Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-01 / 76. szám
2 nézze és támogassa Stresemann nagyvonalú,óvatos politikáját. Ezt a hibrid egyesülést soká fenntartani nem lehetett: a német nemzetiek politikájuk létalapját látták veszélyeztetve, ha soká követik a mérséklet gondolatát. Stresemannn pártja szintén veszélyeztetve látta liberális prezstizsét és ezért, amikor a Zentrum végül az őráeső rész számláját prezentálta, s az iskolatörvény megmagyarázását kívánta, felrobbintotta a koalíciót. A harcosok még együttmaradtak a szükségköltségvetés és egynéhány kisebb, de sürgős pénzügyi javaslat elintézésére, engedve az elnök újabb személyes közbelépésének. Minthogy így a továbbkormányzást biztosították, a feloszlatás most bekövetkezhetett. A május 23-án végződő választási küzdelembe a pártok külön lépnek bele: a jövő kormány alapja, csak a választások után fog kialakulni. Az általános felfogás még legutóbb is az volt, hogy balra eltolódás várható, amely esetben vissza lehet hozni a nagy, n. n. weimari koalíciót: a centrum, a néppárt (Stresemann), a demokraták és a szociáldemokraták egyesítését. A jelek szerint ez a Stresemann programmja is, hiszen ezek őszintébben, több súllyal képviselhetnék a locarnói politikát. De viszont úgy látszik, hogy az utóbbi időben ő is megdöbbent a szocialisták növekvő követeléseiről, amelyek a centrummal való együttműködést lehetetlenné tehetik. Hiszen a centrum, melynek sikerült a két szárnyvezér — Marx kancellár és Guérard képviselő — között belső békéjét helyreállítania, mind határozottabban hajlik jobbfelé, aminek legerősebb bizonyítéka, hogy a demokraták felé eltolódó Wirth volt kancellárnak alig akartak és nehezen bírtak mandátumot biztosítani. Prognózist nehéz felállítani. Németországban akkor is kényes ez, ha a parlament együtt van, mert rendszerint kicsinyes huzavona dönti el a kérdéseket, a választók hangulatáról pedig senki sem tud biztosat. Közbejönnek még a francia választások április utolsó hetében, melyek eredménye szintén befolyással lesz a német választó lelkületére. A múlt év végén úgy látszott, hogy a küszöbön álló választási kampányokat — a franciát, németet, s előreláthatóan a jövő év tavaszán az angolt, — enyhe balrafordulás fogja jellemezni. A legfrisseb szimptómák: Poincaré nagy parlamenti győzelme, az angol konzervatív párt időközi sikerei, a munkáspárt fiaszkója a Zinovjev-levél ügyében és Németországban a szocialista befolyás növekedésétől való félelem, azt mutatnák, hogy ez a balralengés úgy látszik nem lesz oly határozott, mint általában gondolták. A legvalószínűbbnek, mert végeredményben legkevesebbé veszedelmesnek Németországban látszanék az ilyen alakulat. A Budapesti Hirläf Í928 Sprffls T. f78- «*0 közeledő választások azonban mindenesetre döntően fogják Európa legközelebbi öt évének politikáját befolyásolni. Berlin, márc. 31. (Wolff.) A birodalmi gyűlés mai ülésén Marx szövetségi kancellár záróbeszédet mondott, amelyben köszönetet mondott a Reichstagnak a szükségmunkaprogramm elintézéséért, amely számol a különböző foglalkozási ágak és a német gazdaság legfontosabb területeinek szükségleteivel. Ezzel a német nép úgy a bel-, mint a külföldön tanújelét adta szívós akaratának, mellyel az összes politikai nehézségek dacára is rendet teremt állami gazdaságában. A szövetségi kancellár ezután felolvasta a birodalmi kancellár rendeletét, amellyel a birodalmi gyűlést feloszlatja. Az angol parlament a szocializmus ellen. írta Miskolczy Ágost dr. Az angol alsóházban nagyjelentőségű ülés volt a napokban, amelyet sajátszerű módon nem méltatott kellően a világsajtó. Pedig ez az ülés nagyon alkalmas visszatükröztetni az angol közszellemet, melynek vetülete az angol alkotmány, irigyelt és csodált keveréke a monarchiának és a köztársaságnak. Sir Harry Brittain konzervatív képviselő a következő indítványt nyújtotta be: „Felismervén az egyenetlenségeket a szocialista párt vezetői s a pártnak különböző árnyalatai között a nemzeti politika kérdéseiben, mondja ki az alsóház, hogy egy szocialista kormányzat megalakulása nemzeti veszedelem lenne.“ Az indítványozó ezután a következő szavakat fűzte indítványához: Ha a szocialisták jutnának uralomra, védelem nélkül maradna az ország és ez Nagybritannia hanyatlását és bukását jelentené. Nincs-e hát okunk bizonyos vészjelet adni annak a lehetőségére is, hogy szocialista kormányzat következzék? A munkáspárti Graham képviselő erre a következő módosítást javasolta : „Az alsóház abban a véleményben van, hogy semmi oka sincs félni olyan gazdasági rendszertől, amely a nyilvános ellenőrzés elvén alapszik, mert látja azokat a nagy változásokat, amelyeket az iparnak szindikátusokba és trustokba tömörülése idéz elő akkor, amidőn az emberek nagy részét az anyagi bizonytalanság amúgy is sújtja.“ Nagy vita indult meg erre. Konzervatívok, liberálisok és munkáspártiak nagy beszédeket mondtak arról, mily jótéteményeket vagy gonoszságokat jelentene a szocializmus diadala Nagybritanniának. A vita végén nagy feltűnést keltve felszólalt a sollicitor general, aki tudvalevőleg az angol kormányzat tágabb értelemben vett tagja, mert képviseli jogi ügyekben a kormányt a parlamentben és a bíróságoknál. A kormány képviselője szemére vetette a munkáspártnak, hogy nem jelölte meg félreérthetetlenül, mit jelent szerinte a szocializmus az országra nézve, ha hatalomra jutna, majd így folytatta: „Az ország az ipar boldogulásának lehetőségeit növelni akarja. Több mint egy emberöltő óta várja az ország, hogy a munkáspárt e tekintetben gyakorlati politikának adja bizonyságát. Mi konzervatívok azt hisszük, hogy a nyilvános ellenőrzés súlyos veszedelem és szilárd meggyőződésünk, hogy az állami beavatkozás az egyes iparágakba véget vetne faji felsőbbségünknek s világhelyzetünk lerombolásával lenne egyértelmű, amely világhelyzetünk alapköve vállalkozó és kockáztatni tudó szellemünk. Az alsóház erre 228 szavazattal elfogadta az eredeti szövegű konzervatív indítványt 107 szavazat ellenében s így a szocialista módosítást elvetette. Ebben a vitában tehát megnyilvánult az az angol közvélemény, amely szerint az, aki megtámadja az angol vagyont, az megtámadja a nemzet erejét és hatalmát. Talán túlságosan anyagiasnak látszik előttünk ez a felfogás, pedig nem az. Ragaszkodás a joghoz, megőrizni a tulajdont, amelyet az egyéni vállalkozás és kockázat szerzett, tiltakozni az ellen, hogy azt buta pénzügyminiszterek eladminisztrálják vagy vakmerő kísérletezők elprédálják, természetes és pozitív felfogás. Nagy érzés a dolgok lényegéhez, ami mindenkor jellemezte az angol népet. Ez az érzés tette lehetővé, hogy idején felismerje családi érdekeit, amit rajta kívül alig lehet más népről elmondani teljes mértékben. Azok, akik emlékeznek arra, hogy nem régen Angliában munkáspárti kabinet kormányzott a szocialista MacDonalddal az élén, hamarjában arra fognak gondolni, hogy az angol közvéleményben változás állott be. A dolgot azonban nem ebből a szempontból kell tekinteni, mert az 1924 január végétől október közepéig hivatalban volt munkáspárti kormánynak még viszonylagos többsége sem volt az angol alsóházban. A 191 főből álló munkáspárt egyszerűen a 256 főből álló konzervatív és a 156 főből álló liberális pártnak kegyelméből kormányzott. Ily körülmények közt nem gondolhatott tehát arra, hogy a marxizmus elveit megkísérelje érvényesíteni a belső politikában, megelégedett tehát azzal, hogy a munkáspártnak a szovjettel kacérkodó baloldala nyomására szovjetbarát külső politikát űzött, amit azonban az angol parlament szintén hamar megelégelt s a munkáspártnak távoznia kellett a hatalomtól. E mellett azt is figyelembe kell venni, hogy az angol munkáspárt jobboldali vezérkara MacDonalddal együtt olyan emberekből áll, akik éppen nem restelltek megállapítani azt, hogy a marxi eszmekor egyik-másik szelvénye éppen a munkásság érdekeit sérti meg. Anglia mégis kárhoztatja a szocializmust. A 191 főből álló munkáspárt 40 tagja maradt a legutóbbi választások alatt a porondon, de még az így megmaradt számú párt sem elhanyagolható tényező a politikai életben. Az an gol parlament azonban az angol világhatal-mat és minden angol ember jólétét fenyegető veszedelmet ismer fel a szocializmusban , bár a veszedelem semmiképpen sincs közel, nem habozik kimondani a szocializmus anathémáját, amely még politikai értelemben véve is határos a megbélyegzéssel. Az angol parlament határozata a tények, a valóságok és az életszükségletek világos felismerését jelenti. Jelenti az akaratot, az elszántságot és a cselekedni tudást már akkor, amikor még az ellenség nem is támadott. Jelenti azt, hogy az angol ember, úgy látszik, nem sokat ad arra a sokat vitatott megkülönböztetésre, hogy más dolog a forradalmi felforgatás nyílt lázadás útján és állítólag más a néptöregek szavazatainak elnyerése útján. Ez az angol alsóházi ülés valójában arról döntött, hogy a marxizmussal nem alkuszik meg semmiféle változásban. Ám marakodjanak szocialisták és bolysevisták, az angol közvélemény nem naiv s jól tudja, hogy e marakodás lényegében a körül forog, miként kell megsemmisíteni a polgári rend társadalmát A bolysevizmus a moszkvai receptet ajánlja, míg a szocializmus Amsterdamra esküszik. A pártpolitikai eredményekre törő szocializmus ajánlhat és köthet kompromisszumokat, ha az angol közszellem jól érzi, hogy a marxizmus egy és oszthatatlan s minden nemzeti politikának első feltétele megtagadni ezzel minden közösségeit. 41, hogy ne legyen saját vágya, reménye, akaratja, hogy megpihenhessen az örökkévalóság mozdulatlan tengerében. És a világosságos élet Istene meghatotta néma könyörgését és lepillantva rája és sok ezer társára egy mosolyával felszívta őket a magasba, ahol testetlenül, öntudatlan boldogságban lebegtek a levegő tengerében. De ahogy telt az idő és mind többen, többen kerültek fel a jégbe, a benne szétömlő vízpára öntudatlanul tömörülésre kezdett vágyni. Önálló élet, külön-külön működés reménye dobogtatta meg szívét. Egyszerre hideg szél roham, mintsem astorcsapás, suhintott rajta végig. A levegő megborzongott. És a felszabadult pára, nagy, kövér cseppekben hullott alá a földre. Régi képek. A folyosón véges-végig képek lógnak a falon. Csupa férfiak és nők. És itt-ott egy gyerek. Ősök. Az egykorabeliek csendesen hasonlítanak egymáshoz, még ha nem is rokonok. Nem tudni, hogy a ruhájuk teszi-e, a festés módja, vagy a közös kor szelleme, tény az, hogy szőkék, barnák, fasorrúak és piszék, mintha mind egy nagy közös kohóból kerültek volna ki. Majdnem rétegezni lehetne őket századonként. Ezen belül és keresztül fut aztán a családi hasonlatosság, mely szeszélyesen bujkálva ugrik át két-három generációt, hogy aztán átfonódva új és újabb vonásokkal, meglepő konoksággal törjön újra elő. A legtöbb kép közömbösen festett, közömbös embereket ábrázol. A festő leggyakrabban ruhájukra és a háttérre vetette a fősúlyt és valószínűleg igaza is volt, mert az rendesen szép, ritka, drága szövetből készült, amire érdemes volt időt és fáradságot pazarolni. Néha azonban mégis felbukkan a sok léleknélküli kép közül egy-egy, hogy úgy mondjam élő férfi, vagy nő arca; valami, ami megfogja a néző szemét, vagy talán még inkább a szívét; valami, mit a festő maga sem tudta miért és hogyan varázsolt oda a vászonra, egy darabot annak az embernek a lelkéből, akit festett és amely ott maradt ás él tovább. A folyóson csak két ilyen kép volt: a vörösruhás férfi az egyik végén és a fehérruhás nő szemben vele a másikon. A férfin minden sötét volt: a haja, bőre, szeme, kifejezése. Csak a ruhája volt piros és az ajka. Akaratos keményvonalú szája volt, meglátszott, hogy hozzászokott a parancsoláshoz. Szeme úgy nézett, mintha át akarná járni az ember lelkét, hogy magához ragadja legtitkosabb titkát. Az asszony szőke volt és törékeny. Fehér ruhája átlátszó redőben omlott el körülötte, jobb kezében legyezőt tartott, melyet ajakéhoz emelt, úgy hogy félig elfedte a kis reáfagyott mosolyt. Fejét féloldalra hajtva, ült ott, a gyöngék puha bársonyos konokságával sütve le szemét, az egyedüli színfolt az egész képen az a vérvörös rózsa, mely balkezével együtt az ölében pihent. Ha vendégek jöttek a házba, mindig elővezették őket a folyosón végig és bemutatták az ősöket. Ez ösztönszerűleg történt, de természetes volt, aki őket meg akarja ismerni, ismerje mg a törzset is, amelyből származnak. Ugyanebből az érzésből fakadtak a megjegyzések is, melyeket az egyes képekhez fűztek. A férj inkább azt emlegette, hogy mit cselekedtek az ősök, a feleség, hogy milyenek voltaik. Együttesen eléggé hű képet adtak róluk, már akiről volt mit mondani. Volt olyan, airől csak azt említették meg, hogy: az üskapám volt, vagy a dédanyám, és jogosan: összekötő kapocs a múlt és jelen között, ennyi volt az életük értelme és célja. Az idegeneket nem igen érdekelte a sok családi história, de a háziak ezt nem vették észre. Nekik öröm volt beszélni, hiszen önmagukról beszéltek. De a vörösruhás férfi és a fehérruhás nő előtt mindig megállott mindenki. „Kik ezek?“ kérdezték a vendégek hirtelen fellobbanó érdeklődéssel. — Ősöm mind a kettő és egyidőben éltek, de két különböző ágból származtak — magyarázta a férj. — A férfi szerelmes volt az asszonyba, és talán viszont is, de nem tudni biztosan. Annyi tény, hogy nem akart az övé lenni, mert már férjnél volt, — folytatta az aszszony. — Ugyan, ugyan, — szakítja félbe a férj, — ha szerelmes lett volna, hát nem ölte volna magát a tóba, mikor a férfi (nagyon nagy úr volt az akkoriban) elrabolta az urától. Szépen belenyugodott volna. Hogy hát hiszen ő úgy sem tehet róla. — De az asszony a fejét rázza. Azért az nem olyan biztos. Az egyik krónika azt mondja „sokat sír vala az asszony, ahányszor a lovag náluk volt vala.“ A képek a hosszú folyosón megint egyedül maradtak. Lassan, lassan egészen besötétedik, azután előbukkan a hold és hirtelen vakító fénnyel árasztja el őket. A vörösruhás férfi szemét merően szegzi a szemben levő fehér asszonyra. Hány száz éve már, hogy így nézi őt, hogy ily kétségbeesett vad, erős akarattal keresi a választ kérdésére a sima, konok, szelíd homlok ás a redőnyként leeresztett átlátszó szemhéjak mögött ? Mióta kérdi tőle, újból és újból, hangtalanul, némán könyörögve, parancsolva? — Miért tetted, miért, miért! Szerettél-e, avagy gyűlöltél? — A boldogságtól szöktél-e a kárhozatba, vagy a kárhozatból a pihenésbe ? — felelj hát végre, felelj! Egy futó felhő félig eltakarja a holdat, árnyékba borul a folyosó, csak a fehér asszony arcára esik egy sugár. Mintha megmozdult volna a legyező kezében, mintha megrebbentek volna a leeresztett pillák... a felhő elvonult. A fehér asszony, a gyöngék puha bársonyos konokságával sütve le szemét, kis megfagyott mosollyal félig eltakart njaka körül, nézi, nézi a vörös rózsát ölében, némán, titokzatosan, mozdulatlanul. 1 A Budapesti Hírlap telefonszámai a József 300—43. József 300—53. József 300—63. József 323—84—_______ _—■