Budapesti Hírlap, 1927. január (47. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

i­ 2 ____ lóságos szökevény banda tagjaitól és annak csatlósaitól kér felvilágosítást, figyelmébe ajánljuk, hogy ezt a szerződést Magyaror­szág az 1925. évi XXV.. törvénycikkébe ik­tatta. Ez a szerződés barátsági szerződés, mert vitás kérdések elintézését döntőbíró­ságra bízza, a szerződés bevezető szavai szerint „áthatva attól a vágytól, hogy szo­rosabbra fűzzék a szerződő felek a kapcso­kat, amelyek Magyarországot és Svájcot összekötik."8. 8. BODXFESTIRmUP Wrf­­wsc* f. 1*, «*-T Politikai és gazdasági lehetőségek 1927-ben. Berlin, dec. 30. (Saját levelezőnktől.) Egy külföldi diplo­matától, aki a jövő alakulásaiban még je­lentékeny szerepet játszhat, kapom a követ­kező értesülést: Egy elmaradt utazás. Stresemannt a belpolitikai események visszatartják Berlinben, nem mehet el né­hány hétre, amint tervezte, üdülni. Mily szerencse, vagy éppen az ellenkezője...! Stresemann ugyanis külföldi útjában bizo­nyosan találkozott volna Mussolinival, aki az olasz-német választott bíróságról szóló új szerződést a német külügyi miniszter­rel együttesen kívánta aláírni. Ez a talál­kozás a mai viszonyok közepette nagy port­ vert volna fel Párisban, ahol bizonyos idegességgel tekintenek Róma felé.­­Az olasz fasizmus száműzöttjei ugyanis Párisból ve­rik a nagy dobot hazájuk ellen és miután az úgynevezett emberi jogok francia ligája minden ország renegátjait és emigránsait erkölcsileg és anyagilag támogatja, Strese­mann és Mussolini baráti kézfogása min­denféle gyanúsításra adott volna alkalmat. Pedig a német-olasz közeledésnek Strese­mann és Briand különben barátságos együttműködéséhez semmi köze sincs. Né­metország és Itália közeledtek egymáshoz, mert belátták, hogy a volt német Dél-Tirol sorsa minden ellenségeskedés nélkül is megoldható. Amióta Bozenból külön pro­vinciát csináltak és a németnyelvű újsá­gok újból megjelenhetnek, az olasz uralom egyre enyhülő formája ellen kifogás alig emelhető. Persze ezzel még nincs megoldva Ausz­tria csatlakozása Németországhoz, de ez a probléma sem Bécsben, sem Berlinben nem aktuális. Németországnak tehát más baja a fasiz­mussal nincs és német földön a Vorwörtset kivéve Róma ellen a papíron nem hada­kozik senki sem. A helyzet tehát voltakép­pen az, hogy Stresemann Mussolinivel ta­lálkozva, megpróbálhatott volna közvetí­teni Páris és Róma között. A csapatok fel­tűnő szaporítása az olasz-francia határon, az apró határvillongások, ingerült vasuta­sok lármájától kísérve, nem jelentenek ugyan még háborús veszedelmet, de mu­tatják, hogy a két nemzet között valami szakadék támadt. Stresemann megállapít­hatta volna, vájjon lehetséges-e gyorsan a szakadékot áthidalni, de nem kelhet útra, mert­­ kancellárt akarnak belőle csinálni. Ha a németek ma hosszabb életű kor­mányra gondolnak, csak egy­­jelöltjük van a kancellári székre: Stresemann, aki kül­ügyi babérjaival ideig-óráig betakarhatná a belső sebeket.. Tény azonban, hogy Stre­semann nagy külső sikereit elsősorban a belső politikától való teljes függetlensége biztosította. Ha most igazi jóbarátai ta­nácsa ellenére belevetné magát a belső po­litika hullámverésébe, nem egészen bizo­nyos, hogy sikerül neki táborát együtt tar­tani. Mégis Stresemann, mint kancellár és külügyi miniszter, egyik legérdekesebb csillaga volna a politikai égboltnak. Elma­radt utazásának, ami a múló esztendő utolsó nevezetessége, két következése le­het: a kancellárság és ... a francia-olasz feszültség hosszabb tartama. Mind a két fordulat Stresemann programja és akarata ellen történnék. A Népszövetség az újévben, kérdésről már sok mindent írtaik a világ­sajtóban, mégis a probléma minden részlete még nincs megvilágítva. Ha a Vatikán képviselve lesz Genfben... A Vatikán fölvételének egyetlen valódi akadálya, hogy a Népszövetség tanácsában egyelőre nem volna helye. A Vatikán azon­ban, mint nagyhatalom, természetesen he­lyet kérne a vezető tanácsban és fölvételét e követelése teljesítéséhez fűzné. Nem egé­szen bizonyos, hogy ezt az akadályt nagy gyorsan el lehet hárítani, mert a nagyha­talmak nem óhajtják, hogy a Vatikán min­den külső politikai érdektől menten és ma­gasabb politikai nézőpontokat követve, minden pillanatban keresztezhesse útjaikat. A Vatikánnak a Népszövetség tanácsában mint igazi nagyhatalomnak újból módjá­ban volna a nagy nemzetközi problémák­ban, amennyire ez a politikában egyáltalán lehetséges, az igazságot keresni. Kezdve a békeszerződések revízióján, folytatva a ki­sebbségek védelmén és végezve a világ gaz­dasági fölépítésének ezer égető baján, a Vatikán Genfben minduntalan éreztethetné erkölcsi súlyát; a kis nemzetek, az elnyo­mott kisebbségek, a világháború legyőzött­­jei benne látnák azt a nagyhatalmat, amely jogos kívánságaiknak érvényt tud szerezni. Szóval a Népszövetség plénumában alig akadna hang a Vatikán fölvétele ellen, de a tanácsban ma még nem volna többsége óhajainak. Pedig az események bizonyítani fogják, hogy a Népszövetség az Egyesült­ Államoknak hatalmi és a Vatikánnak er­kölcsi súlya nélkül csak csonka berendez­kedés marad. Ami pedig azt a kérdést illeti, vájjon Olaszország nem emelne-e kifogást a Vatikánnak a Népszövetségbe való fölvé­tele ellen, talán elegendő Mussolini ama tö­rekvéseire utalni, amelyekkel a Vatikánnal való megegyezés útjait egyengeti. A Vatikán ma nem ellenséges sziget olasz földön. Németország keleti politikája. Az új esztendőben is elsősorban a nyu­gati problémák fognak kísértetni. A német megszállott területek kiürítése első feltétele marad a német-francia végleges megegye­zésnek. Várjon Briandnak sikerül-e a német követelések egy részét is a közeli jövőben megvalósítani, nem egészen bizonyos. Való­színű azonban, hogy Stresemann és Briand, ha a kormányon maradnak, egyengetni fogják az úgynevezett végleges békét. A nyugati problémák látszóan megbéní­tották Németország keleti politikáját. És ha tényleg Németország pihentetni is óhaj­taná minden más irányú törekvését, akarata ellenére is kénytelen lesz az események nyomása alatt nemcsak Páris, hanem­­ Varsó felé is pillantani. A világháború előtt sokszor kísértett Berlinben a gondo­lat, az orosszal való szövetség útján a vi­lág békéjén uralkodni lehetni. Később jött az orosz és a japán szövetség világuraló gondolata. A kommunizmus széttörte a terveket és Lengyelország nyilván franciabarát politi­kája lehetetlenné tette, hogy Németország kelet felé tartózkodó magatartásából kitér­jen, amíg legalább is a lengyel korridor el nem tűnik az új idők térképéről. Az utolsó hetek eseményei azonban azt mu­tatják, hogy Lengyelország és Oroszország csöndes harca a balti országok körül for­dulóponthoz ért, és a német diplomácia is kénytelen lesz Varsó­na­k és Moszkvának egymáshoz való viszonyával élénkebben foglalkozni. Eddig sem Varsónak, sem Moszkvának nem sikerült egységes frontot alkotni az orosz utódállamok sorában és nem kétséges, hogy minden ily irányú tö­rekvés a jövőben is hajótörést fog szen­vedni. Moszkva és Varsó egymás ellen való harcukban előbb-utóbb talán be fogják látni, hogy háborús bonyodalmak helyett sokkal jobban járnak, ha egymásra tá­maszkodnak, nem holmi világfelforgató célok támogatására, hanem az európai béke érdekében. Az orosz kommunizmus­nak, ha Ázsiában a megálmodott mérték­ben érvényesülni akar, biztosítania kell magát minden európai támadás ellen és ebben a keretben nem az utolsó nézőpont a Lengyelországgal való jó viszonya. Varsó és Moszkva közeledése pedig egyértelmű Lengyelországnak Berlinhez való közeledé­sével, hisz Varsó barátsága csak akkor le­het igazán értékes Moszkva szemében, ha Lengyelországnak Németországhoz való vi­szonya is javul. Mindez nem jelentené ugyan a német, lengyel és orosz szövetsé­get; ennek a tervnek útjában állana nem­­csak Franciaország, hanem Anglia is. Maga Stresemann sem kívánná a lengyel-orosz ütőkártyát kivágni Páris ellen, de lehetővé tenné, hogy napvilágra kerüljenek azok a gondolatok és tervek, melyek a lengyel kor­ridor problémáját gyorsan megoldani kí­vánják. A Balkánon Itália núlsúlya lesz érezhető. Németország kereskedelmi szerződésekkel fogja megkísérelni, hogy befolyását emelje és gazdasági érdekeinek érvényt szerezzen. Belgrádban látszólag nem idegenkednek attól a gondolattól, hogy az olasz túlsúly ellen Berlinben keressenek utalmat, ami nem volna rossz számítás, ha a német bi­rodalomnak érdekében állana, a Balkánon politikailag is a homloktérbe kerülni. Eb­ben a pillanatban azonban ily fordulatra még kilátás sincsen. Ha Franciaország nem volt, de nyugodtnak látszott. Már nincs mit vesztenie. Minden el­veszett, kerek egy milliárd. De ő, a ki­fosztott bankár, egyedül maga, Herendy Ödön tudta, hogy mennyivel több ve­szett el! Az egy milliárd: semmi. De amit magával vitt, az minden: az élet­, a becsület. Csak egyet tehetett, tehát csak azt az egyet akarta megmenteni: a látszatot. Legalább ne vegyenek észre semmit sem. Legalább ne sajnálják, legalább ne vigyorogjanak rajta. Támolygott, de lábait energikusan megfeszítette. Ha­lálos, hideg verejték öntötte el homlo­kát és szemére az ájulás fátyola eresz­kedett. Valahogy, nagynehezen, félig önkívületben, kitámolygott a kártya­­barlangból s a szomszéd szobában ka­rosszékbe roskadt. Elegáns, illatos se­lyem balliszt zsebkendőjét ugráló sze­mére szorította. Hátha a sötétben töb­bet, hátha tisztábban lát az ember. — Lássuk! Nem látott semmit sem. Még sokkal frissebb volt a fejszecsapás, mely le­ütötte lábáról, semhogy az erkölcsi ájulásból magához térhetett és tiszta számadást csinálhatott volna. Föl akart tápászkodni. Egyedül érezte magát és a zsebkendő alatt összerázkódott. Az ilyen összerázkódás után, mikor a ba­bona szerint a halál átugorja az eltó bért, rendes körülmények között úgy érezzük magunkat, mintha a mellünk­ről fojtogató lidércet ráztunk volna le. Herendy Ödön most nem érezte ezt a megkönnyebbülést, nem érezte a szabad a Koboz. Pengős újévet kívánok S hozzá mindent, ami jól. Jönnek már a kicsi számok. Megy már a sok millió. Azt mondják a számtudósok: Kis szám jobb, mint a nagyobb. De én félek s mit sem jóslok. Mert számtudós nem vagyok. Remek iskolába jártam S nem is voltam ostoba, Hanem az a huncut számtan Nem vált véremmé soha! Dicső nagy számtan-tanárom Meg is szánt, mert szeretett. Mint a lét­szám­ viharában Elveszendő gyermeket. „Fiam, Önből nem lesz semmi, önt becsapja a világ. Mert nem tudja számba verni S számon kérni a hibát." —,­­ ötven éve, hogy baljósul így szólt rám a nagy tanár, És e jóslat megvalósul Kerek ötven éve már. Egész éltem igy tellett el, De vigasztalt egy öröm: Hogy én szám­ műveletekkel Fejem’ soha nem töröm — És ma, éltem alkonyán túl, Váltsak én pengőre pénzt?... Ó jaj! — ezzel Búd tanár úr Engem számvetésre készt. Elhiszem, hogy ez közérdek . Bad tanár úr tudja azt. Hogy az, mit én meg nem értek, Szanálási úr malaszt. Minden a régiben marad, még a főtitkár sokszor megjósolt távozása sem következik be. Drummond főtitkárnak nem sok a jó­barátja. Amikor a múlt esztendő tavaszát a német kiküldötteik hasztalan várta­k Genfben a hívó szóra, nem minden ok nél­kül vádolták a főtitkárt — a rossz ren­dezésért. Mégis Drummond maradni fog, mert Anglia úgy kívánja, hisz az angol diplomáciának nem érdeke, hogy más nem­zetbeli vezesse a Népszövetség ügyeit. Ha Drummond mégis m­enne, akkor sem kö­vetkeznék — Bents, amint az itt-ott olvas­ható volt. Benes nem tudna semleges ma­radni a főtitkári széken és Genfben is csak Páris és Prága ér­dekeinek volna egyik kép­viselője. Sokkal jelentősebb esemény lesz, ha a Vatikán hivatalosan bejelenti Genfben, hogy kész belépni a Népszövetségbe. E Elhiszem, hogy feladványán Senki más nem botlik át — S mégis, én bevallom gyáván: Nekem nagyon komplikált! Hogy is van csak? — Alapszámul Nyolczassá lesz a tizes; Egymillió koronából Nyolcvan pengőpénzt fizess; Számjegy után minden nulla Négy műveletet kiván S az eredmény végül újra Vagy felesleg, vagy hiány. A felesleg a a hiány is Uj probléma, uj alap, Melyen most a geniális Számítás tovább halad. Beh sok számot elhibázhat Nálam bölcsebb ember is. Jó hogy erre van táblázat, — Logaritmus jel, segíts! S mint maturáns ifjú ember Esdem­ óh, Ludolfi-szám, Ments át engem e szám­tenger Szelláján és Karibdiszán! S padszomszédom, Schwartz Adolfom, Te nagy számtan-géniusz, Hol vagy?... mozdíts hát e dolgon, Hogy a szégyenből kihúzz ! — De Ludolf is, Schwartz is engem Réges-régen elhagyott, S hogy nekem sok pengő pengjen, Abban én Tamás vagyok. Bölcsebb hát belátni vígan: Jó a pengő úgy-ahogy! Jól peng minden pénz amíg van És minden pénz rossz ha fogy. is Bujasdi, írta Lőrinczy György. Eleinte változó szerencsével folyt a játék. A huszonötmilliós bank hol széj­­jelomlott a játékosok közé, hol vissza­tért. Az asztal körül nyugodt hangulat áradt el, miután a nyerés és vesztés ha­lálos izgalma nem jelentkezett, az em­berek biztonságban érezték magukat­, mintha semmi veszedelem se fenye­getné őket, mintha csakugyan csak ját­szanának. Mintha nem a gonosz és ra­vasz hetaira, nem a szerencse incsel­kednék velük, hanem ők gúnyolnák a részeg kofát. De egyszerre, váratlanul és észrevét­lenül megfordult a kocka. A szerencse elhatározta magát. Nem tétovázott többé. Hátat fordított a bankárnak és a játékosok mellé szegődött. Mohón sö­pörték be a bank tétjeit. A negyedik, ötödik coup-nál már a visszafojtott lé­­lekzés néma csöndjével fogadták a já­tékrendező döntését: — Nyert A nyereségvágy falánk dühe kigyult és görcsösen vonaglott az asztal körül az arcokon. Kidülledt szemek meredtek a megjelenő kártyalapokra, mintha a szerencse csökönyös következetességé­ben láthatatlan ördögök ujjai siklaná­­nak és ridegen, szívtelenül játszanának a szánalmas áldozatok lelkén, mint a művész ujjai a zongora billentyűin. Tíz tét, húsz tét egymásután a játékosok javára. A bankár fölállott. Halálsápadt

Next