Budapesti Hírlap, 1926. április (46. évfolyam, 74–97. szám)

1926-04-04 / 76. szám

1926 április 4. (76. sz.) BiraiPESTI HÍRUP Feltámadásra. Irta Székely (Nuszbek) Sándor. A feltámadás szent estéje Nekem egy régi színes álom .. . Hogy elnéztem, mint apró gyerek Az örvendező körmenetet: Én Istenem, még ma is látom! .. . A kis falu, ahol születtem Szegényes, csöndes, apró város De Nagyszombatnak estéjére Kigyúlt minden kis ablak fénye, S világos tett!... Óh! mily világos!... A düledező templomocskát Gyertyával rakták telistele . . . Virág is került innen-onnan, Harang is szólt a kis toronyba * S az Al­­itra szállt ég fele! S én kipirulva hajdanfőve] Mindig a zászlók mellett voltam . .. S míg énekeltem nyakra-főre, Az útszéli göröngybe, kőbe, Istenem, hányszor elbotoltam! S hogy világtalan lett az este, Nagyporosan kocogtam haza .. S mint aki dolgát jól kijárta, Álomra hitt az ágy, a párna, S csodákat láttam az’ éjszaka! ... Óh! Uram, Isten! Lesz-e egykor ilyen föltámadásban részem? ... Amit akkor ragyogva láttam, Az életgondok viharában Nem mosódik-e el egészen!? . . . Megérem-e, hogy valamikor. A Szűz Máriás zászlók alatt Feltámadáskor a menetben. Kis szöszke, buksi gyermekemben, Megismerem majd önmagamat? . . . Fog-e ő is úgy énekelni. Ahogy én akkor énekeltem? Göröngyre, kőre lép-e lába, S lesz-e olyan szép édes álma, Mint nekem, mikor hazamentem!?... Fog-e ő is rajongni, hinni, Úgy, mint hajdan az apja szegény!? ... — És megáldja-e a múltakat, Ha ez a vers kezébe akad A feltámadás szent estéjéül? ... A Teremti­­mm hazudik.,, irta Pekár Gyula. Végre is letette az újságot, de még a csip­­tetőjét is oda a fekete kávé mellé. A méltó­­ságos úr a pedáns bürokrata bosszúságával pillantott családi ügyeinek a referensére, feleségére: — Ugyan kérlek, már megint ez a hóbor­tos romantika . .. Mit akarsz? Gorszkynéhoz akarsz elmenni? őrület! Egy, évekkel ezelőtt végérvényesen kompromittált asszony, aki­vel az én feleségem nem állhat szóba ... Az ördög tudja, honnan kerül elő megint ez a perszona, hallom, végképp elzüllött, nyomorban van . — Épp ezért akarok hozzá elmenni, hisz tudod, együtt voltunk az intézetben . . . — Sári-fári! Ezt a fegyelmit . . . akarom mondani Gorszkynét letárgyalta a világ s én nem megyek bele semmi újrafelvételbe. Nézd, Magda, annyi év óta magyarázom neked: az élet nem lírai költemény, ha­nem . . . —... hanem keserű próza, — vágott a szavába Magda, — tudom, ne is folytassa, kérem . .. csak annyit lásson be, hogy bármi történt is azóta Ellával, mi elvégre is egyszer valamikor mégis csak barátnők voltunk . A férj tombolva kelt fel: — Jaj ez a bolond érzelgősség! Külön­ben, hisz édesanyád előre figyelmeztetett erre még vőlegénykoromban ... — Hagyjuk ezt, — sóhajtott Magda, — miért akarja még most is a szememre hányni, hogy egyszer, valamikor olyan bo­lond szerelmes voltam magába? — Kérem, kérem ... A méltóságos úr tiltóan intett s közben s pedáns gondossággal taposta simára a sző-I nyeg felkunkorodó szélét. Az asszony cső­­i könyösen töprengett tovább: — Különben hisz Ella voltaképp nem is olyan bűnös — — Nem bűnös?! Még véded?! — Nem védem, csak konstatálom, hogy Ella voltaképp becsületesen járt el, igen, igen! Kijelentette a férjének: nem szereti többé s kérte, váljanak el. Gyerek nem volt . . Már most kérdem, micsoda férfi az, aki még ily nyilatkozat után is ragasz­kodik férfi jogaihoz s tartóztatja azt a nőt, akiről tudja, hogy nem szereti többé ... — Nézet dolga. A házasság szentsége — Magda elgondolkodott. — A házasságban szent a szerelem. . . de ha az egyszer nincs többé? Nem, Ella, a férje provokálta az ostoba botrányt. Erre Ella otthagyta őt. Utóbb aztán férjhez is ment Gorszky kapitányhoz — — Ha igaz!? ... A törvény nem igen en­gedhette meg — Sóhaj. — A kapitány otthagyta a katonaságot s azóta meg is halt. Nézze, hallgasson meg, elmondom részletesen — A méltóságos úr azonban máris a ka­lapját vette: — Hagyj békén vele, bánom is én, bű­­­nös-e, nem bűnös, a világ pálcát tört fe­lette s én a világhoz tartom magam és . . és elvárom, hogy te meg hozzám tartsd magadat. Nem fogsz elmenni hozzá, punk­tum, — csókollak, megyek ... . Az ajtó becsapódott s Magda hosszan­­ bámult maga elé. Afféle kénytelen­­elhízott s csöndes asszony volt, ki élete szürke unal­­­­mától elnehézkesedve koránál jóval idő- s sebbnek nézett ki- álmodozó, regényes lélek, ki félénk boldogtalanságában sohse mert az élet ellen fellázadni. Pedig a har­mincadik forduló veszedelmes esztendei alatt bizony eleget szenvedett ő is; sokat imádkozott ekkor s végre is azzal, áltatta, biztatta magát: eh, majd csak elmúlnak ezek a gyötrő fiatalos évek, beállhat öreg­asszonynak s akkor majd végre-valah­ára békessége lesz. Hát a fiatal évek le is mor­zsolódtak, de éppen az, amire legjobban várt, sajnos, nem következett be. Ábránd­jai nem hagyták el, sőt most, hogy meg­­­­valósíthatásuk persze örökre elmúlt, még fájóbb gyökeret vertek a szívében, ő, aki a szerelem édes álma nélkül töltötte el legszebb éveit, fáradtan virrasztott tovább boldogtalansága mellett. Szürkülő hajjal a régi csökönyös és regényes bolond maradt... k­eltenve kelt fel. Az ablakhoz lépett s még egyszer elolvasta az Ella levelét: „ha tehe­ted s nem esik terhedre, szerezz nekem is­­meretlenebb körökben zongoraleckéket.. Magda elképpedve csóválta a fejét, a régi diadalmas szépségű Ellát látta maga előtt, kire mint királynőre, ámulattal tekintettek a többi leányok, aki mellett ő mindvégig a „kis pisze Magdus" maradt... .16 szive, de kíváncsisága is sarkalta: igen el kell men­nie Ellához. Látnia kell őt, tán hogy kissé magáról is beszélhessen vele... én Iste­nem, szerelemről, boldogságról az ember úgyis csak oly valakivel beszélhet szaba­don, akivel együtt volt fiatal! Valami jól­eső elégtételfélét is érzett: ime ő, a boldog­ság száműzöttje, most megvigasztalhatja a boldogság mártírját. Hátha mégis csak neki, a félénknek, az óvatosnak volt igaza? Voltaképp választ akart ő, feleletet az egész életére ... Háziorvosuk épp akkor rendelte volt el, hogy nyolcéves legkisebb leánya, a­ki vézna és beteges volt, mint egyébiránt összes gyermekei, ezután többet járjon ki szabad levegőre. Magda a következő napokban maga sétált ki a gyerekkel, de a korzó helyett önkénytelenül is azt a külvárosi negyedet kereste fel, ahol az Ella kvárté­lyát sejtette. Egy napon végre tétován állott meg egy szennyes nagy bérkaszárnya előtt. A számot nézte, az! A kisleány félve tilta­kozott, ő se szerette, hogy a gyerek vele van, de végre is győzött benne a vágy: „csitt, egy jó nénihez megyünk fel, a papá­nak meg se mondd!" S azzal sietve vonta magával a kicsit a kapu alá. * Piszok, nyomor,­­szegényemberszag ... szent Isten, hát ilyen élet a nagy érzés, a boldogság ára? A negyedik emeleten a folyosó végében becsengettek. Egy feketébe öltözött magas nőalak nyitott ajtót. Kicsi konyha.. . hosszan szótlanul meredtek egymásra. Ella lenne? A nyúlánk termet, ha aszotira fonnyadt is, mintha az övé lenne, de az arc? Szeme tétován próbált eligazodni a fájdalmas vonásokon ... egyszerre aztán felsikoltott: ő az, ő az, csakhogy az egy­kori szépség diadalfénye kialudt a szemé­ből, mintha a ragyogó napfény után ár­nyékba került volna az arc, a megadó alá­zat árnyékába. Hosszú ölelés, a belső szo­bácskában soká sírtak együtt. Leültek a varróholmival, kézimunkával teli gyalulat­­lan asztalhoz. Nyomor, nyomor . .. Ella a Magda vállára borult: — Köszönöm ... Hát igen, igy vagyok. És már ahhoz sincs erőm többé, hogy szé­gyenkezzem ... Ki hitte volna? Íme, ő, a „pisze Magdus" csitítja, vigasztalja az egykor oly fölénye­sen büszke Ellát! Meleg érzéssel sajnálta őt, de nem lehetett róla, valami sajátos elégtételfélét érzett e percben: GYULAI PÁL EMLÉKE. Irta Szász Károly. Elnöki megnyitó a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1926. évi közgyűlésén. Az után a méreteiben és ragyogásában páratlan csillagrajzás után, — amely a magyar égboltozatot a XIX. század első negyedében a Deák és Kossuth, Arany és Petőfi, Kemény és Jókai, Szigligeti és Madách megjelenésével gazdagító Ma­g a jeles férfiak bölcsőjében szintén nem sze­gény második negyedszázadot 1826. elején Gyulai Pál születése nyitja meg. Ennek az irodalmunkban oly fontossá vált esemény­nek most értük el évszázados fordulóját, nem természetes-e tehát, hogy mikor a Magyar Irodalomtörténeti Társaság ez évi közgyűlésére egybesereglettü­nk: első sza­vunkkal Gyulai halhatatlan szellemét idéz­zük s emlékét dicsőítjük? Kazinczy után senki sem volt annyira igazán és olyan kizárólagosan irodalmi ember, mint Gyulai. Bizonyára voltak ná­lánál nagyobb tehetségű és termékenyebb íróink, de nem volt egy sem, aki az egész világot annyira az irodalom szemszögéből nézte volna, lelke minden gondolatát s napja minden percét oly teljesen az iro­dalom ügyének és az irodalmi élet kérdé­seinek szentelte volna, mint ő. „Nekünk az irodalom és művészet több, mint más, szerencsésebb nemzetnek, nemcsak a mű­veltség és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété is egyszer­smind" — ezt mondotta Gyulai egy helyen és ezt érezte mindig, s ez a felfogás sugár­zott minden megnyilatkozásából. Gyulai hatása formailag voltaképpen kettős irányban nyilvánult. Egyik, amit irodalmi műveiben megörökítve átszár­maztatott a késő századokra is, a másik, amely az ő földi személyéhez volt kötve,­­ amely eleven erőként élt benne és vele, de halála után — sajnos — nem marad­hatott meg egyebütt, mint kortársai em­lékezetében s ezzel lassanként elhalványo­dik és el is fog tűnni. A nagy írókkal való személyes érintkezés — ugyan nem mindig, de sok esetben — jelentékenyen erősíti egyéniségük helyes ismeretét, és ennek következtében igazi hatását. Külö­nösen fokozta Gyulainál, akit valójában csak az érthetett és értékelhetett, aki jól ismerte őt, aki tudta, hogy Gyulai gyakori haragja sohasem fakad bosszúból, irigy­ségből vagy más nemtelen indulatból s mér­gesen pattogó szavinak jégesője nem any­­nyira a személynek szól, akinek fején kopog, hanem annak az elvnek — vagy talán elvtelenségnek, a­mit az illető kép­viselt és hangoztatott. Tudjuk, hogy a Gyulai-család már a XVI. század végén nemességet kapott. Cí­merükben fehér rózsa és fehér liliom dísz­ük, a szív őszinteségének és a lélek becsü­letességének jelvényei. A címerszerző ős bizonyára a maga nyíltságával és komoly­ságával szolgált rá e kitüntetésre, s így századokon át öröködő családi vonások­nak mondhatók azok, amelyek Gyulai Pált is elsősorban jellemezték. Nemcsak mint ember tű­nt ki e tulajdonságokkal, mint­­ költő is, úgy a líra, mint az elbeszélés te­rén, s mint kritikus is, ezekkel ékes. Mint ember, élete egyetlen viszonylatában sem vetkette le írói jellegét, s mint író, soha­sem tagadta meg emberi eredeti természe­tét. Nyíltság — párosulva valami meg nem alkuvó szeretetével az igazságnak — és komolyság, nyomában a legerősebb fele­lősségérzettel: ezek voltak a főtényezők, amelyekből Gyulai értékes egyénisége for­málódott. Barátai közül a legnagyobbak: Arany János, a költő, — Deák Ferenc, az államférfi, — Görgei Arthur, a hadvezér — mintha vele együtt valamennyit egy bor­dában szőtték volna, értelmi kiválóságuk mellett az erkölcsi nagyságnak voltak hal­hatatlan képviselői, csupa okos, józan, tisztes, lelkiismeretes férfiú, minden hiú­ság, képm­utatás és szertelenkedés nélkül. Gyulai egyik fő­ fő jellemvonása: a nyílt­ság, harcos természetének megfelelően olyan páratlan bátorsággá éleződött ki, hogy irodalmunkban ahhoz foghatót talán még sohasem tapasztalhattunk, korunk egész, közéletében is talán csak a Tisza István szókimondó bátorságával hasonlít­hatjuk össze. Amit Tisza István a politika terén annyit hangoztatott, keményen kor­holva a magyarnak a népszerű jelszavak­kal szemben való gyávaságát, azt vallotta, és cselekedte Gyulai irodalmi téren. Örök kár, hogy Gyulai már a pátriárkáknak cselekvésre kevésbbé képes, közömbös ko­rát járta, mikor századunk elején felütötte fejét az az erkölcsiekben léha. ízlésben nem válogatós, nyelvében nyálkás és sok­szor az érthetetlenségig szenvelgő, gyakran egyenesen nemzetellenes, de legalább is nemzetietlen költői irány, melynek össze­függése a háború után ránk szakadt, nem­zeti katasztrófával immár kétségtelen, s mely egy csomó jóhiszemű rövidlátó, s egy sereg tudatos sdéregkeverő segítségével megint mind erősebben és erősebben kezd mozgolódni, mételyezve ifjúságunk lelkét, s megtévesztve a közönséget. Oh, ha ez a veszedelmes mozgalom még harcos ked­vének és erejének teljében érte volna Gyulait, szembeszállása az emberi közös­ség és a világhaladás hangzatos jelszavaiba burkolt méreg terjesztőivel, bizonyára ál­dásos eredménnyel járt volna. S mennyire kellene ma is a Gyulai ítéletének éles boncolókése, hogy apróra szétszedje azok­nak a tehetségben itt-ott nem jelentékte­len, — bár egy esetben sem óriási — er­kölcsi érzékben és nemzeti érzésben pedig eléggé fogyatékos és kifogásolható poéták­nak költészetét, akiknek nevét írják lobo­gójukra — kisebb-nagyobb betűkkel — azok az úgynevezett modern szellemek, akik a haladást költészetünk legdrágább hagyományainak lerombolásában s e ha­gyományok követőinek idétlen lekicsinylé-­­­sében látják. Oh, mennyire kellene ma a Gyulai igazságának súlyos buzogánya, hogy megdöngetné kicsit a palánkot ezek körül a „progresszívek" körül, akik a maguk ultram­ódora dekad­enciájának lidércbetűjé­vel nem átallják mind mélyebbre csalo­gatni boldogtalan nemzetünket a lelki le-­ züllöttség ingoványába. De mikor arról beszélünk, hogy meny­­nyire üldözte Gyulai az idegen szellemes élősködő, s a magunk „fényes nemzeti bé­lyegét letépő" magyarokat, nem győzzük említeni és hangsúlyozni, hogy Viszont más oldalról mennyire távol álott az úgy­­nevezett vadmagyarságtól — a maga józan, természetes és egyenes felfogásával és mo­dorával mindig kifogásolva a szájhősö­k nagyhangú hazafiaskodását, a merész tu­datlanságot, a színpadias páthoszt, s az igazság komoly és őszinte szeretetének hiá­nyát. A politikai pártéletben voltaképpen sohasem vett részt, de — s ez is ősi magyar vonás volt benne — a nemzeti politika­ sorsdöntő kérdései iránt állandóan élénken érdeklődött, nem léha pártoskodásban, hanem a nemzeti közérdek áldozatos szol­gálatában látva a politika igazi feladatát De, mint ízig-vérig irodalmi ember, az or­szágos politikában sem tévesztette soha szem elől a kulturális szempontokat, is­mervén mibenlétét és értékelvén jelentősé­gét annak a kölcsönhatásnak, amelyben po­­litka­i irodalom áll egymáshoz, s tud­ván, hogy mit jelent a népek életében, a nem­zetek fejlődésében az irodalmi műveltség. ,,Az emberiség éppen úgy nem lehet el költészet nélkül, mint egyes nemzet — mondotta egy alkalommal,­­— mert legne­mesebb gyönyereiről, legédesebb vigaszá­ról mondana le, s eszményi világát tagadná meg." Bizonyos, hogy Gyulai egyéniségeinek legnagyobb ereje jelleme tulajdonságaiban rejlett, s kétségtelen, hogy e tulajdonságok alapján fejlődött az ő írói lényének ural­kodó vonása: a kritikai érzék. És tisztán­látáson s erős meggyőződésen alapuló kri­tikai hajlamát nemcsak mások művein elé­gítette ki. Ő kritikus volt saját magával szemben is, s ez, ha talán egyben-másban lankasztotta is versei vagy beszélyei hatá­sának közvetetlenségét, viszont igen nagy előnyére is vált költészetének, melynek mezejéről a frázisnak rikító színű virága, mérget rejtő csalmatokja, a bombaszmnak bolondgombája, az ízléstelenségnek útszéli gyomja teljességgel hiányzik. A költészetet a természet és az emberi szív eleven és szabatos rajiénak mondotta, s ezt követel­vén másoktól, ezt adta a maga műveiben is. Igaz nélkül nincs valódi szép — ezt az elvet hirdette és követte — s ha a nagy felindulások heve és a képzelet álmainak ragyogó fénye hiányzik is költeményeiből, őszinte hangon szóló tiszta érzése mindig megtalálja az utat lelkünkhöz. Sokan csak kritikusnak ismerik, csakis annak tartják Gyulait, de ez tévedés. Ita Gyulai soha egyetlen sor kritikát vagy iro­dalmi tanulmányt sem írt volna, néhány novellája, elsősorban a Régi udvarház utolsó gazdája, mely irodalmunk legkivá­lóbb jellemképeinek és korrajzainak egyike — és egy csomó verse: a Hadnagy uram és a Pókainé, a­z Éji látogatás és a Szeretnélek még egyszer látni, bizonyára fentartanák nevét. Sőt megkockáztathat­juk azt a kijelentést is, hogy egy-két köl­­teményre még nevét is túl fogja élni, mert 33

Next