Budapesti Napló, 1900. december (5. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

a Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1900. december 1.­ 336. szám. elnémult. Őrjöngött, mint Lear király, akinek a tragédiáját bánatos nyelvének egész komor szépségével fordította le magyarra. A haza­­szeretet költője nem élhette túl hazája pusz­tulását. De a haldokló hattyú meséje igaz. Még egyszer megszólalt, még egy utolsó dalt énekelt halálos ágyán. És mintha el­látott volna hozzánk, mintha a saját dicsőségét jósolta volna meg, irtózatos panaszai közt így kiáltott föl: Lesz még egyszer ünnep a világon! Lesz! Már itt is van! És ehhez fogható ünneplés még nem volt Magyarországon. Vörösmarty Mihály ünneplésében ez a pártokra szakadt nemzet újra testvérré vált, mintha költészetének a szent harmóniája költözött volna mindnyájunk szívébe. Ahány színház, ahány iskola, ahány kultur­ egyesület, ahány magyar ember van ebben az országban, mind tömjént gyújt és fejet hajt Vörösmarty emléke előtt. A gazdag nagy úr és a szegény paraszt egyforma tisztelettel ejti ki annak a nevét, aki az egész magyar nemzet költője volt; az egész magyar nemzetnek irta Szózat­át. Óriás templommá vált a magyar haza. Isteni tiszteletet tartanak benne. Áldó him­nuszok éneklése közt Vörösmarty Mihályt ün­nepeljük, aki száz évvel ezelőtt született és élni fog örökkön örökké ! Ábrányi Emil: ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, november 30. Az öreg Jariss Mihály csöndesen prédikált. Ez volt a preludium. Aztán nagyon különös felszólalás követke­zett. Asbóth János beszélt i­s, aki a t. Házat meglehetősen hozzászoktatta, hogy soha se cso­dálkozzék beszédének különösségein, ma mégis meglepetést, sőt majdnem feltűnést keltett. Ha az ember a szomszéd teremből hallgatta volna és nem tudja, hogy Asbóth beszél: a beszéd ér­telme szerint föltétlenül tisztában van vele, hogy így csak igaz liberális ember beszél­het. Minden mondata igazság. Az is, hogy a revíziónak se chance-a, se értelme nem volna s azonfelül újult erővel támasztaná fel a felekezeti villongást. Az is, hogy felekezeti alapon pártok­nak nem szabad alakulniok, mert különben a parlamenti váltógazdaság szerint megeshetnék, hogy egyszer katolikus párt, másszor református párt volna uralmon. És így tovább is csupa olyan igazság volt a beszéd, hogy a szabadelvű párt padjairól csakis így szabad beszélni. De hát az , ember látta és hallotta, hogy aki így beszél, az Asbóth János. Asbóth János, a néppártból csak az imént kivált világi vezér. Hát akkor mit kere­sett ő ilyen elvekkel a néppárton? S az a legkülönösebb, hogy a néppárt mégis meghallgatta. S mikor egyik-másik néppárti úr hangosan próbált felháborodni, Asbóth a követ­kező csudálatos megjegyzéssel némította el: — így beszéltem a néppártban is. Ott is tiltakoztam a felekezetiség ellen. Írásos okmányaim vannak róla, amik nem valók a nyilvánosság elé, de ha kiváncsiak az urak, szívesen megmutathatom önöknek . . . Tehát írásos okmányai vannak. És nem valók a nyilvánosság elé. Különös. Úgy tetszik, mintha most már azért is a nyilvánosság elé valók volnának. Milyen írásos okmányok azok ? És csakugyan igazolják-e Asbóthot? És ha igen, nem vádolják-e a néppártot? Hát mindenesetre különös kis affaire s egyelőre talán az a legoko­sabb, ha azt mondjuk, hogy intézzék el egymás között: Asbóth és a néppárt. De persze nem olyan vulgáris elmésséggel, mint ahogy ma Buzáth Ferenc tette, aki egy-két gorombaság után azt mondta: — Asbóth úgyis csak téli szálláson van a szabadelvű pártban s majd lecáfolja ő még magát. A néppárt dolgai után ma már csak Csávolszky Lajos beszélt még a költségvetés ellen s egy nyilvánvaló túlzása megszólaltatta a kereskedelmi minisztert is. Aztán a vita folytatása — holnap, az országos Vörösmarty-ünnep miatt nem lévén ülés — hétfőre maradt. Az ülés végén Széll Kálmán miniszterelnök az új koronaőr választására vonatkozó királyi kézira­tot terj­esz­tette be s rövid vita után az elnök in­dítványához képest határozatba ment, hogy a közös választó ülés december 10-én lesz. A képviselőház ülése november 30-án. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Bérczes De­zső. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, gróf Széchenyi Gyula, Hegedűs Sándor, Cseh Ervin. Napirenden van az 1901-ik évi költségvetés tárgyalása. Janiss Mihály: A társadalom nagybeteg, de a liberalizmus nem mer a gyógyításhoz fogni. Itt első­sorban a keresztény elveknek visszaállítása szükséges. Addig, míg kereszttördelések fordulnak elő és talál­koznak, akik a vallásos intézményeket veszélyesnek tartják a tudományra, míg a keresztet eltávolítják az iskolákból, addig nem­ lehet beszélni restaurálásról, addig az anarkhiát nem lehet kiirtani, pedig az anarkia a liberálizmus szülöttje. Szól a kivándorlás okairól, az ország eladóso­dásáról, melynek szintén a liberális rendszer az oka. A költségvetést nem fogadja el. (Helyeslés a nép­párton.) Asbóth János : A függetlenségi párt szónokai támadták a kormányt, a néppárt még tovább ment, igyekezett az uj parlamenti alakulást megfosztani minden értékétől s oda konkludált, hogy Bánff­y nem hirdette az erőszakot, de gyakorolta, Széll pedig hir­­dette a jogot, de nem gyakorolja. A néppártnak nem lett volna szabad annak idején obstruálni, minden más pártnak igen, de nekik, mint a konzervatizmus inaugurálóinak, nem. A néppárt az obstrukcióban a probli­mamsell szerepét játszotta. (Nagy derültség.) Örvendetesen veszi tudomásul ,és jelzi, hogy a miniszterelnöknek sikerült azt a törekvését elérni, hogy ma a monarkia súlypontja Magyarország. A kormány adjon az ellenzéknek még fórt is a vitatko­zásnál, hogy annál könnyebben kitűnhessen, hogy nincs igazuk. Politikai következetességet nem lát az ellenzékben. (Nagy zaj balról. Elnök csenget. Közbe­szólások) Kubik Béla: Ezt lehetetlen hallgatni! Inkább kimegyek ! Asbóth János : Felekezeti politikával Magyar­­országon zöld ágra jutni nem lehet. (Derültség a nép­párton.) Midőn az egyházpolitikai törvényeket meg­szavazták, elvesztettnek látta a csatát, de nem tette le a fegyvert, mert az volt a hite, hogy a békét ama kormány alatt helyreállítani nem lehet. Már akkor exponálta magát vallásának érdekeiért, mikor az a párt, (a néppártra mutat) még csak politikai pelenkákban feküdt. (Derültség.) Revízióról szó sem lehet. Újult erővel és hév­vel törne ki a felekezeti harc , romok halmoztatná­­nak romokra . . . Kubik Béla: Milyen programmal lett megvá­lasztva, arról tessék beszélni! Micsoda ez ? (Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) Elnök: Móltóztassanak nyugodtan meghallgatni a szónokot ! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Lehe­tetlen ! Nagy zaj.) Justh Gyula : Le kellett volna köszönnie ! Új választásnak kellett volttá magát alávetnie. (Nagy zaj.) Elnök : Justh képviselő urat kérem, móltóztas­­sék nyugodtan lenni. (Felkiáltások a szélsőbalol­dalon : Lehetetlen !) Asbóth János: Azért beszélek, hogy igazoljam álláspontomat. Konstatálom, hogy újult erővel törne ki a harc, hogy romok halmoztatnának romokra és ami a legtöbbet szenvedne, az a vallásos érdek volna, mert az eddigi eredmények is nem diadallal, hanem csak kompromisszum útján voltak elérhetők. Ezt nem kívánjuk mi; ezt kívánhatják azok, akiket semmi felelősség sem terhel, akik felelősséget vállalni, akik a felelősségben részt venni nem akarnak. Ez volt köztünk az állandó differencia, amely, dacára azon teljes tiszteletnek és barátságnak, amely a párttal egyesített, a megkísértett együttműködést meghiúsította, mert mindig, a létesült megegyezések da­cára is, felülkerekedtek azok a befolyások, (Zaj balfelől), amelyek a pártot a felekezeti pártalakítás és a feleke­zeti politika felé tolják. Én pedig bizalmasan és nyíltan minden alkalommal, azon beszédemben is, amelylyel a néppártnak felirati javaslatához hozzájárultam, amelynek egyébiránt nem volt semmi felekezeti színe és amely — újra konstatálom — a revíziót nem is említette, mindig azt vitattam, mindig azt magyaráztam, illető­leg igyekeztem meggyőzni az illetőket végig minden fórumon, hogy egy felekezeti pártalakítás és felekezeti parlamenti politika nem felel meg sem a katolikus érdeknek, sem pedig az országnak. Buzáth Ferenc: Ez nem áll ! Ne tessék hazug­ságokkal előállani a parlamentben! T A R C A. — A Budapesti Napló ered­eti tárcája. — Irta: Feszi Géza. Korszellemünk olyan zenekar, mely folyvást purpurit játszik. A modern szellemi áramlatok gyors ütemben kavarogtatnak minden érzést és minden gondolatot, melyet valaha az emberi lélek kigondolt, átérzett, idegt­ere­mtett és végigszenve­­dett. Mint ahogy a putpur­ban melankolikus dal­lammal váltakozik a vig ütemű keringő, mint ahogy a vig keringő helyet ad a közvetlenül utána fölhangzó pikáns melódia vontatottan lihegő akkord­jainak; mint ahogy a pikáns zenének hangjait követi a dallam nélkül szűkölködő hangutánzás, az a csengő-bongó, morajló és zakatoló hang­egyveleg, ez a megzenésített lárma; mint ahogy en­nek utána a hangok khaoszából kiemelkedik egy-egy kedélybeli imitáció, mely néhány pillanatra el­ringat és szelíd ábrándozásokra csábít. — éppen úgy a modern korszellem is végig gitározza és elfuvolázza a béke és a szeretetnek, eltrom­bitálja és végig dobolja a háború és a gyűlölet­nek valamennyi egymással meg sem férő dallamát. Ámde minden hasonlat sántít. Természete­sen ez is. Mert míg a valóságos zenekar, bár egymást nyomon követő, de végre is egymástól elkülönített periódusokban húzza vagy fújja a víg és szomorú, a frivol meg az imádsáágos zenét, addig a korszellemnek karnagy és kotta nélkül versenyző zenekarában minden egymást kizáró hang, szó és gondolat egyidejűleg cseng, bong, zúg, zakatol, káromkodik, imádkozik, szaval, éne­kel és kiabál. Akár a közelünkben lezajló, akár a messze távolból idáig hallatszó események zaját bonto­gassuk és elemezzük, mindenütt akadunk egy­mással csatázó végletekre, mindenfelé a béke és a háborúnak, a szeretet és a gyűlöletnek hangjai keresztezik egymást. Avagy nem-e hallottuk az imént is a béke és szeretet fuvolahangjait ugyanakkor, midőn egy gonoszlelkű testvérgyilkossal állott körben a perszo­­nifikált társadalom, vagyis­­ az állam. Nem akadt senki, aki az elítéltnek minden emberséges fantáziát meghaladó gonoszságában kételkedni mert volna. De akadtak sokan, akik az emberiség szent nevében védelmezni merték­ azt a modern Káint, aki még a hajdankori előd­jénél is undokabb volt, mert nem is az Isten vonzalmát, ezt az ethikát előnyt irigyelte az öcs­­csétől, hanem a minden ethikát nélkülöző előnyö­ket, a vagyont, a hasznot, a pénzt. És az az Mot­ion kontraszt, mely­ egyrészt a kivégzett gonosz­tevőnek aljasságából, másrészt a divatos huma­nisták sajnálkozásából kicsendül, ez a két ellen­séges hang, a modern fölfogás szerint, harmonikus. Valósággal fölmerül a kérdés, hogy vájjon abban a szerepében tetszik-e önmagának legjob­ban a modern emberszeretet, mikor az ember­telenséggel szövetségre lép, azzal egy gyékényen árul és az ocsmányság védelmező géniusza gya­nánt zsirálja magát? Abban csúcsosodik-e ki humanizmusunk föladata, hogy kikeressük a Mi­nősök közül a legu­ndokabbak egyikét és vissza­élve a humanitás természetes jogával a legalj­a­­sabb kreatúra fölött mesterségesen koncentrálj­on az emberszeretet sugárait? Azt tű­zte-e ki célul az emberszeretet, hogy koncertdarabokat játszszék és a szánakozás hídján keresztül a legnagyobb gazemberek pártjára csődítse a lágyszívű em­beriséget ? Hol van itt az összhang, érzés, gondolat és a közérdek komolysága között? Bizonyos, hogy hiányzik! Pedig az egyszerű paraszt józanságnak irány­tűje majdnem mindenkire nézve hozzáférhető. És ez az iránytű mindenki számára a legegyszerűbb természetességgel veti föl az ultimátumot, mely az embert az ellentétes álláspontoknak vagy az egyik, vagy a másik pártjára tereli. Nem tetszik a bűnnek megfelelő bűnhődés? Perhorreszkálni méltóztatik a halált, mint bűnriasztó fegyvert a társadalom büntető kezében? Helyes! Tessék hát elfoglalni a megfelelő álláspontot. Hogy melyik az ? Bizony nagyon radikális álláspont. Lényegé­ben így hangzik: A megtorlás elve elvetendő! Miért? — Mert embertelen! Alkalmazása nem egyéb, mint arculverése az emberi méltóságnak. Ledöntött Isten oltárán áldozik az ember,­ mikor megtorol — a barbarizmus oltárán! Vala­hány rab sínylődik e világon, valamennyi előtt ki kell hirdetni a szabadságot, be kell zúzni a bör­­tönaj­tékát, össze kell törni a rabbilincseket, el kell törülni a modern világ kínzókamaráit, az em­berketreceket és a föld porával kell egyenlővé tenni minden törvényszéki palotát, ahol nem az enyém és tied kérdése forog a szőnyegen, hanem a bűn és büntetés! így kell tenni, mert a meg­torlás elve embertelen. Avagy talán éppen ez a mereven levont konklúzió, éppen ez esik legmesszebbre a józan­ságtól? Megtehet. Ámde a józansághoz az a középút sem jár közelebb, amelyik apró bűnö­sökre könyörtelenül lesújt és vérfagyasztó gazsá­gokat könnyező szemekkel megbocsájt. A meg­torlás elvével kiegyezni, alkura lépni, a büntetések arányszerűségét elcsavarni nem lehet. Siralmas komikummá változnék át a nagy tragikum, ha a megtorlás elvéből kizökkenne­ az arány ... Ha

Next