Budapesti Hírlap, 1932. január (52. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-17 / 13. szám

í® VT.­ Végül­ még egyet. " Világ­­s, hogy a Nemzeti Színház deficit­jét nem szabad eltüntetni magának a Nem­zeti Szính­áznak eltüntetésével, már­pedig ezzel egyértelmű, lenne a szubvenció meg­vonása, ami egy olyan intézkedés, amely a magánszính­ázak üzleti rendszerére kénysze­rítené az o­rszág első drámai műintézetét. Deficit van és pedig nagy deficit. Nos, a Budapesti Hírlap hasábjain mindig is tár­­gyias bírálat­ kísérte a Nemzeti Színház munkáját, elismerttük az érdemeket és konstatáltuk a hibákat. Megállapítottuk, csökken a Nem­zeti Színház látogatottsága, noha Hevesi Sáándor, véleményünk szerint, máris túlságos engedményeket tett a közön­ség könnyebb ízlésének, sőt a klasszikusok és a tiszta irodalom szí­­vására az üzleti szempon­tok bizonyos hegem­­óniájáig jutott. Viszont tovább kellene sikl­ania, ha a szubvenciónak csökkentése, avagy megvonása még ride­gebb üzletpolitiká­­ra kényszerítené. Más­részről azonban han feledjük, voltak olyan jó esztendők is, a­­­­ikor a Nemzeti Színház jelenlegi vezetőségi­g szívesen és könnyen ment bele, hogy ro­vására inkább testvér­­intézetét, az Opera­házat részeltessék anyagi előnyben. Mindenesetre végzetesen béní­taná a vezetőség minden komoly törekvését, ha a takarékosság félreértett szempontjai kerekednének a m­űvészi érdekek fölé. Mert hogy is mondta azt a bizonyos vándor?! — Nem szabad Mammon kedvéért kiol­tani a szellem szövétnekét.­ ­ Gergely István. Csikágó poklában Caruso és Colosimo, az alkohol­­csempész szerelme . — Tudja ki az az úr odaát? — kérdezte Colo­simo suttogó hangon a törzsven­dégeitől. — Az az elegáns barna úriember, aki éppen egy pohár chianti­t tölt magának? Ez kérem Caruso, a hí­res énekes, aki most az operaházban vendégsze­repel. Signor Colosimo divatos nagyvilági vendéglő­jének, amely egyike Csikágó legdivatosabb "lokál­jainak", nagy szenzációja van. A vendégeik gyö­nyörködhetnek a tenoristák királyában, aki par­­mezánnal jól meghintett paradicsommártásban úszó spaghettit eszik és ráadásul megöntözi jó­féle hazai borral. Szenzációban különben soha sincs hiány ebben a vendéglőben, már maga a tulajdonos felér egy nagy szenzációval. Signor Colosimo egyike Csikogó leghirhedtebb banda­­vezéreinek és alkoholcsempészeinek. A múltja na­gyon érdekes. Tizenhatéves korában vándorolt ki Olaszországból Amerikába, először mint kifutó­gyerek kereste kenyerét, aztán hamar belesodró­dott a gonosztevők társadalmába. Vízhordással és tányérmosással nem lehet előrejutni az életben. Colosimo felfedezte, hogy a leánykereskedelem sokkal jövedelmezőbb foglalkozás. Tíz év alatt szegény kivándorlóból gazdag ember lesz, akinek öt bárjában színház után az egész csikágói nagy­világ találkozót adott, nem utolsósorban a csinos pincérnők kedvéért. Colosimo ilyenformán beérkezett és társadalmi állására is súlyt vetett. Annak rendje és módja szerint megházasodik. Felesége szép és impozáns megjelenésű román hölgy, akinek csak egy ké­nyes titka van: az, hogy az öt világrész leghir­­hedtebb leány kereskedőnőj­e. Akárhány szép lány Hamburgban, Varsóban, vagy Parisban egy na­pon eltűnt a szülői házból és a román nő kar­maiba került. Colosimo feleségének a világ min­den nagyvárosában voltak ügynöke. A házaspárnak már öt jólmenő bárja van Csi­­scágóban. Ráadásul luxusvendéglőt is nyitnak, főképp azért, mert az alkoholtilalom miatt ápol­­tolok kell előkelő összeköttetéseiket így aztán nem csoda, hogy az ő vendéglőjében és bárjaiban mindenki szeme láttára, a legcsekélyebb titkolód­zás nélkül alkoholt szolgálnak ki. Ez természete­sen pénzbe kerül, súlyos dollárokba, amelyeket tudvalévően a csikágói rendőrség és egyéb ható­. Ságok képviselői nem vetnek meg. És ha néha­napján előfordul, hogy valamelyik polgári csa­ládban eltűnik egy fiatal lány és a nyomozás szá­lai Colosimohoz és feleségéhez vezetnek, a ható­ságok ilyenkor is szemet húnynak. De Solosimo nemcsak alkoholcsempész és leánykereskedő. Rá­adásul egy tucat gyilkosságot is tulajdonítanak neki. Inkább több, mint kevesebb a tucatnál. Mikor Caruso Csikágóban vendégszerepelt, mindig Colosimonál vacsorázott, mert a spaghetti és a bor kitűnő és Colosimo érdekes, romantikus egyéniség. De ezúttal Colosimo még a szokottnál is jobban örül világhírű vendégének. A lokálja­ B.H. 1932. JANUÁR 17. VASÁRNAP ban minden este fellép egy csodaszép fiatal éne­kesnő, egy operatársulat szerződésnélküli prima­donnája. A hölgyeit Dale Winternek hívják, ausztráliai származású és egy fillérje sincs. Nap­pal az egyik templom kórusában énekel, éjszaka Colosimo vendéglőjében működik. A ragyogóan szép Dale Winter föllép a pódiumra és mielőtt egy hang kijönne a torkán, már maga nagyon tetszik Carusonak. De amikor elkezd énekelni a tenorista valósággal lázba jön. — Ennek a lánynak nagy karriert kell csinálni, — mondja. Caruso minden este megjelenik a Colosimo-féle vendéglőben. Életre-halálra udvarol Dale Winter­­nek, összehozza a csikágói opera igazgatójával és szerződést helyez kilátásba számára. Signor Colosimo ettől már nincsen elragadtatva. Az öreg alkoholcsempész és gyilkos, mi tagadás, fülig sze­relmes a szép fiatal énekesnőbe, olyan szerelmes, mint egy gimnazista. Mikor megtudja, hogy a fiatal lánynak szerződése lesz az operában, elkö­veti élete egyetlen és halálos ostobaságát. Elválik a feleségétől és megkéri Dale Winter kezét. Az énekesnő igent mond, mert Colosimo roppantul gazdag és különben sem ajánlatos neki nemet mondani. A házasság megtörténik. Két héttel a házasságkötés után Colosimot agyonlövik. Ki a gyilkos? Talán a volt feleség. Valószí­nűbb, hogy maga Dale Winter, aki időközben Al Caponeval barátkozott össze, tette el láb alól a kellemetlen öreg férjet. Csikágói betyárroman­tika, nálunk egzotikusan hangzik, de odaát min­dennapos eset volt nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor megtörtént. Ezt a régi históriát egy német író, Adolf Paul ásta ki most megjelent könyvében, amelynek a címe pontosan fedi a tartalmát: Csikágó pok­lában. BETHLEN MARGIT ÚTINAPLÓJA Zöld legelők, vagy négerek a mennyországban Koraion az amerikai színházakban — O’Neil új darabja délután öttől este tizenegyik tart — közben vacsoraidővel Newyorkban mást, mint amerikai témájú da­rabot még nem láttam. Nem mintha nem akadna akármennyi, több itt az európai színdarab, mint más, de azt tartom, hogy mindenütt a honi ter­ményt kell megnézni. Nem állítom, hogy nem teszek majd egy-két kivételt, de egyelőre ragasz­kodtam elveimhez. A darabok zöme vígjáték. Ügyesen összeállított szeletek az amerikai min­dennapi életből, jövés-menés, lutás-futás, kiabá­lás, telefonálás, keresztülszőve hajszál vékonyságú cselekménnyel, amely kivétel nélkül abban csú­csosodik ki, hogy a gazdag fiú, minden szülői el­lenkezés dacára, elveszi a szegény, de becsületes leányzót. Van egy változat: a lány gazdag és a fiú szegény, de akkor lehetőleg műveletlen, mert az olyan „refreshing" — üdítő —■ a túl sok effemináló civilizáció után. Ez az amerikai köz­vélemény, nem a sajátom. Néha azonban az író originalitás után törekszik. Olyankor a hősnő nem egészen, hogy is mondjam, kifogástalan elő­életű, ezzel szemben ír és kimondhatatlanul, egé­szen a hülyeségig jószívű. Ballépései is valószí­nűleg ebből származnak. Ilyenkor a gazdag hős, kit ép pénze miatt nem tudott igaz szívből sze­retni, teljesen ok nélkül, úgyszólván l’art pour l’art elszegényedik, ami a happy endet rendkívül elősegíti Azért természetesen sejtjük, hogy az esküvő után, minden rendbe jön. Hogy ezeket a sablonnál is sablonosabb dolgo­kat mégis élvezettel lehet végignézni, azt kizáró­lag a színészeknek és rendezésnek köszönhetjük. Mert azt meg kell adni, hogy mindkettő első­rangú. Kevés helyen láttam oly abszolút termé­szetességgel játszani, mint itt. Azonkívül van még egy nagy előnyük, az, hogy minden sze­repre meg tudják találni a külsőleg is legmegfe­lelőbb szereplőt. Utóvégre ennyi millió ember között ez nem is olyan nehéz. Hogy drámai sze­repeket miként adnak elő, azt nem tudom, alig hinném, hogy oly tökéllyel, mint a könnyebb műfajokat. Majd csak akkor alkotok magamnak erről véleményt, ha megnéztem „Morning Beco­­mes Electra“-t az O’Neil új darabját, mely akár csak a Parsifal, öttől tizenegyig tart, közben vacsora idővel. Ellenben láttam egy darabot, amelyhez ha­sonló művészi produkcióval ritkán találkoztam, úgy is mint megírás, úgy is mint előadás. Azt mondják, hogy két esztendeig ment egyfolytá­ban Newyorkban, most több hónap óta Csikágó­ban fut. Amerikai ember írta, de kizárólag né­gerek játszanak benne, a neve: „Green Pastu­­res“ — „Zöld Legelők". Témája meglepő, bár szinte gyerekesen egy­szerű : a másvilági élet, a néger felfogás és elgon­dolás szerint, összevegyítve az itt lent történtek­kel, végig menve a főbb bibiliai mozzanatokon, onnan felülről nézve, de innen értékelve. Hogy ez plasztikusabban emelkedjék ki, az első kép falusi iskolát mutat, hogy a néger tanító a bib­liát magyarázza a nebulóknak, leírja nekik, mi­lyen jó dolga van ott fent az égben mindenkinek, aki jól viselkedett, megmagyarázza, hogy ott mindenki boldog... hogy, hogy? Hát ki-ki meg- s kapja az Úristentől azt, amire vágyik. Hogy mi­­lyen az Úristen? Hát képzeljék el a legnagyobb urat, akit valaha láttak, csak még hatalmasabb... és természetesen négerben. A fekete kis arcok elragadtatott áhítattal lesik a szót a tanító alakb­­ól, ki a rendíthetetlen meggyőződés erejével beszél A második kép már a mennyországban játszó­dik le. Vidám, kacagó négercsoportok hemzseg­nek össze-vissza, nagy, fekete szivarokkal szá­jokban, az asszonyok trécselve, harisnyát kötve, gyermekeik orrát törölve, kik büntetlenül huzi­gálják a kimenetben arra vonuló fehérruhás, feketearcú angyalok szárnyait Azok oda se hederítenek, hanem lelki nyugalommal énekelnek tovább, mialatt a boldog nép a „fish frying" — hal­sütés, ami a néger népmulaságok egyik ki­emelkedő mozzanata — élvezetének hódol. Az egész különbség ott fent és itt lent között az, hogy szárnyaik vannak és hogy az ünnepnapok örökké tartanak. Az Úristen, fekete, ünneplő kabátos, kövér, te­kintélyes, idős úr, atyai ing vegyül közéjük, ami­kor ideje engedi, közbe-közbe egy-egy ukázt ad ki Gábriel arkangyalnak, ki amolyan adjutáns szerepet tölt­ be mellette, hogy ügyeljen, nehogy valamelyik apró rovar ellaposodjék, vagy hogy egyik-másik bolygó el ne térjen útjából, egyszó­val intézi folyó ügyeit. Megy is minden simán, hogyha pedig valami egyszer fennakad, nosza rajta, csinál egy csodát. Néha balul üt ki, de se­baj, egy második csoda hamarosan kiköszörüli a csorbát. Az egyedüli, ami komoly gondot okoz neki, az a földön lakó emberiség. Ahányszor ki­néz az arra nyíló ablakon, gondterhelten rázza meg fejét. Időről-időre le is sétál számba venni birtokát, hol így próbálja, hogy úgy, megterem­teni az embert, aztán újra kipusztítja, törődik velük, aztán megbosszankodik és leveszi róluk ke­zét, miközben a boldogok fekete serege, mint va­lami gondtalan, vidám gyermekcsoport, végzi megszokott teendőit körülötte, bekötött szárnyak­kal takarítja dolgozó­szobáját, bejelenti a láto­gatókat, vagy, ha a szegény „Land" — Úristen­nek — igen felgyűlt a baja, résztvevő, gyerme­kesen gondteljes és kissé bambán áhítatos arccal állják körül. Majdnem Isteni káromlás volna, ha nem lenne rajta az abszolút őszinteség és meggyőződés bé­lyege. Lehetetlen volna ezt mással, mint néger­rel előadatni, de így, azokkal az egyik pillanat­ban áhítattal sugárzó fekete arcokkal, melyek szempillantás alatt széles, gyerekes vigyorgássá idomulnak át, hogy aztán megint tátott szájjal és látható erőlködéssel igyekezzenek a „Land" gondjait megosztani, a legbájosabb, meghatóbb és egyben humorosabb dolog, amit valaha éle­temben láttam. Amikor pedig a végén a „Land", belátván, hogy rosszul teremtette meg az emberi­séget, önmagával küzdve, szenvedve, kínlódva és végül önmagán diadalmaskodva leküldi nekik fiát, hogy megváltsa őket, ez az előttünk leját­szódó ezerszer hallott és tudott keresztény taní­tásnak alapköve, valami megrendítően új és hatalmas dráma erejével hat reánk. 1 . Bethlen Margit. — Gyomor-, bél- és anyagcser­eb­eteg­­ségeknél a természetes „Ferenc József* keserűvíz az emésztőszervek működé­sét hathatósan előmozdítja s így meg­könnyíti, hogy a tápláló anyagok a vérbe kerüljenek. Orvosi szakvélemé­nyek hangsúlyozzák, hogy a Ferenc József víz különösen ülő élet­módnál igen hasznos gyomor- és bél­­szabályozó szer. A Ferenc József kese­rűvíz gyógyszertárakban, drogériákban és fűszerüzletekben kapható. Vörös bimbók írta Qa­ntus Egy kicsit még korán van januárig derekán, de a rosa bolsevica nevű vérpiros rózsa már bim­bózik Hogy rügyezik, azt már decemberben ész­revettük a statáriumos bírósági teremben. A napokban azonban a „fiatalkorúak bíró­sága" elé egy 13 éves fenegyerek került,­­az ide­került gyermekek és suhancok nevét igaz okból nem szabad kiírni az újságban) és a bíró, mivel a gyerek cselekedete legalább is annyit ért meg, őt gondviselés alá helyezte és elrendelte, hogy egyelőre minden vasárnap jelenjen meg előtte egy-egy kis szívbeli szertartásra. Ezek a dorgáló napok bizonyosan nem a sze­gény bírák kedvéért vannak, mivel a vasárnapi pihenőjüket is elrontják? De a legokosabb dol­gok közé tartoznak mégis, mivel a könnyen el­röppenő egyszeri szidás, de még ám az undok verés is, még a felnőttekről is úgy lepörög, mint a vízcsöppek a hídról, hát még a gyerekről! Ámde a szóbeli ismétlés, az lassan bevágja ma­gát a lélekbe, hiszen a szoktatás — minden ne­velés alfája — maga sem más, mint csupa is­métlések láncolata. A gyerek azonban nem ment el vasárnapra a bírája elé, ő tudja — de talán a szüleje, bátyja, vagy más tanácsadója még jobban tudja, miért nem. A bíró írásban megidézi, megint nem jön! Végre maga elé vezetteti és természetesen kor­holja engedetlensége miatt. Azt is mondja neki, hogy ha mégegyszer elmarad, lecsukatja. Iste­nem, hát mondhatott-e kevesebbet! Erre a körök Matins Scaevola a zsebébe nyúl, előrántja a bicskáját, kinyitja és kilencszer bele­vágja a tulajdon mellébe ezekkel a szavakkal ! — Majd megmutatom én, hogy engem nem csukat le senki fia! Lefogják, megmossák, viszik a kórházba, ahol megállapítják, hogy­ a szúrások szerencsére más­fél centiméternél nem mélyebbek és nem életve­szélyesek. Gyermekről lévén szó, ki ne örülne ennek! De­hát ki ne gondolná azt is, honnan, milyen forrás­ból származott ez az éretlen, pökhendi márti­­romsági roham?! És hogy mivel és miképpen kellene betömni az ilyen gyilkos forrásokat?! Minket magyarokat a bolsevizmus ellen 1919-ben meglehetősen beoltottak Közben ki­tűnő politikai rendőrségünk támadt. Európá­ban elismerten a legelső, mely a politikai sza­badságok minden csorbítása nélkül még a Gel­lérthegyen is keresztül tud látni és mindig észreveszi a vörös próbálkozást. Minthogy ész­revette azt is, hogy a most említett vörös bim­bók a Kőris­ utcában a Népszínház­ utcában és egy közeli reálgimnáziumban, szóval a VI. és VIII. kerület éghajlatában fakadnak ki leg­szebben bizonyos nevezetű Dömötör Géza bol­sevista professzor közül, aki már régen tíz évre ítélve Bar­éról, egyetlen földmívelő fe­­gyencgyártílatunkról megszökött és itt Buda­pesten csodás ügyességgel ülteti, ápolja, ön­tözi Kun Béla rózsáskertjét. Van neki Vörös Diák nevű lapja is, van nagyszerű Vörös Diák­­szövetsége, vörös szemináriumokat is tart s a 15—18 éves diákgyerekekből pompás bolseviki kultúrát tudott ös­sze­d­s­zk­ábáln­i, bizonyosan Moszkva pénzén. Most ezek is mind hurokra kerültek és jelen­leg a rendőrség válogatja ki belőlük a „javát". És ime, mit bírunk mi törvényeink szerint tenni az ilyen rózsabimbókkal? Csak a 17—18 éves gyerekeknél lehet szó egy nagyon kicsi becsukásról, ami különben is rosszabb a sem­minél. A többi rózsabimbó pedig szívében jó­kat röhög az afféle bírói prédikációkon. Min­den ilyen kamasz, már koránál fogva is, kész mártírjelölt. Bolondjában. Természetes élet­energiája és mesterséges hatalmi ösztöne kí­vánja úgy. Úgy érzem megint, hogy ez ellen az egyre gyarapodó új veszedelem el­-tt egészen más kriminális intézkedések kellenének, mint ami­lyenekre e törvény a bolsevizmus előtt gon­dolt. És ha nekünk nincs is Caledoniánk vagy Ördögszigetünk, van néhány újfajta nevelőin­tézet berendezésére alkalmas egészséges dunai szigetünk mégis. " ­Budapesti Hírlap nagysikerű regénye. Kulinyi Ernő „A szép királyné férje" c. műve megjelent Singer és Wilfner kiadásában. Ara 3.60 P. Kapható a BUDAPESTI HÍRLAP könyvesboltjában is.

Next