Budapesti Hírlap, 1930. május (50. évfolyam, 98-122. szám)
1930-05-07 / 102. szám
Megjelenik minden napIRODALOM ÉS MŰVÉSZET I. melléklet 1930 máj. 7 Színház — Tudomány — Könyv — Zene — Film — Iskola — Kritika — Folyóiratszemle Taktikázás a színházak körül ! Az utóbbi időben szinte napi téma lett már a színházak válsága. Napról-napra új és új kombinációk merülnek fel egyes színházak,,rezsimváltozásáról“. Ez reflektál rá. Az reflektál rá. Elárverezik a színházat. Bérbeadják a színházat. Vétót emeltek az árverés ellen. Visszalépett a jelentkező bérlőcsoport. Új reflektáns tűnt fel a láthatáron. Visszalépett a régi reflektáns. És így tovább — újra élőiről. A közönség meglehetősen közönyösen olvassa már ezeket a híreket, de a sajtó nem nézheti közönyösen azt a játékot, azt az érthetetlen taktikázást, amit egyesek a színházakkal űznek. Elvégre, ha manferini játszik is valamely színpadon, vagy alacsonyrendű trágárságokkal traktálják is egy másik színpadról a közönséget, a színház mégis csak a kultúra bástyája, azzal nem lehet és nem szabad úgy kereskedni, úgy üzérkedni, mint valami külvárosi szatócsbolttal. Legfőbb ideje, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtsen a színházi törvény, hogy szabályozzák, ki lehet színházi vállalkozó, ki lehet színigazgató és mennyibezű rendelkezhet vállalkozó és igaftató a színházzal, mint a nemzeti kultúrvagyon egy részével. így semmiesetre sem maradhat tovább. Így nem taktikázhatnak tovább a kulisszák mögött, mint most a Magyar Színház és a Fővárosi Művészszínház esetében. Ez most már nemcsak a kenyér nélkül maradt színészek dolga: ez a magyar kultúra sérelme is. És ezt a sérelmet minél előbb orvosolni kell. Tessék dönteni a különböző vagyonfelügyelő, hitelező és egyéb uraknak, mindenféle érdekelteknek: kié legyen a színház. A választás nem lehet kétséges: azé, aki a legtöbb garanciát nyújtja — nem a várható anyagi haszonra, de arra, hogy igazgatása alatt a magyar nemzet kultúrálostyája lesz ismét a színház. Tessék dönteni minél előbb. Meg kell szűnni jó taktikázásnak a színházak körül! . (Az Operaház Nyugdíjintézete módosítja alapszabályait.) Az Operaház Nyugdíjintézete Rakovszky Iván elnökletével rendkívüli közgyűlést tartott, amelynek napirendjén az alapszabályok módosítása szerepelt. A rendkívüli közgyűlés egyhangúan elfogadta a benyújtott módosításokat, amelyek a nyugdíjak emelését jelentik. A módosított alapszabályokat most felterjesztik a belügyminiszterhez jóváhagyás céljából. „BECIVA“ Eefeelow Cirkusz Varieté Városliget. Tcleíons Ant. 183—35. Naponta este 8 órakor szenzációs Cirkusz Varieté műsor. Minden csütörtök, szombat, vasár- és ünnepnap d u. 4 órakor családi előadás, esti műsorral. Félhelyárak A kedvezményes utalványok minden esti előadásra érvényesek, a vasár- és ünnepnap is. Effendi és Quintus Egy régi magyar publicista emlékeiből. Tóth Bélával közel másfél évtizedig voltam egyazon szerkesztőség kötelékében és testvéries jóbarátságban. Általában effendinek hívtuk, ami törökül „urat“, helyesebben jobb társadalmi állásban levő művelt embert jelent. Egy fokkal több, mint az aga és egygyel kevesebb, mint a bég. Ez a név volt egy darabig írói álneve is. Még az 1877. évi nagy törökországi szoftajárásból, a konstantinápolyi politikai útról származik, amikor a török kazak fővezérének, Abdul Kerimnek vitték a magyar szofták, vagyis diákok díszkardját. A szófia különben perzsa szó és jelentése szerint annyi, mint „a tudománytól megpörkölődött“. No, Tóth Béla valósággal ilyen megpörkölődött ember volt. Irodalmunkban méltán Brassai Sámuel, nagy polihisztorunk utódja. Csakhogy még őnála is sokkal többoldalú volt és sokkal változatosabb. Azonfelül agresszív, csaknem verekedő magyar. Sokszor hajnalhasadásig is együtt voltunkés a világ dolgait apróra megbeszéltük. Ilyenkor bámultam meg legjobban szédítő tudását és mesés emlékezőtehetségét. Nagyhírű EstiLevelei és lelkiismeretes könyvei erről az utódok előtt is tanúságot tesznek. Tóth Béla fia volt Tóth Kálmán jeles költőnknek és irodalmunkban szintén nyomokat hagyott írónőnknek, Majthényi Flórának, aki az ötvenes-hatvanas éveknek kedvelt költőnője volt, de később családjától elszakadva, Spanyolországba, majd Algírba költözött s ott spanyol és francia nyelven írogatott. Végül vallásos rajongásában a Szent földön, Jeruzsálemben végezte életét. Tóth Béla mind a két szülőjétől örökölte tehát fényes, de némiképpen rapszodikus tehetségét. Megnősülése is kész rapszódia volt. Az 1877. évi szobtajárás idejében a törökbarát fiatalság főhadiszállása a múzeumkörúti, ma is meglevő Fiume-kávéház volt. Ennek egyik csinos fiatal pénztárosnője valami pompás, Lidónak elnevezett likőrrel szolgált az ifjaknak és különösen meghódította vele a jeles Effendit is, aki azzal kezdte, hogy őt magát is Lidónak (Lidi) nevezte el és egy-kettőre feleségül is vette. A bohém házasság szerencsés volt, aminek mint szívesen látott vendégük, többször is személyes tanúja voltam. Gyermekük azonban nem volt. Helyette egy Hincze nevezetű pompás angorai macskát dédelgettek. A macska mindenféle művészettel és okossággal hálálta meg a családias jóindulatot. Az idillnek nevezhető házaséletet szegény Lidó korai halála zavarta meg. Azontúl Effendi már elveszítette a földi tájékozódást. Nemsokára (1907-ben) ő is utána ment. Mivel örökösük nem maradt, a magyar kir. kincstár örökölt néhány láda könyvet. Tóth Béla publicistikai jellemében a függetlenség volt a vezető elem. Mint író mindenekfölött komolyan vette ezt az elvet, hogy a sajtószabadságnak csak úgy van valami értelme és jogosultsága, ha maga az író független, vagyis a törvényen kívül semmitől és senkitől nem függve, a maga véleményét írja meg és azt is korlátozás nélkül. A kiadóknál külön kikötötte ezt az autonómiát, ami természetesen mindenféle összeütközésre vezetett. Ezek közt talán legnagyobb volt az, amikor 1882-ben lapja (antiszemita vizeken vitorlázó lap) Nyíregyházára küldte őt a tiszaeszlári nagy pör tárgyalására. Természetesen a lap irányának megfelelő tudósítást vártak tőle. El is utazott és már másnap kijárta azt a csodát a nyíregyházi vármegyeházán, hogy személyes beszélgetést engedtek meg neki a világraszóló per tizennégyéves koronatanújával, a jeles Scharf Móriccal, természetesen a gondját viselő várnagy, Becsky Bandi jelenlétében. Ennek a beszélgetésnek váratlan eredménye lett. A beszélgetés után Effendi nyomban viszszaindult Budapestre és lapját kétségbeejtette jelentésével. — Nekem ezt később lényegében így adta elő: — Fölutazom Nyíregyházára abban a tudatban, hogy csupa gyilkosokról fogok írni. Első dolgom volt, hogy lelkiismeretesen életrehalálra kiveszekedtem a vármegyénél ■ egy interjút ezzel a haszontalan Mórickával. Félórát beszélgettünk és a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőn. Ilyen hallatlan rossz és hazug színdarabot eljátszani a világ színe előtt Magyarország jóhírnevének rovására! Rettenetes! És hogy még én is segítsek az ország ilyen megalázásában! Hát huszonöt Dáriusnak sincs annyi kincse, hogy én azt megcselekedjem! Persze, ettől kezdve állása megingott és nemsokára meg is vált a laptól. Kára azonban nem lett belőle. !ÁLNEVEK Álnévvel nemcsak a szemfényvesztők és világcsalók szoktak élni, hanem a művészek, kivált a színészek és az írók is. Persze becsületes szándékból, nagyobb lelki szabadságuk érdekében, vagy éppen szerénységből. De ez az utóbbi legnagyobb ritkaság. A renaissance szent korszakában ez szinte kötelező volt minden tehetségre. Ha valamelyik nagy művésznek még nem volt álneve, adtak neki a többiek. Tiziano, Tintoretto, Porcero, Padovanino, Signorelli, Ghirlandato, Fra Angelico, Pinturicchio, Francia,Correggio, Giorgione, Cavaliere Calabrese stb. mind álnév volt. . . Ezek azonban csak amolyan becéző nevek voltak, míg az írók a zsarnokoktól, vagy a pártok dühétől való félelemből használtak ál- nevet, hogy az igazságot lehetőleg baj nélkül megírhassák. A színészek aránylag még a leggyengédebb okból vették föl az álneveket. Mivel mesterségük régebben — de nem is olyan nagyon, régen —, még mindig bizonyos társadalmi anathema alatt állott, — azért használtak álnevet, hogy szüleiket és családjukat ne tegyék ki szégyennek. — A mi nagy magyar színművészeink legtöbbje is így jutott az elmúlt században dicsőséges álnevéhez. A XXIX. századbeli „nagy“ írói nemzedék a bécsi osztrák hatalom miatt használták az álnevet. Világos után még Jókai is Sajó álnéven bujdosott, Radánkovits József pedig éppen álnevét, Vas Gerebent tette híressé műveivel. Ilyen volt Kecskeméthy Aurél is, aki bécsi, császári szolgálata alatt Kákay Aranyos néven írta hazája érdekében csúfolódó remekeit, de rajta is vesztett szegény. Utána azonban ifj. Ábrányi Kornél és Mikszáth Kálmán is használta a II. és III. Kákay Aranyos nevet. A nyolcvanas évek elején még úgy gondoltuk, hogy már a nagy nemzedék iránt való tiszteletből is illik álnevet fölvenni. Mikszáth a nagy gúnyolódó francia Scanon (1610— 1660) nevét vette föl és a mögé iparkodott bújni, de nem sikerült nekd, mivel a jeles Scarronról nálunk senki sem tudott semmit, de azt mindenki tudta, hogy ez aMikszáth Kálmán írói álneve. Ugyanabban az időben vettem föl én is a Quintus álnevet. Cicero öccsét hívták így. Azért vettem föl, mert ez a név a római családban az ötödik szülöttet jelentette (például Quintus Horatius Flaccus) és én is ötödik volt Megkezdődött az Akadémia nagyhete Az új tagjelöltek , Apponyi Albert gróf és Eötvös Lóránt báró örökösei kapják az Unghváry-jutalmat A Magyar Tudományos Akadémia ez évi nagygyűlése, mely négy napon át tart, kedden kezdődött és vasárnap ünnepélyes kezüléssel ér véget. Kedden délután a megnyitás és az osztályok ülésének napja volt. A három osztály különkülön teremben tartotta üléseit és döntött azok fölött a javaslatok fölött, melyeket szerdán a nagygyűlés elé terjesztenek. Mindhárom osztály szavazott a tiszteleti, rendes, levelező és külső tagokra. Ennek eredményéül az osztályok a következő javaslatokat terjesztik csütörtökön a tagválasztó ülés elé: Az I. osztály nyelv- és széptudományi osztályában tiszteleti tagnak ajánljuk: Csengery János rendes tagot és Zala György szobrászművészt; a széptudományi alosztályban levelező tagnak: Eckhardt Sándor egyetemi tanár, filológust, György Lajos irodalomtörténetírót, a volt kolozsvári magyar tanárképző intézet tanárát, Pais Dezső filológus tanárt. Külső tagnak: Merker Pál boroszlói egyetemi tanárt. A II. osztályon a bölcsészeti, társadalmi és történettudományi osztálynak a bölcseleti és társadalmi alosztályába rendes tagnak: Angyal Pál és Polner Ödön egyetemi tanárokat; levelező tagnak: Kuncz Ödön egyetemi tanárt. A történettudományi alosztályba levelező tagoknak Divéky Adorján főgimnáziumi igazgatót és Mályusz Elemér egyetemi magántanár, országos levéltárnokot. Az üresedésben levő II/B. alosztályban két levelezőtagsági helyre négy tagot ajánlottak és ezek közül a két elsősorban kisorsolt ajánlott megkapta a szükséges többséget, az osztály tehát a másik két ajánlottra nem is szavazhatott. Külső tagokul Komemann Ernő boroszlói egyetemi tanárt, Moroe Pált, a newyorki egyetem professzorát és Papée Frigyes lengyel történetírót ajánlják. A III. matematikai és természettudományi osztály matematikai és fizikai alosztályába rendes tagnak: Fejér Lipót levelező tag, egyetemi tanárt, levelező tagnak: Pacsu Jenő és Zechmeister László egyetemi magántanárokat, a természetrajzi alosztályba levelező tagnak: Szilády Zoltán tanárt, külső tagoknak: Pointer Pált, Sommerfeld Arnold müncheni egyetemi tanárt, Sudhoff Károly lipcsei egyetemi nyilvános tanárt és Wagner- Jauregg Gyulát, bécsi egyetemi ny. r. tanárt ajánlják. A tagajánlások ügyében a csütörtöki tagválasztó ülés dönt. Az Akadémia egyébként szerdán délután 5 órakor folytatja nagygyűlését, amelyen bemutatják az ünnepélyes közülés programmját és odaítélik az Unghváryi jutalmat. Erre a tízezerpengős jutalomra, amelyet az idén ítélnek oda először annak a magyar honosnak, aki az utóbbi évtizedben a napi politika körébe eső működés kizárásával a magyarság ügyének a nemzet jövője szempontjából a legnagyobb szolgálatot tette“, az osztályok — mint értesülünk — egyhangúan Apponyi Albert grófot és Eötvös Lóránt bárót, illetve ez utóbbi örököseit jelölik, akként, hogy ■a tízezer pengőt két egyenlő részre osztják. A végleges döntés természetesen a szerdai nagygyűlésen történik. Ugyancsak ezen a nagygyűlésen tesznek jelentést az osztályok a különböző pályázatok eldöntéséről, új pályázati kérdésekről és a választásokról. Az ünnepélyes kerülés vasárnap délelőtt féltizenegy órakor kezdődik. * (Szerzői est) Gerelyi Pásztor Zoltán sikerült szerzői estet rendezett a Zeneakadémián. Nyáry Albertbáró és Forgó István lendületes bevezető szavai után K. Eitner Irén, Maleczky Oszkár, Hannover György és Szedő Miklós adták elő a friss, eredeti, változatos darabokat, koncertszámokat a közönség tapsai mellett. Pásztorné Gyöngyössy Emma irredenta dalával aratott sikert. Pólya Antal dr. ötletesen konferált. A zenekíséretet P. Maleczky Bianka, Kemény Péter és Sovánka Nándor látták el . (Szenes Béla síremlékének felavatása.) Szenes Bélának, a korán elhunyt vígjátékírónak, síremléket állíttatott özvegye és május 11-én, vasárnap délelőtt féltizenegy órakor lesz az emlékkő felavatása a rákoskeresztúri temetőben. A Magyar Színpadi Szerzők Egyesületét Földes Imre vezetésével küldöttség képviseli a gyászünnepen. Heti hangversenynaptár Vasárnap, május 11. Riedl Margit táncmatinéja, délelőtt 11. Belvárosi Színház. Lehár magyarsága A „Neue Freie Presse“ helyre igazít. A „Neue Freie Presse“ hasábjain Lehár Ferenc hatvanadik születésenapja alkalmából cikket írt nemrég Salten Félix és cikkében a világhírű magyar zeneszerzőt „háromnegyed részben“ bécsinek, zenéjét bécsi kultúrával átitatott szláv muzsikának, szülővárosát, Komáromot pedig „cseh“ városnak könyvelte el. A Budapesti Hírlap erélyes hangon mutatott rá a bécsi író tévedésére és tiltakozott az ellen, hogy a trianoni országcsonkítás után még szellemi értékeinket is el akarják vitatni tőlünk. A „Neue Freie Presse“ most helyreigazítja, tévedését. „Lehár Ferenc zenéjének magyarsága“ címmel „egy magyar olvasója“ tollából a következő rektifikáló sorokat közli: ,Jehár szülővárosa, Komárom színmagyar, város, ha a trainoui béke óta Cseh-Szlovákiához tartozik is. A magyar népzene és népi melódia befolyása ismételten és elemi erővel, csillogóan érvényesül Lehár műveiben. A zeneszerző mindig is magyarnak vallotta magát s a művészet nagyságainak ama büszke és nagyszámú csoportjához tartozik, amelylyel a magyar géniusz gazdagította az emberiséget. Az itt-ott felcsillanó szláv kolorit a jubiláns Lehár muzsikájában arra vezethető vissza, hogy a zeneszerző apja szláv városokban is állomásozott és hogy Lehár a budapesti konzervatórium elvégzése után Prágában fejezte be zenei tanulmányait.“ így hangzik a „Neue Freie Presse“ helyreigazító közleménye — „egy magyar olvasója“ tollából. A helyreigazításnak, a tévedés beismerésének ez a formája ugyan kissé szokatlan, de a fő az, hogy a rektifikáció Salten Félix cikkének minden téves pontjára kiterjed és valamennyi téves adatát helyesbíti, amelyre a Budapesti Hírlap rámutatott. Nem is történhetett másképp. Lehár Ferenc magyarságát nem lehet elvitatni, mert Lehár Ferenc maga sem engedi ezt és mert legszebb, legnemesebb melódiái tesznek hitvallást törhetetlen magyar érzéséről naprólnapra az egész világ előtt. * (Mfivészest.) A Pestszentlőrinci Állami Lakótelepi Közművelődési Egyesület kitűnően sikerült műkedvelő operett előadást rendezett a Kultúrházban. Színre került a „Sztambul rózsája", Dorasil Emil kitűnő rendezésében. A főszereplők Boába Baba, Soós Ica, Dórásii Emil, Csemcsek Csaba, Bartha Lajos és Kozák Lajos voltak. Művészi előadásuk a többi szereplővel együtt nagy sikert aratott. 31-ig mutatja be a Hotal Orfeum jelenlegi vezetisége kolosszális búcsúműsorát, mert felöleli a nemzetközi világattrakelók élein s a táncoló elefántokkal.