Budapesti Közlöny, 1872. április (6. évfolyam, 75-98. szám)
1872-04-03 / 75. szám
598 „Haha ! Elvégre még anyám se volt ! Mindezt, hadd mondjam : ez asszony bolond ! Sajnálom !“ Barloffné őrülten feltalált félszemű fiához így szól : „Nem, te nem vagy az ! Az én fiam mindkettő jó fiú. És szép fiú is, s összesen nem három . Négy szeme volt. Egy, kettő, három, négy a kettőnek.“ A többi hat pályamű egy vagy más tekintetben figyelemreméltó. Lássuk előbb a tragoediákat. Mint már előbb, ezek közt is találkozunk oly tragikai hőssel, ki a la Iudik Richard nem rokonszenves jellem. Ami csak Shakspearenek sikerült, gyönge tehetségeknek sohasem sikerülhet. Ezek mikor az intrikust teszik tragikai hőssé, igyekeznek minél jobban befeketitni, mintha a nagy vétkek már magukban is nem volnának eléggé terhelők és visszataszítók. Az ily hősök más nagyszerű tulajdonok hiányában mint közönséges gonosztevők hidegen hagynak s még csak meg sem döbbentenek. Meddő kísérletek ezek is, mint a régiebbek: gyönge tehetségeknek hálásabb volna rokonszenves hősökhöz áttérni. (Y dik szám) „Péter király“ szomorújáték 5 felvonásban. István végnapjaiból, Vazul megvakításától kezdve Péter haláláig terjed, sallangos dictióval, réfnyi hosszú monológokkal, s okoskodásokkal, többnyire nem a dologra. Egy nagy zűrzavar minden irány nélkül, imitt-amott az e korból írt régibb drámák színi képeivel. A főszemély hóbortos, gonosz. Nem hogy részvétet, de figyelmet sem kelt. Ildik Richard akarna lenni, annak eszélye ügyessége a humora nélkül Ez csak esztelen, gonosz és dühöncz. Aba és egész pártja gyámoltalan, renyhe szájhősök Péter mindig szidja őket, mégis mindig ott ténferegnek s kétszer is elfogják. Egyes régszein imitt-amott tehetség vet szikrát, de a keresett és üres, vagy közelebbről vizsgálva, a neveteséges metaphorákat ez is épen oly modorban gyártja, mint némely pályatársa. Az egészet semmi sem fűzi egybe, pedig e nélkül nemhogy drámai, de még csak színi becsről sem lehet szó. (VIII-dik szám) „Hannibal.“ történeti tragoedia 5 felvonásban. Hannibal apját és sógorát a rómaiak pusztították el; apjának megesküdt, hogy Rómát tönkre teszi. Saguntum ostrománál, hol sebet kap, belé szeret Mediába, egy római leányba, ki épen meg akarta ölni. Ez a szerelem jó összeütközésbe a boszú és dicsvágygyal. Media is szereti Hannibált, de nem Julia, hanem római nő, ki a cartagoi hősnek ellentáll. Hannibal nem erőlteti, míg önként nem hajol. Ily lemondó viszonyban Media Hannibálnál marad ámbár szabadon mehetett volna, s követi hadjáratában Saguntumtól Rómáig. Képzelődésünk gyorsan megtehetné ez eseménydús hadjáratot, de e darabban az út Saguntumtól Rómáig rendkívül hosszú és fáradságos. Hannibál mindig vitéz és nagylelkű a rómaiak ellenében ; sok hőstettet hajt végre, de mint drámai hős ezalatt folyvást vesztegel. Róma alatt Mediát atyja, egy öreg római senator megátkozza. Media, hogy megmentse hazáját, most már kész nőül menni Hannibálhoz, ha Róma alól elvonul. Hannibal a hatalom tetőpontján ■ enged, 1. mond a boszúról, megszegi esküjét, s Rómát nem dúlja fel. Azontúl a szerencse ellene fordul, csatákat veszt, otthonszáműzik. Eleinte Mediát meggyűlöd, de ha ragaszkodása kiengeszteli. Vele együtt bujdosik, mig végre egy áruló fejedelemnél a rómaiak megölik. A tragikum maga még nem alkot drámát, hozzá kell járulni a drámaiságnak s csak ezzel összeolvadva lesz tragoedia. Tragikum nélkül még lehet jó dráma, de gyenge dráma sohasem lehet jó tragedia. Itt ez bizonyul be. A tragikai alapeszme nem fejlődött ki egy erőteljes és folytonosan haladó és emelkedő drámai cselekvénynyé. Az egész inkább dialogizált eposz, mint dráma ; maga Hannibál is inkább egy állandó s nem fejlődő eposzi, mint drámai hős. Ami a szenvedélyt illeti, egyszerre két, túlsúlyra kapott és uralkodó szenvedély egy hősben nagyon is kétes természetű, s többnyire csak bizonyos habozásban és töprengésben nyilvánul; mi még az akarat és tetterő hiányában érthető, mint például Hamletnál, de egy energikus jellemben, milyen itt Hannibal, a hosszadalmas dialógok és monológok sem győzhetnek meg a valószínűségről. Hannibálban a szenvedélyharcznak legerősebben Róma alatt kellene kitörni, mikor a szerelem győz, de épen itt bágyadt szinű, s csaknem váratlanul, mint rögtöni elhatározás tűnik fel. Hannibal ellenében Rómát folyvást új és új személy képviseli, összpontosítás helyett, mi a drámai alkotásban lényeges, tehát még e részben is szétdarabolás. Még az Iliászban is Achilles ellenében egy Hektort látunk, mint Trója kiváló képviselőjét. Még az ötödik felvonásban is egy addig nem ismert fejedelmi pár lép fel. Ez a fejedelem árulja el Hannibált, s Rómának egy új képviselője öleti meg, ezáltal az ötödik felvonás mintegy utójátékká lesz. Ha ehez veszszük a rendkívül hosszadalmas bevezetést s a darab folytában a sok felesleges, episodszerű harczot, jövést, menést, szóval a külső események hosszú sorozatát, melyek alatt a belső drámai élet pang, a darab sem drámai, sem színi tekintetből nem mondható becsesnek. Nyelve és verselése gyönge, Hatos jambusokban van irva , de e formát az ötös jambusokénál nem tette kivánatosbbá. Most lássuk a drámákat. (I. szám alatt). „Zács Feliczián.“ Dráma 5 szakaszban, ily jeligével: „Tentanda via est.“ Ez eseményt a történetben sem olvashatjuk borzadály és boszankodás nélkül. Az eddig irt e tárgyú tragoediák sem hagytak bennünk más érzelmet; ez sem. A részvét, félelem és szánalom mind nem elég, ha elmarad az épen oly fontos, mint mind a három együtt, t. i. a megnyugtatás az erkölcsi rend felöl. E nélkül sem tragoedia, sem bármely fajú dráma nem képes kielégíteni. Ezt nem pótolják sem az epilogszerű reflexiók, sem a darab után következendő, vagy túlvilági büntetésre való utalás. Az epikai költeményekben az ily epilogok még szerezhetnek némi megnyugtatást, de drámában, mely a jelené, s melynek a darabon túl nincs jövője, annak magából a megoldásból kell kisugárzani. Drámában a költői igazságtétel nem ismer semmi apellátát. Drámában végleges és teljesen kiegyenlített számadást kívánunk. S ez a legnehezebb, mert a súlyegyént eltalálni a költőt a benne élő bírón kívül, semmiféle szabály nem taníthatja meg. Néha kis hibákat is halállal büntet, míg néha oly szörnyű vétkeket követtet el, melyekért a halál is kevés, s mégis megnyugtat,mint például Macbethben, mert Shakspeare már eleitől kezdve oly enyhítő és mentő színben festi hősét, hogy benne nemcsak a szörnyű vétkest, hanem a szánalomra méltó szerencsétlent is látjuk. Mit ér a legerősebb drámai összeütközés, ha a végén a fennebbi értelemben kiegyenlítve nincs ? Szerző is érezni látszott ezt, s tán ezért jegyzi el Endre királyfit nápolyi Johannával, megnyugtatásul, hogy a kerítő királyné mint anya, fia által majdan lakolni fog. De először: ez a darab keretén kívül esik; másodszor: egy ártatlan fiú megöletése azért, hogy anyja lakoljon, épen oly elkeserítő, mint a Zács-rokonok kiirtása, s nincs is analógia ez anya bűne és büntetése közt, milyennek drámában lenni kell. Zács itt némileg oka leánya bukásának, amennyiben kérelmére sem viszi magával, sőt a lengyel koronáról álmodozva, mintegy utálja Klárát, hogy Kázmért hajhássza el, ámbár tudja, hogy Omodét szereti. Klára tűri Kázmér udvarlásait, de egy perczig sem bátorítja fel; rajta megtörténik a szerencsétlenség mint Lucreczián egészen hibáján kívül. Szerző tán, hogy a rá mérendő szörnyű büntetést némileg megérdemlettnek tüntesse fel, Klára által boszúra ingerelteti atyját, s Klárát a királyi ebédhez is elviszi, hogy ott ő is kést ragadjon. Lucreczia is csak azután öli meg magát, miután a megtorlást biztosította, de itt épen a megtorlás marad el, csak ők esnek el, de Kázmér, az erőszaktevő elmenekül, király lesz, s Erzsébet, a kerítőnő is életben marad, s ujjaiért családokat irtanak ki. Van egy pár sikerült helye, de a jellemek nagyon is emlékeztetnek a Bánk bán jellemeire. Isidóra : Sarolta. Cselényi: Biberach. Kázmér: Otto. Királyné: királyné. Legjobb a Károly király jelleme; szinte sajnáljuk, hogy nem ő viszi a főszerepet. Az első és második felvonás a darab feléig majdnem csupa országos dolgokból áll, mintha Barcsay Gáspár testvér-orgyilkos a trónért ; mikor elnyeri azt, dühösködik, mint egy eszeveszett; aztán eheti mint gyermek a megunt játékot, maga mondván, hogy csak azért kellett, mert nem bírta. Egyetlen kitűnősége abból áll, hogy erős markit harczos. Kálnoky, örökös árulásból és köpenyforgatásból áll ; ily hránytalan intrikus nem igen félelmes. Anna, Barcsay Ákosné, csupa trónvágy. Mikor megtudja, hogy férje meghalt, Gáspárhoz akar menni, de ez nem veszi el, azért megörül. Helén, Gáspár neje, egy pityergő asszonyság ; férje méltatlanul mint kéjhölgyet csúfosan elűzi ; de ő azért szereti, holott azt is tudja, hogy bátyját orozva meg akarta öletni. Ily férjért kár magát halálra epesztenie, mert a néző nem fog szánakozni. (XIV. szám.) „A sas* szomorujáték 4 felvonásban. E darabnak mindene zavart, zilált: meséje, cselekvénye, jellemei, nyelvezete. Meséje messze visszanyúlik a múltba: anya s két írtestvér története, kik nem ismerik egymást. Meg sem kísértjük vázlani ; meséje és cselekvénye, azaz múltja és jelene együtt szétszakgatott képhez hasonlít, melynek egyes részei hiányzanak: hiába igyekszünk újra összerakni, töredékeket látunk, de nem szerves egészet. S ha mi utángondolkozással sem bírjuk kiegészíteni, hogyan értse meg a néző ? — érdekelhet, hathat e e nélkül ? — Látunk üldöző oroszokat, bujkáló lengyeleket, kik mindig menekülnek, hogy árulással ismét tőrbe jussanak; de nem látunk egy folyvást érthető cselekvényt, csak részeket, melyek nem képesek egyesülni. Borlodot, (egy renegát orosz) mindenfélekép árulót az öntudat bántja, mégis ördögileg gonosz. Borloffné, az universális anya, elhagyta férjét, gyermekeit, orosz nő lett; az öntudat bántja, mégis aljas rafinirozott eszköze lesz Borloffnak, hogy fogadott leányuk, Hedviga kedvesét tőrbe csalja ; a végén megörül, s igazi ízetlen bolondságokat beszél. Vladimir, a darab hőse, szerelemből, fiúi szeretetből és sértett ambitióból hazaáruló lesz, s a legiszonyúbb vétkeket követi el. Nem rokonszen-vet, de utálatot és gyűlöletet támaszt. Vétkei maguk is eléggé vádolják, s szerző nem menteni, hanem az ördögöt is feketébbre igyekszett festeni. Ezt egy nő lopta el gyermekkorában, s hogy a koldulásra alkalmassá tegye, csak az egyik szemét szúrta ki. A koldus históriában hallatlan eset. — Általában a jelenetek kidolgozása is gyenge. Nyelve rövid akarna lenni, s érthetlenné lesz. Az eszmék gyermekesek, s gyakran a komoly moz- zanatokat is nevetségesekké teszik. Idézünk néhányat : Mikor Kázmir anyjára ismer, s tántorogva elejti kardját: „Hah ! gyalázatos szöveg A régi szép regéhez ! Dugd füled Előle ég, főjd ! hisz ha végig hallod, Megszünteted a férfi s nő frigyét, Hogy meg ne csaljon nő még férfit igy Hedviga, midőn kedvesét a légyottra várja, így szól: „Minden tagom pihenni vágyna már, Csak szivem, az repes, az éber!“ ezzel pamlagra dűl, s rögtön elalszik. Tehát szive nem csak dobog, de repes is, s mégis elszunnyad. Boldog szerető! más egy kis szívdobogással sem bir elaludni. Aztán az ily mondatok: „Szerelmem özvegy — boldogság nincs nálam.“ „Ah ne légy oly rögtönös“ — „Mert jaj neked, ha e könyökig véres Kar rád fröcscsenti vissza mind a vért, A melylyel nézd mint békené magát Miattad ! “ Másutt: „Ha anyjával találkozik e vad Hiéna, ha kisül, hogy ez nem az Hogy anyja nálam — atyja — hah! ha ez kisüle : végem ! “ MikorVladimirmegtudja, hogy Járomira nem anyja: