Budapesti Hírlap, 1930. május (50. évfolyam, 98-122. szám)

1930-05-07 / 102. szám

Megjelenik minden napIRODALOM ÉS MŰVÉSZET I. melléklet 1930 máj. 7 Színház — Tudomány — Könyv — Zene — Film — Iskola — Kritika — Folyóiratszemle Taktikázás a színházak körül ! Az utóbbi időben szinte napi téma lett már a színházak válsága. Napról-napra új és új kombinációk merülnek fel egyes színházak­­,,rezsimváltozásáról“. Ez reflektál rá. Az ref­lektál rá. Elárverezik a színházat. Bérbe­adják a színházat. Vétót emeltek az árverés ellen. Visszalépett a jelentkező bérlőcsoport. Új reflektáns tűnt fel a láthatáron. Vissza­lépett a régi reflektáns. És így tovább — újra élőiről. A közönség meglehetősen közönyösen ol­vassa már ezeket a híreket, de a sajtó nem nézheti közönyösen azt a játékot, azt az ért­hetetlen taktikázást, amit egyesek a szín­házakkal űznek. Elvégre, ha ma­nferini ját­szik is valamely színpadon, vagy alacsony­­rendű trágárságokkal traktálják is egy másik színpadról a közönséget, a színház mégis csak a kultúra bástyája, azzal nem lehet és nem szabad úgy kereskedni, úgy üzérkedni, mint valami külvárosi szatócsbolttal. Legfőbb ideje, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtsen a színházi törvény, hogy szabályozzák, ki lehet színházi vállalkozó, ki lehet színigazgató és mennyib­ezű rendelkezhet vállalkozó és igaftató a színházzal­, min­t a nemzeti kultúrvagyon egy részével. így semmiesetre sem maradhat tovább. Így nem taktikázhatnak tovább a kulisszák mögött, mint most a Magyar Színház és a Fővárosi Művészszínház esetében. E­z most már nemcsak a kenyér nélkül ma­radt színészek dolga: ez a magyar kultúra sérelme is. És ezt a sérelmet minél előbb or­vosolni kell. Tessék dönteni a különböző va­gyonfelügyelő, hitelező és egyéb uraknak, mindenféle érdekelteknek: kié legyen a szín­ház. A választás nem lehet kétséges: azé, aki a legtöbb garanciát nyújtja — nem a vár­ható anyagi haszonra, de arra, hogy igazga­tása alatt a magyar nemzet kultúrál­­ostyája lesz ismét a színház. Tessék dönteni minél előbb. Meg kell szűnni jó taktikázásnak a színházak körül! . (Az Operaház Nyugdíjintézete módo­sítja alapszabályait.) Az Operaház Nyug­díjintézete Rakovszky Iván elnökletével rendkívüli közgyűlést tartott, amelynek napirendjén az a­lapszabályok módosítása szerepelt. A rendkívüli közgyűlés egyhan­gúan elfogadta a benyújtott módosításo­kat, amelyek a nyugdíjak emelését jelen­tik. A módosított alapszabályokat most felterjesztik a belügyminiszterhez jóváha­gyás céljából. „BECIVA“ Eefeelow Cirkusz Varieté Városliget. Tcleíons Ant. 183—35. Naponta este 8 órakor szenzációs Cirkusz Variet­é műsor. Minden csütörtök, szombat, vasár- és ünnepnap d u. 4 órakor családi előadás, esti műsorral. Félhely­­árak A kedvezményes utalványok minden esti elő­adásra érvényesek, a vasár- és ünnepnap is. Effendi és Quintus Egy régi magyar publicista emlékeiből. Tóth Bélával közel másfél évtizedig vol­tam egyazon szerkesztőség kötelékében és testvéries jóbarátságban. Általában effendi­­­nek hívtuk, ami törökül „urat“, helyesebben jobb társadalmi állásban levő művelt embert jelent. Egy fokkal több, mint az aga és egy­­gyel kevesebb, mint a bég. Ez a név volt egy darabig írói álneve is. Még az 1877. évi nagy törökországi szoftajárásból, a konstantiná­polyi politikai útról származik, amikor a török kazak fővezérének, Abdul Kerimnek vitték a magyar szofták, vagyis diákok dísz­­kardját. A szófia különben perzsa szó és jelentése szerint annyi, mint „a tudománytól meg­­pörkölődött“. No, Tóth Béla valósággal ilyen megpörkölődött ember volt. Irodalmunkban méltán Brassai Sámuel, nagy polihisztorunk utódja. Csakhogy még őnála is sokkal több­oldalú volt és sokkal változatosabb. Azonfelül agresszív, csaknem verekedő magyar. Sokszor hajnalhasadásig is együtt voltunk­­és a világ dolgait apróra megbeszéltük. Ilyen­kor bámultam meg legjobban szédítő tudását és mesés emlékezőtehetségét. Nagyhírű Esti­­Levelei és lelkiismeretes könyvei erről az utódok előtt is tanúságot tesznek. Tóth Béla fia volt Tóth Kálmán jeles köl­tőnknek és irodalmunkban szintén nyomokat hagyott írónőnknek, Majthényi Flórának, aki az ötvenes-hatvanas éveknek kedvelt költő­nője volt, de később családjától elszakadva, Spanyolországba, majd Algírba költözött s ott spanyol és francia nyelven írogatott. Végül vallásos rajongásában a Szent földön, Jeruzsálemben végezte életét. Tóth Béla mind a két szülőjétől örökölte tehát fényes, de né­miképpen rapszodikus tehetségét. Megnősülése is kész rapszódia volt. Az 1877. évi szobtajárás idejében a törökbarát fiatalság főhadiszállása a múzeumkörúti, ma is meglevő Fiume-kávéház volt. Ennek egyik csinos fiatal pénztárosnője valami pompás, Lidó­nak elnevezett likőrrel szolgált az ifjak­nak és különösen meghódította vele a jeles Effendit is, aki azzal kezdte, hogy őt magát is Lidónak (Lidi) nevezte el és egy-kettőre feleségül is vette. A bohém­ házasság szeren­csés volt, aminek mint szívesen látott vendé­gük, többször is személyes tanúja voltam. Gyermekük azonban nem volt. Helyette egy Hincze nevezetű pompás angorai macskát dédelgettek. A macska mindenféle művészet­tel és okossággal hálálta meg a családias jóindulatot. Az idill­nek nevezhető házaséletet szegény Lidó korai halála zavarta meg. Azontúl Effendi már elveszítette a földi tájékozódást. Nemsokára (1907-ben) ő is utána ment. Mi­vel örökösük nem maradt, a magyar kir. kincstár örökölt néhány láda könyvet. Tóth Béla publicistikai jellemében a füg­getlenség volt a vezető elem. Mint író minde­­nekfölött komolyan vette ezt az elvet, hogy a sajtószabadságnak csak úgy van valami ér­telme és jogosultsága, ha maga az író függet­len, vagyis a törvényen kívül semmitől és sen­kitől nem függve, a maga véleményét írja meg és azt is korlátozás nélkül. A kiadóknál külön kikötötte ezt az autonómiát, ami termé­szetesen mindenféle összeütközésre vezetett. Ezek közt talán legnagyobb volt az, amikor 1882-ben lapja (antiszemita vizeken vitorlázó lap) Nyíregyházára küldte őt a t­iszaeszlári nagy pör tárgyalására. Természetesen a lap irányának­ megfelelő tudósítást vártak tőle. El is utazott és már másnap kijárta azt a csodát a nyíregyházi vármegyeházán, hogy személyes beszélgetést engedtek meg neki a vi­lágraszóló per tizennégyéves korona­tanújá­val, a jeles Scharf Móriccal, természetesen a gondját viselő várnagy, Becsky Bandi jelen­létében. Ennek a beszélgetésnek váratlan eredménye lett. A beszélgetés után Effendi nyomban visz­­szaindult Budapestre és lapját kétségbeejtette jelentésével. — Nekem ezt később lényegében így adta elő: — Fölutazom Nyíregyházára abban a tu­datban, hogy csupa gyilkosokról fogok írni. Első dolgom volt, hogy lelkiismeretesen életre­­halálra kiveszekedtem a vármegyénél ■ egy in­terjút ezzel a haszontalan Mórickával. Félórát beszélgettünk és a fejemet fogva szaladtam le a lépcsőn. Ilyen hallatlan rossz és hazug szín­darabot eljátszani a világ színe előtt Magyar­­ország jóhírnevének rovására! Rettenetes! És hogy még én is segítsek az ország ilyen megalázásában! Hát huszonöt Dáriusnak sincs annyi kincse, hogy én azt megcselekedjem! Persze, ettől kezdve állása megingott és nemsokára meg is vált a laptól. Kára azonban nem lett belőle. !­ÁLNEVEK Álnévvel nemcsak a szemfényvesztők és világcsalók szoktak élni, hanem a művészek, kivált a színészek és az írók is. Persze becsü­letes szándékból, nagyobb lelki szabadságuk érdekében, vagy éppen szerénységből. De ez az utóbbi legnagyobb ritkaság. A­ renaissance szent korszakában ez szinte kötelező volt minden tehetségre. Ha valame­lyik nagy művésznek még nem volt álneve, adtak neki a többiek. Tiziano, Tintoretto, Porcero, Padovanino, Signorelli, Ghirlandato, Fra Angelico­, Pinturicchio, Franc­ia,­­Correg­gio, Giorgione, Cavaliere Calabrese stb. mind álnév volt. . .­­ Ezek azonban csak amolyan becéző nevek voltak, míg az írók a zsarnokoktól, vagy a pártok dühétől való félelemből használta­k ál-­ nevet, hogy az igazságot lehetőleg baj nélkül megírhassák. A színészek aránylag még a leggyengédebb okból vették föl az álneveket. Mivel mester­ségük régebben — de nem­ is olyan nagyon, régen —, még mindig bizonyos társadalmi anathema alatt állott, — azért használta­k álnevet, hogy szüleiket és családjukat ne te­gyék ki szégyennek. — A mi nagy magyar színművészeink legtöbbje is így jutott az el­múlt században dicsőséges álnevéhez. A XXIX. századbeli „nagy“ írói nemzedék a bécsi osztrák hatalom miatt használták az álnevet. Világos után még Jókai is Sajó ál­néven bujdosott, Radánkovits József pedig éppen álnevét, Vas Gerebent tette híressé műveivel. Ilyen volt Kecskeméthy Aurél is, aki bécsi, császári szolgálata alatt Kákay Aranyos néven írta hazája érdekében csúfo­lódó remekeit, de rajta is vesztett szegény. Utána azonban ifj. Ábrányi Kornél és Mik­száth Kálmán is használta a II. és III. Ká­kay Aranyos nevet. A nyolcvanas évek elején még úgy gon­doltuk, hogy már a nagy nemzedék iránt való tiszteletből is illik álnevet fölvenni. Mikszáth a nagy gúnyolódó francia Scan­on (1610— 1660) nevét vette föl és a mögé iparkodott bújni, de nem sikerült nekd, mivel a jeles Scarronról nálunk senki sem tudott semmit, de azt mindenki tudta, hogy ez a­­Mikszáth Kálmán írói álneve. Ugyanabban az időben vettem föl én is a Quintus álnevet. Cicero öccsét hívták így. Azért vettem föl, mert ez a név a római csa­ládban az ötödik szülöttet jelentette (például Quintus Horatius Flaccus) és én is ötödik volt Megkezdődött az Akadémia nagyhete Az új tagjelöltek , Apponyi Albert gróf és Eötvös Lóránt báró örökösei kapják az Unghváry-jutalmat A Magyar Tudományos Akadémia ez évi nagygyűlése, mely négy napon át tart, kedden kezdődött és vasárnap ünnepélyes kezüléssel ér véget. Kedden délután a megnyitás és az osztályok ülésének napja volt. A három osztály külön­­külön teremben tartotta üléseit és döntött azok fölött a javaslatok fölött, melyeket szer­dán a nagygyűlés elé terjesztenek. Mindhárom osztály szavazott a tiszteleti, rendes, levelező és külső tagokra. Ennek eredményéül az osztályok a következő javas­latokat terjesztik csütörtökön a tagválasztó ülés elé: Az I. osztály nyelv- és széptudományi osz­tályában tiszteleti tagnak ajánljuk: Csengery János rendes tagot és Zala György szobrász­­művészt; a széptudományi alosztályban leve­lező tagnak: Eckhardt Sándor egyetemi tanár, filológust, György Lajos irodalomtörténetírót, a volt kolozsvári magyar tanárképző intézet tanárát, Pa­is Dezső filológus tanárt. Külső tagnak: Merker Pál boroszlói egyetemi tanárt. A II. osztályon a bölcsészeti, társadalmi és történettudományi osztálynak a bölcseleti és társadalmi alosztályába rendes tagnak: An­gyal Pál és Polner Ödön egyetemi tanárokat; levelező tagnak: Kuncz Ödön egyetemi tanárt. A történettudományi alosztályba levelező ta­goknak Divéky Adorján főgimnáziumi igaz­gatót és Mályusz Elemér egyetemi magánta­nár, országos levéltárnokot. Az üresedésben levő II/B. alosztályban két levelezőtagsági helyre négy tagot ajánlottak és ezek közül a két elsősorban kisorsolt ajánlott megkapta a szükséges többséget, az osztály tehát a másik két ajánlottra nem is szavazhatott. Külső ta­gokul Komemann Ernő boroszlói egyetemi tanárt, Moroe Pált, a newyorki egyetem pro­fesszorát és Papée Frigyes lengyel történet­írót ajánlják. A III. matematikai és természet­­tudományi osztály matematikai és fizikai al­osztályába rendes tagnak: Fejér Lipót leve­lező tag, egyetemi tanárt, levelező tagnak: Pacsu Jenő és Zechmeister László egyetemi magántanárokat, a természetrajzi alosztályba levelező tagnak: Szilády Zoltán tanárt, külső tagoknak: Pointer­ Pált­, Sommerfeld Arnold müncheni egyetemi tanárt, Sudhoff Károly lipcsei egyetemi nyilvános tanárt és Wagner- Jauregg Gyulát, bécsi egyetemi ny. r. tanárt ajánlják. A tagajánlások ügyében a csütörtöki tag­választó ülés dönt. Az Akadémia egyébként szerdán délután 5 órakor folytatja nagygyű­lését, amelyen bemutatják az ünnepélyes köz­ülés programmját és odaítélik az Ungh­váry­­i jutalmat. Erre a tízezerpengős jutalomra, amelyet az idén ítélnek oda először annak a magyar ho­nosnak, aki az utóbbi évtizedben a napi poli­tika körébe eső működés kizárásával a ma­gyarság ügyének a nemzet jövője szempontjá­ból a legnagyobb szolgálatot tette“, az osztá­lyok — mint értesülünk — egyhangúan Ap­ponyi Albert grófot és Eötvös Lóránt bárót, illetve ez utóbbi örököseit jelölik, akként, hogy ■a tízezer pengőt két egyenlő részre osztják. A végleges döntés természetesen a szerdai nagygyűlésen történik. Ugyancsak ezen a nagygyűlésen tesznek jelentést az osztályok a különböző pályázatok eldöntéséről, új pályá­zati kérdésekről és a választásokról. Az ünnepélyes kerülés vasárnap délelőtt fél­tizenegy órakor kezdődik. * (Szerzői est) Gerelyi Pásztor Zoltán sikerült szerzői estet rendezett a Zeneaka­démián. Nyáry Albert­­báró és Forgó Ist­ván lendületes bevezető szavai után K. Eitner Irén, Maleczky Oszkár, Hannover György és Szedő Miklós adták elő a friss, eredeti, változatos darabokat, koncertszá­­mokat a közönség tapsai mellett. Pásztorné Gyöngyössy Emma irredenta dalával ara­tott sikert. Pólya Antal dr. ötletesen kon­ferált. A zenekíséretet P. Maleczky Bianka, Kemény Péter és Sovánka Nán­dor látták el . (Szenes Béla síremlékének felavatása.) Szenes Bélának, a korán elhunyt vígjá­tékírónak, síremléket állíttatott özvegye és május 11-é­n, vasárnap délelőtt féltizenegy órakor lesz az emlékkő felavatása a rákos­keresztúri temetőben. A Magyar Színpadi Szerzők Egyesületét Földes Imre vezetésé­vel küldöttség képviseli a gyász­ünnepen. Heti hangverseny­naptár Vasárnap, május 11. Riedl Margit táncmati­­néja, délelőtt 11. Belvárosi Színház. Lehár magyarsága A „Neue Freie Presse“ helyre­ igazít. A „Neue Freie Presse“ hasábjain Lehár Ferenc hatvanadik születésenapja alkalmából cikket írt nemrég Salten Félix és cikkében a világhírű magyar zeneszerzőt „háromne­gyed részben“ bécsinek, zenéjét bécsi kultú­rával átitatott szláv muzsikának, szülőváro­sát, Komáromot pedig „cseh“ városnak könyvelte el. A Budapesti Hírlap erélyes hangon muta­tott rá a bécsi író tévedésére és tiltakozott az ellen, hogy a trianoni országcsonkítás után még szellemi értékeinket is el akarják vitatni tőlünk. A „Neue Freie Presse“ most helyreigazítja, tévedését. „Lehár Ferenc ze­néjének magyarsága“ címmel „egy magyar olvasója“ tollából a következő r­ektifikáló sorokat közli: ,J­ehár szülővárosa, Komárom színmagyar, város, ha a trainoui béke óta Cseh-Szlovákiá­­hoz tartozik is. A magyar népzene és népi melódia befolyása ismételten és elemi erő­vel, csillogóan érvényesül Lehár műveiben. A zeneszerző mindig is magyarnak vallotta magát s a művészet nagyságainak ama büszke és nagyszámú csoportjához tartozik, amely­­lyel a magyar géniusz gazdagította az embe­riséget. Az itt-ott felcsillanó szláv kolorit a jubiláns Lehár muzsikájában arra vezethető vissza, hogy a zeneszerző apja szláv váro­sokban is állomásozott és hogy Lehár a bu­dapesti konzervatórium elvégzése után Prá­gában fejezte be zenei tanulmányait.“ így hangzik a „Neue Freie Presse“ helyre­igazító közleménye — „egy magyar olva­sója“ tollából. A helyreigazításnak, a téve­dés beismerésének ez a formája ugyan kissé szokatlan, de a fő az, hogy a rektifikáció Salten Félix cikkének minden téves pontjára kiterjed és valamennyi téves adatát helyes­bíti, amelyre a Budapesti Hírlap rámuta­tott. Nem is történhetett másképp. Lehár Ferenc magyarságát nem lehet elvitatni, mert Lehár Ferenc maga sem engedi ezt és mert legszebb, legnemesebb melódiái tesznek hit­vallást törhetetlen magyar érzéséről napról­­napra az egész világ előtt. * (Mfivészest.) A Pestszentlőrinci Állami Lakótelepi Közművelődési Egyesület kitűnően sikerült műkedvelő operett előadást rendezett a Kultúrházban. Színre került a „Sztambul ró­zsája", Dorasil Emil kitűnő rendezésében. A főszereplők Boába Baba, Soós Ica, Dórásii Emil, Csemcsek Csaba, Bart­ha Lajos és Kozák Lajos voltak. Művészi előadásuk a többi szerep­lővel együtt­ nagy sikert aratott. 31-ig mutatja be a Hotal Orfeum jelen­legi vezetisége kolosszális búcsú­­­műsorát, mert felöleli a nem­zetközi világattrakelók élein s a táncoló elefántokkal.

Next