Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám

2 nézze és támogassa Stresemann nagyvonalú,­­óvatos politikáját. Ezt a hibrid egyesülést soká fenntartani nem lehetett: a német nem­zetiek politikájuk létalapját látták veszélyez­tetve, ha soká követik a mérséklet gondola­tát. Stresemannn pártja szintén veszélyeztetve látta liberális prezstizsét és ezért, amikor a Zentrum végül az őráeső rész számláját pre­zentálta, s az iskolatörvény megmagyarázását kívánta, felrobbintotta a koalíciót. A har­cosok még együttmaradtak a szükségköltség­­vetés és egynéhány kisebb, de sürgős pénz­ügyi javaslat elintézésére, engedve az elnök újabb személyes közbelépésének. Minthogy így a továbbkormányzást biztosították, a feloszlatás most bekövetkezhetett. A május 23-án végződő választási küzde­lembe a pártok külön lépnek bele: a jövő kormány alap­ja, csak a választások után fog kialakulni. Az általános felfogás még leg­utóbb is az volt, hogy balra eltolódás vár­ható, amely esetben vissza lehet hozni a nagy, n. n. weimari koalíciót: a centrum, a nép­párt (Stresemann), a demokraták és a szo­ciáldemokraták egyesítését. A jelek szerint ez a Stresemann programmja is, hiszen ezek őszin­tébben, több súllyal képviselhetnék a locar­­nói politikát. De viszont úgy látszik, hogy az utóbbi időben ő is megdöbbent a szocia­listák növekvő követeléseiről, amelyek a cen­trummal való együttműködést lehetetlenné tehetik. Hiszen a centrum, melynek sikerült a két szárny­vezér — Marx kancellár és Gué­­rard képviselő — között belső békéjét helyre­állítania, mind határozottabban hajlik jobb­felé, aminek legerősebb bizonyítéka, hogy a demokraták felé eltolódó Wirth volt kancel­lárnak alig akartak és nehezen bírtak mandá­tumot biztosítani. Prognózist nehéz felállítani. Németország­ban akkor is kényes ez, ha a parlament együtt van, mert rendszerint kicsinyes huzavona dönti el a kérdéseket, a választók hangulatá­ról pedig senki sem tud biztosat. Közbejön­nek még a francia választások április utolsó hetében, melyek eredménye szintén befolyás­sal lesz a német választó lelkületére. A múlt év végén úgy látszott, hogy a küszöbön álló választási kampányokat — a franciát, néme­tet, s előreláthatóan a jövő év tavaszán az an­golt, — enyhe balrafordulás fogja jellemezni. A legfrisseb szimptómák: Poincaré nagy par­lamenti győzelme, az angol konzervatív párt időközi sikerei, a munkáspárt fiaszkója a Zinovjev-levél ügyében és Németországban a szocialista befolyás növekedésétől való féle­lem, azt mutatnák, hogy ez a balralengés úgy látszik nem lesz oly határozott, mint általá­ban gondolták. A legvalószínűbbnek, mert vég­eredményben legkevesebbé veszedelmesnek Né­metországban látszanék az ilyen alakulat. A Budapesti Hirläf Í928 Sprffls T. f78- «*0 közeledő választások azonban mindenesetre döntően fogják Európa legközelebbi öt évének politikáját befolyásolni. Berlin, márc. 31. (Wolff.) A birodalmi gyűlés mai ülésén Marx szövetségi kancellár záróbeszédet mon­dott, amelyben köszönetet mondott a Reichs­­tagnak a szükségmunkaprogramm elintézésé­ért, amely számol a különböző foglalkozási ágak és a német gazdaság legfontosabb terü­leteinek szükségleteivel. Ezzel a német nép úgy a bel-, mint a külföldön tanújelét adta szívós akaratának, mellyel az összes politikai nehézségek dacára is rendet teremt állami gaz­daságában. A szövetségi kancellár ezután fel­olvasta a birodalmi kancellár rendeletét, amellyel a birodalmi gyűlést feloszlatja. Az angol parlament a szocializmus ellen. írta Miskolczy Ágost dr. Az angol alsóházban nagyjelentőségű ülés volt a napokban, amelyet sajátszerű módon nem méltatott kellően a világsajtó. Pedig ez az ülés nagyon alkalmas visszatükröztetni az angol közszellemet, melynek vetülete az angol alkotmány, irigyelt és csodált keveréke a mo­narchiának és a köztársaságnak. Sir Harry Brittain konzervatív képviselő a következő indítványt nyújtotta be: „Felismervén az egyenetlenségeket a szo­cialista párt vezetői s a pártnak különböző ár­nyalatai között a nemzeti politika kérdései­ben, mondja ki az alsóház, hogy egy szocia­lista kormányzat megalakulása nemzeti vesze­delem lenne.“ Az indítványozó ezután a következő szava­kat fűzte indítványához: Ha a szocialisták jutnának uralomra, vé­delem nélkül maradna az ország és ez Nagy­­britannia hanyatlását és bukását jelentené. Nincs-e hát okunk bizonyos vészjelet adni an­nak a lehetőségére is, hogy szocialista kor­mányzat következzék? A munkáspárti Graham képviselő erre a kö­vetkező módosítást javasolta : „Az alsóház abban a véleményben van, hogy semmi oka sincs félni olyan gazdasági rend­szertől, amely a nyilvános ellenőrzés elvén alapszik, mert látja azokat a nagy változáso­kat, amelyeket az iparnak szindikátusokba és trustokba tömörülése idéz elő akkor, amidőn az emberek nagy részét az anyagi bizonyta­lanság amúgy is sújtja.“ Nagy vita indult meg erre. Konzervatívok, liberálisok és munkáspártiak nagy beszéde­ket mondtak arról, mily jótéteményeket vagy gonoszságokat jelentene a szocializmus dia­dala Nagybritanniának. A vita végén nagy feltűnést keltve felszólalt a sollicitor general, aki tudvalevőleg az angol kormányzat tágabb értelemben vett tagja, mert képviseli jogi ügyekben a kormányt a parlamentben és a bí­róságoknál. A kormány képviselője szemére vetette a munkáspártnak, hogy nem jelölte meg félreérthetetlenül, mit jelent szerinte a szocializmus az országra nézve, ha hata­lomra jutna, majd így folytatta: „Az ország az ipar boldogulásának lehető­ségeit növelni akarja. Több mint egy ember­öltő óta várja az ország, hogy a munkáspárt e tekintetben gyakorlati politikának adja bi­zonyságát. Mi konzervatívok azt hisszük, hogy a nyilvános ellenőrzés súlyos veszedelem és szilárd meggyőződésünk, hogy az állami be­avatkozás az egyes iparágakba véget vetne faji felsőbbségünknek s világhelyzetünk lerombo­lásával lenne egyértelmű, amely világhelyze­tünk alapköve vállalkozó és kockáztatni tudó szellemünk. Az alsóház erre 228 szavazattal elfogadta az eredeti szövegű konzervatív indítványt 107 szavazat ellenében s így a szocialista módosí­tást elvetette. Ebben a vitában tehát megnyilvánult az az angol közvélemény, amely szerint az, aki megtámadja az angol vagyont, az megtámadja a nemzet erejét és hatalmát. Talán túlságosan anyagiasnak látszik előttünk ez a felfogás, pedig nem az. Ragaszkodás a joghoz, meg­őrizni a tulajdont, amelyet az egyéni vállal­kozás és kockázat szerzett, tiltakozni az ellen, hogy azt buta pénzügyminiszterek eladminisz­­trálják vagy vakmerő kísérletezők elprédál­­ják, természetes és pozitív felfogás. Nagy ér­zés a dolgok lényegéhez, ami mindenkor jel­lemezte az angol népet. Ez az érzés tette le­hetővé, hogy idején felismerje családi érde­keit, amit rajta kívül alig lehet más népről elmondani teljes mértékben. Azok, akik emlékeznek arra, hogy nem ré­gen Angliában munkáspárti kabinet kormány­zott a szocialista MacDonalddal az élén, ha­marjában arra fognak gondolni, hogy az an­gol közvéleményben változás állott be. A dol­got azonban nem ebből a szempontból kell tekinteni, mert az 1924 január végétől októ­ber­ közepéig hivatalban volt munkáspárti kormánynak még viszonylagos többsége sem volt az angol alsóházban. A 191 főből álló munkáspárt egyszerűen a 256 főből álló kon­zervatív és a 156 főből álló liberális pártnak kegyelméből kormányzott. Ily körülmények közt nem gondolhatott tehát arra, hogy a marxizmus elveit megkísérelje érvényesíteni a belső politikában, megelégedett tehát azzal, hogy a munkáspártnak a szovjettel kacérkodó baloldala nyomására szovjetbarát külső po­litikát űzött, amit azonban az angol parlament szintén hamar megelégelt s a munkáspártnak távoznia kellett a hatalomtól. E mellett azt is figyelembe kell venni, hogy az angol munkás­párt jobboldali vezérkara MacDonalddal együtt olyan emberekből áll, akik éppen nem restelltek megállapítani azt, hogy a marxi eszmekor egyik-másik szelvénye éppen a mun­kásság érdekeit sérti meg. Anglia mégis kárhoztatja a szocializmust. A 191 főből álló munkáspárt 40 tagja maradt a legutóbbi választások alatt a porondon, de még az így megmaradt számú párt sem elha­nyagolható tényező a politikai életben. Az an­­ gol parlament azonban az angol világhatal-­­mat és minden angol ember jólétét fenyegető veszedelmet ismer fel a szocializmusban , bár a veszedelem semmiképpen sincs közel, nem habozik kimondani a szocializmus ana­­thémáját, amely még politikai értelemben véve is határos a megbélyegzéssel. Az angol parlament határozata a tények, a valóságok és az életszükségletek világos fel­ismerését jelenti. Jelenti az akaratot, az el­szántságot és a cselekedni tudást már akkor, amikor még az ellenség nem is támadott. Je­lenti azt, hogy az angol ember, úgy látszik, nem sokat ad arra a sokat vitatott megkülön­böztetésre, hogy más dolog a forradalmi fel­­forgatás nyílt lázadás útján és állítólag­ más a néptör­egek szavazatainak elnyerése útján. Ez az angol alsóházi ülés valójában arról döntött, hogy a marxizmussal nem alkuszik meg s­emmiféle változásban. Ám marakodja­nak szocialisták és bolyse­visták, az angol köz­vélemény nem naiv s jól tudja, hogy e mara­kodás lényegében a körül forog, miként kell megsemmisíteni a polgári rend társadalmát A bolysevizmus a moszkvai receptet ajánlja, míg a szocializmus Amsterdamra esküszik. A pártpolitikai eredményekre törő szocializmus ajánlhat és köthet kompromisszumokat, ha az angol közszellem jól érzi, hogy a marxiz­mus egy és oszthatatlan s minden nemzeti po­litikának első feltétele megtagadni ezzel min­den közösségeit. 41, hogy ne legye­n saját vágya, reménye, aka­ratja, hogy megpihenhessen az örökkévaló­ság mozdulatlan tengerében. És a világosság­os élet Istene meghatotta néma könyörgését és lepillantva rája és sok ezer társára egy mosolyával felszívta őket a magasba, ahol testetlenül, öntudatlan bol­dogságban lebegtek a levegő tengerében. De ahogy telt az idő és mind többen, töb­ben kerültek fel a jégbe, a benne szétömlő vízpára öntudatlanul tömörülésre kezdett vágyni. Önálló élet, külön-külön működés re­ménye dobogtatta meg szívét. Egyszerre hideg szél roham, mint­sem as­­torcsapás, suhintott rajta végig. A levegő megborzongott. És a felszaba­dult pára, nagy, kövér cseppekben hullott alá a földre. Régi képek. A folyosón véges-végig képek lógnak a falon. Csupa férfiak és nők. És itt-ott egy gyerek. Ősök. Az egykorabeliek csendesen hasonlítanak egymáshoz, még ha nem is ro­konok. Nem tudni, hogy a ruhájuk teszi-e, a festés módja, vagy a közös kor szelleme, tény az, hogy szőkék, barnák, fasorrúak és piszék, mintha mind egy nagy közös kohó­ból kerültek volna ki. Majdnem rétegezni le­hetne őket századonként. Ezen belül és ke­resztül fut aztán a családi hasonlatosság, mely szeszélyesen bujkálva ugrik át két-há­­rom generációt, hogy aztán átfonódva új és újabb vonásokkal, meglepő konoksággal tör­jön újra elő. A legtöbb kép közömbösen festett, közöm­bös embereket ábrázol. A festő leggyakrab­ban ruhájukra és a háttérre vetette a fő­­súlyt és valószínűleg igaza is volt, mert az rendesen szép, ritka, drága szövetből készült, amire érdemes volt időt és fáradságot paza­rolni. Néha azonban mégis felbukkan a sok lé­leknélküli kép közül egy-egy, hogy úgy mondjam élő férfi, vagy nő arca; valami, ami megfogja a néző szemét, vagy talán még inkább a szívét; valami, mit a festő maga sem tudta miért és hogyan varázsolt oda a vászonra, egy darabot annak az embernek a lelkéből, akit festett és amely ott maradt ás él tovább. A folyóson csak két ilyen kép volt: a vö­rösruhás férfi az egyik végén és a fehérru­­hás nő szemben vele a másikon. A férfin minden sötét volt: a haja, bőre, szeme, kifejezése. Csak a ruhája volt pi­ros és az ajka. Akaratos keményvonalú szája volt, meglátszott, hogy hozzászokott a parancsoláshoz. Szeme úgy nézett, mintha át akarná járni az ember lelkét, hogy magához ragadja legtitkosabb titkát. Az asszony szőke volt és törékeny. Fehér ruhája átlátszó redőben omlott el körülötte, jobb kezében legyezőt tartott, melyet ajaké­hoz emelt, úgy hogy félig elfedte a kis reáfa­gyott mosolyt. Fejét féloldalra hajtva, ült ott, a gyöngék puha bársonyos konokságá­­val sütve le szemét, az egyedüli színfolt az egész képen az a vérvörös rózsa, mely balke­zével együtt az ölében pihent. Ha vendégek jöttek a házba, mindig elő­vezették őket a folyosón végig és bemutat­ták az ősöket. Ez ösztönszerűleg történt, de természetes volt, aki őket meg akarja ismerni, ismerje mg a törzset is, amelyből származ­nak. Ugyanebből az érzésből fakadtak a meg­jegyzések is, melyeket az egyes képekhez fűztek. A férj inkább azt emlegette, hogy mit cselekedtek az ősök, a feleség, hogy milyenek voltaik. Együttesen eléggé hű képet adtak róluk, már akiről volt mit mondani. Volt olyan, a­iről csak azt említették meg, hogy: az üskapám volt, vagy a dédanyám, és jogo­san: összekötő kapocs a múlt és jelen között, ennyi volt az életük értelme és célja. Az idegeneket nem igen érdekelte a sok családi história, de a háziak ezt nem vették észre. Nekik öröm volt beszélni, hiszen önma­gukról beszéltek. De a vörösruhás férfi és a fehérruhás nő előtt mindig megállott mindenki. „Kik ezek?“ kérdezték a vendégek hirtelen fellobbanó ér­deklődéssel. — Ősöm mind a kettő és egyidőben éltek, de két különböző ágból származtak — ma­gyarázta a férj. — A férfi szerelmes volt az asszonyba, és talán viszont is, de nem tudni biztosan. Annyi tény, hogy nem akart az övé lenni, mert már férjnél volt, — folytatta az asz­­szony. — Ugyan, ugyan, — szakítja félbe a férj, — ha szerelmes lett volna, hát nem ölte volna magát a tóba, mikor a férfi (nagyon nagy úr volt az akkoriban) elrabolta az urától. Szépen belenyugodott volna. Hogy hát hiszen ő úgy sem tehet róla. — De az asszony a fejét rázza. Azért az nem olyan biztos. Az egyik kró­nika azt mondja „sokat sír vala az asszony, ahányszor a lovag náluk volt vala.“ A képek a hosszú folyosón megint egye­dül maradtak. Lassan, lassan egészen besöté­tedik, azután előbukkan a hold és hirtelen vakító fénnyel árasztja el őket. A vörösruhás férfi szemét merően szegzi a szemben levő fehér asszonyra. Hány száz éve már, hogy így nézi őt, hogy ily kétség­­beesett vad, erős akarattal keresi a választ kérdésére a sima, konok, szelíd homlok ás a redőnyként leeresztett átlátszó szemhéjak mögött ? Mióta kérdi tőle, újból és újból, hangtala­nul, némán könyörögve, parancsolva? — Miért tetted, miért, miért! Szerettél-e, avagy gyűlöltél? — A boldogságtól szöktél-e a kárhozatba, vagy a kárhozatból a pihenésbe ? — felelj hát végre, felelj! Egy futó felhő félig eltakarja a holdat, ár­nyékba borul a folyosó, csak a fehér asszony arcára esik egy sugár. Mintha megmozdult volna a legyező kezében, mintha megrebben­tek volna a leeresztett pillák... a felhő el­vonult. A fehér asszony, a gyöngék puha bársonyos konokságával sütve le szemét, kis megfagyott mosollyal félig eltakart njaka körül, nézi, nézi a vörös rózsát ölében, né­mán, titokzatosan, mozdulatlanul. 1 A Budapesti Hírlap telefonszámai a József 300—43. József 300—53. József 300—63. József 323—84—_______ _—■

Next