Budapesti Napló, 1902. december (7. évfolyam, 330-358. szám)

1902-12-01 / 330. szám

■P4£Wмвннв ■----рг-. - -•• л " —: :• - - .­­ .. Budapest, 1902. Hetedik évfolyam. 330. szám. Hétfő, december 1. Szerk­esztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: VÉSZI JÓZSEF. BEAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), */a évre 14 k., (7), V* évre 7 k., (3.60), egy hónapra 2 k. 40 fillér, (1.20 frt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. A városok új szférája, Irta: Éhen Gyula orsz. képviselő, Budapest, november 30. A honfoglalás idejében keletkezett váro­sok kizárólag honvédelmi szempontból épül­tek. A honalapítás időszakában azonban vá­rosainkban a hadászati feladatok mellé sora­kozott az ipar kultusza is. Ez a betelepítések által mind nagyobb arányokat vesz és meg­teremti a kereskedést. Ez a két tényező volt, tehát alapvetője a magyar városok kulturális és közgazdasági jellegének. A túlnyomó részben Németországból be­vándorolt idegenek többnyire szorosan egy­más mellett helyezkedvén el, miután nyert privilégiumaik mellett még hazai nyelvüket, szokásaikat és kiváltságaikat is megtarthatták, míg egyrészről a kultúrfejlődésnek számottevő faktoraivá váltak, addig másrészről a magyar nemzeti érdekek kultuszában teljesen ele­nyésztek, sőt elbizakodásukban nem egyszer váltak az államban állammá. A magyar városok sztratégiai, kulturális, közgazdasági és nemzeti jelentősége és hiva­tása tehát nem új keletű, hanem egykorú a honalapítás korszakával.­­ Hogy azonban egy ezredév lezajlása dacára a magyar nem­zet most jelzett vonatkozásokban erejét ki nem fejtheti és nem emelkedhetett az európai államokkal egy színvonalra, ennek egyik fő­oka a bevándorolt idegeneknek egy tömegben történt elhelyezése, a további okok forrását pedig a századokra terjedő török invázió fényében találjuk. Miután az akkori idők nehéz viszonyai sztratégiai szempontokból szükségessé tették, hogy a védelem helyéül a hegyvölgyes felvi­dék és dunántúli országrészek szolgáljanak , a várak többnyire ott épültek fel. A békésebb idők bekövetkeztével pedig a várak körül ala­kultak ki a hazai városok. De jóllehet a városok voltak kezdettől fogva a kulturális és közgazdasági életnek központjai,­­ a királyi privilégiumok szűk korlátai között mozgó, lokális értékű jogok birtokában, a rendi alkotmány nagy jogai mellett nem fejthette ki a városok polgársága tevékenységét és erejét oly mértékben, mint aminő arányokban intellektuális erejénél fogva arra hivatva lett volna. Akkor tehát, midőn a kiváltságos osztály tevékenységének egész súlyát egyedül osztály­érdekének megvédésében és érvényesítésében merítette ki; s midőn a kulturális és közgaz­dasági életnek képviselői, a városi polgárok meg voltak fosztva annak lehetőségétől, hogy a nemzet összeségének érdekében munkál­kodva, az egységes magyar állam kiépítésé­nek legyenek tényezői: lehet-e csodálkozni, hogy a rendi alkotmány megszűntének idő­pontjáig sem a városok, sem maga a nemzet nem voltak képesek kibontakozni elernyedt, szánalmas helyzetükből. A jogfolytonosság nagy elvén felépült 1867. évi kiegyezés volt az az üde forrás, melyből a magyar nemzet jövendő felvirág­zásának fényes reményét merítették. Rálépve az ősi nyomdokokra, Magyar­­ország városainak évszázadokon keresztül sorvadott kulturális és közgazdasági feladatát kellett volna a városok szervezését tartalmazó külön törvény alapgondolata gyanánt fel­venni , s egyúttal a városok sztratégiai és nem­zeti hivatására való tekintettel, már az alkot­mány visszaállításának első idejében kellett volna gondoskodni a magyar empóriumok meg­teremtéséről. S e helyett mi történt? A városok min­den egyéni jelentőség nélkül a vármegyék és községek tömegében enyésztek el. A „polgár“ szó kihalt s vele a polgári jelleg közjogi je­lentősége is elveszett. A kiváltságos nemesi osztály részint a parlamenti, részint a kor­mány gyámsága alá helyezett vármegyei köz­életben keresett képességeinek megfelelő fog­lalkozást. Ily viszonyok között tehát nem lé­tesülhetett egy az intellektuális erők egybeol­vadásából kialakult hatalmas középosztály, mely mint a magyar társadalomnak gerince, a kiszélesített önkormányzati jog gondos ke­zelésében számottevő tényezőjévé vált volna a konszolidált magyar nemzeti állam kiépíté­sének és megszilárdításának. Érzi, látja és tudja ezt mindenki. Épp ezért önkéntelenül él a vágy minden hazafias lélekben, hogy valahára térjünk át a közigaz­gatás egész területén megvalósítandó alkotá­sok nagy munkájára és rendezzük be úgy a vármegyéket, mint a városokat oly szervek­kel, melyek a magyar géniusz útmutatását követve, valamennyien az egységes magyar állam eszményét szolgálják. A városok új szervezetének egyik lénye­ges kelléke és feladata, hogy úgy a kulturá­lis, mint a közgazdasági téren, minél széle­sebb körre terjedő hatást gyakoroljanak és hogy minél hathatósabb tényezőivé váljanak a magyar nemzeti eszme és nyelv terjedésé­nek. Ez pedig csak úgy érhető el, hogy angol mintára, minél nagyobb városokat alakítunk, ha az emperiális jelleg külső feltételeit ma­gában foglaló városok területeihez törvény szerint hozzácsatoljuk mindazokat a kis- és nagyközségeket, melyek az anyaváros közép­pontjától 5 kilométernyi körzetben feküsznek; egyszóval, ha egész új alapon állapítjuk meg e városok szféráját. Az a többszázra menő kis- és nagy- Lapunk mai száma nyolc oldal. ''­­ REGÉNY A sötét titok. — Bűnügyi regény. — Schmidt csendőrőrmester, egy nagy, szálas, intelligens arcú férfi, lovagolt a vadászhintó mel­lett, amelynek tüzes lovait az alezredes alig tudta rászorítani az ügető lépésre. Starocin falun keresztül ment a kis társa­ság és ott megállt Tribukett csendőr háza előtt. Tribukett gyorsan kirohadt és mély alázattal köszöntötte az urakat. Meghagyták neki, hogy hamar kövesse őket Rosent­hal­ba. Starocinból Rosenthalba többnyire szántóföl­dön vezetett keresztül az út, melyet hatalmas alma­fák szegélyeztek, s csak a feleúton, ahol jobbra ka­nyarodott, egy darabig vitt az erdőségen. A rövid erdei után történt, hogy a biró, aki eddig hall­gatag volt, e szavakkal fordult Sellinhez: — Úgy látszik, hogy önnek, hadnagy úr, nagyon tetszik Konicki kisasszony ? Hangja szinte reszketett az alig titkolható kedvetlenségtől. Artur, akit bensőleg mulattatott derék szom­szédjának teljesen alaptalan féltékenysége, így válaszolt: — Minden bizonynyal, biró úr . . . Konicki kisasszony határozottan szépség . . . De előt­tem úgy tűnik föl, hogy ezt senki sem tudja annyira méltányolni, mint éppen ön . . . — Hogy érti ön ezt? —• kérdé Stein Özwald reszkető alakkal. — Nos... hogy értsem ? — válaszolt Sellin. — Meg vagyok győződve, hogy nemsokára kézfogónk lesz Starocinban. — Kézfogó? Talán ön reám és Van . . . Konicki kisasszonyra gondol ? — szakadt ki a szó a biró száján. — Mindenesetre... — Nem, kedves barátom, ön nagyon téved ... Nem gondolok a házasságra ... Egyszer már keserves tapasztalatom volt ily ... ily házasság­gal ... másodszor nem kérek belőle .. . sohasem szándékozom nősülni, soha mondom önnek. És ha önnek volnának komoly szándékai a szere­tetreméltó házikisasszonynyal ... az alkalom nagyon kedvező önre nézve ... miattam ne aka­dályoztassa magát ... — Köszönöm a szives útbaigazítást, — vála­szolt Artur nehezen elnyomható mosolylyal — de bármennyire szép is Konicki kisasszony, én ... ön mellett nem jöhetek számba ... — Hiszen mondtam önnek ... — jegyezte meg Stein bosszúsan. A társalgást nem lehetett tovább folytatni, mert éppen most megállt a vadászhintó, amely vágtatva robogott a meredek utón. Rosenthal falu, a fecskendő­ háza előtt. Ott feküdt a meggyilkolt Merten Ralph holtteste. A kutya hulláját is oda­terítették a szalmára. Az urak leugrottak a kocsiról. Egy falusi kamasz elszaladt, hogy gyorsan előteremtse a köz­ségi szolgát. Az csakhamar előkerült és egy hatal­mas kulc­csal kinyitotta az erős tölgyfaajtót. Kinicki, Stein és Sellin beléptek a homá­lyos helyiségbe, amelyet egy rácsos ablakon át csak gyér fény világított meg. Schmidt törzsőrmester, akinél a rendőrfel­ügyelő már elárulta inkognitóját, megállt a félig kinyitott ajtóban és visszaszorította az összeverődött kiváncsi tömeget. Artur nem találta elégnek a világosságot, felszólította tehát a községi szolgát, hozzon egy lámpát. A szolga elrohant a szomszédba és né­hány pillanat múlva a lámpa vöröses-sárga lángja mágikus fényt szórt a komor helyiségbe és a benne időző emberek arca kísértetiesen halovány szint mutatott. A községi szolgát pletyk­ának ismerte az egész falu és azért hazaküldték, nehogy megtudja a valót Sellin személyiségéről. Stein Ozwald kezébe vette a lámpát, hogy a meggyilkolt holtteste felé tartsa és a rendőrfel­ügyelő hozzálátott a vizsgálathoz. Egy öreg, jóságos, bajusztalan, erősen rán­cos arc nézett rá a koporsóból megüvegesedett szemekkel. A szorosan összenyomott keskeny ajkakon még látszott a haláltusa nyoma. A kopasz koponya teljesen össze volt zúzva. Az első tekintetre észre lehetett venni, hogy egy olyan szerszámmal ütötték agyon az öreget, amelynek végén nehéz vas- vagy ólomgolyó lehe­tett. Kitűnt ez a kerek mélyedésekből is, amelye­ket a koponya a törési helyeken mutatott. Ily mélyedések nagy számban, talán nyolc-kilenc helyen voltak találhatók . . . néhány közülük a tarkón. A meztelen bal alsókaron is volt egy ily kerek mélyedés vértől aláfutva. Miután Sellin az aggastyán vizsgálatát be­fejezte, a kutya halált okozó sebét vizsgálta meg. Mindezt szótlanul végezte, csak néha-néha kérte a bírót, tartsa többé-kevésbé balra vagy jobbra a lámpát. Csak amidőn gondos vizsgálat után egészen határozott eredményre jutott, fordult hosszabb beszédben kísérőihez. (Folytatása következik.)

Next