Budapesti Közlöny, 1869. június (3. évfolyam, 122-146. szám)

1869-06-01 / 122. szám

az ellenzék két pártárnyalata terjesztettek a ház elé,­­ két lényeges eltérés van. Egyik az, hogy míg a ház bizottsága egész ál­talánosságban támogatni ígéri a kormányt a re­form kérdéseiben, akként, hogy azok a kor szel­lemének megfelelő megoldást nyerjenek , az el­lenzék egyúttal kitűzi tüzetesen azon irányt is, melyet ezen reform­kérdések tárgyalásánál kö­vetni akar. Ez az egyik ok, miért az ellenzék pártárnyala­tai által benyújtott válaszfeliratok egyikére sem adhatom szavazatomat, mert valamint egyrészről a trónbeszédben nincsenek felemlítve részletei azon munkálatoknak, melyeket a kormány a jelzett reformtárgyakban a ház asztalára tenni készül, úgy viszont a válaszfeliratnak sem lehet hivatá­s a részletekre átmenni. A ház várja be a kormány előterjesztményeit s ha azok szellemével, irányával s részleteivel megismerkedett, ám akkor hozzon felettük helyes­lő, vagy rosszasé ítéletet, ámde már előre ítéletet mondani, nem tenne egyebet, mint a kormány elő­­terjesztményei felett látatlanul is palctát törni, a­mi úgy hiszem, nem volna indokolható, nem volna igazságos eljárás. (Helyeslés.) A trónbeszéd mire hívja fel a házat ? A belreformok terére. A ház e felhívásra nem válaszolhat mást, mint a­mit a ház bizottsága javasol, tudniillik, hogy igenis kész a kormányt e térre követni. Kevesebbet nem mond­hat a ház a nélkül, hogy ne abdicáljon azon ne­mes hivatásáról, melyet a gondviselés számára kijelölt, t. i. a bel­reformok útján a hazát újjáte­­remteni; többet pedig nem mondhat a­nélkül, hogy ne praeoccupálja a jövőt; a­nélkül, hogy kötött kezekkel ne induljon a reform egyes kérdéseire nézve a discussio elé. A másik, igen lényeges eltérés , mely a javas­latok közt van, s mely egyik fontos okul szolgál arra, hogy én az ellenzék javaslatait nem pártolha­tom, abban áll, hogy azokban az ellenzék még foly­vást a közjogi alapok ellen folytatja az ostromot. Az 1867-iki XII. t. sz. ellen, a mely az állam­jogi viszonyt szabályozza Magyarország és Aus­tria közt, azon nagy és súlyos vádat emelt az el­lenzék, hogy az megsemmisítette államiságunkat, megcsonkította nemzeti önállóságunkat s függet­lenségünket. Oly nagy s súlyos vád ez te ház, melyet nem le­het hallgatással mellőzni, de a­melyre csak akkor felelhetünk, ha előbb tisztába jövünk a nemzeti önállóság s függetlenség fogalmával. (Halljuk!) Ha önök az önállóság s függetlenség azt a mér­tékét akarják e nemzet számára igénybe venni, melyet p. o. bir Francziaország, Anglia; ha önök azon vezéreszméből indulnak ki, melynek Simonyi képviselő úr adott kifejezést, hogy Magyaror­szág és Ausztria közt nincs más viszony, mint a­mely viszony fennáll Törökország és Franczia­­ország közt, akkor igen­is elismerem, hogy a lé­­te­ző közjogi alap a nemzeti önállóság s függet­lenség eme mértékének nem felel meg, de kény­telen vagyok egyúttal hozzátenni, hogy a nem­zeti önállóság és függetlenség azon méréke, a létező viszonyok közt, az ábrándok sorába tar­tozik, (Élénk helyeslés jobbról) és hogy az önál­lóság és függetlenség ezen mértékét a létező vi­szonyok közt meghonosítani akarni a legkönnyel­­műbb és legvakmerőbb koczkajáték volna, a melyre valaha nemzet a maga sorsát, a maga lé­tét féltéve. (Élénk helyeslés jobbról.) Ha ellenben önök a nemzeti önállóság és füg­getlenség azon mértékét értik, mely a pragmatica sanctióval egybefér , akkor az 1867-dik évi 12. t. ez. ellen emelhető kifogásoknak legnagyobb része önmagától elesik. Jól tudja és érzi azt azon pártárnyalat, melynek soraiba Simonyi úr is tartozik, s épen azért nem csodálom, hogy legelső feladatának tartotta, a pragmatica sanctio értelmét és horderejét el­ferdíteni. Ő a pragmatica sanctióban nem lát egyebet, mint két egymástól teljesen független állam ije­delmének közösségét és ugyanazor­osságát. Feltéve, hogy igaza van, még akkor is meg kell jegyeznem, hogy a pragmatica sanctiónak már ezen tartalma egymagában véve is bizonyos korlátok közé szorító nemzeti önállóságunkat és függetlenségünket, a­mennyiben t. i. nem követ­hetünk oly eljárást, mely a két külön állam fe­jedelmének ugyanazonosságát lehetetlenné tenné. Például Franczia­ és Törökország bármikor hadat szenhetnek egymásnak, a szerint, a mint pillanatnyi érdekeik követelik; ellenben Ma­gyarország soha sem követhet oly politikát, mely háborúba keverhetné a magyar királyt az osztrák császárral. Azonban Simonyi úr találni fog a pragmatica sanctióban — hacsak szemeit szándékosan behunyni nem akarja — még ennél többet is, és ez­ a monarchia oszthatlanságának elve, melyből a kölcsönös védelmi kötelezettség foly. A­míg tehát a fejedelem ugyanazonosságában rejlő personal-unio csak negative, ezen kölcsönös védelmi kötelezettség már positive oly pregnáns korlátokat húzott nemzeti önállásunk és függet­lenségünk elé, a­melyeket ignorálni nem lehet, nem szabad. Franczia­ és Törökország ma megtámadhatják, holnap védelmezhetik egymást, a szerint, a­mint azt érdekeik hozzák magukkal; ellenben Ma­gyarország és Austria már a törvénynél fogva tartozóak egymás integritását minden ellenséges megtámadás ellen megvédelmezni. Állandó véd-­s dac­-szövetségnek lehetne azt nevezni, te­hát, ha az ellenzéknek lett volna erkölcsi bátorsága ezen szerződésnek nemzetközi alapokat kölcsönözni, de midőn ezen közjogi egyezmény itt a vitatás tárgya volt, és én ezen eszméket megpendítettem, épen az ellenzék volt az, a­mely azon szűkkörű fogalmat állította elő­térbe , hogy a magyar nemzetnek semmi köze nincs a lajthán­ túli tartományokhoz és azok népei­hez, hogy a magyar nemzetnek csak saját királyá­val van dolga. Ily körülmények és viszonyok közt te­hát, melyeket nem mi teremtettünk, hanem melyeket hagyományként őseinktől örököltünk, a melye­ket megváltoztatni nem áll sem jogunkban, sem hatalmunkban, sem érdekünkben, ily viszonyok és körülmények közt, a midőn minden lépten nyomon reflektálni tartozunk arra, hogy ne kény­­szentsük a fejedelmet oly eljárásra, a mely col­­lisioba hozná őt Austria népeivel,m ily viszonyok és körülmények közt, a midőn nem csak saját hazánk, hanem egyúttal a szomszéd állam inte­gritását is tartozunk megvédeni, a midőn tehát a háború és béke koczkája nem lehet kizárólag a mi kezeinkbe­n letéve, ily körülmények közt váj­jon lehet-e a nemzeti önállóságnak és független­ségnek, lehet-e a parlamentarismusnak azon tel­jességéről nálunk szó, a­melylyel p.o.Angol- vagy Francziaország bir? (Helyeslés a jobboldalon). Ne ámítsuk magunkat uraim, és ne ringassuk illusióba a nemzetet, e sokat hányatott nemze­tet, a­melynek legszebb erényei közé tartozik a lelkesedés, de a­melynek egyik nagy nemzeti hibája épen az, hogy nagy és szép eszmék által oly könnyen túl lelkesedésre hagyja magát ragadtatni. (Igaz! jobbról). Ismétlem, ne ámítsuk magunkat és a nemzetet! A nemzeti önállóságnak és függetlenségnek ama teljességéről lemondtak őseink szerződésileg; lemondtak szintúgy, mint két egymástól teljesen független nemzet amely véd- és daczszövetségre lép egymással, feladja a maga függetlenségének bizonyos attribútumait azon időre, a­mig ezen véd- és daczszövetség tart. A különbség köztünk és más ily teljesen független államok közt e te­kintetben csak az, hogy minket azon véd- és daczszövetség a­melyre őseink a pragmatica sanctio által léptek, kötelez mindaddig, míg a dynastiának uralkodásra hivatott ágai ki nem haltak. T. hát! Ez a tényállás, a­melyet nem lehet semmi okoskodással megváltoztatni. Teljes par­­lamentarismusról a pragmatica sanctióval szem­ben csak akkor álmodozhatnánk e hazában, hogy ha a lajthán­ túli tartományokban még folyvást absolut hatalom uralkodnék, ha t. i. a közös fe­jedelem mindazon ügyeket, a­melyek az összes monarchiát érintik és érdeklik, a mi parlamen­tünk elhatározására bízná, és azt, a­mit mi itt határoztunk, azután absolut jogánál fogva az örö­kös tartományokra reáparancsolná. De hiszen önök is a mi sorainkban állottak akkor és ez csak önök dicsőségére válik, midőn egyhangú örömmel üdvözöl­ük­­ Felségének azon nemeslelkű elhatá­rozását, melynél fogva az alkotmányos élet áldá­sait a lajthán­ túli tartományokra is kiterjesztette, sőt önök velünk együtt a létrejött közjogi egyez­ménynek egyik fősark- és alapfeltételéül épen az tűzték ki, hogy az alkotmányosság itt is, ott is tettleg életbe lépjen. A­mit tehát mi a 67. XII. t. sz. által tettünk, az nem volt semmi egyéb, mint e követelmények kifolyása. Miután t. i. láttuk, hogy vannak az összes mo­narchiát érdeklő olyan ügyek, melyeket a viszo­nyok természetes kényszerűsége kizárt mind a pesti, mind a bécsi parlament kizárólagos hatás­köréből ; miután vannak kérdések, viszonyok, me­lyek csak a két államnak közös egyetértésével in­tézhetők el, tehát az 1867-ki 12-ik t. ez. által módot kerestünk, és úgy hiszem, találtunk is ar­ra, hogy ezen ügyek elintézésére mindkét állam népének alkotmányos befolyása biztosíttassék. (Helyeslés jobbról.) Váljon ezen czélnak az 1867. 12-ik t. ez. teljes mérvben megfelel-e, az lehet discussio, az lehet critica tárgya; de reeriminátiót, vádat csak akkor érdemelnénk, ha azon időben, midőn ezen közjogi egyezmény a vita tárgyát képezte, s a midőn a kiegyezkedés létrehozása életkérdés volt a nem­zetre , a szőnyegen forgott módozatok közül mi a roszabbat választottuk volna. (Élénk helyeslés jobbról.) De e vád nem érhet bennünket, és ezen vádat legkevésbé emelheti ellenünk azon ellenzék, mely­nek javaslata sokkal roszabb volt, mint a­mely törvénybe ment. (Élénk helyeslés jobbról.) Mit ajánlottak önök a delegátió helyébe? Azt, hogy a monarchiát közösen érdeklő ügyek itt is, ott is, tehát mindkét parlament discussiója alá ter­jesztessenek. Ez teljesen korrekt és k­ielégítő mó­dozat volna azon határvonalig, a­meddig a két parl­ament egyetért. De hát ha eze­n egyetértés nem jön létre, mi tör­ténik akkor ? Erre azt felelték önök. Akkor a két miniszérium vagy pedig a két parlament ki­küldöttjei törekedjenek létrehozni az egyetértést. (Felkiáltás balról: Természetesen!) Igen, de hátha ezen egyetértés nem sikerül,vagy pedig, ha a létrejött kiegyezés feltételeit egyik vagy másik parlament elveti? Erre azt mondák önök, hogy akkor döntsön a fejedelem! (Fel­­ál­­tás balról: azt nem mondtuk ! Több hang jobb­ról , de igen, benne volt a javaslatban !) Íme tehát önök ultimum remediuma az absolu­tisms volt,­­úgy van, úgy van ! jobbról. — Ellen­­mondások balról) míg mi az eldöntés jogát leg­alább a nemzet képviselőinek kezeibe tettük le. (Felkiáltás balról: Igen, a delegatióéba ! Felki­áltás jobbról : Hát az nem képviseli a nem­zetet !) Ha tehát a mi javaslatunk azon hibában szenved, hogy némely dolgot elvon a parlament hatásköréből, az önökét még nagyobb vád éri, az, hogy önök javaslata megöli az alkotmányosságot. (Élénk helyeslés jobbról, élénk ellenmondás bal­ról.) Ugyanígy állnak önök a külügyek kérdésében is. Hiszen még a napokban is azon javaslattal lép­tek fel önök, hogy a külállamoknál mind a ma­gyar nemzetnek, illetve a magyar királynak, mind pedig az osztrák császárnak külön-külön képviselője legyen,­­amazoknak a magyar külü­gy­­minister, ezeknek pedig az osztrák külügyminis­­ter adván utasítást bizonyos határvonalig, t. i. ad­dig, míg a két külü­gyminiszer teljesen ugyanazon nézponton állanak. De mi történjék az esetben, ha a két külügyminiszter ellentétes nézetekből in­dulna ki, ha péld­ a magyar király képviselője a franczia udvarnál az osztrák császár képviselőjét defavoyálná. A közös fejedelem ki a külhatalmak­­kal szemben nem követhet két­kulacsos politikát, kényte­ln lenne ez esetben vagy egyik vagy másik ministerét elbocsátani. És ha épen azon ministerét bocsátaná el, ki a maga parlamentjének bizal­mát bírja, ellentétbe jönne a fejedelem ama nemzet, ama parlament akaratával, melyet az el­bocsátott minister képvisel. Ha pedig mindkét kü­lügyminister bírja a maga parlamentje több­ségét, a­mi szintén megtörténhetik akkor, ha példa a bécsi parlament és az osztrák kü­lügymi­­nister a háború mellett, a magyar parlament pe­dig a maga külügyministerével a béke mellett nyilatkozik, midőn a két parlament is ily esetben ellentétben áll egymással, akármelyik külügym­i­­niszerét bocsássa el a fejedelem, bár­melyik par­lament szavazatát vegye irányadóul, de okvetle­nül alárendeli egyik parlamentet a másiknak.­­ (Élénk helyeslés jobbról.) És hová sülyedne az­ 1679

Next