Budapesti Hírlap, 1933. június(53. évfolyam, 123–145. szám)

1933-06-01 / 123. szám

2 Igmándi Egy üveg Mindig otthon legyen. Hogy ha szükség van rá, Gyorsan segíthessen I­ tatás akadályoztatása. Veszedelmesnek tartja a minősítési törvény eltörlését, amit Eckhardt Tibor kíván, mert ez a protekcionizmust erősí­tené. Nem marad más hátra, mint a szelekció. Ezzel már Karafiáth Jenő is kísérletet tett a rofflaviasísmal, amely azonban nem vált be. A szelekciót feltétlen alkalmazni kel a főiskolák túltömöttsége miatt és egész iskolai tervezetün­ket a tényleges szükséglethez kell hozzámére­­tezni. Itt tér ki az egyetemek megszüntetésének a kérdésére. Határozottan kijelenti, hogy teljes Egyetem megszüntetésére nem hajlandó. A bu­dapesti egyetem sok dicsőséget szerzett a nem­zeti tudománynak és nem vállal felelősséget olyan politikáért, amely ezt az intézményt meg kívánja csonkítani és sírnek áram más intézmé­nyeket erősíteni. (Zajos helyeslés és taps a jobb oldalon.) A budapesti egyetemeken huszonöt, a vidéki egyetemeken nyolc-tíz százalékos a ta­székredukció. Ez bizonyos esetekben indokolt volna, de elsőrangú tanszékeket csak azon a címen, hogy az illető tudomány nem gyakorlati jelentőségű, megszüntetni nem lehet. Nagyra­­becsüli az alkalmazott tudományokat, de az ez­zel foglalkozók munkássága lehetetlen volna a tiszta tudományos tanszékek nélkül. A buda­pesti egyetem megcsonkításával különben se se­gítenénk a kultúrán, mert ezzel a nemzetközi viszonylatban gyengítenénk a helyzetünket. A városok jól felfogott érdekei is ellenzik a teljes egyetemek megszüntetését. Nem marad más hátra, mint egyes tudomás­ tanrok szüneteltetése, összevonása. Ez a kérdés még nem érett meg a döntésre, de ebben az irányban tárgyal és erről az útról nem hajlandó letérni a küldöttségjárás hatása alatt se. Ezután a közgazdasági oktatásról beszél. A közgazdasági kérdéseknek nagy fontosságot tu­lajdonít és ezért nem fogadja el azt a tervet, amely a közgazdasági ke­r megszüntetésével lenne kapcsolatos. A baj ott van, — mondotta a miniszter, ho­gy karitatív diplomával jönnek az emberek az életbe. A hivatalokban csak jog­végzett emberek vannak és nem jogászok, akik iránt a legnagyobb elismerését fejezi ki. A jogakadémiák A jogakadémiák kérdésében nem kíván ál­lást foglalni, egyébként sem állami kérdés, ezek megszüntetése nem áll hatalmában, legfel­jebb minősítésüket vonhatja el. Az az elképze­lése, hogy az akadémiák esetleg alacsonyabb jogi k­épzést adnának, mint az egyetemek, olyan tisztviselők számára, mint például a számvevő­ségi tisztviselői kar. Ebben a kérdésben azon­ban még döntés nincs. A műegyetem átszervezése A műegyetem, a közgazdasági egyetem és az állatorvos, főiskola szoros kapcsolata . Behatóan foglalkozott ezután a miniszter a gazdasági képzéssel. Kijelentette, hogy a köz­gazdasági egyetemi kar a mai formájában nem életképes, a maga részéről a régi Darányi-féle elgondolásnak a hívei, amely mezőgazdasági egyetemet tervezett. Az a terve, hogy szélesebb keretekben a József -műegyetemet, a közgazda­ságtudományi kart és­ az állatorvosi főiskolát egyesíti. Ehhez a® elgondoláshoz a földmívelés­­ügyi miniszter mér hozzájárult. Ezen a mező­­gazdasági fakultáson erdészeti és bányászati stúdiumokat is előadnának. A soproni erdé­szeti és bányászati akadémia átszervezésére is szükség lesz, már csak azért is, hogy helyes útra terelje, hogy fejlődésképes erdészeti aka­démiává alakítsa. A bányászati akadémia elvo­násáért Sopron városát az iskolaügy terén kí­vánja kárpótolni. Létre fog jönni tehát a József-műegyetem és a közgazdaságtudományi egyetem kapcso­­csolata, amelynek három műszaki kara lesz és pedig építészeti és mérnöki, gépészeti és ko­hászati-bányászati és vegyészeti-bányászati szaka, továbbá három gazdaságtudományi kara lesz és pedig kereskedelmi, mezőgazdasági és állatorvosi. Ez a hat fakultás együtt alkotja majd a Műegyetemet. Kijelentette ezután a mi­niszter, hogy helytelennek tartja, hogy az egyes faiskolák doktori diplomákat adnak. A gazda­sági akadémiáknál, a kereskedelmi akadémiai tanfolyamoknál, az ipari akadémiáknál bizo­nyos redukcióra lesz szükség. A két dunántúli gazdasági akadémia közül az egyik átalakul középfokú mezőgazdasági főiskolává. Ezeket a terveit fokozatosan kívánja meg­oldani a miniszter, kivéve a műegyetem és köz­gazdaságtudományi kar megoldásának kérdését, mert ezt már a közeli napokban nyilvánosságra fogja hozni, a többi elgondolás csak a jövő költségvetési év során valósul meg. A középiskoláknál bizonyos iskolatípusok megszüntetésére, vagy átalakítására lesz szük­ség, ez a munka folyamatban van és a jövő évben valósul meg. Külföldi kollégiumok A külföldi kollégiumok kérdésénél a minisz­ter elmondta, hogy elvileg nem híve a kollé­giumi rendszernek, inkább a szabad ösztöndíjak mellett döntene. A fennálló redszert azonban már nem kívánja megváltoztatni. Elismeréssel szólott ezután a kutató intézetek munkájáról s kiemelte azok fontosságát. Népnevelés A népnevelés kérdésében továbi kiépítésre van szükség. Elismeréssel szólott Nevelés Gyula miniszteri tanácsos munkájáról, aki a népneve­lést megszervezte. A további kiépítés népies ki­adványsorozatokkal, szemléltető gyűjtemények­kel, a gazdasági ismeretek intenzív terjeszté­sével és a cserkészeknek a népművelésbe való bekapcsolásával történnék. Ezután az adminisztráció és a bürokratizmus JÉ Búcsúlevelek írta Kulinyi Ernő Vihorlát Gusztáv ott ült rendel utcai hónapos szobája rozoga íróasztalánál és búcsúleveleket írt. Vihorlát Gusztáv meg akart halni. Egyelőre még nem tudta eldönteni, hogy a Dunának menjen-e, vagy az ötödik emeletről ugorjon-e inkább az udvarra, de az elhatározása szilárd volt, a búcsúleveleket pedig nyugodtan meg­írhatta, mert az öngyilkosok, mint mindenki tudja, ezzel a közös mondattal intézik el tragé­diájuk érdemi részét: „Mire e levelet olvasod, én már nem leszek az élők sorában" — ebben pedig nincs megnevezve a halálnem, amely­­lyel a levélíró önként száműzi magát az életből. Vihorlát tehát nyugodtan folytatta a levél­írást,­­ amennyiben már egy öngyilkosjelölt­­nél egyáltalán nyugalomról lehet szó. Folytatta a levélírást, csak épp nem egyes szám második személyben fogalmazta a hagyományos monda­tot, hanem egyes szám harmadik személyben, így: „Mire e levelet olvassa, én már nem leszek az élők sorában ...“ Vihorlát ugyanis nem a feleségétől, nem a gyermekeitől, nem a sógorá­tól és nem is kedvesétől búcsúzott, hanem .­De itt közbe kell vennem valamit. Vihorlát rendes, józan ember volt és maga , sem hitte, hogy valaha idáig fog jutni. Igaz, nem­ vol­t különös tehetség, a szerencse se ké­nyeztette el; a felesége meghalt, gyermeke sohase volt; ahol csak hivatalnokoskodott, mindenütt halálra dolgoztatták, a kartársai is kihasznál­ták ostoba jóságát, az ötvenedik év kü­szöbén állt, de még semmi értelmét se látta az életé­nek. Mindez azonban még nem kedvetlenítette volna el annyira, hogy öngyilkosságra gondol­jon. Amíg megvolt a kis állása és a havi száz­ötven pengő fizetése, amiből mégis kifizethette valahogy a hónapos szobácskáját, a kosztját a sarki kis korcsmában és Mán nénit, a mosónőt, addig nem­­gondolt a boltiba,­­míg a fladtingi utcában, a bonctani intézet komor háza előtt sem, csak az orgonákat látta, a klinika kert­jében, csak az akácillatot érezte, amelyet a Lu­­dovika-kert felől hozott felé a májusi szellő. De elvesztette az állását, a rongyos kis százötven pengős állását is. Vihorlát ezt is el bírta volna viselni, ha pél­dául összeomlik a vállalat és negyvenedmagá­­val kerül az utcára. De őt az igazgató intri­kálta ki. Ez az újabb megpróbáltatás sok volt neki. Vihorlát Gusztávnak csak a neve volt ke­mény, ő maga puha és gyenge volt, pufók, nagy gyerek, ötven éves korában is. Egy-két hétig cipelte a bánatát, mint a ha­hó­r­dó s amikor már jól megérett és kifejlődött, hogy a két karjával szinte fojtogatta, megadta magát a sorsának: leült búcsúleveleket írni, ír­hatott volna ajánlkozó leveleket is, pályázhatott volna megüresedett állásokra, de valahogy kifo­gyott belőle a reménység, mintha elszakadt volna benne az a titokzatos, vékony fonal, amely az embert az élethez köti. Vihorlát tehát egyes szám harmadik személy­ben fogalmazta a leveleket s maga se tudta, hogy történt, amint a sorokat rótta, egyre ha­tározottabb, keményebb, támadóbb, sőt gorom­bább szavak tolultak a tollára, egy nappal előbb még a gondolattól is visszadöbbent volna, hogy ő valakinek — s épp a volt főnökének! — ilyen levelet írjon. Mert a második levél már így kezdődött: „Mire e sorokat olvassa, maga gaz­ember, én már nem leszek az élők sorában" ... És a harmadik: „Maga is oka, nyomorult uzso­rás, hogy a halálba megyek" ... Vihorlát Gusztáv, a szelíd, bárínylett Vi­horlát Guszti az önkéntes halál pitvarában egy­szerre oroszlánnak érezte magát: most, most ez egyszer végre megmondja a magáét, megmondja, ami harminc esztendeje a begyét nyomta, vis­szamenőleg az összes volt főnökének, irigy, ás­kálódó kartársának, hűtlen babájának, minden­kinek, aki csak valaha megbántotta, ffi Mrta wd mi# Mbdb­aei&ft Egész éjjel írt s mire a huszadik levelet is befejezte, elszántabbnak érezte magát Orosz­lánszívű Richárdnál. Elhatározta, hogy a hu­szonegyedik levél helyett személyesen fog „el­búcsúzni" az igazgatótól, aki utolsó kis állásá­ból kidobatta. Személyesen mondja meg neki a véleményét és aztán egy órán belül megöli ma­gát. A hatás mindenesetre megrázó lesz. Máskor egy hétig habozott volna ilyen lé­pés előtt. Most gondolkozás nélkül vette a ka­lapját és ment egyenesen az irodába. Benyitott a nagy szobába, ahol a legtöbb hivatalnok dol­gozott s anélkül, hogy ügyet vetett volna a fő­nökre, aki épp ott olvasta a reggeli lapját, eré­lyesen nekitámadt az igazgatónak: — Kapros úr, maga kiintrikált innen engem egy ostoba hazugsággal. Azt állította: én va­gyok az oka, hogy itt nem megy a munka. Nos, vegye tudomásul, hogy kizárólag a maga pipo­­gya gyávasága miatt nincs itt fegyelem. Mert maga csak azon van, hogy minél többet harácsol­jon, maga csak áskálódni tud, de férfiasan ki­állni, rendet, fegyelmet teremteni, soha! Az utolsó gyakornok is röhög magán. Akiben pedig jó érzés van, sajnálja a főnök urat, hogy las­sanként tönkremegy maga miatt! Csak ezt akartam mondani. Ajánlom magamat! A szeplős, vöröshajú Kapros, a főnök és a hivatalnokok egyszerre ugrottak fel az íróaszta­lok­ mellől, de Vihorlát választ se várva, kiro­hant és becsapta maga mögött az ajtót. Végre! Megmondta a magáét. Megmondta az igazat és még csak be se törhetik miatta a fejét. Most csak gyorsan a programon utolsó pontját! Csak átesni rajta, minél előbb! Sietett, ahogy csak a lába bírta, a Dunához. De mintha balszó­­szerencse üldözte volna: a híd körül épp ott­­cirkált a rendőrség mentőcsónakja. Fel és alá, fel és alá, érákhosszat. Nem, a vízbeugrásról szó sem tehetett. Felment egymásután három ház ötödik emeletére, minden folyosón kinn 'lebzseltek a cseléftek. Már adic lihegett a sok HpuflattettTaW. De w a Utt­eofafc* A nagyobbik az volt, hogy a sok hiábavaló kísérletezés közben lassan elpárolgott a bátor­sága. Még meg akart halni, de már nem mert. Céltalanul, tétován bolyongott az utcákon, a Belvárosban és a Tabánban, a Lágymányoson és a Gellérthegyen, szinte észre se vette, hogy beesteledett. Hol töltötte az éjszakát? Maga se tudta. Talán egy padon, a Dunaparton. De lehet, hogy a Népligetben. Hajnal felé, mint az alvajáró, hazaérkezett a Vendel-utcába. A kapu már nyitva volt. Nesztelenül benyi­tott a szobájába és ruhástól végigheveredett az ágyon. Ezt hát alaposan elintézte. Összeveszett az egész világgal, abban a biztos hitben, hogy meghal és úgyse történhet baja és most... De mi ez? Mi nyomja úgy az oldalát? Benyúlt a t­aabát zsebébe, még ott volt a húsz levél, egy csomóban, úgy látszik, a nagy izgalomban el­felejtette bedobni. Egész megkönnyebbült. Hisz akkor... hisz akkor csak Kaprosnak van vele elintézni valója!... Hát aztán? Hívja ki pár­bajra az a gazember! Áll elébe! Csak rajta, ha mer !... És különben is, mi történhet ? Leg­feljebb megsebesül a párbajban. És ha meg is hal, hát nem ezt akarta ? ... Arra ébredt, hogy valaki kopog az ajtón. A postás volt. Ajánlott levelet hozott. A főnöke írta és így hangzott: „Kedves Vitorlát, maga szokatlan erélyről tett ma bizonyságot. Úgy ér­zem, maga az az erőskezű férfi, akit oly régóta kerestem az iroda élére. Maga régi, kitűnő szak­ember, ezennel visszavonom a felmondását és önre bízom az iroda vezetését. Jelentkezését szívesen várja, stb." Vihorlattal forogni kezdett a szoba. De ez csak egy pillanatig tartott. A következő pil­lanatban már ledüllesztett mellel indult az iro­dába.­ „Na tessék.. — mondta magában — csak erélyesnek kell lenni! Szerencse, hogy én világ­­életemben mindig az is voltam.. . És abban a pillanatban szentül el is hitte, de­­ így van. B. H. 1938. JÚNIUS 1. CSÜTÖRTÖK átszervezéséről nyilatkozott a miniszter. A hi­vatali munka atomizálódása és a felelősség el­vének kipusztulása következett be a háború után. A törvények és rendeletek sokasága miatt káosz van. Ezeken a bajokon részben az osztá­lyok összevonásával, centrális vezetéssel, ami a vezető tisztviselők felelősségét is jobban kidom­borítja, továbbá a rendeletek egységesítésével és a törvények tájékoztató kiadmányával kíván se­gíteni. Fontosnak tartja a fokozatos felelősség és a személyi szelekció elvét. Az adminisztráció átszervezésének legfontosabb pontja a másod­fokú iskolaügyi hatóságok kiépítése, a tankerü­leti és egyéb főigazgatóságok egyesítése. Ezek­kel a racionalizálási tervekkel a jövő évben kí­ván foglalkozni. Föld Imre férfi divatára cég fióküzlete Rákóczi­ út 7. sz. Július végén elköltözik! Árusítás mélyen leszállított áron! Nagy lelki válságban és világnézeti különbség közepette élünk A sokat ócsárolt és szidott kultúrfölény gon­dolatának — folytatta a miniszter — én is részese és híve vagyok. (Taps.) Teljesen osztja Apponyi Albertnek azt a véleményét, hogy nemcsak tudományos és esztétikai, hanem főleg erkölcsi erőkoncentráció szempontjából nagy je­lentősége van a kultúr­fölénynek. Szembehelyez­kedik a tizenkilencedik század materiális felfo­gásával, amely a szakoktatásra és nem az etikai nevelésre helyezte a súlyt. Ennek következtében erkölcsi dekadencia és egyenetlenkedés mutatko­zott, bizalmatlanság és rosszhiszeműség minde­nütt, a közéletben és a magánéletben. Egy nagy és nehéz korszakban — mondotta a miniszter — nagy lelki válság, nagy világnézeti küzdelem kö­zepén élünk. Ne méltóztassanak ezt a küzdelmet ócska, tárházakból vett politikai jelszavakkal fo­kozni. Beteg lélek tüneteit látom ebben az or­szágban. Ezzel a betegséggel szemben csak az erőteljes nemzetnevelő munka segíthet. (Helyes­lés és taps.) Az intézmények és iskolák belső tartalmának elmélyítésére, erkölcsi s jellem­képző, nemzetnevelő munkára van elsősor­ban szükség. (Helyeslés és taps.) A lelki válság következtében sok embernél forma­lizmus lett a vallás és ennek eredménye­képpen a felekezeti harc egyes szimpto­­mái ütköznek ki. Mint vallásügyi miniszter, minden eszközzel a felekezeti békén fogok mun­kálkodni és minden olyan törekvést, amely en­nek megbontására irányul, a leghatározottab­ban megakadályozni kívánom. (Helyeslés és taps.) Korunk feladata a nemzeti élet szintézisének megteremtése, szelekcióval és neveléssel. A ne­velői munkára minden iskolatípusnál, föl egészen az egyetemig, nagyobb súlyt kíván vetni. Az is­kola feladata az új nemzedék egységes és egy­öntetű világnéz­etének kialakítása, a beteg ma­gyar lélek meggyógyítása, hogy az iskolából ki­kerülő fiatalság majdan a nagy világnézeti harc­ban meg tudja állani a helyét. (Helyeslés.) Ez közvetlen nevelőmunkával érhető el, a cél első­sorban pedig a tanerők képzésével és szakfel­ügyelettel közelíthető meg. Az iskolai felügye­letet gyökeresen reorganizálni kívánja. A nép­iskola, polgári és középiskola öncélú életet él, ezeket a nevelés etikai szempontjából egységbe kell fzolalni az iskolafelügyelet szerves és egy­séges kiépítésével. Középiskolai problémák A miniszter ezután a középiskolai reformról beszélt, amelyhez — úgymond — félve nyúl, mert fél a gyökeres átalakításoktól, amíg meg nem győződik azok helyességéről és a következ­ményekről. A mai bizonytalan helyzet megszün­tetését tűzte ki célul. A tanulóknak ismeretek­kel való túlterhelését megszüntetendőnek tartja. A túlterhelést okozó anyagtöbbletet könyörtele­nül ki kell irtani. (Helyeslés.) A tananyagot az iskolákban a gyermek befogadóképességéhez kell szabni. Elvben a kilencosztályos középiskola híve, mert így az anyagot a gyermek megterhelése nélkül könnyebben lehet elosztani. Sajnos, ez az elgondolás gazdasági és egyéb akadályok miatt most sem valósítható meg. A középisko­láik egységesítése kérdésében az a véleménye­, hogy nem szabad mindenáron a gyakorlati élet követelményeinek megvalósítását sürgetni s nem lehet a középiskolákból kiküszöbölni a tudomá­nyos tárgyakat. A latin nyelv tanításának el­törlésével pedagógus és kultúrpolitikus komolyan nem foglalkozhat, mert magasabb műveltségünk integráns része a latin nyelv. Viszont a görög nyelv mint fakultatív tárgy szerepeljen, mel­lette a modern nyelvek jussanak előtérbe. A Klebelsberg-féle reálgimnázium típusát, amely a gyakorlatban bevált, kívánja alapul venni az iskola alsó tagozatában, a felső tagozatban meg­hagyná a humanisztikus és reális irányban való megoszlást. A modern és kisebbségi nyelvek kérdésénél kijelentette a miniszter, hogy a Klebelsberg-féle reformnak egyik legnagyobb eredménye a mo­dern nyelveknek az eddiginél sokkal szebb és intenzívebb oktatása. Itt hiányról beszélni nem lehet. Három modern nyelv tanítását soknak tartja. A kisebbségi nyelvek tanításától nem zárkózik el, hogy mint rendkívüli tantárgyat tanítsák. Arra is lehet gondolni, hogy egyes városokban és vidékeken egy-egy ilyen közép­iskolában tanítsák az illető nyelvet. (Helyeslés.) A gazdasági oktatás terén az a véleménye, hogy a gyermekek oktatása tartozhatnék a kul­tusztárca keretébe, a felnőtteké viszont meg­maradna a földművelésügyi tárcánál. Tervbe vette az önálló gazdasági népiskolák és polgári iskolák fejlesztését. Felekezeti iskolák és tanítók Behatóan foglalkozott ezután a miniszter a népiskolai oktatás kérdésével. Megállapítja, hogy az analfabétizmus terén nem állunk olyan rosszul, mint egyesek állítják. Súlyos jelenség­nek tartja, hogy még mindig 119 olyan iskola van, ahol száznál több gyermek esik egy taní­tóra. Ezen az állapoton hivatalbalépése óta segí­teni kíván. A felekezeti iskolák és tanítók kérdésénél a

Next