Budapesti Hírlap, 1926. április (46. évfolyam, 74–97. szám)
1926-04-04 / 76. szám
34 a Hadnagy uram-ot, mely három rövid atrófában szabadságharcunk hatalmas hőskölteményét sűríti össze — és az Éji látogatás-t, mely klasszikus kifejezése az emberiséggel együtt született és csak vele elmúló szülői érzésnek, az iskolai olvasókönyvek névtelen darabjai között, a népköltés termékeivel együtt szavalni fogják s lelkesedni és megilletődni fognak rajtuk akkor is, mikor Gyulait magát már talán nem is emlegetik. De nekünk itt ma Gyulairól a magunk szakmájának, az irodalomtörténetírónak különleges szempontjából kell voltaképpen szólanunk. Nem mint költőt kell őt tekintenünk és méltatnunk, hanem azt kell vizsgálnunk, hogy mint irodalomtörénész micsoda mukásságot fejtett ki, s micsoda jelentőségre tett szert? Ezt a tevékenységét vizsgálva, természetesen nemcsak a szorosabb értelemben vett irodalomtörténészt kell benne szemügyre vennünk, hanem a kritikust is. ő kritikáival is az irodalomtörténetet szolgálta, mint ahogy kritika és irodalomtörténetírás a legrokonabb tudományok. Az irodalomtörténet voltaképpen a múlt kritikája — és vájjon a kritka nem a jelen irodalomtörténete-e? A kritika, hogy egy kissé triviális, de talán eléggé találó és szemléltető hasonlattal éljek: a forrásban lévő mustrai irodalomtörténet a seprőjétől megtisztult, meghiggadt, megnemesedett bor. Kétségtelen, hogy Gyulai elsősorban kritikai tehetség. Hogy ez a talentuma mily korán fejlődött, arra van egy érdekes adat. Szász Károlynak — a késősbiki püspöknek — fiatalkori, nagyrészt kiadatlan naplójában. 1849 tavaszán, mikor a naplóba — még a harctérre vonulása előtt, Debrecenbe, az oda menekült kormány közoktatásügyi minisztériumában együtt fogalmazóskodott Tisza Kálmánnal — Gyulai, átutazóban, meglátogatta őt. Ez alkalommal Szász Károly felolvasta egy akkortájban készült költői beszélyét Gyulai előtt, s ez erősen megkritizálta már akkor is régi — mert a tanulókorból való — barátja művét. „Csodálatos — jegyezte föl naplójában Szász Károly, Gyulairól — hogy mily élesen, helyesen, igazán tud ítélni szépirodalmi dolgokban. Más emberben nem tapasztaltam soha ily helyes ítéletet...“ Pedig akkor Gyulai még csak 23 esztendős ifjú volt, de már úgy látszik birtokában annak a három fontos tényezőnek, melyeknek összhangja teszi és jellemzi az igazi kritikust: az eszthetikai érzéknek, a boncoló értelemnek és a szókimondás erkölcsi bátorságának. E tulajdonok tették a magát folyton művelő Gyulait csakhamar nagy — és tegyük hozzá: félelmes kritikussá. Mert féltek, s nem is annyira tőle, mint inkább az ő leplezetlen igazságától, amely mindig erős meggyőződésből fakadt és mindig elvi alapon állt. Maga Gyulai sem tagadta, hogy bizonyos felindulás nélkül nem tudott kritikát írni, s nem titkolta, hogy rokonvagy ellenszenvet érez, s a párthoz tartozást sem restellette bevallani. De a személyeskedésről — e szónak jut, bár sajnos, közönséges és mindennapi értelmében —, mindig tartózkodott, véleménnyel mindig véleményt állított szembe, s nem tartotta megengedhetőnek, hogy a kritikus — ha pártember is — pártoskodásba tévedjen, a többet mentsen a szimpáthia vagy antipáthia forrásaiból, mint elveiből és tanulmányaiból. A szókimondásnak és az igazság hirdetésének viszonyát olyan szigorú lelkiismeretességgel értelmezte, hogy nemcsak igazságtalanságot nem mondott soha, jobb meggyőződése ellenére, hanem az igazság elhallgatását is erkölcstelenségnek tartotta volna. Felfogásának, világnézetének folytonos hangoztatása, éreztetése természetesen népszerűsége rovására ment, de mit bánta azt ő, aki szinte szeretni, majdnem keresni látszott a népszerűtlenséget. El lehet mondani, hogy az ő elmúlásával megszűnt az igazi kritika, mert még azok közt az újabb kritikusok között is, akik az ő nyomát szeretnék és akarnák követni, egyetlen egy sem bír a Gyulai bátorságával, kimondani mindent, ami szívén fekszik. „Szólj, tégy, törekedj, hass. Világra ne hallgass, Ha dicsér, ha gyaláz. Mit tartasz igaznak, Szolgálj híven annak, S csak erre vigyázz —“ írta „Egy ifjú emlékkönyvébe", de szólt benne minden idők valamennyi kritikusának is. Sajnos, hogy akik ezeket az elveket elméletben helyeseknek tartják is — a gyakorlatban nem tudják egészen a Gyulai példája szerint követni. Gyulai erős elvi álláspontjait ellenfelei és ellenségei — mert persze ezek is voltak szép számmal — szerették az eszthetikai dogmatizmus szélsőségei közé sorozni. Pedig Gyulai ettől épp oly távol állott, mint az eszthetikai nihilizmustól. A művészet és morál sokat vitatott viszonyában is milyen bölcsen ítélt, mikor elismerte, hogy a költészetnek nem az a célja, hogy erkölcsi prédikáció legyen, de nyomban hangsúlyozta, hogy még kevésbbé szabad az erkölcstelenség prédikálásának lennie. Páratlan józansága megóvta Gyulait minden túlzástól és az arany középútra vezette. Ezen az utón aztán — mely az igazság mértföldjelzői közt visz — bátran, egyenesen haladt, s igy jutott a magyar kritika történetében a legelső helyre, azóta meg sem közelített tekintélyre téve szert. Tekintélyét — bizton mondhatjuk — kivétel nélkül mindenki elismerte, legalább titkon, szíve mélyén, mert akik tagadták és küzdöttek ellene, jobb meggyőződésük ellenére tették, haragból, bosszúból, gyűlölködésből. A kritikus Gyulainak mint irodalomtörténet-írónak is nagy érdemei vannak. Éppen most telik be ötven éve, hogy Gyulai elfoglalta a Toldy Ferenc halálával az egyetemen megüresedett irodalomtörténeti tanszéket. Gyulai a kathedrán is érdekes egyéniségnek bizonyult. Lényéből folyt, hogy ott is kerülte a szavakkal való hatáskeresést, megvetette a frázisokkal, amikről nagyon jól mondotta Riedl Frigyes, hogy azok Magyarországon többet pusztítottak, mint Mohács. De Gyulai egyébként nem volt elsőrendű szónoki tehetségnek mondható. Néha éppenséggel nehezen, akadozva beszélt, de előadása mindig rendkívül tartalmas és igen érdekes volt. Tudásának reflektorával fényesen megvilágította irodalmunk nevezetes alakjait, s eloszlatott sok tévedést, sok félreértést és félremagyarázást. Az irodalmi szakos tanárjelöltek mindenesetre nagyon sokat tanulhattak tőle, sok igazság, sok helyes ítélet vésődhetett lelkükbe ezeken az előadásokon, egy kiváló szellem ellenállhatatlan bűvkörében. Ez az elnöki szék, amit most elfoglalok, természetesen nem a személyes érzések, nem az egyéni visszaemlékezések megnyilatkozásának helye. De talán nem veszi rossz néven hallgatóságom, ha a magam tapasztalatának közvetlenségével teszek bizonyságot arról a hatásról, amit Gyulai a kathedrán ért el. Nem voltam az ő fakultásának hallgatója, de külön engedelmével, mint vendég, eljártam drámairodalmi előadásaira, s mondhatom, és ma is hálás kegyelettel őrzött jegyzeteim is tanúsítják, hogy hogyan meg tudta fogni lelkünket Gyulai rhapszodikus de lebilincselő és minden formai fogyatkozása mellett is élvezetes előadása. De nemcsak a tanári szék volt Gyulai irodalomtörténészi tevékenységének szintere és eszköze. Irodalomtörténetírásunk legnevezetesebb termékei közül nem egy ékeskedik a Gyulai szerzői nevével. Gondoljunk csak a legszebb irodalmi életrajzra, a Vörösmartyéra, mely páriát ritkító tökéletességgel állítja elénk a Zalán és a Szózat költőjének tiszteletreméltó alakját és grandiózus pályáját, s világítja és érteti meg a kort, melyben ez a nagy szellem dolgozott, amely kornak viszonyai reá és költészetére hatottak, s amely kor viszont olyan jelentékeny hatásokat vett tőle. Vörösmarty — Arany és Kemény mellett — egyik kedves költője volt Gyulainak. De mig manapság szinte divattá vált e nagy poéta legkülönb versének a lázas hangulatú, szakgatott menetű, nem egy helyen éppenséggel homályos értelmű Vén cigány-t tartani — mely a már testben-lélekben megtört beteg költő utolsó alkotásának egyike — addig Gyulai, aki általában az egyszerűséget szerette, s a kedély bensőségét mindennek fölébe helyezte: a Szegény asszony könyvé-t majdnem többre becsülte mindannál, amit Vörösmarty csak valaha is irt. Nagyobb lélegzetű irodalomtörténeti munkája Vörösmarty életrajzán, valamint a Katona József és Bánk bánja című korszakos monográfián kívül — melyben a legnagyobb magyar kritikus a legnagyobb magyar drámaírónak oly örökéletű emléket emelt — nem sok van Gyulainak, aki általában nem igen szeretett hosszabb munkát írni. Hiszen verses művei közt is egyetlen nagyobb elbeszélő költeménye, a Romhányi — irodalmunk nagy kárára — bevégzetlen maradt. A hosszabb művektől való tartózkodásából azonban nagy tévedés lenne Gyulai lustaságára, állhatatlanságára, könynyűvérűségére következtetni. Éppen ellenkezőleg. Szinte túlságba menő lelkiismeretességéből folyt, hogy ritkán mert olyan nagyobb terjedelmű munkába fogni, ami neki sokkalta több idejét foglalta volna le, és sokkal nagyobb erejét vette volna igénybe, mint annyi más, könnyebben és kevesebb aggályoskodással dolgozó társának. Sokat volt vele alkalmam érintkezni, s tudom, hogy egy-egy, aránylag nem is hosszú Kisfaludy-Társasági elnöki megnyitón — minden más munkát félretéve és a világtól egészen elzárkózva — több héten keresztül a legnagyobb gonddal dolgozott, így lettek aztán ezek a megnyitók a maguk nemében igazi műremekek. De Gyulainak kisebb terjedelmű irodalomtörténeti nevezetes dolgozata sok van. Ide foghatjuk a Petőfi Sándor és Urai költészetünk címűt, melynek során még az ötvenes évek első felében elsőnek állította be igazi helyére az irodalomtörténetben a nagy költőt. Különös nyomatékkal akarok azonban rámutatni az emlékbeszédekre. Gyulai irodalomtörténeti tevékenységének ezekre a talán legszebb termékeire, ő mondotta volt, hogy Kemény Zsigmond az egyénekben rajzolta a kor eszméit és szén-, védéseit, így adja Gyulai — ha nem is teljes egészében — újabb irodalmunk történetét, egyes pályák mesteri rajzában. A Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Eötvös, Toldy, Kriza, Szigligeti, Kemény, Csengery és mások fölött tartott emlékbeszédek a legnagyszerűbb irodalomtörténeti fejezetek, nemcsak egyes irodalmi hősöket s munkásságukat, hanem egy-egy korszak hangulatát s törekvéseit és eredményeit ismertetve. Lehetetlennek érzem, hogy közülök egyet külön ki ne emeljek, e vázlatos és töredékes megemlékezés során. Az Arany Jánosról szóló az, melyet egész emlékbeszéd-irodalmunkban a legszebbnek, a leghatalmasabbnak tartok, mellyel Gyulai nemcsak két jeles emlékbeszéd-író elődjét — Kölcseyt és Eötvöst — múlta felül, hanem önmagát is. Ebben az emlékbeszédben vannak részek, melyek a magyar értekező próza legmagasabb csúcsát jelentik, azt, ahová Gyulai előtt még senki sem tudott fölérni, s ahová emelkedni ő utána sem tudott magyar szó. Ne mondja senki ezeket a kijelentéseimet a köztem és Gyulai közt egykor fenn állott meleg viszonyból kifolyó hizelkedésnek. Igaza volt Kölcseynek, mikor a Kazinczy fölött tartott emlékbeszédben gyűlöletesnek mondott minden hízelgést, kivált a koporsón túl, „ahol a történet komoly Múzsájának országa kezdődik". Gyulai ma már igazán történeti alakká magasztosult, s ha valaha valakivel szemben helytelen volt — úgy ő vele szemben egyenesen meg*engedhetetlen volna a kritika nélküli dicsérgetés, éppenséggel baráti részről, ahonnét ő róla, ő hozzá méltóan, csak a tárgyilagos igazság szavainak szabad hangoznia. De bizonyára nem leszek hittelen sem az ő elveihez és emlékéhez, sem az általa mindig oly rendületlenül védelmezett igazsághoz, ha Gyulaiban ma itt azt az embert ünneplem, akinek helye a magyar Parnassuson a legkiválóbb szellemek között van. Irodalmunk legnagyobb lírikusa, legnagyobb epikusa és legnagyobb drámaköltője — Petőfi, Arany és Katona — mellett a legnagyobb magyar kritikus volt ő, kinek hiányát ma még nagy társaiénál is élénkebben érezzük. Mert költészetünk említett fejedelmeinek hátrahagyott művei elevenen ható erőként élnek ma is irodalmunkban, s nemzedékek élhetnének még belülök, századokon át, ha méltó utódaik nem támadnának is. De a jelenkor kritikája nélkül annál kevésbbé lehetünk el, minél inkább hiányzanak az igazi nagyok, s minél inkább van szükség az új irodalom fattyúhajtásainak nyesegetésére, a gyorsan — Istenem... hát ez a nagy szerelem ára? — Ez, — fuldokolt Ella, — ez ... meg kell fizetni érte keservesen! A kis leány félénken simult az anyjához és szintén sírni kezdett. Ella összevissza csókolta, aztán ismét barátnőjéhez fordult: — Sokat, sokat szenvedtem... — Azt hiszed, mások titokban nem szenvednek épp annyit? Ella ámultan vetette fel a fejét: — Még neked is lehetne okod panaszra? — Hagyjuk, drágám... rólad beszéljünk. Mondd el, hogy történt...? Titkolódzva suttogtak hosszan. Minden siető szó közelebb hozta őket, lassan-lassan egészen egymásra találtak. Ella a zsebkendőjét szorongatta: —... én Istenem, mit tudhatja az a tizenhétéves leány, kibe szerelmes? Én is beleszerettem a szerelembe, a legelső emberbe, akit nagy pártiként elém tolt a családi politika... A nénik biztattak: „ne habozz, majd megjön a szerelem a szent házasságban!" így mentem férjhez, aztán jött a szörnyű kiábrándulás. Hol az a nagy szerelem, amit a nénikék megigértek? Várunk, küzdünk, kétségbeesett gyöngédséggel borulunk a férjünk nyakába — — Úgy van, élénkült Magda, — könyörgünk neki — — ő meg unja, nem ért meg — — ... vagy kinevet, ugye? — Igen, igen, — bólintott Ella, — mentenénk azt a szegény beteg szerelmet, támaszt keresünk a vallásban — — ügy van! S a kötelességben .. . — S ezzel a mankóval sántikálunk tovább, de ... de ugyanakkor azt érezzük, hogy voltaképp egészségesek vagyunk. — tudnánk mi szaladni a boldogság után ... csak nem merünk s hovatovább rettegünk arra a gondolatra, hátha — — ... hátha még egyszer szeretni találnánk!? — pirulta a méksás asszony. — Igen, igy van! — így bizony .. . s ekkor már rendesen későn is van. Amig választanunk szabad, addig nem tudhatunk, amikor meg választani tudnánk — — ... akkor már nem szabad! — Küzdünk, de hiába... egy napon aztán végre mégis meglátjuk no — — ... akit korábban kellett volna meglátnunk, — ugye? A szomorú asszony szinte döbbenve nézett barátnőjére: — Honnan tudod te mindezt, Magdás? Tán te is találkoztál egy ilyen valakivel? Magda eltakarta a szemét. Hangjuk még suttogóbbra vált: — Az a perc ...! — Az a perc...! Ella fonnyadt arcában pillanatra a régi fény csillant fel: — Így tán már megértesz és nem ítélsz élsz ... Hát szerettem őt. Szép volt, nemes, tisztességes. Meg volt benne mindaz, amit az uramban nélkülöztem ... — Igen, igen ... • — Óh soká védekeztem. De hiába mindez. Jön a döntő pillanat — — Hogy volt nálad, Ella? — Egy délután... A félirományban ültünk együtt s reszkettünk a közös veszedelemtől mind aketten. Egyszer aztán vallani kezdett, odaborult elém... óh hogy dobogott a szivem! — ...nekem is, Ella! — ... de azért volt erőm, felkeltem s hidegen utasítottam el őt, menjen el meszszire, többet sohse láthatjuk egymást. Elküldtem őt — — Elküldted? — fuldokolt Magda, — te is?! Lásd, velem is igy esett. De aztán? A szomorú asszony arca lázasan hevült: — Aztán? Aztán győzött bennem a boldogság utáni vágy. Eh, a szerelem mégis mindennél erősebb a földön! Leszámoltam magammal, a világgal és — — Visszahívtad őt?! — Igen. Visszahívtam. Magdus nyitvafeledt szájjal bámult barátnőjére. Aztán szinte megtörten borult a vállára: — Én nem ... — súgta, — én nem hívtam vissza. Nem mertem. És lásd, Ella, itt a különbség, itt válnak el a mi életutaink. Te szembeszálltál a világgal, én gyáva voltam a boldogságra ... A szomorú asszony, mint valami édes látományban, rajongó mosollyal merült el a múlt boldogságának a szemléletébe: — Én visszahívtam s ő visszajött s én a nyakába borultam. Egy perc, drága perc... de nem felér-e ez száz élet hosszú boldogtalanságával? — Ez az a perc, — súgta Magda, — amit én sohse érhettem meg ... Ella tovább bámult maga elé: — Magdus, én tudtam, előre megéreztem akkor minden jövendő szenvedésemet, tudtam, hogy megvetve, elhagyatottan nyomorba kerülök és ... és ... — És mégse bánsz, mégse sajnálsz semmit a múltból, ugye? — Nem! — csillant az Ella szeme, — olykor, az igaz, kétségbeesem, de ha esti imám alatt drága hallottamra gondolok, azt érzem, ha újra kellene kezdenem az életet, bármennyivel több szenvedés árán is, mégis csak ismét őt akarnám szeretni. Legalább éltem, vagyis szerettem... Mi lett, Magdus? — Semmi, — súgta Magda, — csak arra gondolok, hogy én meg nem éltem ... A szomorú asszony bús gyöngédséggel ölelte magához: — Drágám, van más is az életben, neked van gazdag házad, előkelő állásod... Van nyugalmad, van ... van betevő falatod — — Eh, hizlaló nyugalom, mi hasznom belőle? Éhes maradtam a boldogságra egy egész életen át... Ella a sápadt leánykára nézett: — Vannak szép gyermekeid ... — És neked, Ella? Nem is kérdeztem ... * Abban a pillanatban egy göndörhajú szőke fiúcska rontott be. Piros volt mint az élet, teli erő, csupa jókedv. Magda öszszecsókolta, aztán irigy álmélkodással szemlélte a gyönyörű gyereket: „valóságos kis Ámor isten!" Ella nógatta: „Ne játszatok, gyerekek!" A gyerekek tartózkodó kíváncsisággal kezdtek ismerkedni. A két anya némán nézte őket. És abban, amit láttak, minden kommentár nélkül benne volt kettejük életének a számadása. Ahogy az a két gyerek egymás mellé állt, olyan volt az, mint valami reveláció: a csodaszép szerelem-gyermek mellett mily nyomorúságosnak tetszett az a vézna kis leány, penészvirága egy unott szerelemnek! Szegény kisleány, ő félénk bizalommal közeledett volna, de a fiúcska megvető fölénnyel fordult el tőle. — Mama, én nem játszok vele... Oly csúnya! Magdának köny szökött a szemébe. Fuldokolva súgta: — A Teremtő nem hazudik ... — Mi az, mit mondasz, Magdus? A méksás asszony az Ella vállára borult: — Semmi... csak annyi, hogy Neked volt igazad, nem nekem----------- Budapesti Hírlap 1926 .április 4.76. sz j! 1