Budapesti Napló, 1902. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1902-02-01 / 31. szám

Budapest, 1902 Hetedik évfolyam. 31. szám- Szombat, február I Szerkesztőség és Kiadóhivatal: József-körút 18. Főszerkesztő: VÉSZT JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSED. Egész évre 28 k., (14), 1/з évre 14 k., (7), V. évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Hepp, hepp! Budapest, január 31. (v.) Tegnap óta tudok valamit, amit tegnapig sohse hittem volna: azt, hogy kozmopolita vagyok. Mégpedig zsidó voltomnál fogva vagyok az. Különben még sok egyéb is vagyok. Példának okáért telítve vagyok felekezeti türelmetlenséggel, s e tulajdonságomnál fogva bántja a szememet, hogy kereszt van a magyar szent koronán, kettős kereszt az ország címerében és Mária-kép a Szent István birodalma lobogóján. Továbbá szerénytelen, sőt prepotens is vagyok, mert a zsidók számára külön kiváltságot kívánok. Aztán radikális felforgató is vagyok, mert államosítani kívánom a katholikus iskolát, ami még csak hagyján, de szekularizálni is akarom a katholikus egyház vagyonát. Íme, ennyi temérdek gonoszság van az én rovásomon, sőt nemcsak az enyémen egyedül, hanem velem együtt mindenkién, aki magyar létére azon a zsidó hiten él, amely édes szülőanyja volt a kereszténységnek. Aki ezt a vádiratot a nagy nyilvánosság előtt megszerkesztette, az az erős pennájú és komoly férfi nem kisebb legény, mint Bartha Miklós. Akit én Miklós mesternek mertem valamikor szólitgatni s aki engem irótársának és barátjának mondogatott hajdanán. Most már nyilván vége köztünk mindennek. Mert hogy egy magyar úr, aki születésénél fogva magyar, születésénél fogva hazafi, születésénél fogva jó modorú, bármiféle közösséget tarthatna egy felforgató, tolakodó, kozmopolita zsidóval, hogyan tehessen én azt fel Bartha Miklósról? Nekem tiszteletteljes irigységgel illik reá felnéznem, mert amely emberi és nemzeti erények őt születésénél fogva ékesítik, azokat nekem s a magam fajtájának amúgy kellett szorgos munka utján megszereznünk. S ha eddig olyikünk azt hitte, hogy e szorgos munkája nem veszett kárba, hogy nyelvben és érzésben magyarrá lett ő is, hogy finomult és csiszolt lélekre valló formáira a társadalmi érintkezésnek tett szert ő is és hogy a nemzeti dologtevéssel fáradozó magyar társadalomba beleilleszkedett ő is, hát a Bartha Miklós cikke kirántja lábunk alól ez illúzió gyékényét s most tudomásul kell vennie minden zsidóhitü magyarnak, hogy rossz modorú, honronzó, kozmopolita marad, ha mindjárt a feje bubjára áll is. Mert Bartha Miklós nem tesz ám semmi kivételt. Egy kalap alá fogja az egész zsidóságot. Pár héttel ezelőtt bizony még kegyesebb volt a mester. Akkor kijött egy könyve, amely kényes tárgyat feszegetett: a kazárkérdést. Ő ebben a könyvben még csak a kazárságot döngeti Bartha Miklós. Két kézzel is elutasítja magától azt a vádat, mintha a zsidóhitű magyarokat akarná bántani. Akkor még ismert magyar zsidókat, „akik velünk barátkoznak, velünk étkeznek, velünk örvendenek és velünk szenvednek“. Akkor még „finom érzékenységet, tudásszomjat, becsvágyat, költészetet“ látott bennük. Ma már csupán a tolakodásukról, a hepciáskodásukról, a kozmopolitaságukról beszél. Vájjon ki változott meg e röpke pár hét óta: Bartha Miklós-e, vagy a zsidóhitű magyarság? Hogy nyilvánosan rákoppintottak az én bűnös propotenciámra, teljes alázattal azon töprengek, merjek-e hát védekezni? Mi illik jobban egy zsidóhoz: az-e, hogy zsebre vágja a fórumon kapott leckét s aztán görnyedezve sompolyogjon odább, avagy megtartva magában még egy csipetnyi önérzetet, igyekezzék-e kimutatni, hogy talán mégis jobb a hírénél a szelet, a szárazföldet meg az égerfák mutatják ott a parton, mikor evezek. Azzal gázolni kezdte a havat, kézen fogva a párját, a többiek meg mentek utána. Az öreg utánuk kiáltott, de hangját elnyelte a szél, amely a tengerszoros felett járt. Úgy látszott, hogy kellemes útjuk lesz. Mert mikor az ember fiatal és erős, nincs annál pompásabb mulatság, mint szélviharon és hóförgetegen át előre törni. Már maga az akadály is ösztönöz, a nehézségek növelik a lélek akaratát s az ifjú ereje megkétszereződik, ha leány támaszkodik a karjára. A fiatalok felett az északi szél süvöltött, s a sötétség, a hóförgeteg elfödte az egyik párt a másiktól, kacagások, kiáltások törtek át a vihar zaján, s ha egy kis csend állott be, a sötétben titkos csókok történtek, s a bátor párok mind előbbre törtettek a szélben és hóviharban. Csak a magányos tizenhét esztendős kívánt még mindig maga mellé egy leányt, mialatt ott botorkált utolsónak a menet végén, az öregebbek nyomdokain. Kimelegedve, lélekzetüket vesztve állottak meg olykor váltakozva, hogy kissé kifújják magukat . — Még nem láthatjuk a partot — mondotta egy zömök ifjú, akinek a szemét alig lehetett látni a gyapotsipka alatt, amely az egész arcát beborította, úgy le volt húzva. Levetette az egyik keztyűjét és a szélbe tartotta a kezét. — Arra van a part! — mondotta és oda mutatott. A többiek bólintottak és a menet újra nekiindult. De egy kis idő múlva megszólalt az egyik leány: — Csudálatos, hogy nem érünk partot! Senki sem felelt. Mintha ezekben a szavak-Hát bocsásson meg a nagyságos úr, de már csak mégis megpróbálom az utóbbit. Szerényen, sőt alázatosan, ahogy egy megvetett faj ivadékához illik. Nem fogok hencegni, nem fogok dörgölődzni, igazaimat nem fogom harsányan kikiáltani. Ha rá tetszik varrni lelkemre azt a sárga foltot, nem fogom letépni haragvó kézzel. Lábujj hegyen fogok fellépni és suttogni fogok tisztességtudó szavakat. Könyörgöm a lássan, ne tessék rám fogni, hogy az én szememet bántja a korona s a címer keresztje s a Mária-kép az ország lobogóján. Az a korona az én magyar nemzetem ezeresztendős tündöklő dicsőségét jelzi. Az a lobogó az én édes magyar hazám magasztos múltjáról s jövendő virágzásáról beszél. Úgy drága nekem az a lobogó, Mária-képestül, úgy szent nekem az a címer és korona, keresztestül. Ha valaki hozzá merne nyúlni e korona, e címer, e zászló akármelyik porcikájához is, én keresztülgázolnék a lelkén , vagy magam pusztulnék el a keze alatt, vagy én küldeném a poklok mélyébe a lelkét annak a szentségtörő, ocsmány bitangnak . . . Jaj, bocsánat, elragadt egy kissé a hevem. Megfeledkeztem róla, hogy aki zsidó, attól merő handabanda, hogyha hazafiságát hangoztatja s erősebb hangot ad hazafias érzésének. Aztán meg az a kereszt és az a Máriakép, ha nem is a magyar haza nemzeti jelvényein találkozom velük, ugyan mért bántanák az én szememet? Egy felekezet szűk korlátain túl s magasan fölöttük él és tündököl az az örök erő, amelynek hit a neve. S amit azok a jelképek hirdetnek, az a hit eleven életet él minden jó ember lelkében. A hit a szeretet megváltó hatalmában, a hit a szenvedés léleknemesítő erejében, a hit az irgalomban, a hit a jónak jutalmában. Akiben ez a hit nem él, az csak hibán az ijedelemnek valami titkos érzése lappangott volna, amely mindegyikük lelkében ott volt, de egyikük sem akart beszélni róla. Az a hosszú szál legény lehúzta a keztyűjét, magasra nyújtotta a kezét és jelentette: — Ott van a part! Jó uton megyünk. És a menet újra megindult és ment a sötétben és hófúvásban. De a fiatalok már nem mentek olyan gyorsan, mint azelőtt. A férfiak elbocsátották a lányok kezét. Hosszú sorban mentek, mindenki az előtte lévőnek a nyomába lépett és a tizenhét esztendős már rég elfelejtette, hogy lányt kívánt maga mellé hazáig. A lányok panaszkodtak, hogy az éles hó megsebezte puszta lábukat a ruhájuk alatt, s nehogy a kezük megmerevedjék a fagyban, újra meg újra megállották s karjukat a mellükön keresztbe csapkodták. Egyúttal azonban verejték szivárgott át a hajukon, s a mellük hörgött a hallatlan erőlködéstől, amivel a hóban gázoltak. A beszélgetés megakadt. Senkinek sem volt már tréfás vagy serkentő szava legközelebb lévő pajtásához. Némán mentek előre, miközben a szél balfelől csapkodta őket, s a hó apró csomókban rakódott le a vállukra, fejükre, szakállukra, szemöldökükre, vagy hajukra. Csökönyösen, komoran, lassú léptekkel mentek, mindig csak előre. Az elemekkel való ámulatozás a túlsó part elérésére való állhatatos, szívós munkává alakult át és egy se volt közülök, aki ne érezte volna, hogy az életükért küzdenek. Egyszer csak megállott a csapat s az egyik férfi elővette az óráját. Miközben mindannyian jól összebújtak, hogy a szél ellen bástyát alkossanak, valakinek sikerült nagynehezen gyufát gyújtani. Annak a világánál aztán megtudta, az óra gazdája, hogy mióta vannak már után. És a hangja nagyon nehézkes volt, amikor a többiek kérdezősködésére válaszolt. — Mindjárt három óra — mondta — két óránál jóval több ideje már, hogy elindultunk. TÁRCA. A hóban. — A Budapesti Napló tárcája. — Irta: Gustav af Geijerstam. Gondtalan fiatalok gyűltek egybe a jégen, lenn a parton. Három pár, karcsú katonafiuk és derék leányok ésazonkívül egy tizenhétesztendős legényke, aki egész este egy leányt kívánt magának, de nem jutott hozzá. A házikóból jöttek, amelynek ablakai haloványan világoltak át a kavargó havon. Ott egész este táncolva mulattak hegedű, harmonika és triangulum mellett. Előttük terült el a nagy hótömegektől belepett jég és a levegő is sűra volt a hótól, úgy hogy nem akadt senki, aki át tudott volna látni az egyik partról a másikra. Úgy látszott a homályban, mintha a hóbuckák tovahengerednének és a szél metszőén sivított az égerfákon át, amelyeknek száraz ágai a jegét súrolták. A sötétségen át a házikóból egy hang szólalt meg, amely egyre közeledett. — Ne menjetek! — mondotta a hang. — Várjatok holnapig! Nem találtok át a túlsó partra. A hang közeledett és egy öreg ember jött le a fiatalokhoz, küzködve a hóförgeteggel. Mikor aztán a fiatalok meglátták, s kezdte ismételni, amit messziről kiáltott nekik, akkor az ellentmondás ördöge bújt mindannyiukba. A fiuk, a lányok össze-vissza erősíthették, hogy a fjordon átjutni az semmi, s még a tizenhét esztendős is, aki pamutkeztyűt viselt, s apja fókasipkáját majdnem az orráig lehúzta, még az is azt mondta, hogy nincs ennél könnyebb a világon. — Ha egyenest megyünk — mondotta egy nagy szál legény — akkor éppen balfelől kapjuk Lapunk mai száma tizenhat oldal.