Budapesti Napló, 1902. szeptember (7. évfolyam, 240-268. szám)
1902-09-22 / 260. szám
2 Budapest, hétfő BUDAPESTI NAPLÓ 1902. szeptember 22. 200. szám. Mive gondoskodjék arról, hogy improduktív tagjai ne lehessenek. Csakhogy amig Smith a munka feltételeiről nem gondoskodott s az individualizmus a középkori békékből egyszerre, hirtelenül felszabadított s lábraállitott proletárok óriási tömegét bocsátotta „szabad versenyre“ a birtokosok kisebb, de összehasonlíthatatlanul erősebb csapatával, addig a szocializmus véget akar vetni ama képtelen helyzetnek, hogy minden eszköztől, anyagi erőtől megfosztott védtelenek legyenek kénytelenek a létért való keserves küzdelmet megvívni olyanokkal, kik elődeik jóvoltából, vagy más hasonló szerencsés véletlen folytán sziklaszitárban állanak anyagi javaik bástyáján. A szocializmus ott akarja folytatni a munkát, ahol az individualizmus elhagyta, h a szenvedő, elnyomott birtoktalanok fölemelésén. Amint dr. Lázár Nándor mondja a „Huszadik Század“ júliusi számában : „A szociáldemokrácia lépett a liberalizmus örökébe. Ott veszi fel a fonalat, hol a liberalizmus elejtette. Az a két nagy feladat tölti ki világtörténeti hivatását, amelyekben a liberalizmust cserbenhagyta ereje, bátorsága és és szívóssága és pedig a népere teljes, a negyedik osztályra is kiterjedt politikai és szociális emancipálása.“ És ez teszi nagyon valószínűvé, hogy a két hadakozó eszme hívei egyszer mégis nem fogják egymást érteni, minden ellenkező jáslat ellenére is a kiegyezés létrejön. Természetes, hogy ez áldozatok nélkül nem fog bekövetkezni. Mint minden paktumnál, itt is le kell majd mondaniok a küzdőknek egy csomó túlságba vitt követelményről. Bizonyos, hogy az individualisták kénytelenek lesznek a magántulajdon erős megszorításába belenyugodni. Tőke, vagyon nem tisztán egyéni munka eredményei. Óriási része van abban a társadalomnak is — ha mindjárt a Marx szerinti szerzési módoktól el is tekintünk,— amely ezért a jelenleginél jóval több igényt tarthat a magántulajdonra. A terjedő humanizmus és műveltség befolyása, de különösen annak a fontos gazdasági elvnek hatása alatt, hogy a kedvvel és szakértelemmel végzett munka meghatványozza a termelvény értékét, fokozza a munkás önérzetét és munkaerejét, s ezeknek befolyása alatt be kell következnie az ember megbecsülésének is s a tőkések munkásaikkal emberségesebben kell, hogy bánjanak. Viszont a szocialisták kénytelenek lesznek lemondani a magántulajdon megszüntetéséről. Tökéletesen igaz az, amit Mill, e tárgyról különben szocialista szellemben gondolkozva, mond, t. i. „hogy a magántulajdon elve nincs valami szükségképpeni összefüggésben mindazon fizikai és társadalmi szenvedésekkel, melyeket csaknem minden társadalmi rendszer írói elválaszthatatlannak tüntetnek föl attól“ és — — „még sokkal kevésbé ismeretes előttünk, hogy mennyire képes az egyéni tevékenység vagy a szocializmus, — mindenik a maga legtökéletesebb alakjában — semhogy jogosítottnak érezhetnénk magunkat eldönteni, hogy melyik fog lenni a kettő közül az emberi társadalom utolsó alakja“--------„E mellett — anélkül, hogy az emberi természet lehető legnagyobb képességei elé valami határt próbálnánk szabni — azt is lehet állítanunk, hogy a nemzetgazdász még sokáig fog foglalkozni a magántulajdonra és egyéni versenyre alapított társadalomtól elválaszthatatlan létezés és fejlődés feltételeivel és hogy azon cél, melyre az emberi javítmányok jelen állapota mellett főként törekednünk kell, nem a magántulajdoni rendszer felforgatása, hanem annak javítgatása és a község minden tagjának a társadalom minden javaiban részeltetése.“ Továbbá az individualisták kénytelenek lesznek embertársaiknak sokkal nagyobb tömegét a közügyek intézéséhez engedni; a szocialisták viszont lemondanak majd azon prokrustesi egyenlősítésül, amely az egyenlő anyagi jólét érdekében minden nagyobb egyéniségnek bevágja fejlődése útját, bárhogy tagadja is Ferri. Végre az állam minden téren a legnagyobb erélylyel kell hogy felkarolja az elnyomott, tudatlanságban sínylődő tömegek ügyét; a társadalommal vállvetve kell oly közszellem és intézmények megteremtésében fáradoznia, melyek a gyöngék kizsákmányolását, a munkátlanságból, tudatlanságból, előrelátás hiányából származó tömegnyomort megakadályozzák, általában biztosítják mindenkinek az egyéniség harmonikus kifejlesztésének lehetőségét s ezzel az ember rendeltetésének elérését. Mert minden társadalmi rendszernek végeredményében ez a célja. S ez vezeti az individualizmust és szocializmust is. Csodálatos fordulata gyanánt a fejlődésnek e két nagy eszme ugyan egymással szembekerült s úgy látszik, mintha ellenségek volnának. De ez csak látszat. A közös cél előbb-utóbb össze fogja őket hozni, csak több jóakarat mindkét részről, csak kezdjék meg már valahára az individualisták a szocializmus komoly, elfogulatlan tanulmányozását. Dr. Vas Béla, BELFÖLD Beszámoló. Miskolciról táviratoztak : Bizony Ákos, a város északi kerületének függetlenségi párt képviselője ma tartotta meg beszámolóbeszédét számos választója lelencében. Beszédében kijelentette, hogy függetlenségi programai alapján V aki Sz.tatván meg, természetesen a függetlenségi pártba lépett, de a képviselőházban két függetlenségi párt van: a Kossuth- és az Ugron-párt. A két párt nézőt tulajdonképpen csak a delegáció kérdésében van lényeges eltérés, de ez sem elvi, hanem csak taktikai. Alig a Kossuth-párt nem vesz részt a delegációban Az Ugron-párt a képviselői kötelességgel nem tartja összeegyeztethetűnek, hogy a legfontosabb állami ügyekben a had-és külügyben nem gyakorolja képviselői ellenőrző kötelességét. A szónok szerint a delegációkban résztvenni nem ellenkezik a függetlenségi párt elveivel, sőt a párt erélyes ellenőrzésére szükség van, mert a delegációban nincs ellenzék és a maga részéről csupán azért nem lépett az Ugron-pártba mert az Ugron-párt egyes tagjainak megnyilatkozásaiban nem látja biztosítva a szabadelvűséget. Áttérve a képviselőké működésére, kijelenti, hogy amennyiben a parlament elé terjesztendő kiegyezési javaslatok súlyosabb terheket rónának Magyarországra az eddigieknél, akkor bátos az obstrukció. Kossuth Lajos emlékezete. budapest, szeptember 21. A mai vasárnapot is Kossuth Lajos emlékékének szentelte az ország sok vidékén a kegyeletes nemzet hálája. A fővárosban a legnépszerűbb irodalmi testületnek, a Petőfi-társaságnak és az óbudaiaknak lelkes ünnepe magaslik ki, méltóan sorakozva a nemes egyszerűséggel lezajlott ünnepségekhez. (A Petőfi-társaság ünnepe.) A Petőfi-Társaság lélekemelő módon ünnepelte meg Kossuth Lajosnak, mint a társaság egykori tiszteleti tagjának százados születése napját az Akadémia dísztermében. Soha még ily nagyszámú és mind a mellett előkelő, díszes közönség nem töltötte meg a hatalmas termet, melynek pódiumán Jókai Mór és Bartók Lajos elnökökkel az élükön, a társaság összes tagjai foglaltak helyet. Megjelent az ünnepélyen Kossuth Ferenc és Kossuth Lajos Tivadar is, kiket a közönség lelkes ovációkban részesített. Az ünnepélyes ülést Bartók Lajos, költői szárnyalása, gyönyörű beszéddel nyitotta meg. Beszédét így kezdte: A Petőfi Társaság egy tiszteleti tagjának, Kossuth Lajosnak üljük ma születése századik évfordulóját. Ő nem lehet jelen/ helyette itt vannak a kegyelet fényét emelni a dicsőnek fiai. őket üdvözöljük hazafias szívünk mélyéből, a Petőf-Társaság nevében. Senki sem tartozhatok inkább e Társaság díszei közé, senkit nem magasztalhatunk jobban Petőfi neve mellett, mint az övét: Kossuthét. Az volt Kossuth a politikában, ami Petőfi a költészetben. Művészetök két különböző hangszerre ágazott el: a versre és prózára, de a melódia és összhang, a szellem közös volt: a magyar haza szeretete és dicsősége. Kossuth és Petőfi együtt hódit ma is. Osztoznak együtt az uralomban a magyar földön és magyar égen. Nagy veszélyek idején üstökös jelenik meg. Mekkora lehetett akkor midőn kettő jelent meg népet inteni, ellenséget rettenteni! És újra, meg újra megjelennek, fekete éjjelünket bíborra festve, örökké itt vannak, mert örök a veszély... Egy korszaknak két ily nagy embere talán nem is vöt egy nemzetnek soha. Mindkettő legelső népe életében, az a politikában, az az irodalomban, s a legelsők közt állanak a világszabadság, az emberi szellem történetében. Az ő- és újvilág ismerősei Petőfi lánglelkét a forradalom vihara oltotta ki, Kossuthé még aztán majd félszázadig lángolt oszlopként népe előtt a pusztaságban. Ilyen lelkes szavakkal vonja tovább a párhuzamot Petőfi és Kossuth között az elnök. Majd áttér magának Kossuthnak a jellemzésére. Beszéde végén ezeket mondja róla: „A szenvedéstől fáradt aggastyán fáradhatatlan maradt a munkában. Iratai sugározva törnek elő ma is mauzóleuma alapköve alól.S e műben is, amily szigorú s kérlelhetetlen saját kötelmeivel szemben, mindig épp oly eszthetikus lelkű és nemesen gyöngéd, mint az életben, ki mint természettudós maga jegyzi föl, hogy soha egy férget sem tiport el, a ő, aki birodalmakat rázott meg s kiről tudjuk, hogy rendületlen jelleméhez, önzetlen s önfeláldozó honszerető, lelkéhez, mint politikusnak sem tapad hozzá, a sza-badság legkétségbeesettebb küzdelmében sem leg-l kisebb visszaélés, erőszak, egy csöppnyi véremeléke sem. Él és tovább hat népe életében. Temetése dia-dalünnep volt, a számüzöttet hazahozta hazája sőt elogadta azt. Most ott nyugszik minden szívben. Nyugszik ? Nem, ott dobog ! Ami halhatatlan volt benne: érteti nemzetét minden pártokon, minden politikán felül ..." Lelkes beszédét így végzi: A nép úgy vonult ravatala után mint földre omlott nehéz felhő, telve elfojtott könyzáporral, villámmal. Ekkor érezhette ő igazán a „nemzet nagyságát“ mely előtt egykor meghajolt. Akkor a gyász, nagyszerűsége, a nemzet óriási erejét mutatta meg, hitét, hogy a törhetlen Kossuth nem halhat meg, most már elvárhatatlanul él köztünk, míg most a százados ünnep őszi verőfénye csak fájdalmas lemondással látszik mosolyogni, hogy ő már révben él csak, az örökéletben, hőseink egében, népe emlékezetében, a történet könyvében hogy ő is csak „volt“, de aki úgy volt, mint ő, az lesz is örökké! Tapsvihar zúgott fel a lelkes szavakra, amely még fokozódott midőn Jókai Mór emelkedett fel helyéről, hogy elszavalja gyönyörű hexameterekben, itt ünnepi ódáját. Az óda így kezdődik: „Száz esztendeje múlt, hogy az égből a földre leszálltál. Majd egy századon át fénylett nagy szellemed élve. Mit hoztál le nekünk? A Szabadság égi szülöttét, Aki egyenlővé emelé fel a honfit, a polgárt. Nép volt, járom alatt, nemzetté őt Te teremted, Mostoha földjéből alkottál édes anyánkat; Szárnyat a szellemnek Te adtál, sajtót szabadítva, S fényes hőstettek követék mit hirdette ajkad; Korszakot alkottál, tele fénynyel és örök élő Eszmékkel, miket el nem enyésztet semmi jövendő. Láncot tördelve Te magad viseled a bilincset, Megszerzed a hont s magad éltél messze hazátlan, S láttad mind messzebb távozni a hont Te magadtól.S így fut végig Jókai Kossuth egész életén gördülő hexameterekben; fenséges szárnyalása ódáját ekképpen végzi: „Óh ne maradj fenn, ottan alant az éji sötétben ! Ón ne maradj fenn, odafenn a csillagfényben ! Itt a helyed ! Uj század várja lejöttöd, Szép e drága haza, odafenn nem szebb a menyország! Éltedben de sokat szenvedtél hosszú időkig, Nemzetedért, s a szabadság isteni eszmeköréért ! Tartozik a végzet, hogy mindezt visszafizesse Néked egy uj élet gyönyörével és diadallal Addig is élsz idelenn valamennyi honfi szívében És az anyák neveden oktatják kis csecsemőik ! Óriási tapsvihar és éljenzés hangzott fel az őszi költő ódája után. A lelkesedés percekig tartott. Csillapultával Ferenczy József lépett az emelvényre és Kossuth, mint szónok és író című tanulmányát olvasta fel. Bevezetésül szólt a XIX. század kulturmozgalmairól, irodalmi, politikai nagy jelentőségű mozzanatairól, melyek után áttért Kossuth szónoki, majd írói méltatására. A zajos tetszéssel fogadott értekezés után Ábrányi Emil szavalta el gyönyörű ódáját: Töviskoszoru címmel. A költemény szépsége fennszárnyaló hangja, óriási lelkesültséggel töltötte el a hallgatóság szívét, úgy hogy a szavadat végeztével szűnni nem akaró tapssal és éljenzéssel adtak kifejezést elragadtatásoknak. Mély és erős hatást tett végül Kiss József remek balladája, A trombitás. Megragadó kép a szabadságharcból, előkelő és nemes művészettel megkomponálva. Hőse egy trombitás, aki egy szép, asszony karjai között töltve az éjszakát, elmarad гц magyar seregtől, hajnalpirkadáskor felébred a trombitás és kilovagol a piacra, hogy ébresztőt fújjon. Tara-tara ... hangzik, de idegen hang felel rá. Itt vannak a muszkák és a trombitás egyedül áll szemben az ellenséges haddal. Nekiront az ellenségnek, de végre sebektől vérezve lehanyatlik a nyereg kápájára. Elfokladó hangon szól még egyszer: Tara, Tara... és holtan bukik alá. Tavasz van újra, a légben pacsirta száll és a domboldalon egy öreg aszszony méláz. Tara, tara ... hangzik a fülébe és egy trombitás emléke kóvályog az eszében, azé a trombi-