Budapesti Napló, 1903. május (8. évfolyam, 119-148. szám)

1903-05-01 / 119. szám

no­­számia Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1903. május 1­ ok nélkül, egy silány ürügy címén szakadt el. Ha pedig igaz a tétel, akkor Eötvös okta­lanul a fele után állt meg. Mert aki azt az ellentétet látja és hiszi, annak nem a függet­lenségi párton van helye," amely a personál­­uniót hirdeti s tehát szintén válhatatlan kap­csolatban akarja tartani a nemzetet a dinasz­tiával, hanem annak rá kell lépnie az 1849. április 14-iki álláspontra, amelyet Kossuth Lajos mindhaláláig hirdetett. De vállalni az uralkodóházzal a kapcsolatot s mégis ki nem egyenlíthető ellentétet statuálni korona és nemzet között, ez megint oly következetlen­ség, amelyre a közvélemény csak szánakozó mosolygással felel. S mi győzte meg épp 1878-ban Eötvöst emez ellentét fennállásáról ? Az, hogy Bosznia elfoglalása után e tartományt nem kapcsoltuk Magyarországhoz, amit Eötvös Károly a ko­ronázási eskü megszegésének minősít s amit egyszersmind ötödik főokul illeszt be az ob­­strukció igazolásának rendszerébe. Ugyan men­jen el Eötvös akármelyik kaszárnyába s tegyen kérdést a legegyügyübb bakánál, várjon csak­ugyan elfoglaltuk-e mi Boszniát ? Avagy vegye kezébe a törvénykönyvet s tekintsen bele az oda becikkelyezett berlini szerződésbe. A baka is, a szerződés is azt fogja neki mondani, hogy Boszniát mi nem foglaltuk el, hanem csak megszálltuk. Csupán erre adott nekünk meg­bízást a berlini kongresszus, mely egyébként a szultán területi szuverenitását e területre nézve érintetlenül fenntartotta. Hát hogyan csa­toljunk magunkhoz egy országot, mely még nem a miénk? És mi jogon tekintsük elfoglalt területnek azt a tartományt, amely­nek csupán megszállására kaptunk Európá­tól mandátumot? És mit mondjunk az ilyen könnyelmű vádaskodásról, melynek a kútfeje nem lehet más, mint­ vagy csűrés-csavarás, vagy tudatlanság? És mi legyen a vélemé­nyünk arról az ellenzékről, mely ilyen jog­címeken szakítja ketté az alkotmány folyto­nosságának fonalát? A hatodik és utolsó érv az, hogy vala­mint Széll Kálmán a hadsereg fejlesztését vonja le az eleven élet ható erőinek műkö­déséből, azonképp nem lehet tűrni, hogy épp a nemzet közjogainak terén mondassák ki a fejlesztésre való törekvés jogosulatlansága. Ez nemde azt jelenti, hogy akinek több újonc kell, az ne állja útját a közjogi fejlődésnek? És azt jelenti továbbá, ugy­e­bár, hogy a kiegyezés óta nem történt közjogi fejlődés? Hát igenis történt. Még azonban oly részletek, melyeket csak az okvetetlen­­kedő kritikus lát meg. Pór Bertalan fiatal kora dacára már egyéniség az ő puritán színeivel, drap­tónusai­val, puha mintázásával. Legjobb talán a 241 .Kriesch Aladár Lukács evangélista farizeusát és publiká­­nusát festette meg tomporában, a régi firenzei iskola modorában, ám nem a stílusában. Az ily művészi célok, amelyek nem egyebek, mint mú­­lékony hangulatok és optikai csalódások, nagyon veszedelmesek s éktelen, szinte teljesíthetetlen feladatot rónak a művészre. Cimabue és Basaiti nem tudtak másképp festeni, mint ahogy festet­tek. Ha mi úgy akarunk festeni most, mint a sienai iskola korában, ez csak múló hangulat ingere, különben pedig öncsalás, mert psychénk semmi rezgése sem közös azzal a korral, mert nem tudtunk eléggé belemélyedni más korok szellemébe s nem lehet hozzá elegendő tanulmá­nyunk. De ha még oly mélyen tanulmányoz­zuk is a régi korokat, a kifejezést, a stílust nem sajátíthatjuk úgy el, hogy valami része ne legyen disszonáns. A farizeus alakja például úgy fölfogásban, mint kosztümben és technikában kö­rülbelül megfelel a XIV—XV. század stílusának, de a publikánus, egy oláh paraszt, már nagyon megbolygatja a kép harmóniáját. Ez a szenti­mentális, érzelmeinek súlya alatt görnyedő alak jó 250 évvel későbbi, mint a farizeusé, s a Guido Reni­k és Carlo Dolci­k hanyatló korszakába, sőt a leghamisítatlanabb copf-korszakba tartozik. De azért ez a kép elég érdekes mint kísérlet. Kernstok Károly Krisztus és az emauszi tanít­ványok (87. sz.) képe magasan fölötte áll a mai művészet mindennapi, sekélyes föladatainak. Sö­tét, mint egy Rembrandt-kép, melynek komoly tartalma révén is rokona, de a Kernstok sötét színei jóval hidegebbek s nincs bennük akkora impetus, mint a rembrandti tónusok meleg lehel­­lete közt. A művész rendkívüli intelligenciája pedig sok tekintetben. Nagy kiterjedés­ben és fontos vonatkozásokban. Rámu­tatunk e fejlődés egyes kiválóbb tényeire. Itt van az Ausztriával kötött nemzetközi érme-konvenció, mely éppoly nemzetközi egyezmény, mint amilyenre a latin pénzunió államai, például Belgium és Olaszország lép­tek. Nem közjogi fejlődés-e ez? Itt van a Romániával kötött vasúti szerződés, melyet a külügyi hivatal közbejötte nélkül a magyar állam közvetetlenül kötött a román állammal. Hát ebben nincs-e közjogi fejlődés? Itt van a cs. kir. hadseregnek cs. és kir. hadsereggé át­változtatása. Nem jelentkezik-e ebben is közjogi fejlődés? Itt van a konzuli bíráskodás, mely megszüntette azt a szégyenletes állapotot, hogy magyar honosok ügyeiben a közös konzulok a Levante területén az osztrák csá­szár nevében és osztrák jog szerint bírás­kodtak. Hát ebben a reformban nem talál­ható-e fel a közjogi fejlődés egy mozzanata? Itt van a brüsszeli cukorkonferencia és a hágai békekonferencia, melyeken Magyarország mint külön állam volt a hatalmak nemzetközi gyü­lekezetében képviselve. Lehet-e tagadni, hogy ebben is jelentékeny közjogi fejlődés jelent­kezik ? Eötvös Károly, a nagy törvény­ismerő, ne tudná mindezeket? Hiszen a magyar törvénykönyvbe vannak a közjogi fejlesztés mindeme momentumai beiktatva. Ha pedig tudja mindezeket s mégis a 67-es közjog merevségével okadatolja az obstruk­­ciót, micsoda nevet adjunk akkor e minősí­­tetlen eljárásnak? Hát ilyen okok alapján kergetik bele az országot az ex-lexbe. Ezért kell az alkotmány folytonosságának megszakadnia. Ezért kell felfelé és lefelé is azt a veszedelmes példát megteremteni, hogy törvényes fel­hatalmazás nélkül is lehet Magyarorszá­gon kormányozni a­nélkül, hogy a világ felfordulna. Ám lássa a közvélemény, milyen alaposak az ellenzék legparádésabb indokai. És mindezt látva, ítéljen a nemzet, nem tel­­jesít-e a többség és a kormány zord, de el­háríthatatlan kötelességet, midőn felveszi a küzdelmet a legesztelenebb és legléhább for­radalom ellen, melyet valaha kisebbség a parlamentarizmus alapelve ellen indított? Az utolsó nap, Budapest, április 30. Az ex-lex küszöbén, a legutolsó napon sláger­nek a vitarendező-bizottság behozta Eötvös Károlyt. S mialatt a teremben lassan pergett le a mára halasztott szavazás, a vajda szorgalmasan készült a jegyzői szobában. Ott futotta át a Széll Kálmán s a Darányi beszédeit, ott csinálta meg a jegy­zeteit, ott jegyezte fel az ötleteit s ott biztatta az embereit, hogy nem kell félni, majd gondoskodik ő az utolsó nap mulatságáról. S aztán egyszerre veszedelem fenyegette a programmot. Mikor a napirendre került a sor, a jegyző Berzeviczy Albertet hívta fel szólásra. — Hopp! — ugrottak fel a vitarendezők. Az nem lehetséges. Ha Berzeviczy hosszabb be­szédet talál mondani, a vajda szóhoz sem jut s akkor mi lesz? A karzatok zsúfolva voltak, szét­szórva a karzatokon várt az ifjúság, maga az obstrukciós tábor száz tervet főzött s minden, de minden kutba esik, ha a vajda szóhoz nem jut. Nosza rágyújtottak a napirend-nótára és fujták­­f­ujták keservesen, hogy miután tegnap a minisz­ter beszélt utóljára, még­pedig a javaslat mellett, tehát ma a kontra-szónokot illeti az első szó. Apponyi ugyan az elnöki székből nyomban kon­statálta, hogy minden precedens tanúsága szerint a miniszterek felszólalása nem zavarhatja meg a szónokok sorrendjét, de az ellenzék szónokai sorban felszólaltak s nagy hajlandóságot mutat­tak, hogy kázust csinálnak a dologból, de abba nem fognak belenyugodni, hogy az utolsó napon ne ellenzéki szónok vigye a szót. Ilyen körülmé­nyek között Berzeviczy Albert egyet gondolt s elvágta a kezdődő vitát azzal a nyilatkozattal, hogy átengedi a szót a vajdának. Déltájban tehát megszólalt Eötvös Károly. S’ az első félórában sok gyönyörűséggel hallgatták, mig a földművelésügyi miniszterrel évődött el. Azt az ötletét, hogy a miniszter méh­ hasonlata csak­ugyan találó volt, mert a méh az a szerencsétlen állat, amelyik egész életén át dolgozik, gyűjt, de — másnak: az egész Ház jóízűen megmosolyogta. Mikor azonban a miniszterelnök beszédét akarta szétszedni, egyrészt fárasztó volt, ami kisebb baj, de másrészt nem is a miniszterelnök argumen­tumait cáfolta, hanem maga konstruált, inszinuált és ferdített bizonyos állításokat, amelyeket aztán a maga módja szerint próbált letorkolni. Hát ez csöppet sem volt szép vállalkozás, inkább meg­döbbentő. Furcsa az, ha már egy Eötvös Károly hamis históriai példákat ráncigál elő, erőszakosan elferdített állításokat cáfol és olcsó hatásokra dolgo­zik ! Azt mutatja, hogy hamis szituációban a vajda se boldogul. A beszédnek ez a része tehát inkább meghökkentette a hallgatóságot, mert nyilvánvaló hamisságait mindenki érezte. S még legutolsó képe is, melyet az ellenzék tüntetve tapsolt meg: eredendő hibában szenved. Nem talál a szituáció­tálán még egy művén sem nyilatkozott úgy meg, mint ezen. A nemesen egyszerű fölfogást nem zavarja a háttér, nem zavarják figyelmet elhúzó részletek. A legszerényebb fe­llépésű képe az egész tárlatnak s legpuritánabb még a kerete is, hogy semmise csorbítsa a kis intim csoportozat hatá­sát és nagy művészi kvalitásait. Baditz Ottó Marok­szedője (talán marokverője ?) már egyszer ki volt állítva ugyancsak a Műcsar­nok termeiben. Ahhoz, amit az első alkalomból írtunk erről a parasztba ojtott Botticelli-féle Fló­ráról, erről az édes színekben irizáló alakról, most csak azt teszszük hozzá, hogy nincs egyen­súlyban s az egyik lába nem igen függ össze az alakkal. Terepy Károly, a régi nyugodt, becsületes sz­üvészet konzervatív űzője 275. számú képén (Halászat a Balatonon alkonyatkor) rendkívüli rajzot mutat a felhőzetben s lebilincselő igazsága délutáni némaságot és nyugalmat a vizen és a levegőben. Felhőzete a legjobb hollandusokéira emlékeztet. Vastagh Géza (278) baromficsoportja jó, de lelket­len rajz s roppantul megközelíti a valóságot, ergo távolodni kezd a művészettől. A trágyado­nb oly hű, hogy szinte illatozik. Csakhogy mi már túl lennénk az Apelles és Zeuxis művészetén. Keményffy Jenő (280) arcképe igen érdekes be­állítású, bensőséges mű. Látszik, hogy a művész saját magának festette, s modelje teljesen meg­értette a festőt, vagyis együtt dolgoztak. Nagyon finom a sárga háttér és a fekete ruha közti ellen­tét s a széles kezelés sokkal biztosabb, mint bár­mely eddigi képén. Neogrády Antal nagyon édes, porcellános s merő rutin, de mindig ugyanazon határok közt. Nádi­er nemkülönben, azzal az el­téréssel, hogy az ő műveit sokkal szívesebben nézzük. Zagyvája, pompásan odavetett apróság, szinte alia prima, s első tekintetre ráismerünk benne a magyar síkság színeire és levegőjére. Nagy Zsigmond mindig nagy témákat mozgat, de nem tud nekik megfelelni, vagy talán nem­­ akarja mélyebben felfogni a dolgot. Témái még csak nem is rembrandti morzsák, hanem minden átgondoltság és ihlet nélkül való ürügyek egy egy képhez. A korszerű kosztümök dacára nem egyebek minden emóció nélkül való modelláb­­rásnál. Nagy Sándor ellenben túlságosan mély Annyira tele van társadalmi problémákkal, vilá­got rengető ideákkal, tolsztoji igékkel és apostol fanatizmussal, hogy szinte elölik benne a művészt Fanatizmusa és apostoli heve dacára jóságos lelkű epetlen ember, mint minden apostol, ha tettre kerül a dolog. Amolyan negatív természet, aki­nek nincs erélye pozitív tettre ihletni. Vagy talál ezt nem tartja célravezetőnek. 299. számú képi (A marokszedők) balra gyárkéményekből és füst­ből stilizált erdőt, jobbra pedig egy rengeteg molochból stilizált asszír épületet mutat. Ez utóbbiba viszik a királyok, nagyurak, püspökök s a földi rend egyéb oszlopai azt a gabonát, me­­lyet az előtérben a misera plebs aratott le Gőgösen, dacosan viszik, a nép azonban bam­bán, maflán néz utánuk, ámbár tőr, kaszt és egyéb fegyver van a kezében, szóval aratnak tovább­­ másoknak. Nagyon erős a tendenciája, oly erős, hogy ha a szocializ­musnak pantheonja lenne, az a kép oda ke­­rülne. Knopp Imre (310., 311., 312.) két jeles arcképe mellett oly zsánert küldött (készülő­dés), melyet úgy fölfogás, mint technika tekinte­tében Habermann is szívesen elfogadna a magáé­­nak. Zombory Lajos nagy állatfestő-tudománya most tájképeken gyü­mölcsözteti. Szolnok levegő­jében lassan kint le fogja vetkezni a hamisitatlan müncheni izt. Szenes Ede hova­tovább prímán fest s ebben máris nagy virtuóz. Művészete nem­csak gyönyörűség, de tanulmánytárgy is. Torna Gyulát a kritika és közönség eddig egyarán megdicsérte, most azonban komoly kif­ogásunk

Next