Budapesti Hírlap, 1929. november (49. évfolyam, 249–273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

használják fel Lusthandl „Verwirkschungs-Teorie‘‘-ja alapján, annak a konstatálására, hogy a dualizmus alap­ján nem lehet az állami ügyeket nyugodtan tovább vinni. Nem lehet az állami szükségleteket kielégíteni, nem lehet a hadsereget a rendes létszámra emelni, tehát más al­kotmányjogi formákat kell keresni.­­ Ezért törekedett a belpolitikai konszolidációra, a házszabályreform révén a nyugodt parlamentáris élet biztosítására és csodálatos, hogy Ferenc Ferdinand az igazi ellenfelének nem az ellenzék népszerű vezéreit tar­totta, hanem az ellenállás gócpontját ösztönösen Tisza István személyében sejtette. Miért? Mert tudta róla, hogy lojális ember, aki semmi körülmények között nem idéz fel könnyelműen ellentéteket, tudta róla, hogy el fog menni az engedékenység legvégső határáig, hogy az országról a katasztrófát elhárítsa, hogy az országra könnyű szívvel katasztrófát ne zúdítson, de azt is tudta, hogyha mint Tisza szokta mondani, frivol módon kihív­ják a végzetet és vérig sértették volna a magyar nem­zetet, akkor Tisza István olyan vezér lett volna és itt újból az ő szavait idézem, am­i elment volna a golyóig és az aftasztófáig. A golyó és az akasztófa — Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy itt rámutassak a magyar politikai élet igen szo­morú fejezetére, ami összefügg a golyó és az akasztófa említésével. Miért mondta akkor Tisza István gróf a golyót és az akasztófát? Azért, mert az akkori vezérek­ben nem látott annyi szent elszántságot, hogy ha harcra kerül a sor, hogy akkor kitartanak a végletekig. Az volt az elmélet, hogy ha az ember belemegy egy politi­kai akcióba, akkor végig is kell mennie és nem szabad feleúton megállni. A félúton való megállástól tartott, pedig ha belemegyünk egy nemzeti küzdelembe, le­gyünk elszánva arra, hogy el kell menni a golyóig és az akasztófáig. Ez volt az ő felfogása, valódi értelme a mondásának. És tizenegy évvel ezelőtt el is ment a go­lyóig. S a politikai perfidia ezt a mondását ferdítette é­s úgy, mintha Tisza a saját nemzetét fenyegette volna meg golyóval és akasztófával. Ez a magyarázata an­­titák, hogy Tisza István népszerűsége síron túli népsze­rűség. Tisza István népszerűsége halálon túli népszerű­ség és ez a legnagyobbszerű népszerűség. (Zajos taps.) Mert életében és életének azokban a szakaiban, amikor leghasznosabb volt a magyar nemzetre, akkor népsze­rűtlen volt. Szomorú fejezete ez a magyar politikai életnek, és azt a csekély anyagi, szellemi és fizikai erőt, ami van a nemzetnek, nem költhetjük el egy nagy háborúra. S azt mondta, hogy egy háborúban nincs mit nyernünk, de mindent elveszthetünk, hiszen a történelmi Magyar­­ország határain kívül nem éltek magyarajkúak, tehát ha mi lennénk a győztesek, még akkor sem annektálhat­­nánk semmit sem. Ha pedig a délszláv, vagy román te­rületeket annektálnánk, az megbillentette volna a nem­zetek és a népek erőviszonyait, a monarchia népesedési összetételét, törpe kisebbség lettünk volna számra nézve a nagyobb románsággal, vagy szlávsággal szemben, tarthatatlanná vált volna a dualizmus és a federalizmus következett volna el. Legyőzetés esetén elveszthet min­dent az ország és győzelem esetén is rettegnie kell, mert bele lehet menni egy háborúba akkor, ha honfitársaink felszabadítását remélhetjük, de belemenni egy háborúba, amelytől nincs mit várni, mert a győzelem újabb politi­kai gondokat okoz, ez őrül­t. (Zajos helyeslés és taps.) Hazai Si­mít L­áró r.good imái, akit egy igazsögol le?(énelstáknak a világ legelső ka­tonái közt kell említenie . Ezek voltak a politikai érvei, de voltak katonai érvei is, amelyeket első katonai munkatársa, Hazai Samu báró honvédelmi miniszter juttatott kifejezésre és akit egy igazságos történetírásnak a világháború legelső katonái között kell említenie. — Mert ő szervezte az újabb és újabb magyar ezre­­deket, amikor a régiek megsemmisültek és így tudták a kárpáti csatában az ország területét megvédeni. Hazai állapította meg, hogy a monarchia hadserege technikai­lag nincs felkészülve. A sok exlex hátráltatta a sorozást és az újonckiképzést. De légióként a vezérkar nem vonta le az orosz-japán háború konzekvenciáit sem stratégiai, sem taktikai tekintetben. Nem számoltunk az ismétlő­ágyúval, a gépfegyverrel, a lövészárkokkal és a 70/71-iki háborúból levont taktikai érvekkel indultak a világhábo­rúba. Ez volt a katonai meggyőződése és emlékszem jól, ennek a teremnek a balsarkában jött Tisza hozzám és a szerencsétlen satanovi csata után mondta: „Jól tudtam, hogy lövészárkok, drótsövények, ismétlőágyúk és gép­puskák ellen csak lovas szerrel megyünk, jól tudtam, s itt az eredmény“. Katonai tanácsadójának ez a vélemé­nye és a saját politikai okai voltak azok, amelyek Tiszát a háború teljes erővel való ellenzésére ösztökélték. Miért elevezte Tisza a háborút? — Eddig ismertettem azokat a harcait, amelyek összefüggtek azzal a korral, amelyben élt és most szólni akarnék két nagy tettéről. Arról a két hatalmas akció­ról, amellyel még ma is tovább él a magyar nemzetben. Leginkább Széchenyivel lehet párhuzamba állítom.. A költőről mondják, hogy az igazi költő egyben vátesz is. Arany János abban a csodálatos költeményében, ame­lyet Széchenyi halálakor írt, az államférfi divináció­járól beszél és a lényeget abban ismeri fel. A váteszi erő, a divináció, a misztikus belelátás a jövőbe, a sastekintet volt meg Tiszánál akkor, amikor a világháborút elle­nezte. Ellenezte a világháborút egy államférfi megérzé­sével, de voltak neki politikai és észbeli tisztán racionális okai is. Ellenzi a háborút, ösztönösen sejtve kedvezőtlen kimenetelét. Tudta és mondta, hogy nekünk, magyarok­nak iskolákra és közutakra, klinikákra és vasutakra, vízművekre van szükségünk, mert el vagyunk maradva Miért maradt a helyén Tisza? És ha most kérdik tőlem, hogy mindezek ellenére mégis miért egyezett bele a háborúba, vagy ha nem egye­zett bele, miért maradt a helyén, erre két ténnyel vála­szolok. Az egyik az, hogy bécsi katonai és diplomáciai köreink azt tartották és ezt az akkori bécsi német nagy­követ is megerősítette, hogy abban a pillanatban Német­ország még melletünk áll és hajlandó a monarchia mel­lett kardot fogni, de ha a belső bomlás a monarchiában tovább tart, akkor Németország is arra a meggyőződésre jutott volna, hogy az osztrák-magyar monarchiát meg­tartani nem lehet és sorsának engedte volna át. Tehát Tisza szemében is úgy állott a dolog, hogy ma még módunkban van küzdeni Németország oldalán, de pár év múlva létünkért csak magunk harcolhatunk. De fő érv az volt, hogy látta, hogy Ferenc József el volt szánva a háború megindítására s tudta, hogy visszavonulásával az események folyását fel nem tartóztathatja, a szemé­lyes tekinteteket sohasem ismert és tudta, hogy egyéni­sége alkalmas a nemzetnek a háborús időkben való kép­viselésére. Tisza nem volt az az ember, aki valami odió­ zus felelősség elől lemondása révén menekülni akart volna, ösztönösen érezte, hogy az ő férfias és hatalmas egyénisége leginkább volt alkalmas arra, hogy háború esetén ennek az országnak minden erejét összefogja s ebben az országban a harcias hangulatot fenntartsa. Jobb meggyőződése ellenére, mivel a lemondást gyáva­ságnak tartotta volna, a helyén maradt, mert az ország­nak akkor a legnagyobb szüksége volt rá. De azzal, hogy ellenezte a háborút és azzal, hogy minden számottevő okmánypublikációból nyilvánvaló, akár ellenségeink, akár szövetségeseink adták közre, hogy Tisza ellenezte a háborút, óriási erkölcsi értéket hagyott hátra. A magyar miniszterelnök nem volt háborús úszáta, sőt egyedül ő nem volt az . Wilson doktriner egyéniségéből folyt, hogy a nagyantant a győzelmet nem úgy állította be a Párizs körüli békékben, hogy jaj a legyőzötteknek, hanem a békéknek az igazságszolgáltatás jellegét akarták adni. A győzök a bíró szerepét vették fel és azt mondották, hogy a háborút frivol mollon felidéző, de legyőzött né­pekre jogos büntetést kívánnak mérni. A magyar nem­zet ellen úgy szólt a verdikt, hogy a magyar nemzet ve­zető politikusa veszedelmes háborús uszító volt. És hogy a nemzet követte államférfiját, meg kell tehát büntetni az országot és olyan kicsinnyé és néptelenné kell tenni, hogy a jövőben az emberiségnek kárt ne tehessünk. Ez volt a trianoni beállítás. De azt hiszem, hogy ellenfeleink jobban tették volna, ha a jaj a legyőzötteknek elvét hir­dették volna. Most, hogy az okmányok közzététele után megállapítást nyert, hogy a magyar miniszterelnök nem volt háborús uszító, sőt egyedül ő volt az, aki meggyőző­­désesen ellenezte a háborút, megdől az a ténymegállapí­tás, amelyen a trianoni béke felépült. Ha egy bírói íté­letben valótlan a ténymegállapítás, az abból levont jogi következtetések is revízióra szorulnak. Tehát nem igaz és valótlan a trianoni ítélet indokolásának ténymegálla­pítása, Tisza nem volt háborús uszító s a magyar nemzet csak kötelességérzésből és nem háborús, bestiális szen­vedéllyel ment bele a küzdelmekbe. S így Tisza István ellenzése alapján követelhetjük a világ népeitől a reví­ziót. De talán mert intuíciójával előre látta a háború kedvezőtlen lefolyását, még nagyobb, még nagyszerűbb a csodálatos helytállása a katasztrófában. A márik­ véréből sarjad ki az új Magyarország . A világháború folyamán milliók mentek a ha­lálba, éljenezve a császárt és éljenezve a királyt. S a végén összeomlott a török és az orosz, a német és az oszt­rák császárság, királyság és fejedelemség, összeomlottak császári, királyi, nagyhercegi és hercegi trónok, — ha nem is dicstelenül, de heroizmus nélkül és nem láttuk azt, hogy azok, akiknek a nevével az ajkukon milliók mentek a halálba, meg tudtak volna halni a milliókért. Nem olyan volt az összeomlás, mint amikor egy nagy dóm kupolája összeroppan és mindent maga alá temet, erélytelen őszi levélhullás volt az összeomlás. Erőtlen­ségben és csodálatos fejetlenségben, zűrzavarban. De Tisza István ott is férfi volt, aki nem adott fel semmit és aki szembenézett a végzettel és a halállal és mint egy hős, mint egy mártír esett el. Tisza István mártírhalála teljesen azonos Batthyány Lajos, Perényi Zsigmond és az aradi tizenhárom nagyszerű helytállásával s ebből a mártírvérből sarjadzott fel 1919-ben, amikor a kommu­nizmus összeomlott, az új Magyarország. Ennek a már- L EGY SIRHALOM Irta HODOSSY GIDA Egy sirhalom. — Nekem egész világ! Felette gaz, gyom s néhány vadvirág. Amely a száraz hantot elfödi. Se gondos kéz, se köny nem öntözi. Nem láthatom. — Talán csak képzelem. S kik messze földről hírt hoznak nekem . . Jobb, hogyha él, azoknak sem hiszem. Hogy ez a hely, hol kedvesem pihen. Várjon meddig kell m­ég remélnem azt, Hogy repkénnyel cseréljem fel a gazt S hogy bárha ő van ott a sír ölén, Örömkönnyekkel öntözhessem én? Én kedvesem, az égből néz reám És megbocsájt, mert nem az én hibám, Hogy drága sírját nem gondozhatom. Hisz elrabolta tőlem Trianon. UZSONNA írta Nadányi Zoltán Csöngetek, nem jön. Megint csöngetek, nem jön. Tessék, megim odakószál. Mondtam már neki száz­szor, uzsonnaidőben tartja itt az orrát, de hát beszél­hetek én ebben a házban. Hátha csak a ház körül tünf er­eg? Hátha a kapuban, vagy a kerítésnél udva­rodat magának? Az is lehet, nézzünk utána. Kimegyek a konyhába, első pillantásra látom, hogy mégis elment hazulról. Magával vitte a k­ony­haajtó kulcsát. Nézek jobbra-balra, keresem a fa­tálcát, meg a rajtalevőket, de persze sehol semmi. Pedig elmagyaráztam neki már azt is százszor, hogy nem bánom, menjen el, lógjon meg, csak az uzson­námat készítse oda a tálcára. Hogy csak alá kelljen gyújtanom a gyorsforralónak. Hát ezt az egyszerű dolgot se tudom kivívni. Úgy látszik, ő nem híve ennek a rendszernek. Valamilyen okból nem tartja helyesnek, igazságosnak. De hát miért nem mondja ki nyíltan a véleményét, mint én? Miért titkolja? Miért nem közli velem az ellenvetéseit, aggályait? Ha ő is oly közlékeny volna, mint én, talán béké­sen áthidalhatnánk ezt az ellentétet, egy szűkkörű ankét keretében. De ő nem tárgyal velem, nem akar engem meggyőzni. Egyszerűen elmegy hazulról és a tálcát se készíti oda. Cselédmizéria, gondolom magamban, de azért mégis dühbe jövök. Enyhítő körülmény, hogy a konyha rendes és tiszta. Nem is értem, egy ilyen rendes teremtés hogy viselkedhetik így. Nyilvánvaló, hogy elvi ellen­tétről van szó. Honnan fogom már most összeszedni az uzson­námhoz szükséges fölszerelést és élelmiszereket? Szétnézek, a színes faliképen akad meg a szemem. Ezt ő vette valahol, a maga pénzén. Konyhaidint ábrázol a kép, szakácsnő és kéményseprő van rajta, de oly takarosak, jól ápoltak mind a ketten, hogy az szinte megdöbbentő. A kép alatt versike is van. Kora reg per mill­­szerencse virradt rám, Kéményseprő látogatja a konyhám. Ez a versike gondolkodóba ejt. Ez a versike neki nagyon tetszhetik, meg a hozzátartozó kép is. Én is szeretem a versikéket, meg a képeket is, de nem az ilyet. Például a versikék közt az olyat sze­retem, m­int vaa . .. . .... ... Láttam én már delelő csordát Vizetlen kútnál, szenvedőn, Kiszáradok én bús forrás is. Vagy ee: Nem valók az izzadt mezőkre Ilyen bolond és nagyszerű, Szent égi komédiák. Ilyen versikéket szoktam én olvasgatni a bőr­fotelben, a könyvszekrény előtt, meg éjjel az ágy­ban. Az ilyeneket szeretem én, ő meg az olyanokat. Van itt a konyhában egy másik színes falikép is, az meg szerelmiespárt ábrázol a holdvilágos tavon. Alatta a versike. Csolmakázik a szerelmes ifjú pá­r, Boldogok ők, rájuk tűz a holdsugár. A versike igazat mond, a holdsugár csakugyan rájuk tűz, szinte felspékeli őket. Ez a színes falikép a sparhert felett látható, míg a kéményseprős kép a vízcsap meg a konyhaszekrény közt A sparhert mel­lett ott van a kopott szék, ezen szokott ő krumplit hámozni, vagy pedig ábrándozni. Innen mind a két képet láthatja. Leülök a székre, kissé ingatag. Már nem törődöm az uzsonnával, bánom is én. Talán mert az ő helyén ülök. Átragadt rám az ő uzsonnaellenes felfogása. De különben is nagyobb dologról van most szó. Rájövök, hogy ebben a ház­ban, az én házamban van egy részlet, amelynek semmi összefüggése nincs a többi helyiségel, az egész házzal. Hiába foglalta ezt is a ház egységébe az épí­tész, hiába közös a fal, hiába közös a háztető, ez a helyiség külön ház, külön világ. Odabent Ady-ver­­seket, Baudelaire-verseket olvasnak, itt meg ké­ményseprő látogatja a konyhát, rája tűz a holdsugár. Itt a konyhában s a szűk benyílóban, ami cse­lédszobának számít, egészen más értelmű minden, mint odabent. Én is más vagyok itt. Én itt nagysági

Next