Budapesti Hírlap, 1929. január (49. évfolyam, 1–26. szám)

1929-01-22 / 18. szám

ms JaauZr 2l flS. «.? Hímfesti Hírű? Amikor a román őrnagy konfliskocsiba ül. * * Román tisztviselő, aki magyar állampolgár akar lenni NAGYVÁRAD, január. Ha Afganisztánról vagy Albániáról lenne nő, talán hihetőnek tetszene az a néhány történet, amelyről most Nagyváradon az egész város beszél. Pedig itt történt a román impérium alatt abban a városban, amelyet valamikor fejlett kultúrájánál fogva „körös­parti Párizsnak“ becézett még békeidőben a magyar közvélemény. Egy nagyváradi úr beült egy konflisko­­laiba és­­ annak rendje-módja szerint a vas­úthoz akart vele menni, nem is gondolva arra, hogy útját valamilyen incidens meg­zavarhatja. Amint néhány percig mentek a vasút felé, hirtelen egy román őrnagy ugrott a kocsi elé és kezét fölemelve így kiáltott: — Sztár! Ez annyit jelent, hogy állj. A következő pillanatban az őrnagy kö­szönés nélkül beült a kocsiba az ismeretlen úr mellé és rideg hangom odakiáltotta a ko­tlásnak a lakása címét, nyilván azzal a szel­­dákkal, hogy oda kívánja vitetni magát. A várnai úr meglepetésében próbálta ma­gyarázni, hogy a kocsi ez övé és tiltakozik az ellen, hogy kocsija felett rendelkezzenek és ráadásul arra kényszerítsék, hogy ellen­kező irányba menjen, amikor sürgős dolga van. Az őrnagy rá se nézett a lamentáló úrra, «Bak legyintett egyet a kezével és dühösen mozgott egy érthetetlen szót, majd ezt kiál­totta a kocsisnak: — Csak minjünk. A kocsis még a régi magyar világból való, «Rendes hangon szólott: — N«­eBenkeDtünk, nagyságos úr, vigyük «ra, ahova akarja, ne kezdjünk ki vele, így is történt. Az őrnagyot hazavitték a lakására, aki anélkül, hogy köszönt volna és anélkül, hogy megköszönte volna a szives utazgatást és anélkül, hogy fizetett volna, le­szállt a kocsiról és mint aki jól elintézte a dolgát, a lakására tért. A váradi úr keserűen magyarázta ismerő­misek: — Mit tegyek, elvégre nem verekedhetek naponkint kardos katonatisztekkel Kiderült, hogy ilyen incidensek napiren­den vannak.★ A legjellemzőbbek az itteni kultúrára az étkezőkocsi-jelenetek. Az csak természetes, hogy hagymás ételeket szolgálnak föl az étkezőkocsiban, de más jelenetek is azt bizo­nyítják, hogy ez a nyugateurópai intézmény ugyancsak rossz területre tévedt, amikor a román impérium földjén halad, határozottan kevés biztonsággal. Rossz üzlet az étkező­kocsi román területen, mert sehol nem történt annyi vasúti katasztrófa, mint itt és az eddigi statisztikai adatok szerint rendesen az étkeső- toccsi esett áldozatul a román vasutasok tu­datlanságából eredő karamboloknak. Ülünk az étkezőkocsiban és egy képesujság van előttünk. Egyszerre csak feláll egy román kapitány és anélkül, hogy engedelm­et kérne, köszönne vagy bármilyen módon szólna, egyszerűen elveszi a képesujságot, átviszi az asztalához és olvasni kezdi. Ismerősömnek elpirosodik az arca, ingerül­ten szólni akar, de a román tiszt a tudatlan­ságnak olyan nagy fokát árulja el tekinteté­ben, annyira nincs vele tisztában, hogy illett volna szólni, hogy ismerősöm elfordítja a fe­jét és gúnyos ajkbiggyesztéssel néz maga elé. Tíz perc múlva visszahozza a képes új­ságot, az asztalunkra teszi és anélkül, hogy meg­köszönte volna, nyugodtan visszaül a helyére a kapitány. Megtörténik nyáron, hogy Romániában az étkezőkocsiban a nagy hőségben levetik ka­bátjukat az utasok s ingujjban ülnek az asz­taloknál. Amikor a magyar határra ér a kocsi, akkor­ a pincérek figyelmeztetik az utasokat: — Uraim, vegyék fel a kabátjukat. Ez a figyelmeztetés jelzi, hogy a balkáni szellemmel ellepett földről a nyugati kultúra határához ért a vonat. Mindebben csak az a szomorú, hogy ez a balkáni szellem most ma­gyar földön szállásolta be magát s a régi hí­res erdélyi városok, mint Nagyvárad, Kolozs­vár, Brassó, Marosvásárhely, visszafejlődnek s fokozatosan elvesztik azokat a gazdag szí­neket, amelyeket a Nagy-Magyarországban kaptak.* Nagyon félnek a magyar egyenruhától, még pedig annak minden formájától. Az, hogy színházakban tilos a régi osztrák-magyar­ katonai egyenruha, különösen pedig a huszár­­uniformis, már közismert. De hogy mennyire idegenkednek a magyar uniformis bármilyen ártatlan formájától is, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy gimnáziumi ta­nuló, aki a budapesti Ferenc József-intézet­­nek a növendéke, az intézet egyenruhájában ment le rokonainak látogatására. Ez az egyen­ruha tudvalévően arany sujtásánál fogva ki­csit hasonlít a huszártiszti dolmányra és így amikor a román határhoz ért a vonat, a ro­mán rendőrök nyomban leszállították a fiatal tanúiét, mint aki arra ,­s vakmerőségre vete­medett, hogy magyar tiszti egyenruhában­ menjen be Románia területére. Csak hosszas tárgyalás után tudta a fiatal tanuló bebizonyítani, hogy­­ nem katonatiszt, de még így is csak úgy engedték át a hatá­ron, hogy szigorúan meghagyták neki, ne merjen többet ilyen magyar katonai ruhában átjönni, mert nemcsak hogy nem engedik át, hanem le is fogják tartóztatni. ­ Egy magyar festő képeit Salmon, a híres párizsi költő „illusztrálja" Verses próza és kép ugyanerről a témáról — Farkas István párizsi sikerei Néhány hét előtt a budapesti napilapok­ba® megjelent egy rövid hír, amely ma­gyar festő párizsi sikeréről számolt be. A magyar festő, Farkas István, akit az a ki­tüntetés ért, hogy Párizsban, az ötvenezer festő városában épp őrá esett a választása André Salmonnak, a neves költőnek és, esztétikusnak, akit most Farkas Istvánnál ad ki egy albumot. A napilapokban meg­jelent híradás szerint nem vers-illusztrá­lásról van szó, hanem egy egész különös új műfajról. Farkas István tíz kép-repro­dukcióját André Salmon a szó művészeté­vel „magyarázza“. Salmon verses prózái voltaiképpen a képekhez aplikált „illusztrá­ciók“. Salmon elismert és kellőképp méltá­nyolt neve, művészi egyéniségének súlya való . Abban Farkas István művészetének aprobálása. A minap aztán néhány napos rokoni lá­togatásra hazajött Párizsból Farkas István, akit a Budapesti Hírlap munkatársa fölke­resett Bristol-szállóbeli lakásán, hogy meg­tudja tőle legutolsó párizsi sikerének előz­ményeit és körülményeit Farkas István nemcsak mint művész, de mint ember is érdekes egyéniség. Különös, poézissel és misztikummal fűtött kifeje­­­zési formáihoz nagy és szokatlan lelki ví­vódásokon át jutott el. Ezek a vívódások már egész fiatal, ki­sgimnazista korában kezdődtek, amikor a véletlen összehozta őt a magyar festők egyik legeredetibb egyéni­ségével, Mednyá­szky László báróval. Med­­nyánszky, a csavargók és elesettek figurái­nak lankadatlan szerelmese megkedvelte a fiatal, művészeiért rajongó kisdiákot és ez a torzanborz öregúr olyan élet- és művészi igazságokat közölt a tizenhároméves gyer­mekkel, amelyet ez csak jóval későbben értett meg. Egyéniségének szuggesztiója azonban mindmáig belevésődött Farkas István lelkébe és bizonyos, hogy Med­­nyánszky, aki mondanivalóinak gazdagsá­gával és szinte korlátlan munkabírásával a cinquecento nagymestereire emlékezte­tett, ezt a fáradhatatlan, apadhatatlan re­­naissanceos aktivitást örökségként mind­örökre beleszuggerálta ifjú és lelkes tanít­ványába. Farkas Istvánt úgyszólván, egész életére determinálta egy mondása, amelyet talán tizenötesztendős korában mondott nagy­szerű öreg mesterének, akivel a festészet törvényeit beszélte meg. — Azt hiszem — mondotta a tizenötéves gyermek, — hogy az az igazi jó kép, amelynek mondanivalóit nem a festő, ha­nem a szentlélek mondja el. A nagybányai tanulóévek után Olaszor­szágba, majd Münchenbe került és kétesz­­tendei akadémiai tanulmány után Párizsba ment, ahol az Academie La palette-ben folytatta tanulmányait. Ebben az időben a La pal­ette-ben Picasso, Braque voltak a hangadók, Césanne-t vallották atyameste­rüknek, itt bontakozott ki, a ma kubiz­mus néven ismert és meglehetősen lejára­tott művészi irányzat, amely akkoriban igen tiszta intenciókkal az akadémikussá lanyhult impresszionizmus ellen keletke­zett reakció volt tulajdonképpen. A La palette művészei a szétfolyó és minden te­remtő erejét e­lvesztett impresszionizmus után egészséges konstruktivitást akartak belevinni a festészetbe és ebben a fiatalos forrongó hangulatban kereste most el maga mondanivalóinak kifejezési­­formáit Farkas István. Közbejött azonban a háború, Farkas István bevonult, majd olasz hadifogságba esett és amikor hazakerült, a sokeszten­­dős szünet után valahogy, elvesztette lába alól a talajt. Évekig vívódott, mígnem aztán öt esztendő előtt újra kiment Pá­rizsba, de ekkor már határozott tervei vol­tak és lassan kint megtalálta azt a formát, amely végre meghozta az elismerő sikert. Erről már Farkas István maga beszél: — Észrevettem, — mondja­­— hogy, bármily különösen s­angzik is, nem elégít be az olajfesték. Valami furcsa idegenke­dést éreztem zsírosságától, egyébként pe­dig a képtárak tanulmányozása arra a be­látásra vezetett, hogy az olajfestés techni­kája körül általában bajok vannak. Észre­vettem, hogy öt-tíz esztendő előtt ké­szült olajfestmények repedezettek, feketék. Ugyanakkor feltűnt, hogy a XV. század­ból való képek ma is üdék, színeik frissek és az elviharzott szolzdoknak nyoma sincs derűs fiatalságukon, amelyet örökkévaló­nak szánt alkotójuk. És rájöttem, hogy itt tulajdonképpen a technikával vannak bajok azzal a technikával, amelyet az aka­démiáknak valójában tanítani kellene, mi­után a művészetet amúgy sem lehet el­sajátítani. Régi mesterek életrajzait tanul­mányozva, azt is megtudtam, hogy ezek tulajdonképpen arra tanították meg tanít­ványaikat, miként kelle a festéket előállí­tani, hogyan kell azt kezelni a renaissance nagymestereinek féltve őrzött titkai nem a művészetük volt, amely természetszerű, mindegyiknek egyéni kincse volt, hanem azok a kémiai manipulációk, amelyek le­hetővé tették, hogy mondanivalóikat ma­radandóan rögzítsék meg.­­ Miután az olajszínek nem elégítették ki, kezdtem magam is foglalkozni valami más módszerrel és a könnyen lepárló pasztellen át jutottam el a temperának egy válfajá­hoz, amelyet most állandóan alkalmazok és amely színeinek tisztaságával, üde fris­­seségével a kombináció korlátlan lehetősé­gével kedvessé tette nekem mondanivalóim kifejezését. A vásznát teljesen kikapcsol­tam, csak deszkára festek, amelyet előbb magam alapozok fehérrel, addig csiszolva, mígnem valami kartonszerűen fényes-fehér felületet kapok, amely aztán a festmény­nek mintegy átvilágító felületül szolgál és teljes szépségükben hozza ki a színeket. — Ennek a hosszú munkának első sikere volt, amikor másodszor hívtak meg a Salon des Tu­­ileries-be és ekkor ötezer kép közül két képemet választotta ki Auguste Ferret. Párizs leghíresebb építőművésze, a Theatre des Champs Elysée építője, aki az egyik képet már el is helyezte egy nagy alexandriai palotában, amelyet egy 7 m­irtti milliomod Ighilon nevű egyiptomi számára készített. — A következő etapp az volt, amikor Ne­mes Marcelnek tűntek fel képeim, ame­lyeken még nem is volt számozás, tehát nem tudhatta, hogy magyar festőtől szár­maznak. Végül pedig igen sokat jelentett, amikor Salmon, a neves esztéta és kölő kezdte figyelni dolgaimat. Salmon, Prince matematikussal és Apolimire költővel szel­lemi vezére vol annak idején a modern francia festészeti mozgalomnak és talán élet­em le­gnagyobb eseménye volt, amikor Salmon műtermem festményeit végigmust­rálva, így szólt hozzám: „Az ön festészete igazolja a mi forradalmunkat.** — így történt aztán, hgy Salmon képeim közül kiválogatott tizet, amely szerint« pofézisével és misztikumával legközelebb áll az ő művészetéhez és elhatározta, hogy velem közösen albumot «ad ki ebből a tíz képből. Az albumban jobboldalon lesznek a képek reprodukciói, baloldalon pedig Salmon verses prózája, amely egész új öt­letből kiindulva, egy furcsa műfajt van hivatva életre kelteni, a művészetnek egy olyan formáját,­ amikor ugyanazt a témát költő és festő, mindegyik a maga eszköz zenivel, mondja el . A Salon-beli kiállítás, rágy nézve még jelentősebb sikere, hogy megtörtént velem az a Párizsban rendkívül szokatlan meg­tiszteltetés, hogy egy neves műkereskedő jött fel a műtermembe, felszólítva, hogy rendezzek nála kiállítást. Aki ismeri a párizsi viszonyokat és azt, hogy műkeres­kedőnél tartott kiállításoknak fix áruk van, az tudja csak méltányolni, hogy mit jelent egy Párizsban élő festő számára, egynek az ötvenezer közül, ha műkeres­kedő meglátogatja és felszólítja kiállításra. — Mondanom sem kell talán, hogy most is örök keresésben vagyok, de tény az, hogy végre szeretni tudott képeimet és befeje­zett munkáim nem kedvetlenítenek el, ha­nem további munkára serkentenek. A két­ségbeesések és vívódások hosszú esztendei­hez képest ez az aránylagos harmóniai mindenesetre nagy boldogság az életben. Farkas István még néhány napig marad Budapesten, aztán megy vissza a párizsi atelierbe, előkészíteni az albumot és a ki­állítást. Sándor József és Mosoiu lovagias ügyét a román tábornok meg­bízottai egyoldalúan intézték el BUKAREST, jan. 21. Mosoiu tábornok és Sándor József magyar szenátor közt egy szenátusi ülésen támadt lo­vagias ügyben a tábornok segédei nemrégiben nyílt levelet tettek közzé, amelyben az, affért egyoldalúkig lezárt­nah jelentették ki. Most Sándor József szenátor megbízottjai, Stefa­­neszky és Bárdossy szenátorok megbízójukhoz levelet intéztek, amelyben megállapítják, hogy jóllehet felük részéről szorosan véve nem tör­tént semmiféle sértés, mégis a nemes és genti­lemán férfiú méltányossági, egyenlőségi és kölcsönösségi elve alapján helyt állott. Ha az ellenfél segédei egyoldalúan lezárták a kér­dést, az elintézés nem közös megállapodás alapján történt. A jegyzőkönyvet előbb zár­ták be, semhogy a mindkét fél részéről tett különböző előterjesztésekhez képest tökéletesen és teljesen kialakult eredményhez jutottak volna- A segédek végül kijelentik, hogy meg­bízójuk mindenben eleget tett a lovagiassági kódex szabályainak s ezért az ügyből kifo­lyóan őt jogosan semmiféle hátrány nem ér­heti. HEGEDŰ Hiuimonnmi TftROGmO CUHBGLOm KfilHUOlHKa és ss összes hangszerek leg- j­­obbak, csakis Itt a gyárban kap-­ hatók. MUvésziesen Javlit | Árjegyzéket Ingyen küld túl­ogyoróssy Gyula m­. kir. szab. hangszergyára Budapest, vill., Rfthocai­nt 71, «».

Next