Budapesti Közlöny, 1872. április (6. évfolyam, 75-98. szám)
1872-04-03 / 75. szám
597 » MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA. April 2-án Csengery Antal elnöklete alatt rövid összes ülés tartatott, melynek csupán két tárgya volt. Egyik a Marczibányi féle pályázatra beérkezett nyelvészeti pályamunkák bemutatása, melyekről a titkári hivatalos jelentést közölni fogjuk. Másik a gróf Karácsonyi drámai pályázat, melyről Szigligeti Ede a bíráló bizottság nevében következő jelentést olvasott föl: Tekintetes akadémia ! Az 1871/2-diki gróf Karácsonyi-pályázat ered-ményéről van szerencsém jelentést tenni a biráló bizottság nevében, mely tudósítóul engem választott. A bíráló bizottság Toldy Ferencz r. t. elnöklete alatt a következő tagokból állott: Gyulai Pál, Greguss Ágost r. tt., Zichy Antal és Szigligeti Ede r. tt. A gr. Karácsonyi-díjra ez alkalommal komoly drámai művek pályáztak; a főtitkári hivataltól 15 pályaművet vettünk át. Hogy a bizottságnak általánosságban, de egyhangúlag kimondott ítéletét indokoljam, igyekszem az arra méltóbb pályaművek hiányait és előnyeit kimutatni. Kimerítő bírálatot írni nem lehet feladatom ; még így is tartok tőle, hogy a tekintetes akadémia előtt merőben ismeretlen művekről értekezve, hamarább leszek untató, mint csekély tehetségem szerint tanulságos. A pályahirdetmény komoly drámai művet kívánt, hova nem csak a szomorújátékok, hanem másnemű történeti, regényes, polgári színművek, drámai erkölcsrajzok stb. értetnek. Kiköti azonban, hogy a jutalmazandó mű drámai, színi és nyelvi tekintetben is becses legyen. E kikötésben benfoglaltatnak azok a feltételek, melyek nélkül a drámai középfajú művek is halva születnek, vagy csak rövid életűek. A dramaturgok legtöbbnyire csupán a tragoedia és tiszta comoedia elméletét fejtegetik, s azt a rendkívül nagy tért, mely e kettő közt fekszik, csupán e legmagasabb szempontokból tekintik. A drámai középfajok kimerítő s részletező elmélete még nincs megírva; a Kisfaludy-társaság most tűzte ki pályakérdésül. Ha tehetségem volna is hozzá, az idő nem engedné, hogy itt az egyes fajokra kiterjeszkedjem; azonban tán nem lesz felesleges néhány, a középfajokat illető s főkép a költői igazságtételre vonatkozó nézetet felhoznom, hogy a bírálatok indokolását megkönnyebbítsem. Mikor a középfajú drámát feloldjuk attól, hogy vége tragikai legyen, nem szabadítjuk fel mindenre. Részvétünkkel nem szabad visszaélnie ; érzelmi hatásában nem szabad rész és nemtelen szenvedélyeinket táplálnia, erkölcsi érzetünket megvesztegetnie, vagy maga ellen lázítania, különben nem műélvet, hanem a műértében undort és csömört, a tapasztalatlanban pedig az erkölcsi rendről zavart fogalmakat, vagy iránta gyűlöletet fog kelteni. Nem oldjuk fel attól sem, hogy mint drámai mű a drámaiság fogalmainak megfelelő szerves egészet képezzen. Látnunk kell, hogy a darabból észszerűen kivehető alapeszme olyan, melyből mint magból oly drámai mű fejlődött, mely míg indokaival, mint gyökerekkel az emberi igaz érzelmekből táplálkozik, folytonos és gyors növekedésben nem végződik ugyan a hős bukásával, s erkölcsi és physicai megsemmisülésével, mint a tragoedia, azonban koronájával mégis az égbe, azaz, az örök igaz erkölcsi rendbe nyujik fel s végeredményül oly érzelmet hagy maga után, mely az erkölcsi rend iránt megnyugtat. Cselekvénye nem lehet dialogizált történet, vagy véletlenségek által összehozott események halmaza , hanem cselekvő jellemek érdekeinek s törekvéseinek harcza, melyben bármelyik fél győzzön, a diadal mindig az erkölcsi rendé legyen. Az ily dráma alapeszméje, cselekvénye s érzelmi hatása is különbözvén a tragikaitól, jellemei sem lehetnek tragikaiak, de olyanok sem, melyek a mű czéljával ellenkezők. A dráma a hős halála s megsemmisülése nélkül kibéküléssel végződvén, a hős az erkölcsi rend ellen nem követhet el oly vétséget, vagy vétket, melyet kielégítőleg jóvá nem tesz, s jóvá nem is tehet. Drámában nem a hős bukása nyugtat meg az erkölcsi rend iránt, hanem a hős győzelme önmaga, vagy gonosz ellenei fölött; s átalában nem a rokonszenvünket megnyerő fél bukik, vagy azok, kik valamely erkölcsileg jogosult czélra törekszenek, hanem a cselszövők, kik azok ellen ármánykodnak. Ezért valamint a dráma vége nem függ a költő önkényétől, s nem lehet akárminő, hanem a jellemeknek, a jellemek cselekvényének megfelelő, úgy megfordítva, a jellemek, azok szenvedélye, s még inkább a szenvedélyek fokozata s ezek eredményéül a cselekvény sem lehet akárminő, hanem együtt mind a catastrophának megfelelők; szóval, a jellemek, cselekvény s vég egymást kölcsönösen föltételezik. Egy pár példa még jobban meggyőzhet. Ildik Richard, miután annyit gyilkolt, legyőzheti-e a végén Richmondot, elveheti e ennek jegyesét ? — Othello, miután megölte Desdemonát, maradhat-e életben? elmehet e például barátnak, hogy bűnét sirassa, mint sok drámai hős ? megegyezik e az jellemével ? Bánk erkölcsileg bukik és megsemmisül, mégis életben marad, de sérti-e ez erkölcsi érzelmünket? — ellenben nem bántana-e, ha Melinda életben maradna, s együtt mennének el az ősi várba, hogy ott sorsukkal kibékülve együtt éljenek? — szóval, ha Katona a tragoediából drámát csinált volna? — A jó tragoediának már a hős jelleménél s az ebből kifolyó cselekvénynél fogva is csak tragikai vége lehet: ellenben gondoljon valaki Shakspeare drámáira, gondoljon azoknak tragikai véget, nem fog-e képzelete előtt rögtön egy csodaszörny állani ? — Például, ha „A vihar“ a szerelmes pár halálával végződnék stb. Más részről, hány drámát látunk, melyeknek hősei nagyobb szenvedély, legkisebb hiba, tévedés vagy bűn nélkül tragikai véget érnek, vagy, ami még boszantóbb, melyekben épen a gonosztevők, cselszövők diadalmaskodnak? például „Lecouvreur Adrienne“ , „Czárné“ sat. A dráma elmélete az ép és egészséges drámák megkívántató jeles tulajdonságait adja elő, de a gyöngélkedő vagy épen halálosan beteg drámák kórjeleiről keveset beszél, pedig az orvosnak is legnehezebb feladata a kórjeleket felismerni. Nekem itt ez a nehéz feladat jutott egy csomó gyöngélkedő, s beteg drámai művel szemben. Annyit mondhatok, hogy a drámák kórságának legfőbb oka az, hogy bennök a jellemek, cselekvény és vég, egymást kölcsönösen feltételezve, egy szerves egészet nem képeznek. Látunk imittamott drámai összeütközést, de nem látunk folytonos és okszerű vagy épen fokozatos fejlődést; a cselekvény többnyire zsákutczába jut, s visszafordulnia nem lehetvén, a kimenetel abból áll, hogy egy nyitva felejtett kapun oly udvarra fordul be, melyről eddig sejtelmünk sem volt. Innen van, hogy igen sok drámai mű jól indul, egy-két felvonáson át halad, de azontúl a továbbfejlődés helyett megáll, vesztegel, tévútra tér, s a többi felvonáson át gyengül, s vagy lejebb száll, vagy bukik. Ez arról győz meg, hogy a szerzők legnagyobb része, mikor írni kezdte a darabot, még nem volt tisztában a cselekvénynyel; s mikor cselekvényt megindította, a catastrophát még maga sem látta; s előbbre haladván is, mindig egész homályban volt előtte az, mit már a néző sejtelmének is félhomályban kellene látnia. Kevesebb súlyt fektetnek az egészre, mint a részekre. Mielőtt megírnák a drámát, nem hordozzák s nem érlelik meg agyukban ; az ily időtlen szülött lehet e más, mint halott, tagbaszakadt, vagy tagonkint szétdarabolt, vagy legjobb esetben vézna, sápadt, beteges, rövid életű gyermek ? Az ilyenek véznaságát hiában takargatjuk rikító szinti színpadi jelmezekkel, hiában pirosítjuk ki holmi keresett metaphorákkal, mikben aztán némelyek a drámai tehetség csillámait látják. A legszigorúbb drámai forma élet- és erőteljes gyors mozgást kíván , pedig az, oly éretlen szülött csak csúszik, mászik, sehogy sem tud lábra kapni, végre is kimerülten lerogyik, s a néző sajnálja vagy kineveti az élhetlen vergődést. Így lesz maga a szerző comoediában tragikus, s tragoediában komikus, holott e szerepeket személyeire kellene bíznia. Még mindig igaz, hogy a „definit in piscem“— „ignotos fallit, notis est derisui.“ S most lássuk e pályaműveket. A tizenöt pályamű közül kilenc, figyelemre sem drámai, sem színi, sem nyelvi tekintetben nem méltó. Ezek határozottan roszak. Köztük leggyermekesebb bárgyúságok: (XIII. szám alatt.) „A szabadság gyümölcse, vagyis: A népek s a világ fejedelme“ 5 felvonásos pálya szomorműi ; (II. szám alatt.) „Királyi vér“ dráma 5 felvonásban; (X szám alatt). „Cserkesznő Magyarhonban“ dráma 5 felvonásban; (XI dik szám alatt) „Mátyás neje,“ szomorujáték 5 felvonásban. Épen ily gyermekes (XlI-dik szám alatt) az egyik „Zách Foliczián“ (mert e czimmel két pályamű érkezett,) melynek jeligéje ez: „Történeté az igazság, költőé a szabadság korlátlan birtoka.“ E rövid szomorújátéknak tartalma lényegében a következő. Első felvonás: Visegrádon dalolnak. Változás : Zách átpártolni készül Károlyhoz. Változás: Visegrádon megint dalolnak; Zách jő rabul, Károly elsővé teszi maga után. Második felvonás: Kázmér jő, megbámulja a Dunát és Visegrádot. Változás : Visegrádon megint sokat dalolnak , Kázmér meglátja Klárát. Változás, kert: Klára érzeleg : „szeret? nem szeret? — szeret sat.“ Kázmér szereti, s ráveszi, hogy menjen vele a remetéhez, az majd összeesketi. Változás, fenyves erdő: A remete érzeleg; Kázmér kéri, hogy eskesse össze ; a remete megígéri, hogy „meglesz, s másnak nincs joga beleszólni.“ Harmadik felvonás: A királyné megtudja a házasságot, dühös, s kérdi, hogy nincs-e törvény elválasztani az ily házasságot ? — Változás, kert: A király nagy barátja Záchnak. Klára levelet kap Kázmértól, hogy menjen kolostorba, mert egybekelésüket érvénytelennek nyilvánították. Zách meglátja a levelet Aztán a két utolsó felvonásban : Zách kéri a királynét, s mikor az nem használ, rájuk rohan, aztán bebörtönözik, elitélik ama szörnyű büntetésekre, de kegyelmet kap, ha írást ad, hogy a lengyel trón ellen semmi követelése nem lesz. Nem írja alá. Klára a Dunába ugrik, Zách mégha, pedig, épen akkor hozzák hírül, hogy Klára, lengyel királyné éljen ! — úgy látszik, operaszövegül írták, de szomorujátékul adták be. — A milyen történeti színműnek ez, olyan polgárinak (IV. szám alatt) a „Menyegző után“ drámai felvonásban. Egy kalmárné, leányát, Malvint, Aladár báróhoz adja, hogy a magas körbe belopja; de Malvin egy orvosnövendékből lett ügynököt szeret, Arthurt, ki utána megy az ősi várkastélyba, szemrehányást tesz, főbe akarja magát lőni, de a báró kiragadja kezéből a pisztolyt, s toronyba záratja. Malvin oda megy, kötelet visz neki; Arthur nem akar nélküle menni, de mégis elmegy ; kimászik az ablakon, de fájdalom a kötél elszakad, s nem töri nyakát, hanem feje bekötve van, s az orvos jő; s miután Gyuri inas elbeszéli történetét a „Gólyánál“, hogy Arthur szabadította meg a darabant kezéből, az orvos is elbeszél egy történetet, melyből kiderül, hogy Malvin és Aladár báró testvérek. Arthur meghal, Malvin is, a kalmárné pedig bűnhődésül megtudja, hogy saját leányát adta saját fiához. Szóltunk e darabokról is, bizonyságul, hogy nálunk tehetség és képzettség nélkül még mindig vannak oly bátrak, kik a drámaírásról oly véleményben vannak, mint az, akitől mikor azt kérdezték: „Tud-e hegedülni ?“ azt felelte: „Tudok, de még nem próbáltam meg.“ — csakhogy ezek meg is próbálják. (VI. szám alatt) „Ábránd és valós polgári szomorújátéknak nem ily gyermekes a meséje, de az egész nem egyéb, mint „Lignerolles Luiza“, „Forrestier Pál“ stb franczia drámák gyenge, tartalmatlan, eszmétlen, üres változata. Apor, egy ingatag, léha szobrász volna Lignerolles, a költő ; neje, Ida volna Luiza, ennek nemes méltóságanélkül; Margit pedig egy nem csak kaczér művésznő, de szemtelen, silány kéjeneznő, az énekesnőből lett szenvedélyes herczegnő. Ezekhez társul Kanut, ki elég oktondi meglőni magát, hogy az Ida ártatlanságát bebizonyítsa, mert ez hozzá ment férjéről tudakozódni, s ártatlansága teljes érzetében elég gyenge volt férje elöl nála elbújni. E szerzőnek azonban annyi érdeme mégis van, hogy stylusa keresettség nélkül szabatos és könnyed (IX-dik szám alatt.) „Barcsay Gáspár.“ tragoedia 5 felv. A történeti igazságról szerző maga is lemond, de a költőit nem találta meg. Események halmaza, kardcsörtetés, államcselekvények quantum satis, miknek a háttért kellene képezniök, míg az előtérben csupa torz jellemképek mutatkoznak.1