Budapesti Hírlap, 1938. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
1938-01-01 / 1. szám
1938 JANUAR 1, SZOMBAT B. H. A MAGYAR VALÓSÁG SZENT ISTVÁNJA írta: MIHALOVICS ZSIGMOND a Katolikus Akció országos igazgatója Gigantikus alakja előtt, amelynek lábainál az egész magyar nemzet hódolata készül most elvonulni s ahol halála kilencszázéves fordulójának esztendejében a Világegyház gyújtja ki a megemlékezés és a tisztelet gyertyáinak tűztengerét: megilletődötten és elfogadva állanak meg mindazok a módszerek, amelyekkel egy történeti alakot meg lehet közelíteni. A világháború után kezdődött új illemtörténeti és új világtörténeti szereti a mithoszt! Az elmúlt szántán, amely egyedül az Emberi ételemben hitt: a ma embere, különösen tömegei, abban akarnak hinni inkább, ami túl van az emberi értelmen, a mithikusban és a misztikusban; korunk ezért tellett meg népi, történelmi és osztálymithológiák ködös és kavargó sugárzásával. Ez a mithikus irány hovatovább a szellem embereire is úgy kezd hatni, mint valami súlyos vonzás. És ha valaki, akkor ez a magyar múlt első korfordulójának kapujában felmeredő irtózatos nyugalmú és erejű koronás lovas valóban alkalmas arra, hogy alakját valamiféle mithosz arany ködfelhőibe takarjuk és inkább annak fénytörésein keresztül nézzük, mintsem gyér és töredékes történeti adatok összegeként könyveljük el, fanyarságból és kicsinyességből, vagy talán száraz és félénk pedantériából. Azonban az ő alakjával kapcsolatban semmi szükség sincs a történelmi megértésnek erre a két végletére. Szent István, az ember, a király, a Szent, az államférfi, az apostol, a magyar sorsnak ezer évre való kovácsa: mindig több volt, mint aktaadatok problematikus összege s mindig ismerősebb és közelibb olt, semhogy csak a messzeségnek a köréje szőtt mithosznak kövén át lehetne szemlélnünk. Igen, az a Szent István, akit ünnepelni készülünk, az a valóságnak és pedig mindenekelőtt a magyar valóságnak Szent Istvánja. Alakját éppen azért tévedés volna akár a puszta évszámok és az összefüggésnélküli csupasz tények holt jelei, betűi és zárai közt keresni, akár az elmiticizáltság párafátyolai közt, mert ő nem itt van. ő sokkal részletesebben megismerhető és sokkal jobban megközelíthető területen és felületen hagyta hátra a maga létének és lényének dokumentumait, magában a nemzet életében és a nemzet emlékezetében. Ez az emlékezet egészen hiteles valósággal őrzi azt, hogy valóban lenyűgözően nagy volt, hogy életét nemzetéért és országáért, önmagáért és másokkal való vívódásai töltötték ki s hogy ezek között kovácsolódott egyénisége szentté, sorsa tragikussá; azt a sorsot, amelyet népének jelölt ki a Dunavölgyben, éppen az ő egyénisége és életének szentsége látják el az elindítás roppant kezdeti energiáival. „.. . Férfiú ... és nívséges vala minden ő cselekedeteiben” — mondja róla tömören és hatalmasan a Nagyobb Legenda, divinációs ösztönnel jelölve meg jellemének és egyéniségének azt a két karakter-tulajdonságát, amelyek valóban magyarok. A magyar nemzet azóta is „férfiút és hűséges” módon viseli azokat a feladatokat, amelyeket ő neki megszabott. Van-e reálisabb magyar valóság, mint amit ő felismert és amihez a nemzet sorsát kapcsolta? Olvassuk el csak mai szemmel és mai fogalmakkal Fiához intézett Intelmeit, amely a magyar Corpus Jurist nyitja meg s amely szakértők szerint máig is hatályos törvénycikk. Micsoda hatalmas kultúrpolitikai, társadalompolitikai és nemzetpolitikai program ez a tíz fejezet, amely az „Elöljáró beszéd” után kezdetik: I. A hitnek megtartásáról. II. Az egyházi állapotnak megbecsüléséről. I. A főpapoknak járó tisztesség megadásáról. IV. A főembereknek és vitézeknek járó tisztességről. V. A törvénytevésnek és türelmetességnek megtartásáról. VI. A vendégeknek tartásáról és táplálásáról. VII. A tanácsnak nagyságos voltáról. VI. A fiúknak engedelmeskedéséről. IX. Az imádkozásnak gyakorlásáról. X. A kegyességről és irgalmasságról és egyéb jóságos cselekedetekről. Ha valaki kellő élességgel hatol a fejezetek mélyére, valóban meg kell csodálnia azt a programot, melyet ő a nemzet programjává tett. Nagyjában véve sorra a fejezeteket és tartalmukat: A magyarság legyen egy transzcendens kultúra hordozója, transzcendens kultúráé és transzcendens értékeké; ennek híjján — ha lett volna egyáltalán története — az oly névtelen és történettelen lett volna, akár egy hangyafészeké, legjobb esetben, mint az osztjákoké. Éljen együtt a magyarság a nagy európai lélekalakító és kultúrateremtő realitással az Egyházzal, mint földi testtel is. A magyarság maga mint földi test, tagozódjék fel az államalkotás és kultúrahordozás különböző funkciója szerint; ne puszta köznépiség legyen, mint azok a kis népek, például a bretonok, akiket államszervező és kultúrahordozó osztályok nélkül maguknál hatalmasabb, államalkotóbb és kultúrahordozó népek és országok nyeltek el. Ám a nacionális tartalomra és értékrendszerre felépülő magyar állam ne jelentsen kizárólagos és türelmetlen nacionalitást, a dunavölgyi államok szerint nem is jelenthet azt. A nemzet a maga vezető osztályain és a külön erre kiszemelteken keresztül maga vegyen részt sorsának intézésében. Generációs különbségek ne jelentkezzenek eltúlzott élességgel. A magyar élet forímálása felett lebegjenek aszkétikussá a kidolgozott ideálok. Végül a nemzet soha ne feledkezzék meg a mindig aktuális szociálpolitikai programról! Elolvasva az Intelmeket és gondolatai mögé hatolva valóban csodálkoznunk kell a program mindenoldalúságán és arányosságán, mindenekelőtt a valóságán! Ki merné tagadni, hogy nem ez a magyar valóság, nem a Szent Király keze emelte ki a magyarságot a mai életének síkján, nem ő gondoskodott számára transzcendens kultúráról, a népi és törzsi életben való maradás amorf gomolygása helyett szilárd társadalmi morfológiáról, más népi entitásokkal kapcsolatos és a magyar államiság számára kedvező és rugalmas korrelációkról, a magyar nemzetnek törvényhozási és politikai belső autonómiájáról, ideáljairól és erkölcs sugallta progresszivitásáról. Igen ez a Szent István a magyar valóság Szent Istvánja! Ez a király és ez a törvényhozó így még csak pusztán nagy államférfi, lenne! Nagy államférfi, aki emlékezetében és nagy koncepciója eszmei realitásaiban él, egyszóval nem személyes élettel. A pusztán emberi állam és az eszmei nemzetközi koncepciói számára nem is élhetne másképpen. Az Egyház azonban felemeli erről a síkról. Tudva, hogy örök élet van s az ember személyiségének halhatatlan része kortalan és időtelen síkban él tovább, azt a Szent Istvánt állítja oltáraira s könyörög hozzá pártfogásért, aki e nagy nemzetpolitikai koncepciók között szenvedések kohójában vívta meg a maga harcát az örök életért. Ez a Szent István, a személyes Szent István, él! Hozzá az élőhöz fogunk szólani ebben az évben, inspirációért könyörgünk, hogy megismerhessük, megérthessük, programját minél teljesebben megvalósíthassuk, mert hisz ő adta meg számunkra a nemzeti élet terének azt a valóságát, amelyben lélegzünk és amelyet megváltoztatni csak a nemzeti lét feloldásával lehetne! i »Szent István megőrzött mindent, ami a magyar vérben és fajban érték és erő« A magyar püspöki karnak a Szent István évet meghirdető közös körlevele A magyar katolikus püspöki kar a Szent István jublemű évet meghirdető közös pásztorlevelet adott ki, amelyet az ország valamennyi templomában a Szilveszter-esti évvégi ájtatosság keretében olvastak fel a híveknek. A közös püspökkari pásztorlevél bevezetésében hódolni hívja a nemzetet a szent király emléke és országos körútra induló szent jobbja elé, mert mindaz, ami nemzeti életünk maradandó értéke, az ő nagy lelke virága s az ő rendületlen hitének sugallata. A hit volt ereje, az sugallta intézkedéseit, diktálta törvényeit, az edzette karja, mikor a kardot forgatta, hittel építette országát és egyházát egyaránt. Ez a kishitűséget nem ismerő hit magyarázza Szent István nagyságát egyéni életében, ő megértette, hogy a keresztény férfi eszménye: szentnek lenni a trónon épp úgy, mint a legkisebb kunyhóban, a magánéletben a lelki tökéletesség törvényeit épp úgy megvalósítani, mint a nyilvánosság előtt azt hirdetni, magán- és közerkölcs között különbséget nem tenni, mert ha az egyéni példa nem fedi a nyilvános vallomást, akkor az utóbbi is hitelét veszti. Szent István sorsdöntő történelmi sikerének az a magyarázata, hogy szent életével tanított. Hite és buzgalma — fejtegeti tovább a közös pásztoriévá! — ott tündöklött elsősorban, ahol a földi boldogság bölcsője ring a családi körben. Az életszentség Szent István házában családi vonás. Olyan keresztény otthon, melyben az apa, az anya, a fiú és a nevelő is a szentek glóriájával ékeskedik, az uralkodóházak történetében példa nélkül áll. — A szétzilált és békéjét vesztett modern család jól tenné, ha e magyar szent család falai közé többször zarándokolna okulni és ihletet meríteni. Ott megtanulná mindenki, hogy a lélek egyedül a csodaszer, mely az annyiszor mostoha és irgalmatlan élet nehézségei közt fentart és eligazít... Ha belépnének Szent Gellért cellájába, ráeszmélnének, hogy az otthon békéje, a család öröme, szülők reménye s gyermekek boldogsága nem földi adottságokban rejlik, hanem a világosságban és erőben, melyet Isten kegyelme áraszt s melyet, ha otthon és iskola szent céltudatossággal és egyetértőleg szolgál, akkor remélhető a megszentelt családon keresztül a magyar sors jobbrafordulása. A körlevél következő részében a szent királynak a legkisebbek felé is ragyogtatok jóságával foglalkozik. A róla ezen a téren a krónikákban feljegyzett bájos egyszerűségű esetek intelmet nyújtanak arra, hogy az osztályelentéteket csakis lélekkel és a keresztény hit sugallatai szerint lehet kiegyenlíteni. Áldást osztó jobbkezének azért kellett fenmaradnia, hogy mindenki ráeszméljen: hol rejlik bármely kor társadalmi válságának orvossága. Mert fontos a célszerű gazdasági rend, üdvös az átgondolt törvényes intézkedés, szükséges a hatósági beavatkozás, de mindenekfölött az irgalmas szamaritánus lelkére van szükség, aki nem köti magát a holt paragrafus formáihoz. — Ha ez a szentistváni szellem fogja ihletni szociális törvényhozásunkat, — mondja a körlevél, — ha az ő példájából fogják megtanulni a hatalmasok és gazdagok, mint kell nehéz helyzetben lemondást gyakorolni és bajokkal küzködő embertársaink segítségére sietni, s ha e vigasztaló látvány meggyőzi majd a szenvedőket is, hogy nem hagyják őket cserben, mert a keresztény szeretet tisze ma is lángol, akkor bízhatunk, de csakis akkor, hogy az a szörnyű válság, mely fenyegeti hazánk, de az egész világ rendjét és boldogságát is, a megértést teremtő keresztény lelkiség áldásos befolyása alatt elsimul s a XX. század újból megbékélt szent testvériségben egybeforrt nemzetet fog a Duna-Tisza táján találni. __ —----- -