Budapesti Közlöny, 1869. június (3. évfolyam, 122-146. szám)
1869-06-01 / 122. szám
az ellenzék két pártárnyalata terjesztettek a ház elé, két lényeges eltérés van. Egyik az, hogy míg a ház bizottsága egész általánosságban támogatni ígéri a kormányt a reform kérdéseiben, akként, hogy azok a kor szellemének megfelelő megoldást nyerjenek , az ellenzék egyúttal kitűzi tüzetesen azon irányt is, melyet ezen reformkérdések tárgyalásánál követni akar. Ez az egyik ok, miért az ellenzék pártárnyalatai által benyújtott válaszfeliratok egyikére sem adhatom szavazatomat, mert valamint egyrészről a trónbeszédben nincsenek felemlítve részletei azon munkálatoknak, melyeket a kormány a jelzett reformtárgyakban a ház asztalára tenni készül, úgy viszont a válaszfeliratnak sem lehet hivatás a részletekre átmenni. A ház várja be a kormány előterjesztményeit s ha azok szellemével, irányával s részleteivel megismerkedett, ám akkor hozzon felettük helyeslő, vagy rosszasé ítéletet, ámde már előre ítéletet mondani, nem tenne egyebet, mint a kormány előterjesztményei felett látatlanul is palctát törni, ami úgy hiszem, nem volna indokolható, nem volna igazságos eljárás. (Helyeslés.) A trónbeszéd mire hívja fel a házat ? A belreformok terére. A ház e felhívásra nem válaszolhat mást, mint amit a ház bizottsága javasol, tudniillik, hogy igenis kész a kormányt e térre követni. Kevesebbet nem mondhat a ház a nélkül, hogy ne abdicáljon azon nemes hivatásáról, melyet a gondviselés számára kijelölt, t. i. a belreformok útján a hazát újjáteremteni; többet pedig nem mondhat anélkül, hogy ne praeoccupálja a jövőt; anélkül, hogy kötött kezekkel ne induljon a reform egyes kérdéseire nézve a discussio elé. A másik, igen lényeges eltérés , mely a javaslatok közt van, s mely egyik fontos okul szolgál arra, hogy én az ellenzék javaslatait nem pártolhatom, abban áll, hogy azokban az ellenzék még folyvást a közjogi alapok ellen folytatja az ostromot. Az 1867-iki XII. t. sz. ellen, a mely az államjogi viszonyt szabályozza Magyarország és Austria közt, azon nagy és súlyos vádat emelt az ellenzék, hogy az megsemmisítette államiságunkat, megcsonkította nemzeti önállóságunkat s függetlenségünket. Oly nagy s súlyos vád ez te ház, melyet nem lehet hallgatással mellőzni, de amelyre csak akkor felelhetünk, ha előbb tisztába jövünk a nemzeti önállóság s függetlenség fogalmával. (Halljuk!) Ha önök az önállóság s függetlenség azt a mértékét akarják e nemzet számára igénybe venni, melyet p. o. bir Francziaország, Anglia; ha önök azon vezéreszméből indulnak ki, melynek Simonyi képviselő úr adott kifejezést, hogy Magyarország és Ausztria közt nincs más viszony, mint amely viszony fennáll Törökország és Francziaország közt, akkor igenis elismerem, hogy a létező közjogi alap a nemzeti önállóság s függetlenség eme mértékének nem felel meg, de kénytelen vagyok egyúttal hozzátenni, hogy a nemzeti önállóság és függetlenség azon méréke, a létező viszonyok közt, az ábrándok sorába tartozik, (Élénk helyeslés jobbról) és hogy az önállóság és függetlenség ezen mértékét a létező viszonyok közt meghonosítani akarni a legkönnyelműbb és legvakmerőbb koczkajáték volna, a melyre valaha nemzet a maga sorsát, a maga létét féltéve. (Élénk helyeslés jobbról.) Ha ellenben önök a nemzeti önállóság és függetlenség azon mértékét értik, mely a pragmatica sanctióval egybefér , akkor az 1867-dik évi 12. t. ez. ellen emelhető kifogásoknak legnagyobb része önmagától elesik. Jól tudja és érzi azt azon pártárnyalat, melynek soraiba Simonyi úr is tartozik, s épen azért nem csodálom, hogy legelső feladatának tartotta, a pragmatica sanctio értelmét és horderejét elferdíteni. Ő a pragmatica sanctióban nem lát egyebet, mint két egymástól teljesen független állam ijedelmének közösségét és ugyanazorosságát. Feltéve, hogy igaza van, még akkor is meg kell jegyeznem, hogy a pragmatica sanctiónak már ezen tartalma egymagában véve is bizonyos korlátok közé szorító nemzeti önállóságunkat és függetlenségünket, amennyiben t. i. nem követhetünk oly eljárást, mely a két külön állam fejedelmének ugyanazonosságát lehetetlenné tenné. Például Franczia és Törökország bármikor hadat szenhetnek egymásnak, a szerint, a mint pillanatnyi érdekeik követelik; ellenben Magyarország soha sem követhet oly politikát, mely háborúba keverhetné a magyar királyt az osztrák császárral. Azonban Simonyi úr találni fog a pragmatica sanctióban — hacsak szemeit szándékosan behunyni nem akarja — még ennél többet is, és ez a monarchia oszthatlanságának elve, melyből a kölcsönös védelmi kötelezettség foly. Amíg tehát a fejedelem ugyanazonosságában rejlő personal-unio csak negative, ezen kölcsönös védelmi kötelezettség már positive oly pregnáns korlátokat húzott nemzeti önállásunk és függetlenségünk elé, amelyeket ignorálni nem lehet, nem szabad. Franczia és Törökország ma megtámadhatják, holnap védelmezhetik egymást, a szerint, amint azt érdekeik hozzák magukkal; ellenben Magyarország és Austria már a törvénynél fogva tartozóak egymás integritását minden ellenséges megtámadás ellen megvédelmezni. Állandó véd-s dac-szövetségnek lehetne azt nevezni, tehát, ha az ellenzéknek lett volna erkölcsi bátorsága ezen szerződésnek nemzetközi alapokat kölcsönözni, de midőn ezen közjogi egyezmény itt a vitatás tárgya volt, és én ezen eszméket megpendítettem, épen az ellenzék volt az, amely azon szűkkörű fogalmat állította előtérbe , hogy a magyar nemzetnek semmi köze nincs a lajthán túli tartományokhoz és azok népeihez, hogy a magyar nemzetnek csak saját királyával van dolga. Ily körülmények és viszonyok közt tehát, melyeket nem mi teremtettünk, hanem melyeket hagyományként őseinktől örököltünk, a melyeket megváltoztatni nem áll sem jogunkban, sem hatalmunkban, sem érdekünkben, ily viszonyok és körülmények közt, a midőn minden lépten nyomon reflektálni tartozunk arra, hogy ne kényszentsük a fejedelmet oly eljárásra, a mely collisioba hozná őt Austria népeivel,m ily viszonyok és körülmények közt, a midőn nem csak saját hazánk, hanem egyúttal a szomszéd állam integritását is tartozunk megvédeni, a midőn tehát a háború és béke koczkája nem lehet kizárólag a mi kezeinkben letéve, ily körülmények közt vájjon lehet-e a nemzeti önállóságnak és függetlenségnek, lehet-e a parlamentarismusnak azon teljességéről nálunk szó, amelylyel p.o.Angol- vagy Francziaország bir? (Helyeslés a jobboldalon). Ne ámítsuk magunkat uraim, és ne ringassuk illusióba a nemzetet, e sokat hányatott nemzetet, amelynek legszebb erényei közé tartozik a lelkesedés, de amelynek egyik nagy nemzeti hibája épen az, hogy nagy és szép eszmék által oly könnyen túl lelkesedésre hagyja magát ragadtatni. (Igaz! jobbról). Ismétlem, ne ámítsuk magunkat és a nemzetet! A nemzeti önállóságnak és függetlenségnek ama teljességéről lemondtak őseink szerződésileg; lemondtak szintúgy, mint két egymástól teljesen független nemzet amely véd- és daczszövetségre lép egymással, feladja a maga függetlenségének bizonyos attribútumait azon időre, amig ezen véd- és daczszövetség tart. A különbség köztünk és más ily teljesen független államok közt e tekintetben csak az, hogy minket azon véd- és daczszövetség amelyre őseink a pragmatica sanctio által léptek, kötelez mindaddig, míg a dynastiának uralkodásra hivatott ágai ki nem haltak. T. hát! Ez a tényállás, amelyet nem lehet semmi okoskodással megváltoztatni. Teljes parlamentarismusról a pragmatica sanctióval szemben csak akkor álmodozhatnánk e hazában, hogy ha a lajthán túli tartományokban még folyvást absolut hatalom uralkodnék, ha t. i. a közös fejedelem mindazon ügyeket, amelyek az összes monarchiát érintik és érdeklik, a mi parlamentünk elhatározására bízná, és azt, amit mi itt határoztunk, azután absolut jogánál fogva az örökös tartományokra reáparancsolná. De hiszen önök is a mi sorainkban állottak akkor és ez csak önök dicsőségére válik, midőn egyhangú örömmel üdvözölük Felségének azon nemeslelkű elhatározását, melynél fogva az alkotmányos élet áldásait a lajthán túli tartományokra is kiterjesztette, sőt önök velünk együtt a létrejött közjogi egyezménynek egyik fősark- és alapfeltételéül épen az tűzték ki, hogy az alkotmányosság itt is, ott is tettleg életbe lépjen. Amit tehát mi a 67. XII. t. sz. által tettünk, az nem volt semmi egyéb, mint e követelmények kifolyása. Miután t. i. láttuk, hogy vannak az összes monarchiát érdeklő olyan ügyek, melyeket a viszonyok természetes kényszerűsége kizárt mind a pesti, mind a bécsi parlament kizárólagos hatásköréből ; miután vannak kérdések, viszonyok, melyek csak a két államnak közös egyetértésével intézhetők el, tehát az 1867-ki 12-ik t. ez. által módot kerestünk, és úgy hiszem, találtunk is arra, hogy ezen ügyek elintézésére mindkét állam népének alkotmányos befolyása biztosíttassék. (Helyeslés jobbról.) Váljon ezen czélnak az 1867. 12-ik t. ez. teljes mérvben megfelel-e, az lehet discussio, az lehet critica tárgya; de reeriminátiót, vádat csak akkor érdemelnénk, ha azon időben, midőn ezen közjogi egyezmény a vita tárgyát képezte, s a midőn a kiegyezkedés létrehozása életkérdés volt a nemzetre , a szőnyegen forgott módozatok közül mi a roszabbat választottuk volna. (Élénk helyeslés jobbról.) De e vád nem érhet bennünket, és ezen vádat legkevésbé emelheti ellenünk azon ellenzék, melynek javaslata sokkal roszabb volt, mint amely törvénybe ment. (Élénk helyeslés jobbról.) Mit ajánlottak önök a delegátió helyébe? Azt, hogy a monarchiát közösen érdeklő ügyek itt is, ott is, tehát mindkét parlament discussiója alá terjesztessenek. Ez teljesen korrekt és kielégítő módozat volna azon határvonalig, ameddig a két parlament egyetért. De hát ha ezen egyetértés nem jön létre, mi történik akkor ? Erre azt felelték önök. Akkor a két miniszérium vagy pedig a két parlament kiküldöttjei törekedjenek létrehozni az egyetértést. (Felkiáltás balról: Természetesen!) Igen, de hátha ezen egyetértés nem sikerül,vagy pedig, ha a létrejött kiegyezés feltételeit egyik vagy másik parlament elveti? Erre azt mondák önök, hogy akkor döntsön a fejedelem! (Feláltás balról: azt nem mondtuk ! Több hang jobbról , de igen, benne volt a javaslatban !) Íme tehát önök ultimum remediuma az absolutisms volt,úgy van, úgy van ! jobbról. — Ellenmondások balról) míg mi az eldöntés jogát legalább a nemzet képviselőinek kezeibe tettük le. (Felkiáltás balról: Igen, a delegatióéba ! Felkiáltás jobbról : Hát az nem képviseli a nemzetet !) Ha tehát a mi javaslatunk azon hibában szenved, hogy némely dolgot elvon a parlament hatásköréből, az önökét még nagyobb vád éri, az, hogy önök javaslata megöli az alkotmányosságot. (Élénk helyeslés jobbról, élénk ellenmondás balról.) Ugyanígy állnak önök a külügyek kérdésében is. Hiszen még a napokban is azon javaslattal léptek fel önök, hogy a külállamoknál mind a magyar nemzetnek, illetve a magyar királynak, mind pedig az osztrák császárnak külön-külön képviselője legyen,amazoknak a magyar külügyminister, ezeknek pedig az osztrák külügyminister adván utasítást bizonyos határvonalig, t. i. addig, míg a két külügyminiszer teljesen ugyanazon nézponton állanak. De mi történjék az esetben, ha a két külügyminiszter ellentétes nézetekből indulna ki, ha péld a magyar király képviselője a franczia udvarnál az osztrák császár képviselőjét defavoyálná. A közös fejedelem ki a külhatalmakkal szemben nem követhet kétkulacsos politikát, kényteln lenne ez esetben vagy egyik vagy másik ministerét elbocsátani. És ha épen azon ministerét bocsátaná el, ki a maga parlamentjének bizalmát bírja, ellentétbe jönne a fejedelem ama nemzet, ama parlament akaratával, melyet az elbocsátott minister képvisel. Ha pedig mindkét külügyminister bírja a maga parlamentje többségét, ami szintén megtörténhetik akkor, ha példa a bécsi parlament és az osztrák külügyminister a háború mellett, a magyar parlament pedig a maga külügyministerével a béke mellett nyilatkozik, midőn a két parlament is ily esetben ellentétben áll egymással, akármelyik külügyminiszerét bocsássa el a fejedelem, bármelyik parlament szavazatát vegye irányadóul, de okvetlenül alárendeli egyik parlamentet a másiknak. (Élénk helyeslés jobbról.) És hová sülyedne az 1679