Budapesti Közlöny, 1872. április (6. évfolyam, 75-98. szám)

1872-04-03 / 75. szám

598 „Haha ! Elvégre még anyám se volt ! Mindezt, hadd mondjam : ez asszony bolond ! Sajnálom !“ Barloffné őrülten feltalált félszemű fiához így szól : „Nem, te nem vagy az ! Az én fiam mindkettő jó fiú. És szép fiú is, s összesen nem három . Négy szeme volt. Egy, kettő, három, négy a kettőnek.“ A többi hat pályamű egy vagy más tekintetben figyelemreméltó. Lássuk előbb a tragoediákat. Mint már előbb, ezek közt is találkozunk oly tragikai hőssel, ki a la Iu­­dik Richard nem ro­konszenves jellem. A­mi csak Shakspearenek si­került, gyönge tehetségeknek sohasem sikerülhet. Ezek mikor az intrikust teszik tragikai hőssé, igye­keznek minél jobban befeketitni, mintha a nagy vétkek már magukban is nem volnának eléggé ter­helők és visszataszítók. Az ily hősök más nagy­szerű tulajdonok hiányában mint közönséges go­nosztevők hidegen hagynak s még csak meg sem döbbentenek. Meddő kísérletek ezek is, mint a régiebbek: gyönge tehetségeknek hálásabb volna rokonszenves hősökhöz áttérni. (Y dik szám) „Péter király“ szomorújáték 5 felvonásban. István végnapjaiból, Vazul megvakításától kezd­ve Péter haláláig terjed, sallangos dictióval, réfnyi hosszú monológokkal, s okoskodásokkal, többnyire nem a dologra. Egy nagy zűrzavar minden irány nélkül, imitt-amott az e korból írt régibb drámák színi képeivel. A főszemély hóbortos, gonosz. Nem hogy részvétet, de figyelmet sem kelt. Il­­dik Ri­­­chard akarna lenni, annak eszélye ügyessége a humora nélkül Ez csak esztelen, gonosz és dü­­höncz. Aba és egész pártja gyámoltalan, renyhe­­ szájhősök Péter mindig szidja őket, mégis min­dig ott ténferegnek s kétszer is elfogják. Egyes rég­­szein imitt-amott tehetség vet szikrát, de a kere­­­­sett és üres, vagy közelebbről vizsgálva, a nevete­­­séges metaphorákat ez is épen oly modorban gyártja, mint némely pályatársa. Az egészet semmi sem fűzi egybe, pedig e nélkül nemhogy drámai, de még csak színi becsről sem lehet szó. (VIII-dik szám) „Hannibal.“ történeti tragoe­­dia 5 felvonásban. Hannibal apját és sógorát a rómaiak pusztítot­ták el; apjának megeskü­dt, hogy Rómát tönkre teszi. Saguntum ostrománál, hol sebet kap, belé szeret Mediába, egy római leányba, ki épen meg akarta ölni. Ez a szerelem jó összeütközésbe a bo­szú és dicsvágygyal. Media is szereti Hannibált, de nem Julia, hanem római nő, ki a cartagoi hős­nek ellentáll. Hannibal nem erőlteti, míg önként nem hajol. Ily lemondó viszonyban Media Hanni­bálnál marad ámbár szabadon mehetett volna, s követi hadjáratában Saguntumtól Rómáig. Képze­lődésünk gyorsan megtehetné ez eseménydús had­járatot, de e darabban az út Saguntumtól Rómáig rendkívül hosszú és fáradságos. Hannibál mindig vitéz és nagylelkű a rómaiak ellenében ; sok hős­tettet hajt végre, de mint drámai hős ezalatt folyvást vesztegel. Róma alatt Mediát atyja, egy öreg római senator megátkozza. Media, hogy meg­mentse hazáját, most már kész nőül menni Hanni­bálhoz, ha Róma alól elvonul. Hannibal a hatalom tetőpontján ■ enged, 1. mond a boszúról, megszegi esküjét, s Rómát nem dúlja fel. Azontúl a szeren­cse ellene fordul, csatákat veszt, otthon­­száműzik. Eleinte Mediát meggyűlöd, de ha ragaszkodása kiengeszteli. Vele együtt bujdosik, mig végre egy áruló fejedelemnél a rómaiak megölik. A tragikum maga még nem alkot drámát, hoz­zá kell járulni a drámaiságnak s csak ezzel össze­olvadva lesz tragoedia. Tragikum nélkül még le­het jó dráma, de gyenge dráma sohasem lehet jó trag­edia. Itt ez bizonyul be. A tragikai alapeszme nem fejlődött ki egy erőteljes és folytonosan ha­ladó és emelkedő drámai cselekvénynyé. Az egész inkább dialogizált eposz, mint dráma ; maga Han­nibál is inkább egy állandó s nem fejlődő eposzi, mint drámai hős. A­mi a szenvedélyt illeti, egy­szerre két, túlsúlyra kapott és uralkodó szenvedély egy hősben nagyon is kétes természetű, s több­nyire csak bizonyos habozásban és töprengésben nyilvánul; mi még az akarat és tetterő hiányában érthető, mint például Hamletnál, de egy energikus jellemben, milyen itt Hannibal, a hosszadalmas dialógok és monológok sem győzhetnek meg a való­színűségről. Hannibálban a szenvedélyharcznak leg­erősebben Róma alatt kellene kitörni, mikor a sze­relem győz, de épen itt bágyadt szinű, s csaknem váratlanul, mint rögtöni elhatározás tűnik fel. Hannibal ellenében Rómát folyvást új és új személy képviseli, összpontosítás helyett, mi a drámai alkotásban lényeges, tehát még e részben is szét­­darabolás. Még az Iliászban is Achilles ellenében egy Hektort látunk, mint Trója kiváló képvise­lőjét. Még az ötödik felvonásban is egy addig nem ismert fejedelmi pár lép fel. Ez a fejedelem árulja el Hannibált, s Rómának egy új képviselője öleti meg, ezáltal az ötödik felvonás mintegy utójáték­ká lesz. Ha ehez veszszük a rendkívül hosszadal­mas bevezetést s a darab folytában a sok felesle­ges, episodszerű harczot, jövést, menést, szóval a külső események hosszú sorozatát, melyek alatt a belső drámai élet pang, a darab sem drámai, sem színi tekintetből nem mondható becsesnek. Nyelve és verselése gyönge, Hatos jambusokban van irva , de e formát az ötös jambusokénál nem tette kivá­­natosbbá. Most lássuk a drámákat. (I. szám alatt). „Zács Feliczián.“ Dráma 5 sza­kaszban, ily jeligével: „Tentanda via est.“ Ez ese­­ményt a történetben sem olvashatjuk borzadály és boszankodás nélkül. Az eddig irt e tárgyú tragoe­­diák sem hagytak bennünk más érzelmet; ez sem. A részvét, félelem és szánalom mind nem elég, ha elmarad az épen oly fontos, mint mind a három együtt, t. i. a megnyugtatás az erkölcsi rend felöl. E nélkül sem tragoedia, sem bármely fajú dráma nem képes kielégíteni. Ezt nem pótolják sem az epilogszerű reflexiók, sem a darab után következen­dő, vagy túl­világi büntetésre való utalás. Az epikai költeményekben az ily epilogok még szerezhetnek némi megnyugtatást, de drámában, mely a jelené, s melynek a darabon túl nincs jövője, annak ma­gából a megoldásból kell kisugárzani. Drámában a költői igazságtétel nem ismer semmi apellátát. Drámában végleges és teljesen kiegyenlített szám­adást kívánunk. S ez a legnehezebb, mert a súly­­egyént eltalálni a költőt a benne élő bírón kívül, semmiféle szabály nem taníthatja meg. Néha kis hibákat is halállal büntet, míg néha oly szörnyű vét­keket követtet el, melyekért a halál is kevés, s mégis megnyugtat,mint például Macbethben, mert Shakspeare már eleitől kezd­ve oly enyhítő és mentő színben festi hősét, hogy benne nemcsak a szörnyű vétkest, hanem a szánalomra méltó szerencsétlent is látjuk. Mit ér a legerősebb drá­mai összeütközés, ha a végén a fennebbi érte­lemben kiegyenlítve nincs ? Szerző is érezni látszott ezt, s tán ezért jegyzi el Endre királyfit nápolyi Johannával, megnyug­tatásul, hogy a kerítő királyné mint anya, fia által majdan lakolni fog. De először: ez a darab kere­tén kívül esik; másodszor: egy ártatlan fiú megöle­­tése azért, hogy anyja lakoljon, épen oly elkese­rítő, mint a Zács-rokonok kiirtása, s nincs is analó­gia ez anya bűne és büntetése közt, milyennek drámában lenni kell. Zács itt némileg oka leánya bukásának, a­mennyiben kérelmére sem viszi magával, sőt a lengyel koronáról álmodozva, mintegy utálja Klárát, hogy Kázmért hajhássza el, ámbár tudja, hogy Omodét szereti. Klára tűri Kázmér udvar­lásait, de egy perczig sem bátorítja fel; rajta meg­történik a szerencsétlenség mint Lucreczián egé­szen hibáján kívül. Szerző tán, hogy a rá mérendő szörnyű büntetést némileg megérdemlettnek tüntesse fel, Klára által boszúra ingerelteti aty­ját, s Klárát a királyi ebédhez is elviszi, hogy ott ő is kést ragadjon. Lucreczia is csak azután öli meg magát, miután a megtorlást biztosította, de itt épen a megtorlás marad el, csak ők esnek el, de Kázmér, az erőszaktevő elmenekül, király lesz, s Erzsébet, a kerítőnő is életben marad, s ujjaiért családokat irtanak ki. Van egy pár sikerült helye, de a jellemek na­gyon is emlékeztetnek a Bánk bán jellemeire. Isi­­dóra : Sarolta. Cselényi: Biberach. Kázmér: Otto. Királyné: királyné. Legjobb a Károly király jel­leme; szinte sajnáljuk, hogy nem ő viszi a fősze­repet. Az első és második felvonás a darab feléig majdnem csupa országos dolgokból áll, mintha­ ­ Barcsay Gáspár testvér-orgyilkos a trónért ; mi­kor elnyeri azt, dü­hösködik, mint egy eszeveszett; aztán eheti mint gyermek a megunt játékot, maga mondván, hogy csak azért kellett, mert nem bírta. Egyetlen kitűnősége abból áll, hogy erős markit harczos. Kálnoky, örökös árulásból és köpenyfor­gatásból áll ; ily hránytalan intrikus nem igen fé­lelmes. Anna, Barcsay Ákosné, csupa trónvágy. Mikor megtudja, hogy férje meghalt, Gáspárhoz akar menni, de ez nem veszi el, azért megörül. Helén, Gáspár neje, egy pityergő asszonyság ; férje méltatlanul mint kéjhölgyet csúfosan elűzi ; de ő azért szereti, holott azt is tudja, hogy bátyját orozva meg akarta öletni. Ily férjért kár magát halálra epesztenie, mert a néző nem fog szána­kozni. (XIV. szám.) „A sas* szomorujáték 4 felvo­násban. E darabnak mindene zavart, zilált: meséje, cse­­lekvénye, jellemei, nyelvezete. Meséje messze visszanyúlik a múltba: anya s két írtestvér törté­nete, kik nem ismerik egymást. Meg sem kísért­jük vázlani ; meséje és cselekvénye, azaz múltja és jelene együtt szétszakgatott képhez hasonlít, melynek egyes részei hiányzanak: hiába igyek­szünk újra összerakni, töredékeket látunk, de nem­­ szerves egészet. S ha mi utángondolkozással sem­­ bírjuk kiegészíteni, hogyan értse meg a néző ? — érdekelhet, hathat e e nélkül ? — Látunk ül­­­döző oroszokat, bujkáló lengyeleket, kik mindig­ menekülnek, hogy árulással ismét tőrbe jussanak; de nem látunk egy folyvást érthető cselekvényt,­ csak részeket, melyek nem képesek egyesülni. Borlodot, (egy renegát orosz) mindenfélekép árulót az öntudat bántja, mégis ördögileg gonosz. Bor­­­­loffné, az universális anya, elhagyta férjét, gyer­­­­mekeit, orosz nő lett; az öntudat bántja, mégis al­jas rafinirozott eszköze lesz Borloffnak, hogy fo­­­gadott leányuk, Hedviga kedvesét tőrbe csalja ; a végén megörül, s igazi ízetlen bolondságokat be­szél. Vladimir, a darab hőse, szerelemből, fiúi szere­­­tetből és sértett ambitióból hazaáruló lesz, s a legiszonyúbb vétkeket követi el. Nem rokonszen-­­vet, de utálatot és gyűlöletet támaszt. Vétkei ma­guk is eléggé vádolják, s szerző nem menteni, ha­nem az ördögöt is feketébbre igyekszett festeni. Ezt egy nő lopta el gyermekkorában, s hogy a koldulásra alkalmassá tegye, csak az egyik sze­mét szúrta ki. A koldus históriában hallatlan eset.­ — Általában a jelenetek kidolgozása is gyenge.­ Nyelve rövid akarna lenni, s érthetlenné lesz. Az eszmék gyermekesek, s gyakran a komoly moz-­ zanatokat is nevetségesekké teszik. Idézünk né­hányat : Mikor Kázmir anyjára ismer, s tántorogva elejti kardját: „Hah ! gyalázatos szöveg A régi szép regéhez ! Dugd füled Előle ég, főjd ! hisz ha végig hallod, Megszünteted a férfi s nő frigyét, Hogy meg ne csaljon nő még férfit igy Hedviga, midőn kedvesét a légyottra várja, így szól:­­ „Minden tagom pihenni vágyna már, Csak szivem, az repes, az éber!“ ezzel pamlagra dűl, s rögtön elalszik. Tehát szive nem csak dobog, de repes is, s mégis elszunnyad. Boldog szerető! más egy kis szívdobogással sem bir elaludni. Aztán az ily mondatok: „Szerelmem özvegy — boldogság nincs nálam.“ „Ah ne légy oly rögtönös“ — „Mert jaj neked, ha e könyökig véres Kar rád fröcscsenti vissza mind a vért, A melylyel nézd mint békené magát Miattad ! “ Másutt: „Ha anyjával találkozik e vad Hiéna, ha kisül, hogy ez nem az Hogy anyja nálam — atyja — hah! ha ez kisüle : végem ! “ Mikor­­Vladimir­­­megtudja, hogy Járomira nem anyja:

Next