aki belügyminiszter korából ismeri a Somogyi—Bacsó-féle gyilkosság bűnöseit, amint ezzel évek óta számtalanszor kérkedett, szombaton vallo­mást tett a katonai bíróság ügyésze előtt és ezt az írásbeli vallomását közzétette az Az Újság című­ napilap pünkösdi számában. Az ügynek belső jellemrajzát megtalálják ol­vasóink mai vezércikkünkben, mely rávi­lágít azokra a machinációkra, melyek ezt a szenzációt szülték, kirobbantották és ép­pen most robbantották ki. A megütközés országszerte óriási. És be­csületére válik a magyar közvéleménynek, hogy az első megdöbbenésből fölocsúdva, a sajtó és az illetékes tényezőknek két na­pon hiányzó föl­világosít­ása nélkül is helyes ösztönnel megtalálta az igazság útját. Az emberek többsége megérezte, hogy itt nem annyira az igazság, mint inkább ártani, rombolni vágyás rossz szándéka áll az elő­térben. Hiszen az írásban közzétett úgyne­vezett vallomásnak csak egy része foglalko­zik magával a Somogyi—Bacsó-féle fölhá­­borító gyilkossággal, nagyobb része egész más dolgokról szól és nagyállású személye­ket, főképpen a kormányzót igyekszik min­denáron bekenni a maga mérgével. Olvasva az elkobzott újságban ezt a közleményt, az ember megütközéssel látja azt a szántszán-Színház színpadán: Jókainé Laborfalvi Róza, ki már évekkel azelőtt megszűnt rendes tag lenni. Időnkint föl-föllépett ven­dégül — nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is — és 1875 tavaszán kétszer játszott a Nemzetiben, adván a kemény lelkű Volumniát, Coriolanus-ban, és az ördögien gonosz lady-t, Macbeth-ben. Mint „színművészetileg virágzóbb kornak díszes emlékét és élő bizonyságát, ünnepelték et, ki akkor még a régi stílus hatalmas­ lendü­letével, nagy tragikai erővel játszott. Én abban az évben még csak távolról eredtem művészete után, s csak néhány év múlva láthattam. Színházjáró minőségemben egyik legbüszkébb emlékem, hogy még láttam a nagy Jókainét. De sajnos, hogy csak láttam, ám úgyszólván nem hallot­tam. Mert mikor művésznői pályája fél­­százados jubileumán, 1883 őszén véglege­sen búcsúzott a színpadtól s én, mint első­éves jogász, a legmagasabb karzaton szo­rongtam: régi híres szép hangjának meg­maradt foszlányai már nem tudtak oda föl­repülni, s dikciójából jóformán semmit sem értettem. „Csak nagy, olaj-sötét sze­mei világoltak még mindig parancsolóan s ékesen“ — mint Mikszáth irta róla ké­sőbb. Jókai Mór élete és kora c. gyönyörű munká­jában... Három esztendő múlva — 1886-ban még egyszer láttam őt — de már nem az élet­ben, hanem a halálban. Akkor már több- jelesen megnémultak az egy­kor oly zeng­­zetes ajkak, mert Jókainé kiterítve feküdt, holtan, koporsóban. Negyedéven egyetemi hallgató voltam, s mint az ..Olvasókör" matiné-elnöke, néhányad magammal kül­­döttségileg mentem a fájdalomtól lesújtott nagy író lakására, a Sándor-utcába, az if­júság részvétét néhány szóval s egy koszo­rúval kifejezendő. . Óh, az a másnapi temetés, nemcsak a szerető férjnek és családnak, hanem a ma­gyar színpadi művészetnek is mélységes gyászát jelentette. Hogy Jókainé elhunyta nem vált pótolhatatlan veszteséggé, arról az égiek éppen a Jászai Mari küldetésével gondoskodtak. 2 stílusa szerint, de a tenor mindig a fön­­tebbi, s ha a választ be is cukrozza ő, ne­hogy a felelet nagyon keserű érzést támasz­­szon, a végeredmény mégis csak az, hogy minden segítséget megtagadok szegény B- tistás honfitársaimtól. De mai naptól kezdve egy új válasz­­mintát fogok gyártani titkárkisasszonyom számára, mely körülbelül így fog szólni: „Tisztelt Uram, vagy tisztelt Nagyasád, én ugyan sorsán nem segíthetek, de adok egy jó tanácsot: választassa meg magát nem­zetgyűlési képviselőnek, álljon a mozgolódó kisgazdák közé s akkor nemcsak nem fog­ják B-listára helyezni, hanem még új ál­lást is kreálnak a részére. Ezt a gyöke­res változtatást pedig azért kell megcsi­nálnom a válaszszövegben, mert ma ol­vasom egyik délutáni lapban, hogy S­eu­­bauer Ferenc nemzetgyűlési képviselő úr számára felelevenítették a már feledésbe merült igazságügyminiszteri politikai ál­lamtitkári állást, vagyis részére nagy állást kreáltak. Hát én sok mindenhez hozzászoktam már az életben, s maholnap eljutok arra a magaslatra, hogy már semmin se fogok többé csodálkozni, de a kormánynak ezen a szédítő­­könnyedségén, amivel ezt az uj álláskreálást a mai viszonyok között meg­csinálta. — csodálkozom. Előrebocsátom, hogy én Neubauer Fe­rencet igen­ jó agyvelejű, képzett embernek tartom s cselekedeteivel, beszédjeivel nagy­­részben nem álltam ellentétben s igy a kérdésből kikapcsolom az ő személyét. De lenne , bár Szilágyi Dezsővel, vagy Horváth Boldizsárral vegyített Plósz Sán­dor, akikor is azt mondanám, hogy a mai gyászos viszonyok között egy valóságos de­struktív cselekedet a lelkek közbékéje ellen ez a kinevezés, helyesebben, új állás kreá­lása. Ha emlékezetem nem csal, az utóbbi magyar történelemben a legutolsó politi­kai államtitkár volt az igazságügyminiszté­riumban Rassay Károly. Őt azért tették annak idején a „keresztény korszak“ haj­nalhasadásakor abba a díszes pozícióba, hogy ellenőrizze keresztény szempontból Bárczy Istvánt. Micsoda változása az idők­nek! Bárczy István sokak szerint talán ma is rászorulna az­­ ilyenfajta ellenőrzésre s nem tudom, hogy Huszár Károly hogyan fogja megoldani ezt a nehéz ellenőrzési problémát felülről — a főpolgármesteri székből, de bizony Rassay Károly, ha va­lamit ellenőriz, legfeljebb ma már csak azt ellenőrzi, hogy a kereszténynek neve­zett kormányrendszer­­ elég liberális-e. Talán ebben a gondolatmenetben Neubauer Ferenc arra lesz hivatva, hogy ellenőrizze Pesthy Pált, váljon eléggé „kisgazda“­? Ki tudna belelátni a pártegység titkos szöve­vényébe s a miniszterelnöki egyensúlyozó működés rejtelmeibe. Azt olvasom ma egy délutáni lapban, hogy Neubauer Ferencet azért teszik meg Alvingnéig, kinek szerepében Alszegi Irma, ez a végtelenül kedves egyéniségű művész­nő, a nemes, tiszta érzéseknek elsőrangú színpadi tolmácsa, legutóbbi diadalát aratta, sajnos, nem a Nemzeti Színházban, igazi dicsősége színhelyén, finom tehetsé­géhez méltó környezetben — ahonnan iga­zán időnap előtt bocsátották el — hanem öregedő korára, egy magánszínház kisebb jelentőségű deszkáira szorulva. Nem­régiben, a Mihályfi-jubileumon, fel­tűnhetett a közönségnek a színpadon össze­gyülekezett ünneplők sorában egy fehér ha­j­koszorús, kedves arcú, most is roppant eleven tekintetű hölgy. Az ifjabb nemzedék már alig ismeri őt — az idősebbek azon­ban ráismerhettek Helvey Laurára, a nyolcvanas években a Nemzeti Színház ün­nepelt drámai művésznőjére. 1875-ben — a­mely évről most emlékezem ■—­ ő még csak pályája kezdetén volt, de máris nagy figyelmet keltett. Igen szerettük őt mind­nyájan, színházbarátok, s emlékszem, meg­lepetve és nem is szomorúság nélkül hal­lottuk, hogy a rendkívül finoman csevegő Helvey Laura énekelni tanul, s talán ott is hagyja a drámai szerepkört, hogy az opera­ terén arasson babérokat. Ez azonban — a drámai művészet szerencséjére — nem kö­vetkezett be. Igaz ugyan, hogy abban az évben próbát énekelt a drezdai színház­ban, a Traviata első felvonásából, s Platten intendáns nagyon csábító szerződtetési ajánlatot tett neki — de az „isteni Laura“, aki már akkor érezhette, hogy néhány év múlva ezt a nevet fogja kiérdemelni és megkapni, rajongó közönségétől — az utolsó percben mégis lemondott az opera­­énekesnőt kecsegtető aranyhegyekről, s megmaradt drámai színésznőnek. De az ötven évvel ezelőtti időkre emlé­kezve, talán legérdekesebb, mindenesetre legritkább színpadi jelenségnek mondhat­juk azt, hogy van egy művészünk, aki ma is adja ugyanazt a szerepet, amit már 1875-ben játszott. Jászai Mari ez, aki már akkor is nagy hatást keltett Schiller Stuart Mária-jóban, mint Erzsébet királynő s még ma is uralkodik e szerepében, nemcsak igazságügyi államtitkárnak, mert „az ő munkaköre lesz a földreformmal kapcso­latos jogi és adminisztratív kérdések ellen­őrzése és az ő dolga lesz a földreform végrehajtásának sürgetése.“ Tehát a múlt­tal szemben az lesz a haladás, hogy ő nemcsak ellenőrző, hanem sürgető állam­titkár is lesz. Boldog lehet most már min­denki, mert nem kell többé sürgetni az OFB-t, mert a jóságos kormány gondosko­dásából elvégzi ezt az új államtitkár úr. Hisz, ha nem lenne annyi ezer nyomorgó „B“-listás em­ber, aki most összeszorított ököllel és vérbeforgó szemekkel olvassa ezt a kinevezést,­ semmi kifogásom se lenne a sürgető államtitkár úr fogalma ellen. De félek, hogy amennyire gyorsítani fogja ez az újonnan kreált sürgetői állás a földbir­tokreformot, ugyannyira fogja gyorsítani a társadalom erkölcsi fölbomlását is, pedig nem tudom, hogy amaz nyújt-e majd kár­pótlást emezért. Mert a túlfeszített társa­dalmi erkölcsi helyzet igen sokszor kis do­log miatt szokott felborulni, így mutatja ezt a történelem. Amikor a francia forra­dalom előtt már nagyon éheztek az embe­rek, s az állami rendet már csak egy haj­szál tartotta, akkor tudvalévően egészen rendkívüli időben nagy hó esett Parisban. Nosza, örömmámorban úszott az egész udvar s gyászos sorsú szegény Mária An­toinette elment az udvarral — ródlizni a pompás hóban. Ugy­e, ez önmagában véve nem bűnös cselekedet, hisz ródlizni nem bű­n. De igen abban a helyzetben, amikor az a rendkívüli időben jött hó tönkretette a nép utolsó reménységét az iránt, hogy lesz kenyér, akkor bizony ez a ródlizás nagy politikai hiba volt s az utolsó lökést adta meg az általános elégedetlenséghez. Tehát nemcsak az a fontos egy ország tör­ténetében, hogy am­it csinál egy kormány, hanem az­ is fontos, hogy valamit mikor csinál, minő viszonyok között. Ma az általános nyomorúságban egy eszme van, amely megváltoztatja az or­szágot minden erkölcsi felfordulásból, s ez az osztó igazság, amely a nagy nyo­morúságban mindenkinek egyforma igaz­ságos és becsületes mértékkel mér. Nem tud Bethlen István annyi pénzt hozni Génf­ből, amellyel a társadalom erkölcsi egyen­súlyát meg tudja óvni, ha elveszi a nyo­morgók lelkéből a még megmaradt hitet, az igazság iránt. Ezért tartom én felsőbb­­rendű erkölcsi szempontból végtelenül ká­rosnak egy ilyen új, felesleges állás kreá­lását, amikor más ezrek kezéből kiütik a kenyeret.­.. Mert igen­is hangoztatom, hogy ez az új állás felesleges. Tapasztalatból tu­dom, hogy az OFB bírái mindent elkövet­nek, hogy a reájuk zúduló nagy terhet le­bonyolítsák. Nem hiszem, hogy egy ú­i sür­gető államtitkár ezen annyit tudna­­lendí­teni, mint amit ennek az új állásnak a kreá­lása a közerkölcsökön ront a mai atmosz­férában. Azt is olvasom az újságban, hogy színpadi udvara, hanem a közönség fölött is. De amire már talán nem sokan emlé­keznek, s amit a mai színházlátogatók ne­hezen is tudnak elképzelni: a későbbi nagy „Miria“, a hatalmas tragika. 1875-ben olyan szerepet is játszott még, mint a Tu­dós nők­-beli paraszt-szolgáló, akit tudákos úrnője azért a­k­ar elcsapni, mert nem tud „hajtogatni“ — amit szegény Maris rop­pant igazságtalan vádnak tart, mert azt gondolja, hogy asszonya ruha-hajtogatásról beszél, pedig hát Philaminte ige-hajtoga­tásra célzott. Hadd említsem meg, hogy ugyanakkor, mikor Jászai Mari 1875-ben az angol ki­rálynőt játszotta Stuart Máriá­t­an, — a címszerepet Bulyovszkyné adta, mint ven­dég. Bulyovszkyné Szilágyi Lilla — Szilágyi Pál, erdélyi származású régi jeles színész leánya — a Nemzeti Színházban kezdte fé­nyes pályáját, melyen nemcsak a könnyen hevülő közönség zajos­ tapsait, hanem a ko­­moly kritika elismerését is kivívta. De az­után, művészete kifejtésére szűknek tart­ván kis magyar hazája határait, felcsapott német színésznőnek — ami miatt Gyulai igen élesen, de teljes joggal meg is támadta. Mikor 1875-ben,­ pályájának mintegy be­végzéséül, hazajött s a Nemzeti Színházban — óriási diadalt aratva, a világban térdig járva — vendégszerepeit a színlap mint „bajor királyi udvari színésznő“-t s a ,,go­­thai udvari színház tiszteletbeli tagjá“-t említette. Annak az évnek telén aztán még kétszer lépett föl vendégként: A kaméliás hölgy-Iiea és Mosenthal népdrámá­jában, a Deborah-ban. Én Bulyovszkynét a színpa­don, sajnos, nem láttam, de mégis volt al­kalmam vele megismerkedni, mikor ő né­hány évvel utóbb édes­apámat akarván meglátogatni budavári lakásunkon, egyedül én voltam otthon s fogadtam a hires ven­déget és — emlékszem — nem tudtam be­telni szépségével s kedvesen csevegő hangja ma is fülemben cseng. Pedig akkor ő már az ötven felé járt, én pedig még csak a tizenöt körül. Még egy érdekes vendégszereplő jelent meg ebben az 1876-iki évben a Nemzeti azért is szükség van erre az új állásra, hogy tehermentesítsék az igazságügyminisz­ter urat. Nohát ez az érv meg igazán nem helytálló. Ez az érv nem takar­hatja el azt az átlátszó igazságot, hogy erre az új álláskreálásra­ a legközön­ségesebb értelemben vett párttaktikai szem­pontból volt szükség. Mert az igazságügy­­minisztériumot talán egy kicsit én is isme­rem! Tudom, hogy ebben a minisztérium­ban úgy megy minden dolog, mint a ka­rikacsapás, s olyan nagyszerű emberek re­ferálnak a miniszter úrnak, hogy nem tu­dom azt elhinni, hogy az igazságügyminisz­terség olyan nagyon nehéz dolog lenne, (pláne ha az utód nem okvetetlenkedik pénz­ügyi kérdésekben, mint az előd) hogy az ő munkáját egy új ellenőrző államtitkárral kellene tehermentesíteni. Az én utódomat egy igen kiváló, szorgalmas embernek is­merem. Ő Plósz Sándor temetésén három­szor is megismételte, hogy milyen büszke az ő elődjére. Én is vagyok majdnem olyan büszke az utódomra. Csak csodálom tőle, hogy ezt a párttaktikai békét mégis lényeg­tették vele minisztériumának nem nagy dic­csőségére. Ez a sajnálatos kinevezés csakis arra lesz jó, hogy azt a szerencsétlen hitet erősítse meg a közönségben, hogy nem szabad bízni az osztó igazságban, hanem szervezkedni kell és mozgolódni kell, akkor azután­­te­rem a babér. Pedig mindig azt hirdettük eddig, hogy emberek, polgárok ne szervez­kedjetek külön-külön klikkekbe, hanem nézzetek fel nyugalommal az igazságos ál­lamra. Ennek a gondolatmenetnek ugyan ala­posan beadott a Hivatalos Közlöny holnap megjelenő száma. Budapesti Hírlap 1925 junis 3. (123. sz.) 00 Beniczky Ödönt letartóztatták. Közreadta beadványát a Somogyi—Bacsó-gyilkosságról. — Hamis vád, kormányzósértés és tiltott közlés vétségével vádolják. — Az Az Újságot elkobozták­ — dékosan színező beállítást, mellyel apró, ellenőrizhetetlen részletek irányzatos föl­használásával gyanút akarnak hinteni az államfő nemzetünket képviselő személyébe. Még bánt­óbb a dolog, ha nézzük, mi­képpen jött létre ez az évek óta folyton beharangozott leleplezés. Beniczky Ödön belügyminiszter volt, amikor ez a kegyet­len gyilkosság történt s a gyilkosok bántat- lanul maradtak az ő belügyminisztersége alatt. Akkor nem is nevezte meg őket. Ké­­sőb Bethlen miniszterelnöksége alatt sze­mére vetette a gyilkosok bűncselekményét a Betthlen-kormán­ynak. A miniszterelnök ak­kor felszólította őt, bizalmasan és nyílt parlamenti ülésen is, hogy közölje a kor­mánnyal azt, amit tud: a kormány a gyil­kosokat meg fogja büntetni. Beniczky erre példátlanul cinikus kijelentést tett. Azt mon­dotta, hogy­ politikai fzonvert nem ad ki a kezéből és hogy bolond ember vetkezik pőrére, mikor jégeső esik, amint ez alább, a parlament akkori naplójából való szósze­rinti idézetben olvasható. Bethilén István gróf miniszterelnök akkor ezt a példátlan cinizmust azzal bélyegezte meg, hogy „ha valaki bűnös azért, hogy megtorlatlan dol­gok vannak, akkor az Beniczky Ödön kép­viselő úr“. Ez incidens után Beniczky Ödön egy időre elhallgatott s csak az utóbbi hó­napokban szólalt meg ismét. Most már nem az volt az ok, hogy nem ad ki fegy­vert a kezéből, hanem a miniszteri eskü mögé bújva, hirdette gyanúsításait. Ám et­től az ürügyétől is megfosztották. Feloldot­ták a hivatali eskü alól és ekkor Beniczky Ödön, aki június 6-ára volt a katonai bí­róság ügyészéhez megidézve, hogy tanúval­lomását megtegye, egyszerre nagyon sür­gősnek találta az ügyet. Korábban jelent meg az ügyésznél, még pünkösd előtt írás­ban adta át vallomását és egyben egy napi­­lapban közzé is tette. Az egész eljárás önmagát jellemzi. Egy egészen egyéni, egyoldalú tanúvallomás, amely nem ment keresztül más tanuknak a vád és védelem képviselőinek, az ítélő­­bíróság tanácsának ellenőrző szűrőjén, nem jelentheti az igazságot, csak egy egyéni jó vagy rosszhiszemű véleményt, beállítást. Éppen ezért mondja ki úgy a polgári, mint a katonai büntető perrend­tartás, amint az alább szintén olvasható, hogy a nyomozóinak és vizsgálatnak min­­den adata hivatalos titok, amelynek nyil­vánosságra hozatala vagy elárulása bűn­cselekménynek minősül. A kormányzósértés ténye mellett tehát a vizsgálati titoknak súlyos megsértésével is szembenállunk s ez az ok, amiért a ha­tóságoknak meg kellett indítaniuk az el­járást Beniczky Ödön és tettestársai ellen. Az országrontó cselekedetről és hullám­veréséről, amelyet a magyar politikai élet gyűlölködő tényezői, a nemzetgyűlésben előre bejelentett szándékuk szerint csak fokozni akarnak, alábbi tudósításunk szá­mol be: Beniczky Ödön volt belügyminisztert pünkösd hétfőjén a vizsgálóbíró végzésére a rendőrség letartóztatta és a Markó­ utcai fogházba kísérte. A letartóztatást, mely érthető feltűnést keltett a fővárosban, ma­guk az illetékes körök is különböző ma­­gyarázattal kísérik. Az egyik félhivatalos kommüniké szerint a volt belügyminiszteri

Next