Budapesti Hírlap, 1926. április (46. évfolyam, 74–97. szám)

1926-04-04 / 76. szám

34 a Hadnagy uram-ot, mely három rövid atrófában szabadságharcunk hatalmas hős­költeményét sűríti össze — és az Éji láto­gatás-t, mely klasszikus kifejezése az em­beriséggel együtt született és csak vele el­múló szülői érzésnek, az iskolai olvasó­könyvek névtelen darabjai között, a nép­költés termékeivel együtt szavalni fogják s lelkesedni és megilletődni fognak rajtuk akkor is, mikor Gyulait magát már talán nem is emlegetik. De nekünk itt ma Gyulairól a magunk szakmájának, az irodalomtörténetírónak különleges szempontjából kell voltaképpen szólanunk. Nem mint költőt kell őt tekin­tenünk és méltatnunk, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy mint irodalomtörénész micsoda mukásságot fejtett ki, s micsoda jelentőségre tett szert? Ezt a tevékenységét vizsgálva, természe­tesen nemcsak a szorosabb értelemben vett irodalomtörténészt kell benne szemügyre vennünk, hanem a kritikust is. ő kritikái­val is az irodalomtörténetet szolgálta, mint ahogy kritika és irodalomtörténetírás a legrokonabb tudományok. Az irodalom­történet voltaképpen a múlt kritikája — és vájjon a kritka nem a jelen irodalom­története-e? A kritika,­­ hogy egy kissé triviális, de talán eléggé találó és szemlél­tető hasonlattal éljek: a forrásban lévő must­r­ai irodalomtörténet a seprőjétől megtisztult, meghiggadt, megnemesedett bor. Kétségtelen, hogy Gyulai elsősorban kri­tikai tehetség. Hogy ez a talentuma mily korán fejlődött, arra van egy érdekes adat. Szász Károlynak — a késősbiki püspöknek — fiatalkori, nagyrészt kiadatlan naplójá­ban. 1849 tavaszán, mikor a naplób­a — még a harctérre vonulása előtt, Debrecen­be, az oda menekült kormány közoktatás­­ügyi minisztériumában együtt fogalmazós­­kodott Tisza Kálmánnal — Gyulai, átuta­zóban, meglátogatta őt. Ez alkalommal Szász Károly felolvasta egy akkortájban készült költői beszélyét Gyulai előtt, s ez erősen megkritizálta már akkor is régi — mert a tanulókorból való — barátja művét. „Csodálatos — jegyezte föl naplójában Szász Károly, Gyulairól — hogy mily éle­sen, helyesen, igazán tud ítélni szépiro­dalmi dolgokban. Más emberben nem ta­pasztaltam soha ily helyes ítéletet...“ Pe­dig akkor Gyulai még csak 23 esztendős ifjú volt, de már úgy látszik birtokában annak a három fontos tényezőnek, melyek­nek összhangja teszi és jellemzi az igazi kritikust: az eszthetikai érzéknek, a bon­coló értelemnek és a szókimondás erkölcsi bátorságának. E tulajdonok tették a magát folyton mű­velő Gyulait csakhamar nagy — és tegyük­­ hozzá: félelmes kritikussá. Mert féltek, s nem is annyira tőle, mint inkább az ő lep­­­­lezetlen igazságától, amely mindig erős­­ meggyőződésből fakadt és mindig elvi ala­pon állt. Maga Gyulai sem tagadta, hogy bizonyos felindulás nélkül nem tudott kri­tikát írni, s nem titkolta, hogy rokon­vagy ellenszenvet érez, s a párthoz tartozást sem restellette bevallani. De a személyes­kedésről — e szónak jut, bár sajnos, kö­zönséges és mindennapi értelmében —, mindig tartózkodott, véleménnyel mindig véleményt állított szembe, s nem tartotta megengedhetőnek, hogy a kritikus — ha pártember is — pártoskodásba tévedjen, a többet mentsen a szimpáthia vagy antipá­­thia forrásaiból, mint elveiből és tanulmá­nyaiból. A szókimondásnak és az igazság hirdetésének viszonyát olyan szigorú lelki­ismeretességgel értelmezte, hogy nemcsak igazságtalanságot nem mondott soha, jobb meggyőződése ellenére, hanem az igaz­ság elhallgatását is erkölcstelenségnek tar­totta volna. Felfogásának, világnézetének folytonos hangoztatása, éreztetése természetesen nép­szerűsége rovására ment, de mit bánta azt ő, aki szinte szeretni, majdnem keresni látszott a népszerűtlenséget. El lehet mon­dani, hogy az ő elmúlásával megszűnt az igazi kritika, mert még azok közt az újabb kritikusok között is, akik az ő nyo­mát szeretnék és akarnák követni, egyetlen egy sem bír a Gyulai bátorságával, kimon­dani mindent, ami szívén fekszik. „Szólj, tégy, törekedj, hass. Világra ne hallgass, Ha dicsér, ha gyaláz. Mit tartasz igaznak, Szolgálj híven annak, S csak erre vigyázz —“ írta „Egy ifjú emlékkönyvébe", de szólt benne minden idők valamennyi kritikusá­nak is. Sajnos, hogy akik ezeket az elveket elméletben helyeseknek tartják is — a gya­korlatban nem tudják egészen a Gyulai példája szerint követni. Gyulai erős elvi álláspontjait ellenfelei és ellenségei — mert persze ezek is voltak szép számmal — szerették az eszthetikai dogmatizmus szélsőségei közé sorozni. Pe­dig Gyulai ettől épp oly távol állott, mint az eszthetikai nihilizmustól. A művészet és morál sokat vitatott viszonyában is milyen bölcsen ítélt, mikor elismerte, hogy a köl­tészetnek nem az a célja, hogy erkölcsi prédikáció legyen, de nyomban hangsú­lyozta, hogy még kevésbbé szabad az er­kölcstelenség prédikálásának lennie. Párat­lan józansága megóvta Gyulait minden túl­zástól és az arany középútra vezette. Ezen az utón aztán — mely az igazság mértföld­­jelzői közt visz — bátran, egyenesen ha­ladt, s igy jutott a magyar kritika történe­tében a legelső helyre, azóta meg sem kö­zelített tekintélyre téve szert. Tekintélyét — bizton mondhatjuk — kivétel nélkül mindenki elismerte, legalább titkon, szíve mélyén, mert akik tagadták és küzdöttek ellene, jobb meggyőződésük ellenére tették, haragból, bosszúból, gyűlölködésből. A kritikus Gyulainak mint irodalomtör­­ténet-írónak is nagy érdemei vannak. Ép­pen most telik be ötven éve, hogy Gyulai elfoglalta a Toldy Ferenc halálával az egye­temen megüresedett irodalomtörténeti tan­széket. Gyulai a kathedrán is érdekes egyé­niségnek bizonyult. Lényéből folyt, hogy ott is kerülte a szavakkal való hatáskere­sést, megvetette a frázisokkal, amikről nagyon jól mondotta Riedl Frigyes, hogy azok Magyarországon többet pusztítottak, mint Mohács. De Gyulai egyébként nem volt elsőrendű szónoki tehetségnek mond­ható. Néha éppenséggel nehezen, akadozva beszélt, de előadása mindig rendkívül tar­talmas és igen érdekes volt. Tudásának re­flektorával fényesen megvilágította irodal­munk nevezetes alakjait, s eloszlatott sok tévedést, sok félreértést és félremagyará­zást. Az irodalmi szakos tanárjelöltek min­denesetre nagyon sokat tanulhattak tőle, sok igazság, sok helyes ítélet vésődhetett lelkükbe ezeken az előadásokon, egy kiváló szellem ellenállhatatlan bűvkörében. Ez az elnöki szék, amit most elfoglalok, természe­­tesen nem a személyes érzések, nem az egyéni visszaemlékezések megnyilatkozásá­nak helye. De talán nem veszi rossz néven hallgatóságom, ha a magam tapasztalatá­nak közvetlenségével teszek bizonyságot arról a hatásról, amit Gyulai a kathedrán ért el. Nem voltam az ő fakultásának hall­gatója, de külön engedelmével, mint ven­dég, eljártam drámairodalmi előadásaira, s mondhatom, és ma is hálás kegyelettel őrzött jegyzeteim is tanúsítják, hogy ho­gyan meg tudta fogni lelkünket Gyulai rhapszodikus de lebilincselő és minden for­mai fogyatkozása mellett is élvezetes elő­adása. De nemcsak a tanári szék volt Gyulai irodalom­történészi tevékenységének szintere és eszköze. Irodalomtörténetírásunk legne­vezetesebb termékei közül nem egy ékeske­dik a Gyulai szerzői nevével. Gondoljunk csak a legszebb irodalmi életrajzra, a Vö­­rösmartyéra, mely páriát ritkító tökéletes­séggel állítja elénk a Zalán és a Szózat költőjének tiszteletreméltó alakját és gran­diózus pályáját, s világítja és érteti meg a kort, melyben ez a nagy szellem dolgozott, amely kornak viszonyai reá és költészetére hatottak, s amely kor viszont olyan jelen­tékeny hatásokat vett tőle. Vörösmarty — Arany és Kemény mellett — egyik kedves költője volt Gyulainak. De mig manapság szinte divattá vált e nagy poéta legkülönb versének a lázas hangulatú, szakgatott me­netű, nem egy helyen éppenséggel homá­lyos értelmű Vén cigány-t tartani — mely a már testben-lélekben megtört beteg költő utolsó alkotásának egyike — addig Gyulai, aki általában az egyszerűséget szerette, s a kedély bensőségét mindennek fölébe he­lyezte: a Szegény asszony könyvé-t majd­nem többre becsülte mindannál, amit Vö­rösmarty csak valaha is irt. Nagyobb lélegzetű irodalomtörténeti mun­kája Vörösmarty életrajzá­n, valamint a Katona József és Bánk­ bánja című korsza­kos monográfián kívü­l — melyben a leg­nagyobb magyar kritikus a legnagyobb ma­gyar drámaírónak oly örökéletű­ emléket emelt — nem sok van Gyulainak, aki álta­lában nem igen szeretett hosszabb munkát írni. Hiszen verses művei közt is egyetlen nagyobb elbeszélő költeménye, a Romhányi — irodalmunk nagy kárára — bevégzetlen maradt. A hosszabb művektől való tartóz­kodásából azonban nagy tévedés lenne Gyulai lustaságára, állhatatlanságára, köny­­nyűvérűségére következtetni. Éppen ellen­kezőleg. Szinte túlságba menő lelkiismere­tességéből folyt, hogy ritkán mert olyan nagyobb terjedelmű munkába fogni, ami neki sokkalta több idejét foglalta volna le, és sokkal nagyobb erejét vette volna igény­be, mint annyi más, könnyebben és keve­­­sebb aggályoskodással dolgozó társának. Sokat volt vele alkalmam érintkezni, s tu­dom, hogy egy-egy, aránylag nem is hosszú Kisfaludy-Társasági elnöki megnyitón — minden más munkát félretéve és a világtól egészen elzárkózva — több héten keresztül a legnagyobb gonddal dolgozott, így lettek aztán ezek a megnyitók a maguk nemében­ igazi műremekek. De Gyulainak kisebb terjedelmű iroda­­lomtörténeti nevezetes dolgozata sok van. Ide foghatjuk a Petőfi Sándor és Urai köl­tészetünk címűt, melynek során még az ötvenes évek első felében elsőnek állította be igazi helyére az irodalomtörténetben a nagy költőt. Különös nyomatékkal akarok azonban rámutatni az emlékbeszédekre. Gyulai irodalomtörténeti tevékenységének ezekre a talán legszebb termékeire, ő mon­dotta volt, hogy Kemény Zsigmond az egyénekben rajzolta a kor eszméit és szén-, védéseit, így adja Gyulai — ha nem is tel­jes egészében — újabb irodalmunk törté­­netét, egyes pályák mesteri rajzában. A­ Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Eötvös, Toldy, Kriza, Szigligeti, Kemény, Csengery és mások fölött tartott emlékbe­szédek a legnagyszerűbb irodalomtörténeti fejezetek, nemcsak egyes irodalmi hősöket s munkásságukat, hanem egy-egy korszak hangulatát s törekvéseit és eredményeit is­mertetve. Lehetetlennek érzem, hogy közü­lök egyet külön ki ne emeljek, e vázlatos és töredékes megemlékezés során. Az Arany Jánosról szóló az, melyet egész emlékbe­­széd-irodalmunkban a legszebbnek, a leg­­hatalmasabbnak tartok, mellyel Gyulai nemcsak két jeles emlékbeszéd-író elődjét — Kölcseyt és Eötvöst — múlta felül, ha­nem önmagát is. Ebben az emlékbeszédben vannak részek, melyek a magyar értekező próza legmagasabb csúcsát jelentik, azt, ahová Gyulai előtt még senki sem tudott fölérni, s ahová emelkedni ő utána sem tudott magyar szó. Ne mondja senki ezeket a kijelentései­­met a köztem és Gyulai közt egykor fenn­ állott meleg viszonyból kifolyó hizelkedés­­nek. Igaza volt Kölcseynek, mikor a Ka­­zinczy fölött tartott emlékbeszédben gyű­löletesnek mondott minden hízelgést, kivált a koporsón túl, „ahol a történet komoly Múzsájának országa kezdődik". Gyulai ma már igazán történeti alakká magasztosult, s ha valaha valakivel szemben helytelen volt — úgy ő vele szemben egyenesen meg*­engedhetetlen volna a kritika nélküli di­­csérgetés, éppenséggel baráti részről, ahon­nét ő róla, ő hozzá méltóan, csak a tárgyi­lagos igazság szavainak szabad hangoznia. De bizonyára nem leszek hittelen sem az ő elveihez és emlékéhez, sem az általa mindig oly rendületlenül védelmezett igaz­sághoz, ha Gyulaiban ma itt azt az embert ünneplem, akinek helye a magyar Parnas­­suson a legkiválóbb szellemek között van. Irodalmunk legnagyobb lírikusa, leg­nagyobb epikusa és legnagyobb dráma­költője — Petőfi, Arany és Katona — mel­lett a legnagyobb magyar kritikus volt ő, kinek hiányát ma még nagy társaiénál is élénkebben érezzük. Mert költészetünk em­lített fejedelmeinek hátrahagyott művei elevenen ható erőként élnek ma is irodal­munkban, s nemzedékek élhetnének még belülök, századokon át, ha méltó utódaik nem támadnának is. De a jelenkor kriti­kája nélkül annál kevésbbé lehetünk el, minél inkább hiányzanak az igazi nagyok, s minél inkább van szükség az új irodalom fattyúhajtásainak nyesegetésére, a gyorsan — Istenem... hát ez a nagy szerelem ára? — Ez, — fuldokolt Ella, — ez ... meg kell fizetni érte keservesen! A kis leány félénken simult az anyjá­hoz és szintén sírni kezdett. Ella össze­vissza csókolta, aztán ismét barátnőjéhez fordult: — Sokat, sokat szenvedtem... — Azt hiszed, mások titokban nem szen­vednek épp annyit? Ella ámultan vetette fel a fejét: — Még neked is lehetne okod panaszra? — Hagyjuk, drágám... rólad beszél­jünk. Mondd el, hogy történt...? Titkolódzva suttogtak hosszan. Minden siető szó közelebb hozta őket, lassan-las­­san egészen egymásra találtak. Ella a zseb­kendőjét szorongatta: —... én Istenem, mit tudhatja az a ti­zenhétéves leány, kibe szerelmes? Én is beleszerettem a szerelembe, a legelső em­berbe, akit nagy pártiként elém tolt a csa­ládi politika... A nénik biztattak: „ne habozz, majd megjön a szerelem a szent házasságban!" így mentem férjhez, aztán jött a szörnyű kiábrándulás. Hol az a nagy szerelem, amit a nénikék megigértek? Vá­runk, küzdünk, kétségbeesett gyöngédséggel borulunk a férjünk nyakába — — Úgy van, élénkült Magda, — könyör­günk neki — — ő meg unja, nem ért meg — — ... vagy kinevet, ugy­e? — Igen, igen, — bólintott Ella, — men­tenénk azt a szegény beteg szerelmet, tá­maszt keresünk a vallásban — — ügy van! S a kötelességben .. .­ — S ezzel a mankóval sántikálunk to­vább, de ... de ugyanakkor azt érezzük, hogy voltaképp egészségesek vagyunk. — tudnánk mi szaladni a boldogság után ... csak nem merünk s hovatovább rettegünk arra a gondolatra, hátha — — ... hátha még egyszer szeretni talál­nánk!? — pirult­a a mék­sás asszony. — Igen, igy van! — így bizony .. . s ekkor már rendesen későn is van. Amig választanunk szabad, addig nem tudhatunk, amikor meg válasz­tani tudnánk — — ... akkor már nem szabad! — Küzdünk, de hiába... egy napon aztán végre mégis meglátjuk no — — ... akit korábban kellett volna meg­látnunk, — ugy­e? A szomorú asszony szinte döbbenve né­zett barátnőjére: — Honnan tudod te mindezt, Mag­dás? Tán te is találkoztál egy ilyen valakivel? Magda eltakarta a szemét. Hangjuk még suttogóbbra vált: — Az a perc ...! — Az a perc...! Ella fonnyadt arcában pillanatra a régi fény csillant fel: — Így tán már megértesz és nem ítélsz élsz ... Hát szerettem őt. Szép volt, nemes, tisztességes. Meg volt benne mindaz, amit az uramban nélkülöztem ... — Igen, igen ... • — Óh soká védekeztem. De hiába mindez. Jön a döntő pillanat — — Hogy volt nálad, Ella? — Egy délután... A félirományban ül­tünk együtt s reszkettünk a közös vesze­delemtől mind aketten. Egyszer aztán val­lani kezdett, odaborult elém... óh hogy dobogott a szivem! — ...nekem is, Ella! — ... de azért volt erőm, felkeltem s hidegen utasítottam el őt, menjen el mesz­­szire, többet sohse láthatjuk egymást. El­küldtem őt — — Elküldted? — fuldokolt Magda, — te is?! Lásd, velem is igy esett. De aztán? A szomorú asszony arca lázasan hevült: — Aztán? Aztán győzött bennem a bol­dogság utáni vágy. Eh, a szerelem mégis mindennél erősebb a földön! Leszámoltam magammal, a világgal és — — Visszahívtad őt?! — Igen. Visszahívtam. Magdus nyitvafeledt szájjal bámult ba­rátnőjére. Aztán szinte megtörten borult a vállára: — Én nem ... — súgta, — én nem hív­tam vissza. Nem mertem. És lásd, Ella, itt a különbség, itt válnak el a mi életutaink. Te szembeszálltál a világgal, én gyáva vol­tam a boldogságra ... A szomorú asszony, mint valami édes látományban, rajongó mosollyal merült el a múlt boldogságának a szemléletébe: — Én visszahívtam s ő visszajött s én a nyakába borultam. Egy perc, drága perc... de nem felér-e ez száz élet hosszú boldogtalanságával? — Ez az a perc, — súgta Magda, — amit én sohse érhettem meg ... Ella tovább bámult maga elé: — Magdus, én tudtam, előre megéreztem akkor minden jövendő szenvedésemet, tud­tam, hogy megvetve, elhagyatottan nyo­morba kerülök és ... és ... — És még­se bánsz, még­se sajnálsz semmit a múltból, ugy­e? — Nem! — csillant az Ella szeme, — olykor, az igaz, kétségbeesem, de ha esti imám alatt drága hallottamra gondolok, azt érzem, ha újra kellene kezdenem az életet, bármennyivel több szenvedés árán is, mégis csak ismét őt akarnám szeretni. Legalább éltem, vagyis szerettem... Mi lett, Magdus? — Semmi, — súgta Magda, — csak arra gondolok, hogy én meg nem éltem ... A szomorú asszony bús gyöngédséggel ölelte magához: — Drágám, van más is az életben, neked van gazdag házad, előkelő állásod... Van nyugalmad, van ... van betevő falatod — — Eh, hizlaló nyugalom, mi hasznom belőle? Éhes maradtam a boldogságra egy egész életen át... Ella a sápadt leánykára nézett: — V­annak szép gyermekeid ... — És neked, Ella? Nem is kérdeztem ... * Abban a pillanatban egy göndörhajú szőke fiúcska rontott be. Piros volt mint az élet, teli erő, csupa jókedv. Magda ösz­­szecsókolta, aztán irigy álmélkodással szem­lélte a gyönyörű gyereket: „valóságos kis Ámor isten!" Ella nógatta: „Ne játszatok, gyerekek!" A gyerekek tartózkodó kíváncsisággal kezdtek ismerkedni. A két anya némán nézte őket. És abban, amit láttak, minden kommentár nélkül benne volt kettejük éle­tének a számadása. Ahogy az a két gyerek egymás mellé állt, olyan volt az, mint va­lami reveláció: a csodaszép szerelem-gyer­mek mellett mily nyomorúságosnak tetszett az a vézna kis leány, penészvirága egy unott szerelemnek! Szegény kisleány, ő fé­lénk bizalommal közeledett volna, de a fiúcska megvető fölénnyel fordult el tőle. — Mama, én nem játszok vele... Oly csúnya! Magdának köny szökött a szemébe. Ful­dokolva súgta: — A Teremtő nem hazudik ... — Mi az, mit mondasz, Magdus? A mék­sás asszony az Ella vállára borult: — Semmi... csak annyi, hogy Neked volt igazad, nem nekem----------- Budapesti Hírlap 1926 .április 4.­­76. sz j! 1

Next