Budapesti Hírlap, 1927. január (47. évfolyam, 1–24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
i 2 ____ lóságos szökevény banda tagjaitól és annak csatlósaitól kér felvilágosítást, figyelmébe ajánljuk, hogy ezt a szerződést Magyarország az 1925. évi XXV.. törvénycikkébe iktatta. Ez a szerződés barátsági szerződés, mert vitás kérdések elintézését döntőbíróságra bízza, a szerződés bevezető szavai szerint „áthatva attól a vágytól, hogy szorosabbra fűzzék a szerződő felek a kapcsokat, amelyek Magyarországot és Svájcot összekötik."8. 8. BODXFESTIRmUP Wrfwsc* f. 1*, «*-T Politikai és gazdasági lehetőségek 1927-ben. Berlin, dec. 30. (Saját levelezőnktől.) Egy külföldi diplomatától, aki a jövő alakulásaiban még jelentékeny szerepet játszhat, kapom a következő értesülést: Egy elmaradt utazás. Stresemannt a belpolitikai események visszatartják Berlinben, nem mehet el néhány hétre, amint tervezte, üdülni. Mily szerencse, vagy éppen az ellenkezője...! Stresemann ugyanis külföldi útjában bizonyosan találkozott volna Mussolinival, aki az olasz-német választott bíróságról szóló új szerződést a német külügyi miniszterrel együttesen kívánta aláírni. Ez a találkozás a mai viszonyok közepette nagy port vert volna fel Párisban, ahol bizonyos idegességgel tekintenek Róma felé.Az olasz fasizmus száműzöttjei ugyanis Párisból verik a nagy dobot hazájuk ellen és miután az úgynevezett emberi jogok francia ligája minden ország renegátjait és emigránsait erkölcsileg és anyagilag támogatja, Stresemann és Mussolini baráti kézfogása mindenféle gyanúsításra adott volna alkalmat. Pedig a német-olasz közeledésnek Stresemann és Briand különben barátságos együttműködéséhez semmi köze sincs. Németország és Itália közeledtek egymáshoz, mert belátták, hogy a volt német Dél-Tirol sorsa minden ellenségeskedés nélkül is megoldható. Amióta Bozenból külön provinciát csináltak és a németnyelvű újságok újból megjelenhetnek, az olasz uralom egyre enyhülő formája ellen kifogás alig emelhető. Persze ezzel még nincs megoldva Ausztria csatlakozása Németországhoz, de ez a probléma sem Bécsben, sem Berlinben nem aktuális. Németországnak tehát más baja a fasizmussal nincs és német földön a Vorwörtset kivéve Róma ellen a papíron nem hadakozik senki sem. A helyzet tehát voltaképpen az, hogy Stresemann Mussolinivel találkozva, megpróbálhatott volna közvetíteni Páris és Róma között. A csapatok feltűnő szaporítása az olasz-francia határon, az apró határvillongások, ingerült vasutasok lármájától kísérve, nem jelentenek ugyan még háborús veszedelmet, de mutatják, hogy a két nemzet között valami szakadék támadt. Stresemann megállapíthatta volna, vájjon lehetséges-e gyorsan a szakadékot áthidalni, de nem kelhet útra, mert kancellárt akarnak belőle csinálni. Ha a németek ma hosszabb életű kormányra gondolnak, csak egyjelöltjük van a kancellári székre: Stresemann, aki külügyi babérjaival ideig-óráig betakarhatná a belső sebeket.. Tény azonban, hogy Stresemann nagy külső sikereit elsősorban a belső politikától való teljes függetlensége biztosította. Ha most igazi jóbarátai tanácsa ellenére belevetné magát a belső politika hullámverésébe, nem egészen bizonyos, hogy sikerül neki táborát együtt tartani. Mégis Stresemann, mint kancellár és külügyi miniszter, egyik legérdekesebb csillaga volna a politikai égboltnak. Elmaradt utazásának, ami a múló esztendő utolsó nevezetessége, két következése lehet: a kancellárság és ... a francia-olasz feszültség hosszabb tartama. Mind a két fordulat Stresemann programja és akarata ellen történnék. A Népszövetség az újévben, kérdésről már sok mindent írtaik a világsajtóban, mégis a probléma minden részlete még nincs megvilágítva. Ha a Vatikán képviselve lesz Genfben... A Vatikán fölvételének egyetlen valódi akadálya, hogy a Népszövetség tanácsában egyelőre nem volna helye. A Vatikán azonban, mint nagyhatalom, természetesen helyet kérne a vezető tanácsban és fölvételét e követelése teljesítéséhez fűzné. Nem egészen bizonyos, hogy ezt az akadályt nagy gyorsan el lehet hárítani, mert a nagyhatalmak nem óhajtják, hogy a Vatikán minden külső politikai érdektől menten és magasabb politikai nézőpontokat követve, minden pillanatban keresztezhesse útjaikat. A Vatikánnak a Népszövetség tanácsában mint igazi nagyhatalomnak újból módjában volna a nagy nemzetközi problémákban, amennyire ez a politikában egyáltalán lehetséges, az igazságot keresni. Kezdve a békeszerződések revízióján, folytatva a kisebbségek védelmén és végezve a világ gazdasági fölépítésének ezer égető baján, a Vatikán Genfben minduntalan éreztethetné erkölcsi súlyát; a kis nemzetek, az elnyomott kisebbségek, a világháború legyőzöttjei benne látnák azt a nagyhatalmat, amely jogos kívánságaiknak érvényt tud szerezni. Szóval a Népszövetség plénumában alig akadna hang a Vatikán fölvétele ellen, de a tanácsban ma még nem volna többsége óhajainak. Pedig az események bizonyítani fogják, hogy a Népszövetség az Egyesült Államoknak hatalmi és a Vatikánnak erkölcsi súlya nélkül csak csonka berendezkedés marad. Ami pedig azt a kérdést illeti, vájjon Olaszország nem emelne-e kifogást a Vatikánnak a Népszövetségbe való fölvétele ellen, talán elegendő Mussolini ama törekvéseire utalni, amelyekkel a Vatikánnal való megegyezés útjait egyengeti. A Vatikán ma nem ellenséges sziget olasz földön. Németország keleti politikája. Az új esztendőben is elsősorban a nyugati problémák fognak kísértetni. A német megszállott területek kiürítése első feltétele marad a német-francia végleges megegyezésnek. Várjon Briandnak sikerül-e a német követelések egy részét is a közeli jövőben megvalósítani, nem egészen bizonyos. Valószínű azonban, hogy Stresemann és Briand, ha a kormányon maradnak, egyengetni fogják az úgynevezett végleges békét. A nyugati problémák látszóan megbénították Németország keleti politikáját. És ha tényleg Németország pihentetni is óhajtaná minden más irányú törekvését, akarata ellenére is kénytelen lesz az események nyomása alatt nemcsak Páris, hanem Varsó felé is pillantani. A világháború előtt sokszor kísértett Berlinben a gondolat, az orosszal való szövetség útján a világ békéjén uralkodni lehetni. Később jött az orosz és a japán szövetség világuraló gondolata. A kommunizmus széttörte a terveket és Lengyelország nyilván franciabarát politikája lehetetlenné tette, hogy Németország kelet felé tartózkodó magatartásából kitérjen, amíg legalább is a lengyel korridor el nem tűnik az új idők térképéről. Az utolsó hetek eseményei azonban azt mutatják, hogy Lengyelország és Oroszország csöndes harca a balti országok körül fordulóponthoz ért, és a német diplomácia is kénytelen lesz Varsónak és Moszkvának egymáshoz való viszonyával élénkebben foglalkozni. Eddig sem Varsónak, sem Moszkvának nem sikerült egységes frontot alkotni az orosz utódállamok sorában és nem kétséges, hogy minden ily irányú törekvés a jövőben is hajótörést fog szenvedni. Moszkva és Varsó egymás ellen való harcukban előbb-utóbb talán be fogják látni, hogy háborús bonyodalmak helyett sokkal jobban járnak, ha egymásra támaszkodnak, nem holmi világfelforgató célok támogatására, hanem az európai béke érdekében. Az orosz kommunizmusnak, ha Ázsiában a megálmodott mértékben érvényesülni akar, biztosítania kell magát minden európai támadás ellen és ebben a keretben nem az utolsó nézőpont a Lengyelországgal való jó viszonya. Varsó és Moszkva közeledése pedig egyértelmű Lengyelországnak Berlinhez való közeledésével, hisz Varsó barátsága csak akkor lehet igazán értékes Moszkva szemében, ha Lengyelországnak Németországhoz való viszonya is javul. Mindez nem jelentené ugyan a német, lengyel és orosz szövetséget; ennek a tervnek útjában állana nemcsak Franciaország, hanem Anglia is. Maga Stresemann sem kívánná a lengyel-orosz ütőkártyát kivágni Páris ellen, de lehetővé tenné, hogy napvilágra kerüljenek azok a gondolatok és tervek, melyek a lengyel korridor problémáját gyorsan megoldani kívánják. A Balkánon Itália núlsúlya lesz érezhető. Németország kereskedelmi szerződésekkel fogja megkísérelni, hogy befolyását emelje és gazdasági érdekeinek érvényt szerezzen. Belgrádban látszólag nem idegenkednek attól a gondolattól, hogy az olasz túlsúly ellen Berlinben keressenek utalmat, ami nem volna rossz számítás, ha a német birodalomnak érdekében állana, a Balkánon politikailag is a homloktérbe kerülni. Ebben a pillanatban azonban ily fordulatra még kilátás sincsen. Ha Franciaország nem volt, de nyugodtnak látszott. Már nincs mit vesztenie. Minden elveszett, kerek egy milliárd. De ő, a kifosztott bankár, egyedül maga, Herendy Ödön tudta, hogy mennyivel több veszett el! Az egy milliárd: semmi. De amit magával vitt, az minden: az élet, a becsület. Csak egyet tehetett, tehát csak azt az egyet akarta megmenteni: a látszatot. Legalább ne vegyenek észre semmit sem. Legalább ne sajnálják, legalább ne vigyorogjanak rajta. Támolygott, de lábait energikusan megfeszítette. Halálos, hideg verejték öntötte el homlokát és szemére az ájulás fátyola ereszkedett. Valahogy, nagynehezen, félig önkívületben, kitámolygott a kártyabarlangból s a szomszéd szobában karosszékbe roskadt. Elegáns, illatos selyem balliszt zsebkendőjét ugráló szemére szorította. Hátha a sötétben többet, hátha tisztábban lát az ember. — Lássuk! Nem látott semmit sem. Még sokkal frissebb volt a fejszecsapás, mely leütötte lábáról, semhogy az erkölcsi ájulásból magához térhetett és tiszta számadást csinálhatott volna. Föl akart tápászkodni. Egyedül érezte magát és a zsebkendő alatt összerázkódott. Az ilyen összerázkódás után, mikor a babona szerint a halál átugorja az eltó bért, rendes körülmények között úgy érezzük magunkat, mintha a mellünkről fojtogató lidércet ráztunk volna le. Herendy Ödön most nem érezte ezt a megkönnyebbülést, nem érezte a szabad a Koboz. Pengős újévet kívánok S hozzá mindent, ami jól. Jönnek már a kicsi számok. Megy már a sok millió. Azt mondják a számtudósok: Kis szám jobb, mint a nagyobb. De én félek s mit sem jóslok. Mert számtudós nem vagyok. Remek iskolába jártam S nem is voltam ostoba, Hanem az a huncut számtan Nem vált véremmé soha! Dicső nagy számtan-tanárom Meg is szánt, mert szeretett. Mint a létszám viharában Elveszendő gyermeket. „Fiam, Önből nem lesz semmi, önt becsapja a világ. Mert nem tudja számba verni S számon kérni a hibát." —, ötven éve, hogy baljósul így szólt rám a nagy tanár, És e jóslat megvalósul Kerek ötven éve már. Egész éltem igy tellett el, De vigasztalt egy öröm: Hogy én szám műveletekkel Fejem’ soha nem töröm — És ma, éltem alkonyán túl, Váltsak én pengőre pénzt?... Ó jaj! — ezzel Búd tanár úr Engem számvetésre készt. Elhiszem, hogy ez közérdek . Bad tanár úr tudja azt. Hogy az, mit én meg nem értek, Szanálási úr malaszt. Minden a régiben marad, még a főtitkár sokszor megjósolt távozása sem következik be. Drummond főtitkárnak nem sok a jóbarátja. Amikor a múlt esztendő tavaszát a német kiküldötteik hasztalan vártak Genfben a hívó szóra, nem minden ok nélkül vádolták a főtitkárt — a rossz rendezésért. Mégis Drummond maradni fog, mert Anglia úgy kívánja, hisz az angol diplomáciának nem érdeke, hogy más nemzetbeli vezesse a Népszövetség ügyeit. Ha Drummond mégis menne, akkor sem következnék — Bents, amint az itt-ott olvasható volt. Benes nem tudna semleges maradni a főtitkári széken és Genfben is csak Páris és Prága érdekeinek volna egyik képviselője. Sokkal jelentősebb esemény lesz, ha a Vatikán hivatalosan bejelenti Genfben, hogy kész belépni a Népszövetségbe. E Elhiszem, hogy feladványán Senki más nem botlik át — S mégis, én bevallom gyáván: Nekem nagyon komplikált! Hogy is van csak? — Alapszámul Nyolczassá lesz a tizes; Egymillió koronából Nyolcvan pengőpénzt fizess; Számjegy után minden nulla Négy műveletet kiván S az eredmény végül újra Vagy felesleg, vagy hiány. A felesleg a a hiány is Uj probléma, uj alap, Melyen most a geniális Számítás tovább halad. Beh sok számot elhibázhat Nálam bölcsebb ember is. Jó hogy erre van táblázat, — Logaritmus jel, segíts! S mint maturáns ifjú ember Esdem óh, Ludolfi-szám, Ments át engem e számtenger Szelláján és Karibdiszán! S padszomszédom, Schwartz Adolfom, Te nagy számtan-géniusz, Hol vagy?... mozdíts hát e dolgon, Hogy a szégyenből kihúzz ! — De Ludolf is, Schwartz is engem Réges-régen elhagyott, S hogy nekem sok pengő pengjen, Abban én Tamás vagyok. Bölcsebb hát belátni vígan: Jó a pengő úgy-ahogy! Jól peng minden pénz amíg van És minden pénz rossz ha fogy. is Bujasdi, írta Lőrinczy György. Eleinte változó szerencsével folyt a játék. A huszonötmilliós bank hol széjjelomlott a játékosok közé, hol visszatért. Az asztal körül nyugodt hangulat áradt el, miután a nyerés és vesztés halálos izgalma nem jelentkezett, az emberek biztonságban érezték magukat, mintha semmi veszedelem se fenyegetné őket, mintha csakugyan csak játszanának. Mintha nem a gonosz és ravasz hetaira, nem a szerencse incselkednék velük, hanem ők gúnyolnák a részeg kofát. De egyszerre, váratlanul és észrevétlenül megfordult a kocka. A szerencse elhatározta magát. Nem tétovázott többé. Hátat fordított a bankárnak és a játékosok mellé szegődött. Mohón söpörték be a bank tétjeit. A negyedik, ötödik coup-nál már a visszafojtott lélekzés néma csöndjével fogadták a játékrendező döntését: — Nyert A nyereségvágy falánk dühe kigyult és görcsösen vonaglott az asztal körül az arcokon. Kidülledt szemek meredtek a megjelenő kártyalapokra, mintha a szerencse csökönyös következetességében láthatatlan ördögök ujjai siklanának és ridegen, szívtelenül játszanának a szánalmas áldozatok lelkén, mint a művész ujjai a zongora billentyűin. Tíz tét, húsz tét egymásután a játékosok javára. A bankár fölállott. Halálsápadt