Budapesti Hírlap, 1926. szeptember (46. évfolyam, 197–221. szám)

1926-09-01 / 197. szám

2 nagy anyagi terhekről van szó. Azt olvas­tuk, hogy a kultuszminisztérium Pécsre kerülő osztálya számára tízmilliárd költ­séggel épül az új székház. Bizonyára ek­kora költségbe kerül a szegedi és debreceni székházak építése is, ez olyan nagy ösz­­szeg, amelyet csak nagy eredmények biz­tos reménye tehet elfogadhatóvá. De le­­het-e ilyen eredményeket várni? Az új, úgynevezett kultúrtartományok székhelyei az egyetemi városok lesznek. De nem az egyetemek fogják ezeket vezetni, hanem a központból leküldött tisztviselők. Az egye­temek­ működése annyira független a ta­­nításügyi adminisztrációtól, munkásságuk annyira más jellegű, hogy közreműködé­sük a kultuszadminisztrációba­n nem fog egyes kandidá­lásoknál egyébre kiterjedni, ezeket pedig a központba is felküldhetik. A decentralizációt sokkal egyszerűbben is meg lehet oldani, a minisztérium és az iskolák között álló hatóságok jogkiterjesz­tésével. Ha ma valamely kulturális vagy társadalmi célra a középiskolák igazgatói­tól egy-egy alkalomra kölcsönkérnek egy termet, az igazgató kénytelen a hozzá for­dulókat a főigazgatóhoz utasítani, mert az ilyen legegyszerűbb intézkedés is a főigaz­gató jogkörébe tartozik. A főigazgatói és igazgatói jogok egy részét az igazgatóikra kellene átruházni, viszont a minisztérium hatáskörének egy jelentékeny részét a fő­igazgatókra és tanfelügyelőkre. Ez volna a decentralizálásnak legegyszerűbb és tel­jesen költségmentes módja. Úgy látszik, az a terv is komoly, hogy a polgári iskolai tanárképzés ügye az egye­temekre kerül. Költséges polgári iskolai ta­nárképző internátusok építését is tervezik az egyetemek mellett. Hogyan lehet azon­ban összeegyeztetni az egyetemi képzést a polgári iskoláknak eredeti, mostanában pedig oly különös nyomatékkal hangsúlyo­zott gyakorlati céljával? Ezek a költséges tervek összeesnek idő­ben olyan rendeletek kiadásával, amelyek más téren a legnagyobb takarékosságot követelik. Nemrégiben kaptak az igazga­tók rendeletet, amely szerint kötelesek na­ponta kimutatást készíteni arról, hogy hány deciliter tinta, hány iv papiros, hány drb toll stb. fogyott el és „milyen célra". Ez már valóságos fösvénység, de vég­eredményben mégis pazarlás, mert né­hány új tisztviselőt kell alkalmazni a köz­pontban, aki ezeket a kimutatásokat gon­dos pedantériával átvizsgálja. Ebből ugyan perzselő tüzében elégni, megsemmisülni. Nincs ennek értelme! Inkább az agyát, mint a szívét, hirtelen meleg, fölvillanó bátorság futotta át. Fogta a könyvet és egymásután fölnyisszantotta az összecsukott lapokat. Egy kis gyűrődést, éppen alig észrevehetőt nyomott fehér uj­jaival a könyv lapjaira. Azután kikeresett a szekrénye illatos holmijai közül egy kicsi szallagot. Viola-színűt. Az ő színét. Átkö­tötte vele a könyvet és egy gyengéd, de ke­gyetlen kacagó mozdulattal odahelyezte a kis szalonasztalkára.* — Látja, ez nagyon tetszik nekem! — mondta Domby Gergely, mikor egy zavar­talan percükben ott tarthatta hosszan, me­legen a kezét az ő kezében. — Hogy így gondolt rám! Itt tartja a verseimet az asz­talán! . . . Tudja mit jelentenek nekem ezek a versek! Az ifjúságomat! ... Az éle­tem szép hajnalodását . . . amikor neki in­dultam szilaj boldogsággal a tarka mező­nek, mint gyerek, aki nem törődik vele, hogy valahol meg is botolhat kicsi lába, csa­k fut, fölfelé nézve a szirtes pillangóra, amely csábítón hivja, csalogatja . . . Hogy ezek a versek magának megtetszettek és hogy itt őrzi őket az asztalán, mindig dísz­nek, pompának . . . ezzel a legnemesebbet, a legszebbet ajándékozza nekem . . . Mint­ha az én piros, meleg szivemet tartogatná itt . . . hogy mindig hallja a dobbanását... Nagyon-nagyon köszönöm . . . nehezen fognak kikerülni a más téren olyan könnyedén kiadott milliárdok. Van azonban a takarékoskodásnak egy sokkal siralmasabb módja is: takarékos­kodás az embereken. Ennek a kis cikknek nem célja a pedagógusok panaszainak fel­sorolása, azért csak egy példa álljon itt ennek a takarékosságnak az illusztrálá­sára. Az egész országgyűlés nagy megbot­ránkozással hallgatta, hogy mostanában 6 —8 éves helyettes tanárok is vannak. S azóta ezeknek a sorsában csak az a vál­tozás állott be, hogy azóta már egy évvel idősebb helyettes tanárok. Még egy pél­dát lehetetlen elhallgatni. Az egyik alföldi reálgimnázium értesítőjében olvashatjuk, hogy egy 14 éves rendes tanárt, aki elő­zőleg a most megszállott terület egyik ma­gyar állami iskolájában tanított, helyettes tanárként alkalmazott a kormány, mert „megkésve jött el“ az elszakított ország­részből. Milyen lelkiállapotban végezhetik munkájukat azok a tanárok, akik az ilyen elkeserítő, kicsinyes takarékosságnak szen­vedő alanyai? Csak helyeselni lehet azt a törekvést, amely új intézményeket állít a magyar kultúrfejlődés szolgálatába, ha ezek csak­ugyan életképesek. De éppen olyan fontos, sőt fontosabb az, hogy meglévő és bevált intézményeink nyugodtan és zavartalanul folytathassák működésüket. Az elszegé­nyedett magyar állam pénzét ne pazarol­juk fölöslegesen, de költsük szívesen arra, amire kell, és azokra, akikre kell. (..) . Már elment az utolsó vendég is. A füst fáradtan kóválygott a levegőben. A szellő­zésre nyitva hagyott ablakon nyirkosan, hi­degen ömlött be az őszi éjszaka. A leány odabújt az anyja mellére, mint gyerekkorában, mikor valami csínyt köve­tett el és már előre meg akarta engesztelni az anyját. Könnyes nagy szemmel fölnézett a szent anyai arcra. — Anyácskám! Hazudtam! . . . Csúnyám, kegyetlenül hazudtam! . . . Az anya megcsókolta a mellére zuhant leányfejet. Aztán fölállt és gyengéden, min­den nesz nélkül becsukta az ablakot. Budapesti Hírlap 1926 szeptember 3. (197. sj?.) A mohácsi beszéd hatása Belgrádban. Belgrád, aug. 30. (Kiküldött munkatársunktól.) Magyaror­szág kormányzója mohácsi beszédének az a része, amely a délszlávokra vonatko­zott, itteni politikai és gzdasági körökben rendkívül nagy visszhangot keltett. Az a belgrádi külpolitikai kormányzathoz közel­álló úr, aki egy izben már szives volt tájé­koztatást adni a Budapesti Hírlap részére, ma újból fogadott s a kormányzó beszédé­nek Belgrádban tett hatásáról a követke­zőket mondotta: — Magyarország kormányzójának az a kijelentése, amelyet nyilván a magyar kor­mány előzetes tudtával tett meg, óriási meglepetést keltett Jugoszláviában, de nem lepte meg azokat, akik ismerősek Nin­­csicsék külső politikájának az útjával.­­ A közvéleménynek legnagyobb része kedvezően fogadta a felénk való orientáció­nak ezt a hivatalos bejelentését, mert, mint már a múltkor is hangoztattam, a szerbek között újabban a magyarok iránt való szimpátiának sok jelét látni. — A politikai életben, mint már mon­dottam, nem keltett olyan meglepetést a beszéd, mert a diplomáciai színfalak mö­gött régóta tudott dolog, hogy Jugoszlávia és Magyarország közös külpolitikai orien­tációja küszöbön áll. Ennek a gondolatnak a magva akkor született, amikor először ült össze tanácskozásra Mussolini és Nin­­csics. Az olasz és a szerb külügyminiszter a két országnak bizonyos együttműködését teremtette meg és már akkor tudták a dip­lomáciai világban, hogy ezt az együttmű­ködést olasz-jugoszláv szövetséggé akarják kiépíteni, amelyben szerepet kap Magyar­­ország is. Ezt a szövetséget Jugoszlávia és Olaszország között nem kötötték meg s an­nak időszerűvé válását a közeli jövőben nem lehet várni. Maga a terv azonban él és csak alkalomra vár, hogy megvalósul­jon ilyen, vagy olyan formában. A terv mindenesetre csak függeléke az olasz-ju­goszláv szövetségnek, ez pedig egyelőre nem aktuális. És éppen ez az, ami miatt a mohácsi beszéd igen nagyjelentőségű. Ed­dig ugyanis Magyarország a maga külpoli­tikai akcióit (nagyon gyéren voltak, valljuk meg) mindig Olaszországra támaszkodva hajtotta végre, a vasárnapi kormányzói be­széd pedig éppen arra vall, hogy a magyar külpolitikai kormány önálló lépés előtt áll. Ennek a lépésnek Magyarországra való jelentőségét pedig jellemzi az a mondás, amelyet legutóbb Genfben egy francia de­legátustól hallottam. Ez a francia poli­tikus, nem akarom megmondani a nevét, mert nem a nyilvánosságnak szánta kije­lentését, azt mondotta, hogy Bethlennek eddig legnagyobb külpolitikai sikere az, hogy semmilyen i­rányban nem kötötte le magát és még semmiféle csoportnak nem állította szolgálatába Magyarország külpo­litikáját. Magyarország külpolitikai elszige­teltsége sokszor káros volt, úgymond, de viszont a budapesti külügyi kormány még nagy hasznát láthatja annak, hogy minden kérdésben szabad keze van, hogy még sen­kinek sem ígérte oda magát.­­ És én ezt a mondást most azért idé­zem, mert ez jól megvilágítja a mohácsi beszéd jelentőségét: ha Magyarország kilép eddigi zárkózottságából, ezt csak hosszas és alapos megfontolás után tehette meg, és aki Bethlent ismeri, az jól tudja, hogy ez a kiváló diplomata csak olyan útra hatá­rozza el magát, amelynek minden távoli eshetőségét jól átlátja. Ezért mi nagy öröm­mel fogadjuk a mohácsi békejobbot és azt hisszük, hogy éppen az imént mondottak alapján nem szabad kételkednünk a köze­ledés őszinteségében. — Jól tudjuk, hogy a magyarok nem hajlandók arra, hogy lemondjanak irredenta törekvéseikről, de mi a mohácsi békejobb után meg vagyunk győződve róla, hogy a Dél felé irányuló magyar irredenta moz­galom csak nyílt, becsületes eszközökkel fog dolgozni. Ez pedig már fél megoldását je­lenti a szerb-magyar kérdésnek.­­ A gazdasági világban is nagyon jó hatást telt a hír. A délszláv ipar és keres­kedelem­ sokat vár Magyarországtól, hiszen ne feledjük, hogy Szerbiának és Horvátor­szágnak Nyugateurópa felé vezető termé­szetes útjai Magyarországon át vezetnek. A kapcsolatoknak a kiépítése pedig Magyar­­országnak is érdeke, mert Magyaroszágnak az őt környező államok közül csak Jugo­szláviával van földrajzi egysége, a folyamok mind Szerbiába folynak, a magyar Alföld Szerbiára nyílik. Minden országnak megvan a maga tekintélye és súlya, de ez a tekin­tély Kelet felé mindig nagyobb, mint Nyu­gat felé. Magyarország pedig ezt a tekinté­lyét, gazdasági súlyát, szellemi befolyását a legjobban velünk szemben használhatja ki. Ez a meggondolás szükségszerűen kell, hogy olyan közvéleményt formáljon Ma­gyarországon, amely a magyar-szerb meg­értést előmozdítja.­­ Legutoljára említem, pedig talán első­sorban kellett volna rámutatnom, hogy a közvélemény tükre (sokszor pedig forrása) a sajtó. Jugoszláviában az utóbbi időben feltűnően megváltozott a magyarokkal kap­csolatos kérdések tárgyalásában. Mind hig­gadtabb és mind barátságosabb hangon ír­nak önökről s mi, akik talán nem egészen az érzelmeink, hanem a megfontolás alap­ján csináljuk a politikánkat, örülnénk, ha a magyar sajtó is — nem barátságosabb, hanem csak tárgyilagosabb hangon írna ró­lunk. Ez minden, amit mi a magyar köz­véleménytől kérünk. Frey András:* Belgrádból jelentik: A szerb lapok rész­letes tudósításokban számolnak be Ma­gyarország kormányzójának a mohácsi ünnepségen mondott beszédéről és bár egyelőre bővebb kommentálásba nem bo­csátkoznak, a tudósításoknak adott címek­ben kiemelik a magyar-jugoszláv közele­dés tényét. A Pravda a kormányzó jól si­került képét is közli. Zágrábban. Zágráb, aug. 31. (Avala.) Horthy Miklós kormányzó teg­napelőtt­ mohácsi beszédét a legtöbb itteni vezető lap csak röviden ismerteti és szól arról a visszhangról is, amelyet a beszéd Magyarországon keltett. A beszéd egészen váratlanul jött és ide csak megrövidített formájában érkezett, úgy­hogy a lapoknak még nincs módjuk vég­legesen és kimerítően állást foglalni. Az egyes szerkesztőségekből származó hírek szerint erről a kérdésről a legközelebbi na­ pokban részletes cikkek várhatók■ Annyit azonban már most meg lehet állapítani, hogy a magyar politika új orientációját Jugoszláviában rokonszenvvel fogadták. Bécsben. Bécs, aug. 31.­­ (Magyar Távirati Iroda.) A Wiener All­gemeine Zeitung „Helyes jeladás a kiengesz-j telődésre" című vezércikkében a követke­­zőket írja: Mohács egyszer már új korsza­­kot kezdett a történelemben, olyan korsza­­kot, amely a világháborúv­al ért véget. Most úgy látszik, mintha négyszáz évvel később a mohácsi nap ünnepe ismét új korszak kezdetét jelentené és ha a jelek nem csal­nak, ezt a korszakot a békekészség és a kiengesztelődés szelleme jellemzi. A magyar kormányzó beszéde a magyar határokon túl élénk visszhangra talált az európai sajtóban, amely a magyar államfő szavaiban elsőrangú politikai tényt lát. A jövő politikája csak a szomszédokkal, a tegnapi ellenségekkel való megegyezés poli­tikája lehet. Ami a magyar-jugoszláv közeledés spe­ciális esetét illeti, úgy látszik, hogy a ma­gyar akcióhoz az olasz-román megegyezés adta meg a bevezetést, s nagy territoriális komplexus azon van, hogy a jó szomszéd­ságot megőrizzék és Európa érdekében ér­tékes békemunka végeztessék. A kívánatos közeledés egyik alapfeltétele azonban, hogy a jugoszláv területen élő nemzeti kisebbsé­gek teljes kulturális szabadságot élvezhesse­nek, ami egyrészt kiküszöböli a legkínosabb súrlódási felületek egyikét, másrészt magá­nak Jugoszláviának kulturális és gazdasági fe­jlődésére a legáldásosabb következmények­kel lehet. Mert a kiengesztelődés elsősorban a kisebbségek védelmét jelenti. A mohácsi nap ebben a tekintetben is a kiengesztelődés napja volt. A helyettes mi­niszterelnök a nemzeti kisebbségek korlát­lan és teljes egyenjogúságát hangsúlyozta és a testvériesség szellemétől áthatott beszé­dében német nyelven fordult a német nem­zetiségű magyar állampolgárokhoz, majd sajnálkozásának adott kifejezést azon, hogy nem bírja a szerb nyelvet s a magyaror­szági szerbeket nem üdvözölheti anyanyel­vükön. A nemzeti türelem és nemzeti kiengesz­­telődés politikája a józan ész politikája s ez minden tévedés és eltévelyedés után vé­gül mindig sikerre vezetett. Fel akarták robbantani az angol parlamentet? Meghosszabbították az angol kormány kivételes hatalmát Londonból az a megdöbbentő hír ér­­kezik, hogy a sztrájkoló bányászok csa­ládjait segélyző bizottsághoz egy gyanús küldemény érkezett, amelynek felbontásá­nál kitűnt, hogy nagymenyiségiű­ robbanó­anyagot tartalmaz. A láda tartalmának állítólag az volt a rendeltetése, hogy vele az angol parlamentet a levegőbe röpítsék. A Daily News-ben olvasható ez a közlés, — ha valónak bizonyul — a legjobban jellemzi a mostani angol bányászsztrájk jellegét és bizonysága, hogy a külföldi, elsősorban természetesen moszkvai agitá­ció immár Angliában is mennyire termé­keny talajra talált. A londoni jelentés nem mondja meg, honnan érkezett a veszedelmes láda, azonban nyilvánvaló, hogy a külde­mény orosz eredetű volt. Az angol belső­politikai helyzet súlyosságát jelzi külön­ben, hogy a parlament a kormányt kivé­teles intézkedésre feljogosító meghatalma­zást nagy többséggel meghosszabbította. London, aug. 31. (Wolff.) Az alsóház 232 szavazattal 91 szavazat ellenében hozzájárult a kivételes intézkedéseknek egy további hónappal való meghosszabbításához és legközelebbi ülését mára tűzte ki. London, aug. 31. A Daily News jelenti: A sztrájkoló bá­nyászok családjait segélyző bizottság cí­mére egy láda érkezett, amelyben több, mint hús­z töltött bomba, gyújtókanóc és egyéb robbanóanyag volt, amely együtt elegendő lett volna ahhoz, hogy vele a parlamentet felrobbantsák. A ládát egy kisleány gyanúsak találta. Az odahívott szakértő azonban megállapí­totta, hogy a láda fölötte veszedelmes anya­got rejt, mire a rendőrség nyomban a vízbe sülyesztette a ládát. A SAKK Irta Nlaróczy Géza A cekkjáték kézikönyve. Legkiválóbb­enegyer mesterek játszmii, modern megnyitásokkal és váltósatokkal, különös tekintettel a vezércsel és spanyoljátékra. Öt bővitett kiadás árai 56.000 kor. Budapesti Hírlap könyvkereskedése Vill., József-körút 6.

Next