Budapesti Hírlap, 1928. május (48. évfolyam, 99-122. szám)

1928-05-01 / 99. szám

s yitték a ország kormányát: a tiszta szocia­lizmushoz, Mari­us Leninhez, az ő kommu­nizmusukhoz. Alig jutottak a Károlyi-kor­mányban többségre, már néhány hónap alatt teljesen benne voltak a legszélsőségesebb szo­cializmus véres karjaiban. Rettenetesen vizs­gáztak le politikailag a magyar szociáldemok­raták. Lehet, hogy több volt bennük a politi­kai érettség, mint az emberi gonoszság. Bu­kásuk és a polgári társadalmi rend helyre­­állítása után a második nemzetgyűlésen így kis töredékük helyezkedett el s ez is a jelenlegi országgyűlésen majdnem felére apadt. Ha ennek az országgyűlési szociálde­mokrata pártnak parlamenti viselkedését vizsgáljuk, azt a végtelen szomorú tényt kell megállapítani, hogy életbevágó, legfontosabb nemzeti érdekekben, akkor, amikor el kellene tűnni minden pártárnyalatnak és mindenek­­fölött csak az országnak, Magyarországnak az érdeke lebeghet bármilyen pártállású po­litikus előtt, éppen ezekben a főbenjáró ér­dekek védelmében mondott csütörtököt a ma­gyar szociáldemokrata párt, nem tudott ma­gasabb szempontokra emelkedni, nem tudta bebizonyítani, hogy a nemzet valamennyi, te­hát polgári rétegeivel is válságos pillanatok­ban össze tud fogni és együtt tud érezni, mert ezt kívánja a salus rei publicae. Nem hosszú idő az a hat esztendő, ami a szociáldemokra­táknak első parlamenti megjelenésüktől el­kelt, de az idevonatkozó bizonyítékok ellenük nagyon csattanósak. Itt volt a szerencsétlen frankügy, amely nem annyira belső, mint külső vonatkozásai­ban volt fontos. Tehát nem a kormány fele­­lősségrevonása szempontjából, ami ellenzéki szempontból természetesen jó ürügy lehetett a kormány hadállásainak a megingatására, hanem külföldi vonatkozásban: Franciaor­szág a magyar igazságszolgáltatásba bele­avatkozni kívánt. Ezen a ponton a szociál­demokrata­ pártnak valamennyi párttal együtt egy véleményen kellett volna lenni. Ilyen kérdésben nincs kormánypárt, hanem csak a magyar kormány, amelyet védeni, közösen védeni a külfölddel szemben minden poli­tikusnak elsőrendű kötelessége. Az olasz­­m­agy­ari barátság és­­döntőbírósági szerződés tárgyalásánál a szociáldemokraták szintén nem tudták elfelejteni, hogy az ország érdeke fö­lötte áll a politikai érzelmeknek. És ugyanezt kellett tapasztalni, amikor a múlt héten az olasz képviselők és szenátorok az országgyű­lés karzatán megjelentek és őket a teljes számban megjelent képviselők felállással és tapssal üdvözölték. A szociáldemokraták ün­­neprontóknak állottak be, de ez még a kisebb baj lett volna: tüntettek egy olyan állam po­litikusai ellen, amelyikkel törvénybe iktatott barátsági szerző­désünk van. Rettenetes poli­tikai éretlenség ez, amelyre csak az ország fizethet rá és elsősorban maguk a szociálde­mokraták. Ha ők így viselkednek, nem veszik-e észre azt a következetlenséget, melybe esnek, amikor egyúttal azt kívánják, hogy kössünk kereskedelmi szerződéseket a kommunista Oroszországgal. Íme, Mussolini kötött, miért ne köthetne akkor Magyarország államszerző­dést olyan országgal, Itáliával, amellyel még politikai érzelmi ellentétei sincsenek? A szo­ciáldemokraták ebben a kitűnően külső vonat­kozású ügyben sem tudták meggyőzni az or­szágot arról, hogy nagy, az egész nemzetet érdeklő kérdésekben össze tudnak fogni a pol­gári renddel. Említsük-e azt a szégyenteljes állapotot, hogy a nemzetgyűlés nem tudta törvénybe iktatni Petőfi emlékét, mert a szociáldemok­raták ezt a törvényjavaslatot a legszélsősége­sebb politikai célokra akarták kihasználni? Széchenyi, vagy Kossuth emlékének tör­vénybe iktatásánál nem hallottuk-e politikai frázisaikat, a­helyett, hogy megragadták volna az alkalmat és ország-világ előtt a polgári társadalommal együtt hirdették volna, a nemzet legnagyobbjainak a tisztele­tében pedig egyek vagyunk mindnyájan. A külföldön a szocializmus egyetlenegy parlamentben sincsen többségben. Mikor ná­lunk 1918-ban nem ugyan az országban, ha­nem a kormányzatban többségbe jutottak, láttuk, hogy hová vittek bennünket. Auszt­riában, ahol már közel állottak a többség­hez, a kormány rúdját Bauer és Deutsch urak ugyancsak igyekeztek a marxizmus irá­nyába forgatni. Ezek a példák a szomszédból nagyon is közel vannak a­nélkül, hogy azo­kat felsorolni kellene. A rombolások a Rin­gen, az igazságügyi palota felgyújtása, a kommunista népbiztosok dédelgetése, minisz­terek és egyéb hivatali felsőbbségek testi bántalmazása, tekintélyüknek lerombolása, az a fél proletár-terror, amely alatt Bécs váro­sától kezdve az összes községi közigazgatás nyög, mindezek és még egyebek nem teszik-e jogossá a külföldnek azt a gyanúját, hogy a szomszédban, ahol a szociáldemokraták oly közel vannak a többséghez, lappangó bolse­­vizmus van, amelyet nyomban követne egy nyílt kommunizmus, amint többségre jut­nának. Egyelőre tehát május elsején a polgári társadalom nem ünnepelhet, mert ehhez hiányzik az azt elsöpréssel fenyegető szo­ciáldemokrata politikai és társadalmi réteg iránti kellő bizalom. És ez a bizalmatlanság tu­dományosan és gyakorlatilag megokolt. Mu­tasson a szociáldemokrácia teljesen őszinte és bátor közeledést, szakítson frázisaival, meg­semmisítéssel fenyegető felfordulási eszméi­vel, hirdesse azt, hogy nem a nép egyedül, nagyban és kicsinyben, gyári árakon a ter­melőnél, Polmaniczky­utca 5 (Vilmos császár­­útnál). Gyár: Újpest, Templom­ utca 10 Külön r­é­s­z­l­e­t o­s­z­t­á­l­y, hanem a nép is a nemzet egyéb rétegeivel együtt hivatott a politikai kormányzásra és bizonyítsa mindezt tartósan komoly példák­kal, akkor május elseje ismét ünnep lesz, belőle önmagától kitörlődik a bosszúnak és a vérnek gondolata és akkor a tavasz fensé­ges ünnepén mindnyájan egybeolvadhatunk egy igazi testvériségben. Butorok ­ Nyolcvan év előtt tehát még örömünk telt az ilyen naivitásban, falusi szokásban. Úgyis beállíthatjuk a képet, hogy azóta visszafej­lődtünk. A mai gavallér ugyancsak meg­hányja-veti, amíg bemerészkedik a virágüz­letbe, hogy egynéhány szál rózsát vásároljon­­— esetleg havi részletre — a száz év előtti szerelmes másféléles májusfát ásott párja ablaka alá s azt teleaggatta annyi virággal és mézeskalács szívvel, hogy ma jótékonycélú bazárt lehetne belőle rendezni. Súgjuk még meg, hogy az igazi májusfának lopott jószág­nak kellett lenni és teljes lesz a romantika. Tiltott gyümölcs, lopott fa, nyilván együvé való. Kétségtelen, hogy a szíveknek megvolt a maguk május elseje, ez azonban szép csende­sen el tudott rejtőzni a városi élet meghatvá­nyozódott zűrzavarában. Erről is a Regélőnek 3843. évfolyamából értesülünk, de már egy későbbi számából, amely ezt a riportot hozza a lezajlott májusi ünnepről: — Múlt hétfőn — úgymond — igen víg éle­tünk volt: gyalog­lovas és hintósnép török­muzsika és ropogó indulók közt hullámzott ki az utcákra és piacokra és ellepte a budai hegyvidékeket. Május elseje volt, azon napok egyike, mellyen a testvérváros lakóinak, ha törik-szakad, mulatni kell és pedig, mint szok­ták mondani: samos, göttlich! — Igen neve­zetes, hogy illy népünnepeknél ritkán szokott verekedés kikerekedni, hanem a kissé hevesebb viták többnyire egy pár betyár-címzettel s te­­remntette­xel végződnek. Mert az egész föld­gömbén nem találni oly béke- és rendszerető népet, vagy inkább tömeget, mint a miénket. Istenfélő embereket és békés polgárok rendkí­vüli mozgást legfelebb négyszer tesznek egy évben, de akkor is est­e tíz órakor rendesen az ágyban vannak egész édes csalódástól, a rendőrök és bakterek lenyugosznak, a többi pedig az isteni gondviselésre bízatik. A va­lódi fővárosi polgár, legistenibben mulatott, ha felesége, gyermekei, anyósa, dajkája s még egy pár rokonával esti harangszokor lankad­­tan és fáradtan hazatérve félálmosan veti magát a dunyhák vagy szalmazsákok közé s álmában még egyszer ízleli a leélt napnak rántottcsirkés malasztjait.­­­ Másnap reggel a Váci-utcán fel és alá sétál és változó manő­ver gyanánt ezüstgombos nádpálcájával majd állát piszkálja, majd hátravetett kezekkel azt maga után csoszogtat­ja. Ilyen volt május elseje a városban, de mi­lyen volt a budai hegyvidéken, jobban mondva annak aljában, a Városmajorban. Ezt Garay János leírásából ismerjük. Ebből álljanak itt ezek a részletek: — Az egész utca rajként zsibongott a sza­badba takarodóktól. Ezen szabadlevegő-bará­­tok, ezen aludtej-emésztők, ezen kulacspárt­fogók, ezen tivornyaszeretők és tánckedvelők már kora hajnalban négy, öt és hat órakor indulnának ki két, három, öt és hét főbül álló csoportonként, hosszú lépésekkel, tete­mes botokkal, s szabadlevegő-éhes pillanatok­kal, kulacsokkal és kalácsokkal s bodor füstöt eresztő pipákkal ellátva, és hogy semmi se hi­bázzék, asszonyokat és gyermekeket is maguk­kal hurcolva. A kedves élettárs rendszerint egy vánkust s egy irgalmatlan esernyőt visz, melyet az egész család nap ellen használ.­­— Képzeljen az olvasó magának egy vi­ruló völgyterületet egyenes síkon mintegy félórányi távolságra nyúlni, képzeljen azon magának három utat, egy kocsiutat és két gyalogösvényt végig szaladni és képzeljen ezen három utat délutáni két órától kezdve egész késő estig váltogatva ki- és bemenő em­berekkel s kocsikkal ellepve, s fogalma leend azon óriási emberszivárványról, mely itt ezer meg ezer színeket játszva, hullámozva a zöld szőnyegen elterült. Garay, a költő-újságiró elmondja saját él­ményeit is, melyek alapján ízelítőt ka­punk a majálisozó pesti szépek 80—90 év előtti csibésznyelvéből is: — Melletünk a fogadóban keringő táncol­­taték, egy kéziorgona sipító hangjai mellett. Mely jeles publikum vala itt együtt azon ár­tatlan, jámbor osztályból, mellyből ha száz leányt megszólítasz, mind a száz ugyanazon szókkal s ugyanazt feleli: ha száznak mon­dasz valami szépet, mind a száz sajnálja, hogy zsebe nincs, melybe complimentedet el­­tehetne? Ha száznak mondod kezét csóko­lom, mind a száznak nincs megmosva a keze! A májusi ünnepre a Svábhegy is számított. Mindenesetre a Városmajor időrendben meg­előzte. Igaz, hogy a Városmajort csak II. Jó­zsef ültettette, de ez a híres Stadtmeierhof, magyarul Stodmár mindjárt mulatóhelynek indult. A Svábhegy ősi múltra tekinthetett vissza, szórakozóhelyül azonban csak most száz éve kezdték felfedezni. De akkor hama­rosan meg is kedvelték. A svábhegyi május elsejéről megemlékezik Carl Müller-nek Best wie es leibt und lebt c. 1855-ben megjelent aktuális versgyűjtemé­­nye is: Die Sitte hier am ersten Mai Die Feier des Majális, Gesetzt wenn schon, wenn’s regnet ist’á Oh weh! Casus fatalis! Bizony rettenetesek is voltak a felhőszaka­dások a budai hegyekben. Az agyagos talaj nem tudta felszívni a vizet s az óriási víztö­megek a hegyi mélyutakat és árkokat megda­gasztották. Időről-időre bizony megtörtént, hogy embert, állatot, házat sodortak maguk­kal ezek a víztömegek, amelyek megrendsza­­bályozása a közelmúlt érdeme. A Svábhegyre elmentek május elsejézni az emberek, amikor még semmiféle közlekedés­könnyítés nem volt arra­felé. A háború előtti világban már elkényesedtek a pesti urak és csak a városligeti vurstliban szerettek ünnepelni. Ez vidám világ volt, különösen az időben, amikor még ősi rendezetlenségében és vasbetontalanságában uralkodtak Vitéz László, Miss Pastrana és társai. Ez időben va­csora után illett kimenni és reggeli után haza jönni. Aki ezt tenni elmulasztotta, az kora hajnalban még pótolhatta. De jobb volt este kijönni. A legsph­enesebb gavallér is szüksé­gét érezte annak, hogy frakkeren végigbotor­káljon azon a sűrű embertömegen, mely itt pótolta ki a nizzai karnevált. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy ujjé a ligetben milyen nagyszerű volt — akkor. Ma már csak Pus­­kin-Berczy magunkénak vallott Anyeginjá­val-mondjuk rezignáltan: — Tavasz, te szerelem idénye, jöttöd mily bánatos nekem ... Budapesti Rihup 1928 május 1. INL­­JT Fölemelik az állam­i hossájárulásiát az öregségi biztosítást is A bizottságok a részleteket is megszavazták . Több fontos módosítás a részletekben A képviselőház igazságügyi, munkásügyi és pénzügyi bizottsága ma délelőtt Biró Pál elnökletével együttes ülésben megkezdte az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítási törvényjavas­lat részletes tárgyalását. A kormány részé­ről Fass József népjóléti és munkaügyi mi­niszter és Dréhl Imre államtitkár vett részt a tárgyaláson. Kívánják a mezőgazdasági munkások biztosítását is A bizottság délelőtt a biztosítási kötelezett­ségről, az önkéntes biztosításról, a biz­tosítási járulákokról, valamint az öreg­ség és rokkantság meghatározásáról szóló fejezeteket tárgyalta. A bizottság leg­nagyobbrészt változatlanul fogadta el a sza­kaszokat. A vita során a szociáldemokrata képviselők a korhatárnak hatvanöt évről hat­van évre való leszállítását kérték, a bizottság azonban az indítványt nem fogadta el, pe­dig Fess József népjóléti miniszter kijelen­tette, hogy a legnagyobb örömmel csatlakoz­nék az indítványhoz, ha meggyőződne arról, hogy az azzal kapcsolatos magasabb megter­helést, ami körülbelül a javadalmazás egy szá­zalékának felelne meg, a termelés a mai vi­szonyok mellett el tudná viselni. Lényegesen módosította a bizottság a 17. szakaszt, amennyiben elfogadta Kacsán Ká­­rolynak indítványát. A módosítás az önként­­biztosítás lehetőségeit kiterjeszti a kánto­rokra, a karnagyokra, az egyházi énekesekre, valamint az egyházfiakra is. Végül a bizott­ság délelőtti ülésében elfogadott határozati javaslatban kéri a Háztól, utasítsa a kor­mányt, hogy a mezőgazdasági alkalmazottak öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosításáról legkésőbb a jelenlegi törvény­­javaslat törvényerőre emelkedésétől számított egy éven belül terjesszen törvényjavaslatot a Ház elé olyan módon, hogy az egy éven be­lül letárgyalható legyen. A bizottság a délutáni ülésén befejezte a törvényjavaslat részletes tárgyalását és be­ható vita után az egyes szakaszokat nagy­részt változatlanul elfogadta. Az állami hozzájárulást föl fogják emelni Nagyobb vita volt az állami hozzájárulás kérdéséről és az idevonatkozó szakaszt a bi­zottság Fitz Artúr általános előadó módosí­tásával fogadta el. Eszerint az állam a fen­tartási költségekhez az évi egymillió pengő hozzájáruláson kívül az 1933/34. évi költség­­vetésében — akkor, amikor a várakozási idő letelvén, megindul a járadékok fizetése — négymillió pengővel járul hozzá a biztosítás költségeihez és ez a hozzájárulás ötven éven keresztül évi kétszázezer pengővel növekedik 1983-ig és ettől az időtől kezdve az így fel­­növekedett állami hozzájárulás állandósul. Fontos módosítások a magánalkalmazottak javára őrffy Imre módosítását is elfogadták, amely lehetővé teszi, hogy a kétmillió pengő saját tőkénél nagyobb tőkével rendelkező vállalatok úgynevezett Ersatzkassét létesít­hessenek a jövőben is, ha nyugdíj­alapjuk száznál több tagot számlál. A további mó­dosítás megadja a lehetőséget arra, hogy az elismert vállalati nyugdíj­pénztárak tartalék­jaikat ne a törvény rendelkezései szerint, hanem az alapszabályaikban megállapított módon gyümölcsöztessék. További módosí­tással megoldotta a bizottság azt a nehéz­séget, amely a kettős biztosítással merült fel oly módon, hogy a magánjogi jellegű szerződések és nem elismert vállalati nyug­díjpénztárak szabályzatai alapján a vállala­tot terhelő kötelezettségekbe be lehet számí­tani azokat a biztosítási szolgáltatásokat, amelyeket a biztosított a társadalombiztosí­tás törvényes intézményétől fog élvezni. A vegyes rendelkezések fejezeténél új sza­kaszt iktatott be a bizottság a magyar ten­­geri hajózás remélhető megindulásával kap­csolatban. E szakasz kimondja, hogy a ma­gyar tengerhajózási vállalatok úgy a beteg­ségi, mint az öregségi és rokkantsági biz­tosítás vonatkozásában a biztosítási kötele­zettségnek hatálya alá esnek, tekintettel azonban, a tengeri hajózásnak különleges viszonyaira, felhatalmazza a szakasz a kor­mányt arra, hogy a törvényes rendelkezé­sektől eltérően is rendezhesse a tengerhajó­zási vállalatok szociális biztosításának ügyét. A bizottság elhatározta, hogy a javaslat tárgyalására a sürgősség kimondását kéri a Háztól. Végül Fosó József népjóléti és munka­­ügyi miniszter meleghangú köszönetet mon­dott a bizottság tagjainak értékes munká­­jukért. Tisztelettel kérjük igen­­ vidéki elő­fizetőinket, hogy lapunk zavartalan küldése érdekében az előfizetést idejé­ben megújítani szíveskedjenek.____

Next