Budapesti Hírlap, 1930. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1930-02-19 / 41. szám

sség IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Agas Tudomány — Könyv — Zene — A technika világa — Iskola — Kritika — Folyóiratszemle — Szellemi élet Levél a szülészekhez Igen tisztelt Művésznők és Művészek! Annak az „ezerszemű Cézárnak“ vagyok egyik szerény képviselője, akinek tetszése előtt boldo­gan hajolnak meg önök, mélyen tisztelt Mű­vésznők és Művészek. Olyan boldogan, hogy bol­dogságuk láttára az ezerszemű Cézár jószívű­ségből is tovább tapsol, hogy tartson tovább a boldogságuk. Ez az ezerszemű Cézár, mélyen tisztelt Mű­vésznők­­és Művészek az utóbbi időben áldozatot hoz, amikor megtekinti az önök játékát. Cézár­nak ugyanis csak a szeme sok, a pénze azonban kevés. Higgyék el, annyira kevés, hogy ezer gyomra érzi meg a Cézárnak, ha csak néhány száz fejjel képviselteti magát a színházban. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a művészetért való lelkesedésen kívül bizonyos szociális érzés is nyilatkozik meg abban a tet­tében, hogy: — szính­ázba jár. A szociális gon­doskodás tárgyául pedig önök szolgálnak, mé­lyen tisztelt Művésznők és Művészek, akiknek az ezerszemű Cézár a direktor útján néha autót, néha csak nagy gázsit, de végeredményben min­denképpen kenyeret juttat. Cézár talán nem kíván sokat, ha azt óhajtja, hogy becsüljék meg őt. A mai nehéz időkben talán jobban, mint máskor. Kezdő színészeknek szokták ajánlani, hogy ne törődjenek a közönséggel. Csak akkor tudják leküzdeni lámpalázukat, ha úgy néznek az el­mosódó emberi fejekre a nézőtéren, mintha viaszfigurák ülnének a székeken. Ném tudom, mennyiben válik be ez a tanács kezdő színészeknél, de úgy gondolom, hogy a m­ár beérkezett művészeknél fölösleges ez az autószuggeszció, mert hiszen önöknek, ugyebár, már nincs lámpalázuk, önök már azok sorába tartoznak, akik lépten-nyomon kijelentik, hogy a siker titka az, ha a közönség és a színész kö­zött magnetikus kapcsolat keletkezik, ha az önök érzése, szenvedélye fluidumként ömlik a közönség szívébe és ez a fluidum a közönség szívének dobbanásától áttüzesedve ömlik ismét vissza a színpadra az önök szívéhez. Ezeknek tudatában az ember igazán nem érti, hogyan engedhetik meg maguknak azt a könnyelműséget, hogy­­ nem játszanak. Nemn játszanak akkor, ha kevesen­ vannak a színház­ban, nem játszanak akkor, ha nem tetszik a sze­rep, nem játszanak akkor, ha új és ellenszenves partnerük van, nem játszanak a huszonötödik előadáson túl, és nem játszanak, végképpen nem játszanak délutáni előadásokon. Miért teszik ezt, tisztelt Művésznők és Mű­vészek? Várjon, nem gondolnak-e arra, hogy délutáni előadáson, vagy ha kevesen is vannak a színházban, a közönség éppen úgy megfizette a belépőjegy árát, mint máskor, hogy a közön­ségnek akkor is joga van a pénzéért teljes mű­vészi produkciót várni, ha nem is premierkor láthatta önöket. Legutóbb egy délutáni előadáson és egy ju­bileumi előadáson láttam önöket játszani, me­lyet tisztelt Művésznők és Művészek és meg­vallom, taps helyett ökölbe szorult a kezem annak a láttára, hogy önök a darab drámai helyzeteiben nevetgéltek, összekacsintgatták, tré­fálkoztak, úgyannyira, hogy a nagyobb botrány elkerülése végett hátat kellett fordítaniuk a publikumnak, csakhogy elrejthessék könnyelmű nevetgélésüket. Az esti előadáson, a jubileumin, nyilván un­ták már a darabot és pesti nyelven szólva: „dobták“ az egészet. Nem is tudom elgondolni, hogy a rendező, vagy az igazgató mit szólna, ha látja önöket. Nyilván nem látta, mert lehetetlennek tartom, hogy ne intézkedett volna, az intézkedés ered­ményét pedig a harmadik felvonásban látni kel­lett volna. Mélyen tisztelt Művésznők és Művészek, önök az utóbbi időben egyre gyakrabban kerülnek szorult helyzetbe. Rém beszélek most a sok szer­­ződés nélküli színészről, csak a színházbukásokat említem meg és utalok arra, mily megható sza­vakkal tudják a közönség jóindulatát kérni akkor, ha a sors akaratából konzorciumba kény­telenek tömörülni. Ilyenkor a sajtó félreveri a ha­rangot az önök érdekében és önök úgy játsza­nak, hogy szinte feloldódnak a szerepükben. Talán elég is ennyi az emlékek felidézéséből ahhoz, hogy belássák: nem szabad a közönséget ilyen, tiszteletlen játékkal megsérteni, önök csak addig színészek, amíg közönség van. Ha pedig a közönséget ma itt, holnap amott sértik meg, a közönség egyszer majd végleg elmarad a néző­térről. S ha önök azután a bezárt színház szín­padán jönnek majd össze ismét társulati gyű­lést tartani, meg vagyok róla győződve, nem fognak már nevetgélni, noha megtehetnék nyu­godtan, hiszen­­ nem sértenének meg senkit. Kiváló tisztelettel Egy színházlátogató Az Örök Sziget A felhőkarcolók mögötti életek, bűnök, fél­­szegségek, gonoszságok és elfogultságok ad­ják csaknem kizárólagos anyagát a mai ame­­rikai regénynek. Míg a do­rmilliiomois az ő hihetetlen szívjóságával, leleményességével és eméletlenségével hódítja meg az anyagot, üzemelti arc elemeket és döbbenti meg pénzbő­ségével a „szegény“ Európát, az ő erkölcsi és lelki életének elképesztően kegyetlen leleple­zését végzi a­z új amerikai irodalom. Nem­régen ezeken a hasábokon ismertettük Sin­­claire Lewis életművét, amely szinte minden sorában, a pamflet határán álló kritikai éles­­nyelvűséggel mutatja, hogy minő béklyók láncolják le a szabad amerikai polgár éle­tét és akaratát és milyen tehetetlenül sodor­tatja magát a trösztkapitalizmus , szerencsése ez események által. — Most „Az Örök Szi­get“ című regénnyel A. Lewizon mutatja be a boldog Amerika lelki, erkölcsi és társa­dalmi képét egy hihetetlen energiájú, vad élettempójú réteg, a zsidóságon keresztül. Nem paradox kijelentés ez. Egy nagyszerű dehietrista erényeket mutató író az amerikai zsidókérdést választotta regény tárgyuk Egy hatalmasan elágazó zsidó családon keresztül világítja meg a szabad fejlődés és érvénye­sülés ígéretföld­jének nevezett Újvilágot, ahol milliárdoik születnek és omlanak össze és ahol a felvilágosult értelmiség“ mohón szívja föl a legdogmatörőbb új megismeréseket, de ugyanakkor a négereket, mint megmételye­­zetteket, rekesztik ki a feh­ér emberiség min­den életszögletéből, — és ahol a zsidóság, mint külön elrétegeződött idegen, szintén végigszenvedi az idegeni fajtára nehezülő el­fogultság és a közöttség minden kínlódását. Az őrök Sziget lakói zsidók,, vállaikon a több ezredéves elkülönültség súlyával, terhével és felelősségével. A zsidók, kik az új világ partjaira érve, a munkához való jog, a kérlel­­hetlen munkakötelezettség és a fojtogató ver­seny teljes tudatában, élni és érvényesülni akarnak. Minden erejükkel bele akarnak illesz­kedni előbb dogmájuk és rítusuk feláldozása nélkül az amerikai munkatempóba, de ezt a gazdasági törekvést ezer gátlásokkal nehezíti az amerikai társadalom felfogása, amely min­den demokrácia, minden polgári liberalizmus, minden business-mindenhatóság ellenére a leg­­hajlíthatlanabb faji elmélet alapján tartja a szemita embert idegennek és szorítja bele nem egy fizikailag elhatárolt ghettóba, de egy en­nél sokkal keményebb struktúrájú előítélet­várba, ahonnan kilépnie nem lehet. Örök Sziget az amerikai zsidó helyzete, érez­zük­­ki a Lem­­zon regén­yéből, amelybe a leg­szigorúbb társadalmi elfogultság lakatjával vannak elzárva ennek a tehetséges fajnak gyermekei. Hiába vetik le a rituálé külső és belső megkötöttségeit, szegik meg az asszimi­láció érdekelten vallásuk törvényeit, hiába köt a regény hőse, Arthur, a kitűnő orvos szerelmi házasságot egy nagyszerű tehetségű keresztény írónővel, sem az amerikai társadalmi törvé­nyek, sem pedig ennek a két kulturális és lelki magasrendűségben egyaránt egymáshoz illő ember között a teljes boldogságra vezető összesimulás Amerikában, a „szabadság és fel­­világosultság (?) földjén, nem sikerül. Szkito megdöbbentő képét mutatja a regény annak az intézményesnél is kegyetlenebb erő­vel megszervezett antiszemitizmusnak, amely­­lyel az amerikai társadalmi organizációk uta­sítják vissza a zsidó térfoglalást, minden te­rületen, a kereskedelmi vállalatok kivételével. Arthur, aki áldozatot nem kímélve, megszerezte mindazt az elméleti és gyakorlati ismeretet, amit a jó orvos, a fejlődés minden vívmányát ismerő, alkalmazni képes gyógyító csak elsajá­títhat, mikor felajánlja magát és Freud egész rendszerét ragyogóan alkalmazó ismereteit a köznek és a magánosoknak, hideg gesztussal utasítják a zsidó karitatív intézményekhez. Magánrendelőjét gondosan­ kerülik a keresz­tény betegek és végül szépen, diszkréten, de visszavonhatlanul eltávozik tőle a keresztény felesége is. Az amerikai környezetben íme így simulnak össze az idegen fajok. Lewizon re­génye, mely Szőllősy Zsigmond kiadásában, Reichard Piroska kitűnő magyar fordításában jelent meg, sok tanulságot rejt számunkra. Talán elnémít sok túlérzékenység diktálta pa­naszt. Talán optimisztikusabb hangulatba rin­gatja a magyar szellemi élet egy túl sokat és túlfulminánsan panaszkodó rétegét, amely a magyar társadalmi élet néhány most már iga­zán csak felelőtlen akciónak bélyegezhető szél­sőséges jelenségét általánosítva magyar köz­felfogásnál­ rogalmaz. Az amerikai elfogultságnak, zsidóizolálás­nak Lewiton kitűnő regényében vázolt rend­szerét a magyar társadalom „a magyar lelki­ség sohasem ismerte, sohasem gyakorolta és nem is fogja alkalmazni soha.“ Halmy Bódog A dollármilliomosok csalogánya Amióta megjelent az első lázadás és az ut­cán, a plakát kövér piros betűkkel jelenti, hogy európai körútja során, hozzánk is ellátogat Galli Curci, a newyorki operaház énekesnője. Budapesten kiütött és ma már negyven fokot mutat a Galli Curci-láz. Mindenütt találkozni lehet a tüneteivel, ahol két vagy több polgár­társ összeverődik: a villamoson, a kávéházban, a klubban, a hivatalban, a gőzfürdőben és bor­bélyüzletben. Galli Curchroll beszél városunk apraja, nagyja, szép asszonyok migrént kap­nak, mert a férfi keményszívűség nem volt hajlandó belemenni abba a jegyvásárba, amelynek ellenében Galli Curci hangjának ma­gasba szökő futamaival hallgató lesz a Városi Színházban s őnagysága az új estélyi ruhában pompázhat a nevezetes eseménynél! Az embe­rek vitákat rendeznek Galli Curci fölött, talál­gatják,­­hogy milyen lehet úgyis mint emberi teremtmény, úgyis, mint egy fényes szoprán­hang kapitalistája, aki egyetlen színpadi fel­lépés címén négyezer dollárt tüntet el a reti­­küljében. Miután ez három esetben fog meg­történni, háromszor négy, azaz tizenkétezer dollár vándorol majd a szellős, magyar zsebek­ből ama énekesnő kezeihez. Megállapítható, hogy Galli Curci körül a heves kíváncsiság atmoszférájában ma pártok tusakodnak egy­mással Budapesten. Vannak, akik előre leváll­­veregetik, nem azért, mert nincs jegyük Galli Curcihoz, hanem mert ők képviselik azt a pesti típust, amelynek semmi sem imponál. Vannak viszont, akik már most elégnek a lelkesedés­ben, a minden külföldinek kijáró balkáni bó­z­dulatban, vannak, akik szinte valami csodasze­­rűséget látnak Galli Curci érkezésében, mintha ettől eloszolna minden bajuk és rózsaillattal telne meg körülöttünk a levegő. Nyugalom és hidegvér! A dolgokat vegyük úgy és abban a sor­rendben, amint adódnak. Előzetesen állást foglalni az iránt, hogy Galli Curci minő nagysága a zenés színpadnak, előzetesen fölé­nyeskedni a körül, hogy mit ér és másokkal való viszonylatban mit érhet: ez legalább is merész és kockázatos művelet. Váteszi tulaj­donság kell hozzá, mert azt jelenti, hogy va­laki bírálatot mond arról, amit közvetlenül még nem ismerhet. Várjuk meg, amíg Galli Curci kilép a színpadra, akkor majd eldől az ő rendkívülisége, eldől az, várjon több mint kétszeresen különb értéket jelent-e például Jeru­szmál, akit ugyan a Metropolitainban es­­ténkint háromezer dollárral szoktak honorálni, de Budapesten csak másfélezerrel. Galli Curci négyezret kap. Ezen alul európai turnéja so­rán sehol sem hajlandó művészetet produ­kálni. Budapesttel sem tesz kivételt, nem res­pektálja, hogy itt egy trianoni ország fővá­rosa fogadja, ragaszkodik az amerikai taksá­hoz. Hát ragaszkodjon. Szuverén joga ez Galli Curcinak, nem lehet arra kényszeríteni, hogy azt tegye, amit az interpretáló művé­szet magyar csodája, Liszt Ferenc tett egy­kor, aki a szegényeknek képes volt ingyen játszani Beethoven-t s annak a töméntelen pénznek nagy részét is, amit hangversenyein beszedtek a gazdagoktól, a jótékonyság és kul­túra jegyében átutalt a közcélokra. Galli Curci ilyesmire nem kapható, amin nem is szabad csodálkozni, miután ő nem Liszt Ferenci s mi­után azok sem szokták ezt a gesztust gyako­rolni, akik Galli Curcinak, hogy úgy mond­juk, a szakmában pályatársai. A háromszor négyezer dollár ügye tehát ezen a ponton rendben van. Ellenben vizsgálható a kérdés arról az oldalról, ami a magyar kul­túrpolitika és gazdaság szempontja. Miről van szó? Arról, hogy a magyar közönség a három Galli Curci-est alkalmából nemcsak azt a tizenkétezer dollárt szurkolja ki, amit Galli Curci visz majd el gondosan bepakkolva, hanem körülbelül még egyszer ekkora össze­get, amit az alkalomszerűen felemelt helyárak mellett a Városi Színház telt nézőtere ered­ményez. Nem kell magyarázni, hogy itt a há­rom est akkora összeget von el a közönségtől, ami a mai időkben egész bizonyosan kihat a többi színház látogatottságára. Nem konga­tunk oktalanul vészharangot és azt valljuk: szerencsére ott nem tartunk, hogy a körülbe­lül háromezer néző között, akiket a Városi Színház nézőtere egy este be tud fogadni, ne akadjon ezer ember, aki az ötven vagy száz pengős jegy árát házi büdzséjének minden zavara nélkül elő tudja teremteni. De a töb­binél valószínű, hogy heteken át nem igen fog jutni valuta­színházra, sőt hangversenyre és könyvre sem, mert elvitte a Galli Curcihoz váltott jegy. Párizsban, ahol félmillió idegen költi pén­zét, Londonban, mert Berlinben is akár tíz Gaili Curci-est sem jelentene többet a színházak anyagi prosperálásában annál a tóba dobott kőnél, amely eltűnő fodrot ver a vízen. De Budapesten 1930-ban, amikor a színházak egy részét a gond fulasztja, amikor jeles ma­gyar zeneművészek játszanak üres koncertte­remben: időszerűnek és helyénvalónak igazán nem nevezhető az ily vendég­járás. Ezen nem változtat, hogy a Városi Színház igazgatója szerint a Galli Curei-helyárak nem magasabbak annál, amit a Jeritza-est­éken szed az Opera­­ház s hogy az amerikai csalogány mégis négy­ezer dollárt kaphat, ez a színház majdnem háromszor ak­­kor­a befogadóképességével függ össze. Még ha elvétve, úgynevezett ünnepnap­­számba menő estéken kapunk egy-egy rendkí­vüli külföldi nagyságot, amine bizonyára Galli Curci is, akkor nem szólhatunk, mert az ily érték termékenyítő­ hatású saját kultú­ránkra. Korántsem azt valljuk, tehát, hogy szellemi vámsorompóval zárjuk el csonka ha­tárainkat, mert ez azzal is járna, hogy saját nagy értékeink sem mehetnének ki a határon. De azt a Rendszert, amelynek a Galli Curci­­vendégjárás csak egyik láncszeme, éppen kul­túránk izmosodása és elmélyítése szempontjá­ból tartjuk helytelennek. Ennek a rendszer­nek ugyanis — lásd éppen az Opera sorsát és kezelését a Városi Színházban — nem a hazai erők, mindenekelőtt való lelkes­ gondozása és nagyra növelése jelenti becsvágyát. Támasza és talpköve: a külföldi sztár. * (Stuart Mária a Nemzeti Színház mű­­során.) Az idei szezonban először szerepel pénteken este a Nemzeti Színházban Schiller tragédiája, s­ Stuart Mária, P. Már­­kus Emíliával a címszerepben. Erzsébet királynő Hettyey Aranka lesz, míg a többi főszerepet Gál Gyula, Lehotay Árpád, Abo­rt­yi Géza, Bodnár Jenő, Nagy Adorján, Óh­ody Ákos, T. Halmi Margit, Szabó Mar­git és Forgács Antal játsszák. * (Kodály-dalokkal szerepel Budapesten a prágai gyermekkórus.) Bakulé prágai gyermekkórusa pénteken tartja bemutat­kozó hangversenyét a Zeneakadémiában. A kórus legutóbbi prágai hangversenyén A,odder­-gyermekdalokat is adott elő ma­gyar nyelven. Ezek a dalok a budapesti hangverseny műsorán is szerepelnek. A péntek esti hangversenyt Szenes Erzsi, a Prágába élő magyar költönő ismertető előadással vezeti be.

Next