Budapesti Hírlap, 1927. július (47. évfolyam, 146–172. szám)

1927-07-12 / 155. szám

1­­i „A halál árnyékában”. — Ravasz László könyvéről. — írta Szász Károly. „Szól ez a könyv azoknak. — mondja a szerző az előszóban — akik hozzá tudnak simulni őriző pásztorukhoz a halál árnyé­kában.“ A XXIII. zsoltár gyönyörű 4. verse pe­tsig — amely a föntebbi mondásnál s a­­könyv címének keresésében megihlette az írót, az e munkában összegyűjtött temetési beszédek illusztris szónokának lelkét és ajakát­­— így zeng Dávid király­­hárfáján: „Még ha szinte a halál árnyékának völgyé­ben járok is, nem félek a gonosztól, — mert Te velem vagy, a Te vesszed és bo­tod vigasztalnak engemet...“ Ravasz László, a dunamelléki reformá­tus egyházkerület püspöke, ma egyike a magyar közélet legnevezetesebb tényezői­nek, legnagyobb értékeinek. Terjedelemre nézve hihetetlenül óriási, hatalomra nézve felmérhetetlenül becses munkássága messze túl­emelkedik a felekezeti érdekek határán , s nemcsak egyházának apostola­i, ha­nem az egész nemzet nevelői és vezetői, bajnokai és bölcsei közt foglal el díszes helyet. A halál árnyékában círű­ könyve negy­venöt temetési beszédet és egy naplótöre­déket foglal magában. A halottak között, kiknek koporsóinál e beszédek elhangzot­tak, sok volt a közélet embere, de vannak ismeretlen nevüek is. Ám az ez utóbbiak fölött mondott gyászbeszédek is fényesen ki­ragyognak a jelentéktelenség szürke ködé­ből — formai szépségükkel, egy-egy meg­kapó gondolattal, érzések igazgyöngyeivel, a bennük megnyilatkozó hit magasztossá­gával, bensőségével. Szerkezet, felépítés szempontjából érdekes jellegzetessége ezek­nek a beszédeknek a képszerűség. Szinte mindgyiküknél érezni, mondhatjuk: látni véljük, hogy fogantatásuk pillanatában egy kép emelkedik ki — mint ragyogó csillag az óceán láthatárán — a szónok lelkéből, s ezt a képet aztán gondolat-brilliánsokkal ékített keretbe foglalja. Egy-egy ilyen kép­pel nagyszerűen tud jellemezni Ravasz püspök nemcsak egyéniségeket, hanem helyzeteket és viszonylatokat is, mélyen bevilágítva emberi lelkekbe és esmények szövevényébe. Tisza Istvánnét mint „könnytelen, belül fájó asszony"-t rajzolja meg s egész tra­gédiáját belesű­riti abba a megindító képbe, amit három kis unokájáról fest. ..Ők meg­menekültek, — három virágcserép egy le­égett házból..S mint ahogy minden tragédia a kiengesztelődés fenséges akkord­jában végződik, úgy végzi a Tiszánéét is ez a beszéd, mondván Tisza Ilonáról és Tisza Istvánról­.Ezt a két nevet min­dig együtt fogják emlegetni, míg magyar lesz a földön . . .“­­ Hűséges munkatársáról, szeretett tit­káról, Kis Ödönről — kivel régi, de tit­kolt szívbaja kegyetlen hirtelenséggel végzett — ezt a képet rajzolja Ravasz püspök: „Olyan természetes mozdulattal végezte napi munkáját, mint ahogy a ka­tona még fegyvere után nyúl, pedig már átverte a halál nyila ...“ Az Erdélyből kiüldözött Költő Gábor kúriai bírót két megkapó képnél jellemzi: „Kijött ide, mint a kidobott égő üszők..." Ez a pálya keserves sorsfordulatának képe. Addig való életrajza pedig ez: „Lelki fej­lődésében semmi kanyarulat, semmi ki­térő, forduló, vagy visszatérés: így csak a kilőtt nyilak szállnak. .Nem kész­teti-e hódolatra ez az így elénk állított alak, még azt is, aki nem is ismerte őt az életben soha? ... Vredenburch báróné — aki magyar gyerekek nagy csapatait vitte ki a szere­tet szárnyán Hollandiába — Magyaror­szágon hunyt el, s a fölötte tartott gyász­beszéd stílusosan virágos képei mily re­mekül világítják meg ennek a nemes­­lelkű idegen nagyasszonynak finom alak­ját, de egyben az egész holland gyermekak­ció egész jelentőségét is: „S’gy mentek ki — t. i. a magyar apróságok — mint meg­annyi sápadt, vézna árvalányhaj, s úgy jöttek haza, mint lábonjáró, piros, hol­land tulipánok, — s mikor ő maga (t. i. a báróné) jön ide viruló arccal, saját gyermekét ápolni, elomlik közöttünk, mint egy fehér rózsa, mint egy fehér álom ...“ Nagyatádi Szabó Istvánban — mondja Ravasz — „a magyar történelem lelke dolgozott." Németh István püspök „a nagy összeomlás után,t ekéjét belevájta a magyar ugarba." Szilassy Aladárról —­ az egész könyvet az ő „áldott emlékezeté­tének" szentelvén — milyen igazsággal mondja, hogy „világi létére az ő hang­talan egyénisége volt Magyarország egyik legkülönb református lelkipásztora és legvedeményesebb igehirdetője." Mikor pe­dig azt mondja róla, hogy: „sohasem lát­tam úgy, hogy másoknak parancsolt volna, és sohasem úgy, hogy magának ne parancsolt volna" — ez a mondás szinte úgy hat, mint­ egy finoman faragott kis márványszobor, mely két lelket testesít meg: azét, akit ábrázol, s azét, fa­ragta. Darányi Béla — hirdeti megint egy nagyszerű képben az őt elparentáló püspök — „egy állomás volt, ahol a ma­gyar élet győzelemre száguldó vaspari­pája megállott és megpihent. ..“ Désy Zoltánt, mint ..az örök magyar Petur“-t, „a szabadság fanatikusá“-t aposztrofálja, — a geszti sírboltban pedig, a Tisza Ist­ván örök nyugvóhelyén így imádkozik a Mindenhatóhoz:: „Szenteld meg... a leg­nagyobb magyar fájdalmat, amit itt lehet igazán megérezni...“ Ki volt Gergely Margit? Nem tudjuk. De a koporsója mellett tartott gyászbe­szédből valami ritka kedves egyéniség, jó? Budapest, 1927. L­.________XLVII. évfolyam, 155. számi Megjelenik hétfő kivételével mindennap. E 1 5 fizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschea, vasárnapon 40 Groschea. Egyes szám Ára 16 fillér. I • Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz a minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ára 16 fmSz. Kedd, július 12. Szerkesztőség: VIII. kerület, Rökk Szilárd­ utca 1 szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József-korút 9. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Leveleim: Budapest 4, Postafók 55. Bessenyei utódai. Budapest, júl. 11. Néhány testőrtiszt összeáll és rá­gondol arra a másik testőrtisztre, aki a tizennyolcadik században gondol merészet és nagyot, elkezd körülnézni és meglátja, hogy Magyarország szel­lemi élete szántatlan, vetetlen ősföld, kezd szántani, kezd vetni s az alvó országban megteremti a magyar iro­dalmat. Katonakabátja alatt ugyanaz a szív dobogott, amely évtizedek múl­tán egy másik katonatiszt katonai pá­lyáját töri derékba s viszi át gazdáját a magyar halhatatlanságba, ez a szív, Bessenyei szive, ugyanaz volt, mint Széchenyi István gróf szive. Bessenyei Franciaországtól és Olaszországtól, Széchenyi Angolországtól kapja a Te­remtés ihletét, de a két katona kabát egyforma s a két szív is egyforma, az egyik is, a másik is a semmiből terem­teni akart, az egyiket is, a másikat is prometeuszi láng füti. A magyar iro­dalomtörténetben külön fejezet jár az úttéző Bessenyeinek, akit már csak követ a forradalmi gondolkozása Ba­tsányi s betetőz az európai forradal­mak utáni lehigult idők reális, de tele tűz Széchenyije. Aki ezt a nevet, Bes­senyei, a nyelvére veszi, az gondolja hozzá: Íme, a tizennyolcadik század­ban volt egy elegáns testőr, aki életét fejedelemnők, királyok, királyurfiak és királykisasszonyok oldalán töltötte, de akinek igazi királya, amelynek hű test­őre­ volt, a magyar irodalom, a magyar újjászületés volt. Szükség van-e arra, hogy 1927-ben a magyar testőrtisztek Bessenyei nevét vegyék az ajkukra és kört alkossanak, mondván, tanulni akarunk s mig egyik kezünkben kard, a másik kezünkben könyv? Azt hisszük, ennél nagysze­rűbb gondolatra nagyrangu tisztjeink nem juthattak volna. A világháborút nem a katonák milliói döntötték el, hanem jórészben a tisztek tudománya. Kell-e ahhoz az irodalmat tudni és művelni, hogy valaki jó katonatiszt, jó hadvezér legyen? A katonák erre csak mosolyognának s azt gondolnák, de­hogy kell, jó katonának kell lenni. A hadtörténelem azonban mást bizonyít. A nagy ütközeteket vivő hadvezérek rendszerint az emberi műveltség leg­magasabb fokán is állattak, maga Na­póleon a világ egyik legműveltebb szelleme volt, irodalmi, történelmi, jogászi nagy ismeretekkel, aki szelle­mének fényével, gondolatainak üidesé­­gével az emberiség egy másik legna­­gyobbját, a túlsó pólus, a szellemi élet titánját, Goethet is lefegyverezte és megnyerte. S kell-e beszélni Nagy Frigyes szelleméről is? Kell-e beszélni Mátyás király, Bethlen Gábor, majd századok múltán mádi Kovács és Rónai Horváth s számtalan modern generálisunk rendkívüli műveltségéről, kell-e beszélnünk a sakkozó német tisztekről, akik a békeidőben a had­tudományt a sakktábla mezein gyako­rolták, kell-e beszélnünk arról, hogy a háborúban bármely tiszt sokszor olyan feladat előtt állott, amely diplomáciai, nemzetgazdasági, történelmi, irodalmi műveltséget is feltételezett? Arra a kérdésre tehát, elég-e, ha a katonatiszt csak jól verekszik, már egész nagy háborúsorozat felel tagadóan, hiszen a műveit, technikában, történelemben, politikában, sőt irodalomban jártas tisztek emberéletek százezreit s mil­lióit menthetik meg felsőbbséges tudá­sukkal. Bessenyei olyan időben mutatott rá a magyar nyelv elhanyagoltságára, amikor a magyart a német nyomta. Hamuból lángokat parancsolt ki s lel­kének tü­zei ma is égnek. Magyar testőrtisztektől indult ki a magyarság lelki életének az a Golf-árama, amely félévszázad múltán a negyvenes évek nagyjaiban: Vörösmartyban, Petőfiben, Széchenyiben és Kossuthban, majd Aranyban és Jókaiban már az egyen­lítők forró hullámait vitte magával. Mindez onnan eredt, abból a katona­­szívből, mely Bessenyei díszes testőr­kabátja alatt dobogott. Ha most megint összeálltak a mi testőrtisztjeink, hogy Bessenyei nevének varázsa alatt új kört alkossanak, amely a haladás, a tanulás, a tudás céljait szolgálja, ne álljon meg ez a mozga­lom annál a néhány tisztnél, kit testő­r­­ruha fed. Legyen ez a mozgalom jel­szó arra, hogy szellemi fegyverbe lép­jen a magyar honvédség e­gész tiszti­kara, hogy a történelmi jogfolytonos­ság szellemében ebben a dicsőséges tisztikarban annak a nagy testőrnek tudásvágya lobbanjon fel, amely a ti­zennyolcadik század nemzeti elárvult­­ságában a merész haladás motorjai képviselte. Legyen a Bessenyei-kör a mi kicsiny, de félelmes hadseregünk szellemi középpontja, amely a tíz év előtt összeomlott, de lelkiekben fen­­maradt régi magyar vitézség kiegészí­tőjeként a Bessenyeiek tudós és műveit irányzatának ápolásáról sem feledke­zik meg s tisztjeinkből európai művelt­ségű vezéreket nevel. Hála a mi tiszt­képzésünknek, honvédtisztjeink min­dig díszére váltak a nemzet értelmisé­gének, nincs híjával ez a kar a tulaj­donságok összességének, amelyek ah­hoz szükségesek, hogy elmondhassuk, tisztikarunk a legműveltebb tisztikarok között van. De ha már testőrtisztjeink elérkezettnek látják a pillanatot, hogy visszanyúljanak ihletért Bessenyei nagy korszakába, ezt bizonyára úgy képzel­­ik, hogy mozgalmuk nem lehet elszi­­getelt, amint a nagy Bessenyei sem azt írta a zászlajára, hogy öten vagy tizen kövessék, hanem mindenkit odakö­vet­telt a zászlaja alá. A testőrtisztek Bessenyei-körét mi is úgy képzeljük, mint Bessenyei kép­*­zelte: nemcsak a civilek, hanem a kat­­onatisztek is hivatottak arra, hogy ve­­zessék a nemzetet, nemcsak a csaták* ban, de a béke sokkal nehezebb kor* szakában is. A mi kicsiny hadsere­­günknek nemcsak erősnek kell lennie, de rendkívül műveltnek is, mert higgye el mindenki: Bessenyei lánglel­ke benne élt még 1848-ban is minden honvéd* generálisban. Aki szereti és ápolja a magyar nyelvet és irodalmat, a magyar történelmet, a magyar hagyományo­­kat, az azokért nemcsak meghalni kész, de azokat meg is tudja minden ellenséggel szemben védelmezni, mert az igazi harcos csak szívvel tud har­­colni és szívvel tud meghalni. Gyönge nemzet a béke veszedelme. llo­d­sa Milán — akinek a képességeit egyébként Nagymagyarország régi parla­­mentjéből ismerjük — a cseh kormánynak és általában a cseh politikai életnek éppen­séggel nem kisebb fajsúlyú vezetőegyéni­­sége. — Annál inkább figyelmet érdemel s annál nagyobb súllyal esik latba mindaz, amit ma egy beszédében megállapított s amit valóban csodálatos tökéletességgel formál kerek egésszé Svehla miniszterel­nöknek a lapja, a Venkov. Hodzsa a szokolistáknak, a cseh torná­szoknak beszélt. De rólunk, csonka magya­rokról szólt. Azt mondta, hogy­­a gyönge nemzet akaratán kívü­l a legveszedelmesebb a békére. Miért? Mert — úgymond — a gyönge nemzet gyöngesége az erősebb szomszéd számára állandó kísértés. Az aranyigazság! Mi gyöngék vagyunk. Cseh­ország — hozzánk arányítva mindenesetre erős. Főképp katonailag az. És a mi gyön­­­geségünk kisérti Csehországot és kis-an­­tantbeli szövetségestársait, izgatja, bizgatja arra, hogy megtámadjon és lehengereljen bennünket. Hodzsa Milán épp olyan jól tudja, mint mi, hogy hány konkrét alkal­mat és ürügyet talált Csehország arra, hogy csakugyan a béke veszedelmének állítson bennünket a világ színe elé, a magunk gyöngeségében. Lefegyverez­tettünk. Oly alaposan, hogy jobban már nem is lehet. Nem is azért vagyunk tehát a béke vesze­delme, mintha valamelyes kalandos lábra, kapásra, aggresszív akcióra gondolhat­nánk, hanem azért, mert gyengeségünkkel felkeltjük az állig fegyverzett szomszéd harci vágyát, növeljük étvágyát. Hodzsának nevezetes megállapításából azonban le is kell vonni a konzekvenciát. Azt, hogy ilyenformán nemcsak Csehov­.

Next