Budapesti Napló, 1902. szeptember (7. évfolyam, 240-268. szám)

1902-09-22 / 260. szám

2 Budapest, hétfő BUDAPESTI NAPLÓ 1902. szeptember 22. 200. szám. Mive gondoskodjék arról, hogy improduktív tagjai ne lehessenek. Csakhogy amig Smith a munka feltéte­leiről nem gondoskodott s az individualizmus a középkori békékből egyszerre, hirtelenül felszabadított s lábraállitott proletárok óriási tömegét bocsátotta „szabad versenyre“ a bir­tokosok kisebb, de összehasonlíthatatlanul erősebb csapatával, addig a szocializmus vé­get akar vetni ama képtelen helyzetnek, hogy minden eszköztől, anyagi erőtől megfosztott védtelenek legyenek kénytelenek a létért való keserves küzdelmet megvívni olyanokkal, kik elődeik jóvoltából, vagy más hasonló szeren­csés véletlen folytán sziklaszitárban állanak anyagi javaik bástyáján. A szocializmus ott akarja folytatni a munkát, ahol az indi­vidualizmus elhagyta, h a szenvedő, el­nyomott birtoktalanok fölemelésén. Amint dr. Lázár Nándor mondja a „Huszadik Század“ júliusi számában : „A szociál­demokrácia lépett a liberalizmus örökébe. Ott veszi fel a fonalat, hol a liberaliz­mus elejtette. Az a két nagy feladat tölti ki világtörténeti hivatását, amelyekben a libera­lizmust cserbenhagyta ereje, bátorsága és és szívóssága és pedig­ a népere teljes, a ne­gyedik osztályra is kiterjedt politikai és szociális emancipálása.“ És ez teszi nagyon valószínűvé, hogy a két hadakozó eszme hívei egyszer mégis nem fogják egymást érteni, minden ellenkező jás­lat ellenére is­­ a kiegyezés létrejön. Természetes, hogy ez áldozatok nélkül nem fog bekövetkezni. Mint minden paktumnál, itt is le kell majd mondaniok a küzdőknek egy csomó túlságba vitt követelményről. Bizonyos, hogy az individualisták kény­telenek lesznek a magántulajdon erős meg­szorításába belenyugodni. Tőke, vagyon nem tisztán egyéni munka eredményei. Óriási része van abban a társadalomnak is — ha mind­járt a Marx szerinti szerzési módoktól el is te­kintünk,— amely ezért a jelenleginél jóval több igényt tarthat a magántulajdonra. A terjedő humanizmus és műveltség befolyása, de kü­lönösen annak a fontos gazdasági elvnek hatása alatt, hogy a kedvvel és szakértelem­mel végzett munka meghatványozza a ter­­melvény értékét, fokozza a munkás önérzetét és munkaerejét, s ezeknek befolyása alatt be kell következnie az ember megbecsülésé­nek is s a tőkések munkásaikkal embersé­gesebben kell, hogy bánjanak. Viszont a szocialisták kénytelenek lesz­nek lemondani a magántulajdon megszünte­téséről. Tökéletesen igaz az, amit Mill, e tárgyról különben szocialista szellemben gon­dolkozva, mond, t. i. „hogy a magántulajdon elve nincs valami szükségképpeni összefüg­gésben mindazon fizikai és társadalmi szen­vedésekkel, melyeket csaknem minden társa­dalmi rendszer írói elválaszthatatlannak tün­tetnek föl attól“ és — — „még sokkal ke­vésbé ismeretes előttünk, hogy mennyire ké­pes az egyéni tevékenység vagy a szocializ­mus, — mindenik a maga legtökéletesebb alakjában — semhogy jogosítottnak érezhetnénk magunkat eldönteni, hogy melyik fog lenni a kettő közül az emberi társadalom utolsó alakja“--------„E mellett — a­nélkül, hogy az emberi természet lehető legnagyobb ké­pességei elé valami határt próbálnánk szabni — azt is lehet állítanunk, hogy a nemzet­­gazdász még sokáig fog foglalkozni a magán­­tulajdonra és egyéni versenyre alapított társa­dalomtól elválaszthatatlan létezés és fejlődés feltételeivel és hogy azon cél, melyre az em­beri javítmányok jelen állapota mellett főként törekednünk kell, nem a magántulajdoni rend­szer felforgatása, hanem annak javítgatása és a község minden tagjának a társadalom min­den javaiban részeltetése.“ Továbbá az individualisták kénytelenek lesznek embertársaiknak sokkal nagyobb tö­megét a közügyek intézéséhez engedni; a szocialisták viszont lemondanak majd azon prokrustesi egyenlősítésül, amely az egyenlő anyagi jólét érdekében minden nagyobb egyé­niségnek bevágja fejlődése útját, bárhogy tagadja is Ferri. Végre az állam minden téren a legna­gyobb erélylyel kell hogy felkarolja az elnyo­mott, tudatlanságban sínylődő tömegek ügyét; a társadalommal vállvetve kell oly közszellem és intézmények megteremtésében fáradoznia, melyek a gyöngék kizsákmányolását, a mun­­kátlanságból, tudatlanságból, előrelátás hiányá­ból származó tömegnyomort megakadályozzák, általában biztosítják mindenkinek az egyéni­ség harmonikus kifejlesztésének lehetőségét s ezzel az ember rendeltetésének elérését. Mert minden társadalmi rendszernek végeredményében ez a célja. S ez vezeti az individualizmust és szocializmust is. Csodála­tos fordulata gyanánt a fejlődésnek e két nagy eszme ugyan egymással szembekerült s úgy látszik, mintha ellenségek volnának. De ez csak látszat. A közös cél előbb-utóbb össze fogja őket hozni,­­ csak több jóakarat mindkét részről, csak kezdjék meg már vala­­hára az individualisták a szocializmus komoly, elfogulatlan tanulmányozását. Dr. Vas Béla, BELFÖLD Beszámoló. Miskolciról táviratoztak : Bizony Ákos, a város északi kerületének függetlenségi párt képviselője ma tartotta meg beszámolóbeszédét szá­mos választója lelencében. Beszédében kijelentette, hogy függetlenségi pro­gramai alapján V aki Sz.tatván meg, természetesen a függetlenségi pártba lépett, de a képviselőházban két függetlenségi párt van: a Kossuth- és az Ugron-párt. A két párt nézőt­ tulajdonképpen csak a delegáció kérdésében van lényeges eltérés, de ez sem elvi, ha­nem csak taktikai. Alig a Kossuth-párt nem vesz részt a delegációban Az Ugron-párt a képviselői köteles­séggel nem tartja összeegyeztet­hetűnek, hogy a legfon­tosabb állami ügyekben a had-és külügyben nem gya­korolja képviselői ellenőrző kötelességét. A szónok sze­rint a delegációkban résztvenni nem ellenkezik a függetlenségi párt elveivel, sőt a párt erélyes ellen­őrzésére szükség van, mert a delegációban nincs ellenzék és a maga részéről csupán azért nem lépett az Ugron-pártba mert az Ugron-párt egyes tagjainak megnyilatkozásaiban nem látja biztosítva a szabad­­elvűséget. Áttérve a képviselőké­ működésére, kije­lenti, hogy amennyiben a parlament elé terjesztendő kiegyezési javaslatok súlyosabb terheket rónának Magyarországra az eddigieknél, akkor bátos az obstrukció. Kossuth Lajos emlékezete.­ ­budapest, szeptember 21. A mai vasárnapot is Kossuth Lajos emléké­kének szentelte az ország sok vidékén a kegye­­letes nemzet hálája. A fővárosban a legnépsze­rűbb irodalmi testületnek, a Petőfi-társaságnak és az óbudaiaknak lelkes ünnepe magaslik ki, méltóan sorakozva a nemes egyszerűséggel lezajlott ün­nepségekhez. (A Petőfi-társaság ünnepe.) A Petőfi-Társaság lélekemelő módon ünnepelte meg Kossuth Lajosnak, mint a társaság egykori tisz­teleti tagjának százados születése napját az Akadémia dísztermében. Soha még ily nagyszámú és mind a mellett előkelő, díszes közönség nem töltötte meg a hatalmas termet, melynek pódiumán Jókai Mór és Bartók Lajos elnökökkel az élükön, a társaság összes tagjai foglaltak helyet. Megjelent az ünnepélyen Kossuth Ferenc és Kossuth Lajos Tivadar is, kiket a közönség lelkes ovációkban részesített. Az ünnepélyes ülést Bartók Lajos, költői szár­nyalása, gyönyörű beszéddel nyitotta meg. Beszédét így kezdte: A Petőfi­ Társaság egy tiszteleti tagjának, Kossuth Lajosnak üljük ma születése századik évfordulóját. Ő nem lehet jelen/ helyette itt vannak a kegyelet fényét emelni a dicsőnek fiai. őket üdvözöljük haza­fias szívünk mélyéből, a Petőf-Társaság nevében. Senki sem tartozhatok inkább e Társaság díszei közé, senkit nem magasztalhatunk jobban Petőfi neve mel­lett, mint az övét: Kossuthét. Az volt Kossuth a po­litikában, ami Petőfi a költészetben. Művészetök két különböző hangszerre ágazott el: a versre és prózára, de a melódia és összhang, a szellem közös volt: a magyar haza szeretete és dicsősége. Kossuth és Petőfi együtt hódit ma is. Osztoz­nak együtt az uralomban a magyar földön és ma­gyar égen. Nagy veszélyek idején üstökös jelenik meg. Mekkora lehetett akkor midőn kettő jelent meg népet inteni, ellenséget rettenteni! És újra, meg újra megjelennek, fekete éjjelünket bíborra festve, örökké itt vannak, mert örök a veszély... Egy korszaknak két ily nagy embere talán nem is vö­t egy nemzetnek soha. Mindkettő legelső népe életében, az a politikában, az az irodalomban, s a legelsők közt állanak a világszabadság, az emberi szellem történetében. Az ő- és újvilág ismerősei Petőfi lánglelkét a forradalom vihara oltotta ki, Kossuthé még aztán majd félszázadig lángolt oszlop­ként népe előtt a pusztaságban. Ilyen lelkes szavakkal vonja tovább a párhuza­mot Petőfi és Kossuth között az elnök. Majd áttér magának Kossuthnak a jellemzésére. Beszéde végén ezeket mondja róla: „A szenvedéstől fáradt aggastyán fáradhatatlan maradt a munkában. Iratai sugározva törnek elő ma is mauzóleuma alapköve alól.­­S e műben is, amily szigorú s kérlelhetetlen saját kötelmeivel szemben, mindig épp oly eszthetikus lelkű és nemesen gyön­géd, mint az életben, ki mint természettudós maga jegyzi föl, hogy soha egy férget sem tiport el, a ő, aki birodalmakat rázott meg s kiről tudjuk, hogy ren­dületlen jelleméhez, önzetlen s önfeláldozó honszerető, lelkéhez, mint politikusnak sem tapad hozzá, a sza-­­badság legkétségbeesettebb küzdelmében sem leg-l kisebb visszaélés, erőszak, egy csöppnyi véreme­léke sem. Él és tovább hat népe életében. Temetése dia-­­dalünnep volt, a számüzöttet hazahozta hazája s­őt el­ogadta azt. Most ott nyugszik minden szívben.­ Nyugszik ? Nem, ott dobog ! Ami halhatatlan volt benne: érteti nemzetét minden pártokon, minden poli­tikán felül ..." Lelkes beszédét így végzi: A nép úgy vonult ravatala után mint földre omlott nehéz felhő, telve elfojtott könyzáporral, vil­lámmal. Ekkor érezhette ő igazán a „nemzet nagysá­gát“ mely előtt egykor meghajolt. Akkor a gyász, nagyszerűsége, a nemzet óriási erejét mutatta meg, hitét, hogy a törhetlen Kossuth nem halhat meg, most már elvárhatatlanul él köztünk, míg most a százados ünnep őszi verőfénye csak fájdalmas lemondással lát­szik mosolyogni, hogy ő már révben él csak, az örök­életben, hőseink egében, népe emlékezetében, a törté­net könyvében hogy ő is csak „volt“, de aki úgy volt, mint ő, az lesz is örökké! Tapsvihar zúgott fel a lelkes szavakra, amely még fokozódott midőn Jókai Mór emelkedett fel helyéről, hogy elszavalja gyönyörű hexameterekben, itt ünnepi ódáját. Az óda így kezdődik: „Száz esztendeje múlt, hogy az égből a földre leszálltál. Majd egy századon át fénylett nagy szellemed élve. Mit hoztál le nekünk? A Szabadság égi szülöttét, Aki egyenlővé emelé fel a honfit, a polgárt. Nép volt, járom alatt, nemzetté őt Te teremted, Mostoha földjéből alkottál édes anyánkat; Szárnyat a szellemnek Te adtál, sajtót szabadítva, S fényes hőstettek követék mit hirdette ajkad; Korszakot alkottál, tele fénynyel és örök élő Eszmékkel, miket el nem enyésztet semmi jövendő. Láncot tördelve Te magad viseled a bilincset, Megszerzed a hont s magad éltél messze hazátlan, S láttad mind messzebb távozni a hont Te magadtól.S így fut végig Jókai Kossuth egész életén gör­dülő hexameterekben; fenséges szárnyalása ódáját ekképpen végzi: „Óh ne maradj fenn, ottan alant az éji sötétben ! Ón ne maradj fenn, odafenn a csillagfényben ! Itt a helyed ! Uj század várja lejöttöd, Szép e drága haza, odafenn nem szebb a menyország! Éltedben de sokat szenvedtél hosszú időkig, Nemzetedért, s a szabadság isteni eszmeköréért ! Tartozik a végzet, hogy mindezt visszafizesse Néked egy uj élet gyönyörével és diadallal Addig is élsz idelenn valamennyi honfi szívében És az anyák neveden oktatják kis csecsemőik ! Óriási tapsvihar és éljenzés hangzott fel az őszi költő ódája után. A lelkesedés percekig tartott. Csil­lapultával Ferenczy József lépett az emelvényre é­s Kossuth, mint szónok és író című tanulmányát olvasta­­ fel. Bevezetésül szólt a XIX. század kulturmozgal­­­mairól, irodalmi, politikai nagy jelentőségű mozzana­tairól, melyek után áttért Kossuth szónoki, majd írói méltatására. A zajos tetszéssel fogadott értekezés után Áb­rányi Emil szavalta el gyönyörű ódáját: Töviskoszoru címmel. A költemény szépsége fennszárnyaló hangja, óriási lelkesültséggel töltötte el a hallgatóság szívét, úgy hogy a szavadat végeztével szűnni nem akaró tapssal és éljenzéssel adtak kifejezést elragadtatá­­soknak. Mély és erős hatást tett végül Kiss József re­mek balladája, A trombitás. Megragadó kép a sza­­badságharcból, előkelő és nemes művészettel meg­komponálva. Hőse egy trombitás, aki egy szép, asszony karjai között töltve az éjszakát, elmarad гц magyar seregtől, hajnalpirkadáskor felébred a trombi­­­tás és kilovagol a piacra, hogy ébresztőt fújjon. Tara-tara ... hangzik, de idegen hang felel rá. Itt­ vannak a muszkák és a trombitás egyedül áll szem­ben az ellenséges haddal. Nekiront az ellenségnek, de végre sebektől vérezve lehanyatlik a nyereg ká­pájára. Elfokladó hangon szól még egyszer: Tara­, Tara... és holtan bukik alá. Tavasz van újra, a lég­ben pacsirta száll és a domb­oldalon egy öreg asz­­szony méláz. Tara, tara ... hangzik a fülébe és egy trombitás emléke kóvályog­ az eszében, azé a trombi-

Next