Budapesti Hírlap, 1935. március (55. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-01 / 50. szám

K­s „Magyarország kormányzói tisztét elfogadom“ Horthy Miklós a nemzetgyűlés előtt Háromnegyed egyet mutatott az óra mutatója, amikor az elnök újra megnyi­totta az ülést s jelentette, hogy a kor­mányzó megérkezett s most következik az eskütétel pillanata. Horthy Miklós az elnöki emelvény olda­lán, az elnöktől jobbra eső ajtón lépett a terembe. A háznagy ment előtte s követte Huszár Károly miniszterelnök, majd Pro­hászka Oszkár püspök és a küldöttség többi tagja. Az egész Ház — nemcsak a képviselők másfélszáz főnyi társasága, hanem a kar­zati közönség ezernyi sokasága is — meg­hatott melegséggel fogadta. A képviselők fölállottak s tapssal és éljen szóval üdvö­zölték. A kormányzó ellentengernagyi díszruhá­jában jelent meg, valamennyi rendjelével ékesítve. Nyugodt, katonás, energikus lé­péssel haladt a terem közepe felé, az erő­nek és határozottságnak kifejezésével ma­gasra felemelt homlokán. Az arcán a belső izgalom pírja felhozott, s szemében az el­szánt akaratnak fénye csillogott. Megállóit s az elnök felé fordított arccal, rövid fő­hajtással megköszönte az üdvözlést. Most egy drámai hatású jelenet követke­zett: rövid dialógus, kérdés és felelet az elnök és a kormányzó között. — Kormányzó Úr! — így szólította meg Rakovszky az elnöki székből s ebben a min­den cikornya nélkül való megszólításban volt erő és imponáló méltóság. — Kor­mányzó úr! Vállalja-e ön a kormányzói tisztet? A hallgatóság azt hitte, hogy Horthy erre igennel fog válaszolni. De nem. A kor­mányzó egy pillanatnyi megfontolást je­lentő szünet után egy egész kerek mondat­tal válaszolt, eképpen: — Magyarország kormányzói tisztét el­fogadom. Normális beszélőhangon, nem szavalva s nem szónokolva, minden póz nélkül, ter­mészetes keresetlenséggel mondotta ezeket a szavakat s csak a hangsúly határozott­ságában s csak magatartásának méltóságá­ban vibrált a pillanatnak ünnepies ma­gasztossága. Az eskütétel Az elnök azután ismét csak néhány rö­vid szóval üdvözölte a kormányzót s fel­kérte az eskü letételére. A kormányzó erre fölemelte jobbkeze két ujját (a régi szép hagyományoknak meg­felelően) s így mondotta a jegyző után, min­denhová elérő, hangos, érthető szóval, min­den gondolatot gondosan tagolva, az eskü szövegét. A Ház tagjainak és a karzat közönségé­nek nem kellett felállania az eskühöz, mert úgyis állt mindenki, attól a perctől fogva, amikor Horthy a terembe lépett. S amikor az esküből az utolsó szó elhang­zott, a nemzetgyűlés tagjai tapsviharral ünnepelték a most már felesküdött s e sze­rint jogainak teljességébe lépő országkor­mányzót. Úgy látszott, Horthy mondani akar va­lamit, de a lelkekből elementáris erővel kitört a hazafiúi érzés s a Himnusz fensé­ges énekében keresett kifejezést. Lenn a teremben és fent a karzaton egyszerre, spontán közvetlenséggel hangzott fel az ének s a törvényhozás terme templomi ku­polává magasodott és felszállott a szívek fájdalmas mélységéből az áhítatos fohász: Isten áldd meg a magyart!... és Megbün­­hödte már e nép a múltat és jövendőt... Soha a Himnusz dallamának, soha a Himnusz szavainak oly megrázó hatása nem volt, mint ebben a históriai pillanat­ban, amikor Magyarország kormányzója ott állott a törvényhozás termében, mint a szebb jövőnek ígérete, mint a jobb jö­vőnek reménysége. Az ének végeztével Horthy kormányzó megfordult s főhajtással búcsúzott a nem­zetgyűléstől, s ugyanazon az ajtón, ame­lyen jött, kivonult a teremből. Utóbb tudtuk meg, hogy amikor köz­­vetlenül az eskütétel után szólni akart, ak­kor az volt a szándéka, hogy köszönetet mond a nemzetgyűlésnek megválasztá­sáért. A B. H. vezércikke A Budapesti Hírlapnak a kormányzó­­választásról szóló beszámolót közlő szá­mában a vezetőcikk is a kormányzóról szólt. Ebben Rákosi Jenő többek között ezeket írta: Históriai jelentőségű és hihetetle­nül magasztos elhivatás e pillanat­ban Horthy Miklós pajzsra emeltetése, a magyar nemzet által. Katonanem­zet voltunk szinte egyezer éven át. Többet, mint a felét ez időnek éltük tán át meztelen karddal a kezünkben. Nem léha véletlenség tehát, hogy is­mét katonát állítunk az ország élére, amikor ezeréves történet legborzal­masabb katasztrófájának a romjai­ból kell magunkat kiásnunk egy új jövő számára. Üdvözöljük jelenünk ködös, kínos, titokzatos óráin a ma­gyar tengerészkatonát, kit nemzete ma felövezett karddal s kinek kezébe adta királyai jogarát. A nemzeti múlt minden hagyománya ihlesse őt. Száll­jon a Szent István, Könyves Kálmán, Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos, Mátyás király, I. Rákóczi Ferenc vi­tézsége, bölcsesége, igazságossága, hogy egykor bevihesse a Horthy ne­vet a nagy magyarok nevének dicső sorozatába és éljen örök életet a nemzet emlékében. Elkészült a kormányzó lovasarcképe Horthy Miklós kormányzó megválasztásá­nak 15. évfordulója alkalmával a bábolnai méntelep tisztikara Pettkó­ Szandtner alezre­des indítványára Somogyi István festőmű­vésszel elkészíttette öfőméltósága 20 méter magas lovasarcképét, amely eseményt jelent a magyar művészi életben. A kormányzónak ez az eddig legnagyobbszabású arcképe, ellen­tétben László Fülöp ismert portréjával, amely mint győztes admirálist ábrázolja, a háttér­ben viharos tengerrel, mint a magyarság újjáteremtőjét mutatja. Tábori fővezéri egyenruhában, Shedra nevű híres ménjén áb­rázolja a festmény a kormányzót, úgy, ahogy örökké emlékezetes a szegedi és a du­nántúli szervezkedés napjaiból. A kormányzó többször személyesen ült modellt a kitűnően sikerült kompozícióhoz. A festmény portré­­vázlatát a kultuszminisztérium művészeti osztálya, lovasvázlatát a földmívelésügyi mi­nisztérium lótenyésztési osztálya és Plósz Béla államtitkár vásárolták meg. MgiapH«M|wMBi^Maa4pMga B. H. 1935 MÁRCIUS 1. PÉNTEK Az elnök javaslatára azután deputációt küldött a nemzetgyűlés — minden pártból egy-egy képviselőt szemelve ki, Prohászka Ottokár püspök vezetésével — a megválasz­tott kormányzóért, hogy megjelenvén, a Ház színe előtt tegye le esküjét. A háború megelőzése Az Egyesült Államok szenátusi vizsgálatának eredményei A Budapesti Hírlap számára írta: Philip Moel-Baker a londoni gazdasági iskola tanára, a lefegyverzési értekezlet elnöki irodájának volt főtitkára Gérard P. Nye, az Egyesült Államok sze­nátora bizottságának néhány heti mun­kája után odakerült azoknak a sorába, aki­ket a világon a legtöbbet emlegetnek. Az elismerésnek és az együttérzésnek több bizonyságát és tanújelát kapta a világ kü­lönböző államaiból, mint a modern idők bármelyik politikusa. Ezeket meg is érdemelte. Ott voltam Washingtonban, amidőn bizottságát kine­vezték. Ekkor mindenki azt mondta róla és kollégáiról, hogy „kezükben tartják politi­kai vagyonukat”. De néhányan azok közül, akik a legkomolyabban remélték, hogy vizsgálatát siker koronázza, meg voltak győződve arról, hogy „a fegyverek szolida­ritása” megtalálja majd a módját annak, hogy ezt a vizsgálatot meghiúsítsa. Azt mondták, Nye azon az úton van, amelyen olyan ellenségeket szerezhet magának, akik nem nyugszanak addig, amíg ki nem űzik a közéletből őt és azokat is, akik segítsé­gére lesznek.Ezek a barátok, akiknek a bizalma ilyen gyenge lábon állott, nem láthatták előre a világ közvéleményének azt a véghetetlen nagy és önkéntes megmozdulását, amelyet Nye szenátor akciója kiváltott. Szerencsére, Washingtonban voltak mások is, akiknek képzelőereje és a bizalma is igen nagy volt. Szerencsére Nye szenátor előre elkészült minden kockázatra, amelyet személyes kar­rierjére nézve a fegyverkezéssel való ma­gánkereskedelem kutatása magában foglal­hatott. És most megvan az elégtétele. Meg­oldotta feladatát és megérezhette, hogy az általa vezetett bizottság helyet biztosított a maga számára korunk történetében. A jö­vendő nemzedékek úgy emlékeznek majd vissza reá és kollégáira, mint akik vissza­verték azokat a szövetkezeti érdekeket, amelyek mindezideig olyan veszedelmes si­kerrel felvették a harcot a Nemzetek Szö­vetségének világtörvénye ellen és a Kellogg­­paktum ellen. Azok a szolgálatok, amelyeket Nye sze­nátor a béke ügyének tett, már a bennük foglalt elvnél fogva is a legjelentékenyebb abban a korszakban, amelyben a rendbon­tás erői elszabadultak láncaiktól, Dél- Amerikában éppen úgy, mint Keleten és amelyben a fegyverkezések új és veszé­lyes periódusa kezdődik Európában. De mérlegeljük pontosan Nye szenátor szolgálatainak értékét. Bizonyára elsősor­ban éppen ő maga ismerné el, hogy való­jában semmiről sem értesültünk általa, amit eddig is ne tudtunk volna. Száza­dunknak első tizennyolc éve alatt az európai kormányok olyan nagy erőfeszí­téseket tettek a fegyverek magánipari gyártása kiterjesztésének érdekében, ami csak egyáltalában elképzelhető volt. Mi­előtt még a háború elkezdődött volna, a magángyárosokkal száz és százmillió font sterlinges szerződéseket kötöttek meg. A háború négy éve alatt pedig ez a rendszer még tökéletesebb lett, mint békeidőben volt. És ennek a gyakorlatnak a bírálata ott szerepel a Nemzetek Szövetsége alap­okmányának nyolcadik szakaszában, amely azt állapítja meg, hogy „a fegyvereknek és a hadiberendezéseknek magánvállala­tok által való szállítása igen komoly ve­szedelmeket hordoz magában.” Ez valóban ünnepélyes nyilatkozat volt, amelynél fogva azok a kormányok, ame­lyek együtt harcoltak és megnyerték a háborút, elismerték, hogy a fegyvereknek magánipari gyártása, amelyet békében ép­pen úgy rendszerré tettek, mint a háború­ban, a közérdekkel ellentétes irányban fej­lődött. Nye szenátornak tehát az érdeme ez: új és meglepő bizonyítékát szolgáltatta szá­munkra egy olyan ügy igazságának, ame­lyet 1919-ben teljes mértékben elismert Wilson elnök, Smuts tábornok, lord Ro­bert Cecil, Venizelos és mindazok a többi államférfiak, akiknek a háború alatt a hadműveletek vezetésében oly fontos ré­szük volt. Mit mutatott tehát ki Nye sze­nátor. Bebizonyította, hogy azok a cégek, ame­lyek fegyvereket állítanak elő, nemzetközi láncot alkotnak és piacuknak jobb kihasz­nálása érdekében érdekközösséget szervez­nek. Kimutatta, hogy az USA-beli Vickers ,­Armstrong-művek és az Electric Boat Company megosztották a tengeralattjárók világpiacát, úgy, hogy egymásnak átadtak megrendeléseket (leszámítván természete­sen a közvetítés százalékait), ha úgy lát­ták jónak, hogy közülük csak egy-egy szál­lítson az egymással hadban álló hatalmak­nak. Nyilvánosságra hozta azt a levelet, amelyben Sir Charles Craven, a Vickers­­művek vezérigazgatója ezt mondta: — Megkérem rá az Armstrong-műveket, hogy emeljék fel az árat (a brit tengeré­szet számára szánt tengeralattjáró hajók­ról volt szó), még­pedig egy kevéssel a miénk fölé olyan módon, hogy mindaz, amit megrendelnek, Barrownak jusson. Nye szenátor újra kimutatta, hogy a fegyverszállító üzemek a nemzetközi érde­keltségeknek hatalmas rendszerét terem­tették meg. Közzétett egy olyan levelet, amelyben Sir Charles Craven 1924 márciu­sában amerikai barátainak ezt írta: „A dol­gok természetesen ma Spanyolországban elég szomorúak és őszintén remélem, hogy semmi sem akadályozza meg a jobboldal si­kerét ... mert úgy látszik, a mostani kor­mány hajlandó egy kissé barátságosab­ban viselkedni a társasággal szemben (a „Vickers-művek m­egerészeti-szerkezeti leányvállalatáról van szó) és engedélyez számunkra egy szerény tengeri programot és így biztosíthatom önt arról, hogy nagyon szükséges ezt a kormányt uralmon tart­a­­nunk.” Így a Vickers-művek idegen érdekei a reakciót nemcsak a nemzetközi ügyekben, hanem még Spanyolországnak belügyeiben is szolgálták. Nye szenátor kimutatta, még­pedig olyan­ mértékben, ami már megsebezte a világ lelkiismeretét, hogy a fegyvergyártó üze­mek a megvesztegetésnek és a borravalók­nak rendszerét alkalmazták a rendelések biztosítása céljából. Nyilvánosságra hozta azoknak a sajátságos tranzakcióknak a részleteit, amelyeket Madridban Sir Basil Zaharoff hajtott végre; az a Zaharoff, aki­nek Vickers néhány évvel ezelőtt egész kü­lönleges aranyérmet ajándékozott azoknak a szolgálatoknak hálás elismerése fejében, amelyeket részéről több mint ötven év óta élvezett. Nyilvánosságra hozta azokat a tel­jességgel titkos bizonyítványokat (s ennek következtében valószínűen majdnem telje­sen őszinte bizonyítványokat), amelyeket az amerikai Drix ágyútársaság Angóiában adott Vickersékről és amely így szól: „a Vickers emberei a legpiszkosabb ellenfelek, majdnem annyian vannak, mint egy követ­ség és szemérmetlenül használnak fel kétes­hírű asszonyokat”. Nye szenátor bizonyítékait szolgáltatta annak, hogy a fegyvergyárak a bizottsá­goknak a megrendelésekért jutalékokat fizetnek és hogy ezeket még a háborúban hadban lévő nemzetek is elfogadják. Olva­sott egy olyan levelet, amely kijelentette, hogy Vickersék és a Fokker-társaság tíz százalékot ajánlott fel egy bizottságnak ha Bolíviának sikerül egy repülőgépet el­adni. Bebizonyította, hogy a hadiszergyárak ugyanazzal a lelkesedéssel adnak el árut mindkét nemzetnek, amelyek egymás pusz­tulására törnek. Mister Love, az United Aircraft Export Corporation embere, bebi­zonyította, hogy ez a cég egyformán adott el Bolíviának is és Paraguaynak is, vala­mint Perunak és Columbiának is, amikor a két ország között néhány hétig tartó összeütközés keletkezett. Kimutatta, hogy a fegyvergyárak megrendeléseiket olyan módon növelik, hogy az egyik államot ki­játsszák a másik ellen. Mr. Webster, a Cur­­tis-Wrigth Aircraft embere elismerte, hogy ezt a módszert alkalmazták Bolívia és Peru esetében. Kimutatta, hogy a fegyvergyárak nem tudták megakadályozni a lefegyverkezési tanácskozás kedvezőtlen véleményének ki­alakulását. Az egyik tanú kijelentette, hogy a lefegyverzési tanácskozás követke­­­zése az lenne, hogy a fegyvergyárak meg­rendelései csökkennek. Sir Charles Craven­­nek egy levele úgy nyilatkozott Géniről, mint egy „nyugtalanító szervezetről.” Kimutatta, hogy a fegyvergyárak a mu­níciót olyan módon szállították, amelyek­nek következménye a Nemzetek Szövetsége alapokmányának a széttépését jelentené. Leleplezte, hogy amerikai cégek rendkívül nagy szállítmányokat küldtek Japánba ab­ban a pillanatban, amidőn Mr. Stimson azon fáradozott, hogy a kínai területeknek Japánok által való elözönlését megakadá­lyozza. Nye szenátor azt mondta, hogy „csak éppen a felületét érintette annak az anyag­nak, amelyet még fel kellene tárnia.” Ez lehetséges. De annak máris elég bizonysá­gát szolgáltatta, hogy a kormányoknak 1919-ben igazuk volt és hogy a fegyverek­nek magánvállalatok által való gyártása összeegyeztethetetlen a lefegyverzésre és a Nemzetek Szövetségére támaszkodó kül­politikával. Ez a lényege annak a válasznak, ame­lyet Nye szenátornak és kollégáinak ad­nunk kell arra az ösztönzésükre, hogy Ugyanúgy, mint ahogy ők elvégezték, más nemzetek is az övékhez hasonló vizsgálato­kat hajtsanak végre. Azonban nincs szük­ségünk vizsgálatra annak a megállapításá­hoz, hogy tudjuk, milyen politikát kell al­kalmazni. Elég volt. A magángyárak le­rombolása elhatározott dolog. Ez a lerom­bolás sürgős szociális reform, amelyet már régóta várunk és ez ma a nemzetközi béke megőrzésének lényeges feltételévé lett. (Copyright by Cooperation and Budapesti Hírlap.) ­­I FÉNYKÉPÉT Magyar Foto Stúdiónál Andrássy­ út 1. Tel.: 173—SI. PORTRÉ: Gyermek­ elv., czincs miniatűr, külső fotók (lakás, észlet, interior, gyermekszoba, Riport fotók), es­küvő, zsur, vacsora stb. Műtermi felvételeknél kérjük az előzetes telefont

Next