Budapesti Közlöny, 1875. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1875-02-02 / 26. szám

O­­­SZÁG­GYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK. A KÉPVISELŐHÁZ CCCXXVII. ÜLÉSE 1875. február 1-én d. e. 10 órakor. Elnök: Perczel Béla. Jegyzők: Szeniczey Ödön, Waechter Frigyes, Beöthy Algernon, Huszár Imre. A kormány részéről jelen vannak: Bittó Ist­ván, Ghyczy Kálmán ,­­ Trefort Ágoston, Sza­­páry Gyula gr., Pauler Tivadar, Bartal György, Zichy József gróf, Szende Béla, Pejacsevics Pé­ter gróf, Wenckheim Béla báró miniszerek. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hi­telesíttetik. Elnök bemutatja Mosonmegye felterjesztését a magyar korona feltaláltatásának helyén Ő Fel­sége által emeltetett kápolnának országos költsé­gen leendő fentartása,a Trencsén város felterjesz­tését a Bukovinában élő magyarok hazatelepítése iránt. Babes Vincze a Moldova helység kérvényét nyújtja be az ottani szolgabiró által* elkövetett törvénysértés orvoslása iránt. A kérvényi bizottsághoz utask­tatnak. Ezután elnök bemutatja a házszabályok értei­nkben mindazon interpellációk, indítványok, ha­tározati- és törvényjavaslatok, valamint egyéb mi­nister előterjesztések kimutatását, melyek a jelen 1872—75-ik évi országgyűlés kezdetétől 1875. febr. első napjáig a képviselőház elé terjesztettek és elintézetlenül maradtak. Ki fog nyomatni és szétosztatni. Molnár Antal, a kérvényi bizottság előadója bemutatja annak jelentését a hozzá utasított kér­vények tárgyában. Szombaton fog tárgyaltatni. Következett a napirend : az 1875. évi állam­­költségvetés általános tárgyalása. Lónyay Menyhért gróf: T. ház! (Halljuk! Halljuk !) Mélyen áthatva a jelen helyzet fontos­ságától, hosszú szünet után szólalok ismét fel, és mert nélkülöztem a szónoklat gyakorlatát, azért elnézést — és mert a tárgy fontos, melyhez szó­­lalni kívánok, s mert hosszasabban kívánok szó­lani, azért figyelmet vagyok bátor kérni a képvi­selőháztól. (Halljuk! Halljuk!) A helyzet komoly. Az elhatározás döntő befo­lyással leend a nemzet jövőjére. Ily pillanatban lehetetlen hallgatnom, mert mindnyájunkra nehe­zedik a felelősség terhe, nem csak azért, a­mit teszünk, de azért is, a­mit tenni elmulasztanánk. Mindenekelőtt nyilvánítom, hogy én nem tarto­zom azok közé, kik reménytelenül tekintenek a jövő elé. Nagyon súlyos a helyzet, melyből ki kell bontakoznunk, még nagy áldozatok, nélkülözések és erőfeszítés árán is. A­ki meg van arról győ­ződve, mint én, hogy egy helyes pénzügyi politika követésétől és biztosításától függ hazánk önállá­­sának, alkotmányosságának és nemzetiségének biztosítása, készséggel fogja annak nélkülözhet­őe­n feltételeit teljesíteni. Úgy hiszem, hogy mindenkinek, ki a jelen vi­szonyok között nézetét nyilvánítja, kötelessége mindenekelőtt tisztában lenni azon irányelvek iránt, melyeknek követése mellett a helyes pénz­ügyi politika megállapítható. Nem először jelzem ezen elveket, sőt mondhatom, hogy mikor első al­kalommal nyilatkoztam ezen ügyben, már akkor is határozottan kitűztem azon irányt, melyet czél­­szerűnek vélek. És mert ma sem volnék képes mást mondani, idézni kívánom az általam akkor mon­dottakat. 1867. december 15-én az államadósság után vállalandó évjáradék tárgyaltatott. Az ellenzék vezére, Tisza Kálmán t. képviselőtársam hozzám, mint akkori pénzügyr miniszerhez, azon kérdést in­tézte: »lesz-e deficit.« ? Erre azzal válaszoltam, hogy »ez egyedül tő­lünk függ.« Most hét év múlva sem mondhatok mást, mint­hogy a mostani súlyos viszonyok közül a kibonta­­kozás még most is tőlünk függ. Azonban, ha czélt akarunk érni, kell, hogy azt tegyük, a­mit ezelőtt hét évvel a helyes pénzügyi politika irányául je­löltem ki — Így szólván: »Meg vagyok győződve, hogy ha csak csapás nem éri az országot, ha a bel- és külbéke meg­őriztetik, ha az államháztartásba szigorú taka­r­­osságot hozunk be, ha az adórendszer meg­állapításánál a szükséges reformokat létesítjük,­­ megköveteljük, hogy mindenki vagyona és jö­vedelme aránya szerint viselje az állam terheit, és ha nem könnyelműen, de meggondolva teszünk hasznos beruházásokat, hogy az anyagi jólét gyor­san gyarapodhassék, és ha végül nemzetünk el­sajátítja azon két tulajdont, melyek közül az egyiket csak részben, a másikat pedig csak ke­véssé bírja, értem a kitartó munkásságot és taka­rékosságot, úgy nincs kétségem aziránt, hogy nemcsak semmi deficit nem lesz, de nem sokára anyagi jólétünk az alkotmányos szabadság és ön­állás védelme alatt végtelen gyarapodásra képes.« 1868. ápril 16-án, midőn az első költségvetést alkotmányos tárgyalás végett benyújtottam, ugyanezen szigorúan követendő elveket bővebben fejtegettem. Hol lennénk ma, ha a hét év előtt általam jel­zett ezen irány következetesen követtetik ? Azon irány, mely 1867. és 68-ban egész mértékben, 1869-ben pedig részben követtetvén a költségve­tés megállapításánál, akkor a magyar állam hi­tele és a magyar nemzet életképessége iránti bi­zalom mindinkább fejlődni kezdett. Midőn ezen elvekkel ellentétbe jöttünk és ennél­fogva a pénzügyi tárczát többé nem vihettem, 1870. május 25-én ezen állásomtól megválva mon­dom utolsó beszédemet és megjósoltam ezen irány továbbfolytatásának elkerülhetlen,súlyos következ­ményeit. Megmondom hogy ha évenként többet akarunk kiadni, mint a­mennyivel jövedelmeink természetszerűleg növekednek, nem fog más hát­ramaradni, mint az egyenes adóknak nagy mérv­­beni emelése, és miután azoknak oly mérvbeni emelése, a­mint költeni szeretnénk, lehetetlen, a folyton növekedő hiány improductív kölcsönök ál­tal fog fedeztetni. Az által lépünk azon veszélyes lejtő szélére, melyen a megállás vajmi nehéz, és gyakran lehetetlen. Ekkor még a rendes és virágzó államháztartás alapját meg lehetett volna vetni. Az 1870. évre nagy pénzkészlettel rendelkezett az államkincs­tár. Szolgáljon ennek bizonyságául, hogy három évi önálló gazdálkodás után 1870. január 1-én az 1869. évi zárszámadás (1. füzet, 28—29. lap) sze­rint tett a pénzkészlet — a kötvényeket s a vas­úti kölcsönből befolyt pénzeket nem számítva — 36.125,703 frt 40 krt, hasonlítva azt az 1867-ki jan. 1-jei állapothoz, midőn az országos alapban­­ és a kincstári pénztárakban volt — a kötvények­­ nélkül és a függő szállítmányt számba véve, —­­ 15,620,216 frt 151/» kr, ennélfogva a pénzkészlet emelkedett 20,505,478 frt 24’/» krral és igy több , mint 20 */, millióval nagyobb összeg állott az­­ 1870. év kezdetén a pénzügyminister rendelke­­í­zése, mint 1867. elején. A mellett nagy volt az­­ ingó államvagyonból álló nevezetes összeg; az ál­­­­lamjószágok­ nem voltak juj kölcsönök folytán elzá­logosítva ; az adók egyetlenegy neme sem emelte-­ tett; sőt a sónak ára 2 frt 40 krral mázsánkint lejebb szállittatott. Mindezeket akkori beszédem­ben előadva, végszavaim, melyeket a képviselőház­hoz intéztem, ezek voltak: »különösen szerenc­­csésnek fognám magamat érezni, ha a hazánk jö­vőjének érdekében teendők iránt mondott szavaim némi méltánylatra találnának.« Bocsánat, hogy ezeket a múltból idézem, de tettem ezt azért, mert szokássá vált hét évi rész­gazdálkodásról beszélni, már­pedig az első három évi gazdálkodásnak deficitje nem volt, sőt felesleg mutatkozott. Mellőzni kívánom a következő években történ­teket. Csak azt említem, hogy midőn ismét alkal­mam volt az ország kormányában részt venni, már az 1872-iki költségvetés nemcsak a házhoz beadva, de tárgyalása a pénzügyi bizottság által be is volt fejezve. Éreztem szükségét, hogy azon­­ nevezetes változások történjenek, de ily változá­­­­sok keresztülvitele csakis a Deák-párt és az el­lenzék államférfiainak beleegyezésével történhet­vén, felszólítom az állam érdekében az ellenzék egyik vezérét a közös működésre. Azonban aján­latom el nem fogadtatott. Az 1873-iki költségvetés tárgyalása alkalmá­val 1873. január 13-án határozott rendszervál­toztatás mellett emeltem e házban szavamat. Ak­kor még az egészséges pénzügyi rendszer megál­lapítása végett hozandó áldozatok mérve mérsé­keltebb lett­ volna mint ma, és ma csak annyiban előnyösebb a helyzet, mert a súlyos és rögtöni orvoslást igénylő viszonyok tudata az ország min­den osztályát áthatotta. Elő van tehát a nemzet készítve erélyes intéz­kedések keresztülvitelére és az elkerülhetlenül szükséges áldozatok hozatalára. A képviselőház kötelessége haladék nélkül megtenni mindent, mi gyökeres orvoslást eszközölni képes. (Helyes! He­lyes ! jobbfelől.) A jelen aggodalmas helyzetből menekülni, sőt a nemzet számára állandó jobb jövőt bizto­sítani — ismétlem — egyedül tőlünk függ. A jelen században más nemzetek is voltak ha­sonló aggasztó helyzetben, melybe rendesen nagy háborúk és az azok végett hozott áldozatok so­dorták. Legyen nekünk is, kik magunk vagyunk okai a válságos helyzetnek, bátorságunk az abból való menekülésre feltétlenül szükséges eszközök alkalmazására. (Helyeslés jobb felől.) Melyek ezen eszközök ? Nézetem szerint a kö­vetkezők : (Halljuk! Halljuk!) Először: A költségvetési előirányzat készítésé­nél a ministéri­umban, és annak alkotmányos tár­gyalásánál a parlamentben be kell hozni azon változtatásokat, melyek folytán jövőben az elkö­vetett hibák n­e ismétlődjenek. Másodszor: Már most kell szorosan körvona­­lazni egy a nemzet adóképességéhez és az állam szükségleteihez mért rendes költségvetést, egy szóval: oly normál­ budgetet, melynek folytán le­hetőleg rövid idő alatt az egyensúly az állam­háztartásban helyreálljon és annak fentartása biztosítva legyen a takarékosságnak következetes keresztülvitele és az államjövedelmeknek nélkülöz­­hetlen fokozása által. Harmadszor: Haladék nélkül életbe kell lép­tetni mindazon nemzetgazdasági és pénzügyi rend­szabályokat, melyek a nép anyagi jólétét és en­nélfogva adóképességét fokozzák, hogy a reá sú­lyosodó terheket elviselni képes legyen. (Helyes­lés jobbfelől.) Negyedszer: Szólani kívánok azon rendkívüli rendszabályokról, melyeknek alkalmazása nélkül nézetem szerint a siker nem biztosítható. Áttérve az első tárgyra, állítom és tényekkel fogom bizonyítani, hogy azon mód mellett, mely a költségvetés előkészítésénél szokásba jött, nem lehetett helyes pénzügyi politikát követni, de ha jövőben az e­gyensúly helyre is állana, e mellett lehetetlen azt hosszabb időre fentartani és bizto­sítani. A törvényhozás 1848-ban úgyszólván pár nap alatt rögtön átalakította az ország összes állam­­szervezetét. Azok előtt, kik ezen átalakulást ke­resztülvitték, nem a gyakorlati irányban fejlő­dött angol parlamenti rendszer, de a franczia kormányzati rendszer szolgált mintaképül; beho­zatott a kormányzatnál a tárcza- rendszer. An­gliában lépcsőzetesen fejlődött és jelenben is léte­zik a tárcza- rendszer ; de mert ott a helyes­­pénz­ügyi politika követése a nemzet anyagi erejének és hatalmának biztosítékául tekintetik, meg van adva az államköltségvetés tervezeténél, sőt al­kotmányos tárgyalásánál az öntudatos és egyön­tetű pénzügyi politikának lehetősége; ott külön tárczaminister (chancellor of the exchequer) van­­ ugyan a pénzügyek vezetésére, de a mellett a mi­­nisterelnök (first lord of treasury) nemcsak be­folyást gyakorol a pénzügyi politikára, de felelős­séget is vállal annak helyességéért. Az 1848.törvényekben ily irányú intézkedés nem foglaltatik. Az egész kormányzat az elkülöníített tárc­arendszerre volt alapítva. Annálfogva mind­inkább fejlődött azon irány, hogy minden tárc­a­miniszer a saját hatáskörében teendő intézkedések­nél és a törvényhozás elé terjesztendő javaslatok­nál egyedül a tárc­a érdekeit, nem pedig a közös pénzügyi érdekeket tartotta irányadóknak. 1867- ben, midőn a törvényhozás nekem mint akkori pénz­­ügyministernek felhatalmazást adott nemcsak a közjövedelmek beszedésére, de egyszersmind a ki­adások iránt teendő intézkedésekre nézve is, ezen a tárczaminister által gyakorolt irány nem fej­lődhetett, de volt is eredménye, a­mennyiben 3.600.000 írttal kedvezőbben fejeztetett be ezen év, mint előirányozva volt. Az 1867-iki költségve­tés előirányzata alkalmával még a pénzügyi ér­dekek bírtak túlsulylyal. 1869-ben kezdődött a külön tárcza-érdekek túlsúlya s az 1870-iki költ­ségvetésnél már teljes mérvben érvényesité magát.

Next