Budapesti Napló, 1904. március (9. évfolyam, 61-91. szám)
1904-03-01 / 61. szám
Budapest, 1904. Kilencedik évfolyam. 61. szám. Kedd, március 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kerepesi-ut 25. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő. Kiadja: Fiókkiadóhivatal: Muzeum-körut 18. VÉSZI JÓZSEF. BRAUN SÁNDOR: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 kor., tva évre 7 kor., V. évre 3 kor. 50 fillér, egy hónapra 1 kor. 20 fillér, ügyes szám Budapesten és a vidéken 4 fillér. Beharangozás, Budapest, február 29. (V) Az obstrukció, amely sehogysem akar ágyban, párnák közt meghalni, e kritikus hét során megkapja hát azt, amit keresett: el fog tiportatni. Volt háromhónapnyi ideje, hogy felismerje a helyzetet, a magáét s az országét, s hogy e megismerés alapján félrevonuljon. Nem szerelt le s higgadtan nézve a dolgokat, azt mondjuk, hogy talán jól is tette. Hiszen a nemzeti ügynek nagy csatája még nem volt megvíva, még hátra volt a delegációk ülésszaka, amelyen be kellett következnie a végső és döntő mérkőzésnek az osztrák reakció és a magyar nemzeti eszmének haladása között. Ha január folyamán félreáll az obstrukció s a közös hadsereg vidáman nekiindulhat az újoncozásnak, ki tudja, ilyen bő termést adott-e volna a delegáció munkája. A hajlandóság a Magyarországnak megígért nemzeti vívmányok visszacsinálására vagy legalább csökkentésére még így is megvolt eleinte a katonai kamarillában is, az osztrák delegációban is. Gondoljunk csak vissza az első hadügyi expozéra, amely ezrednyelvé degradálta a magyar államnyelvet és elvi kifogást támasztott a magyar tisztek visszahelyezése ellen, továbbá a hírhedt Derschatta - indítványra, amelylyel Ausztria ki akarta ragadni a magyar törvényhozás kezéből a hadúri jogok gyakorlására való alkotmányos befolyás jogát. E hajlandóság láttára bizony azt kell mondanunk, hogy az utóbb beállott kedvezőbb fordulat nyilvánvalóan csak részben tulajdonítható Tisza István ügyes fellépésének s a magyar delegáció férfiasabb hangjának; kétségtelenül erősen hatott közre az ellenáramlatok megpuhulásánál az a gondolat is, hogy ilyen zavaros külpolitikai viszonyok között a katonai felfogásnak és az osztrák hencegésnek is be kell adnia a derekát, hogy a hadsereg mennél előbb megkaphassa Magyarországon a most már kétesztendős újonchátralékot. Nem volt tehát haszontalan munka, hogy az obstrukció a delegáció ülésszaka előtt semmi szín alatt nem akarta bevonni vitorláit. Arra a Damokleskardra szükség volt, nehogy a nemzeti vívmányok sorsát még az utolsó percben is kétségessé tehessék a velünk szemben mindig részen álló bécsi ármánykodások. De most már le van aratva a termés, be is van takarítva. Áttekinthetjük az eredményt, megvonhatjuk az egész küzdelem mérlegét. És kimondhatjuk, hogy bár minden vágya a nemzetnek nem..teljesült, de sokat kaptunk, jóval többet, mint amennyire a küzdelem kezdetén még a legvérmesebb reménynek is számítani merészeltek volna. S ami a fődolog: ezt a sokat, ezt a jóval többet ingyen kaptuk meg. Mikor most egy éve a harc kezdődött, a ma visszavonhatatlanul kiküzdött vívmányok bármelyikéért szívesen odaadtuk volna cserébe a kért létszámemelést. És ma e vívmányokat, amelyek egész öszszegükben a nemzeti gondolatnak a véderőben való jelentős térfoglalását képviselik, minden viszontszolgálat nélkül vágjuk zsebre: a hadsereg, amely megnyitja sorompóit a dualizmus és a magyar állameszme nemzeti tartalma előtt, e reformok fejében csakis a régi újoncjutalékot kapja meg. A vívmányoknak ez az ingyenessége adja a legteljesebb igazolását az ellenzék szívós kötelességtudásának, amely a nemzeti erőt szunnyadásából felébresztette, mozgósította, megszervezte, harcba és diadalra vitte. Az obstrukció tehát megtette kötelességét. De egyszersmind be is fejezte hivatását. Arra a Damokles-kardra mostanában nincsen többé szükség. Le kell tehát oldani a hajszálról, amelyen lóg, aztán visszatenni a nemzeti erő fegyvertárába s ott jól megőrizni, hogy majd a véderőtörvény revíziójának idején újra kimenhessük s arra a bizonyos hajszálra ismét felfüggeszthessük. Ha az obstrukciót még ezután is folytatnák, az éppen olyan volna, mintha csépléskor is naponta kimennének az aratók a már letarolt szántóföldekre s ott suhogtatnák kaszáikat a levegőben, ahelyett, hogy erejüket és idejüket a változott évad új feladatainak szentelnék. Ilyen bolond erőpazarlásra a nemzet közvéleményének helyeslése meg nem kapható. Az ellenzék becsületesen elvégezte az egyik dolgát, lásson tehát hozzá a másikhoz. Neki köszönhető, hogy a nemzet győzött; tegye tehát lehetővé, hogy jól használhassa ki az ország ezt a győzelmet. Eddig az volt a nemzet ereje, hogy a parlament munkaképtelen volt. De most már arra van a nemzetnek szüksége, hogy az országgyűlés visszatérhessen valahára a hasznos dologtevés utjára. Hadakozni egy ellenféllel, aki megadta magát, kardot forgatni egy csatatéren, amelyen nincsen többé ellenség, — az ilyen furor hungaricus csak nevetség tárgya volna a világon s a nemzetnek sok nagy érdekét kockára tenné. A küzdőporondról a békés munka műhelyébe szállítja hát az ellenzéket az ország hangulata. Érthetetlennek tartanók, ha az obstrukciós csoport csakugyan erőszakolná a letiportatását. Hiszen éreznie kell, hogy ketté vannak immár metszve azok az idegszálak, amelyek a nemzeti lelkesedést az ellenzéki tetterőhöz kapcsolták. Ha begöngyölné zászlaját s elvonultában magának követelné a győzelem dicsőségének oroszlánrészét, az ország hálás elismerése követné utjain. De ha az obstrukciót tovább is odaszegzi torlaszul a törvényhozás elé, hogy ezentúl se lehessen előbbre jutni, holott minden percnyi veszteglés az országnak fontos létérdekeit teszi immár kockára, akkor azt kell majd keservesen tapasztalnia, hogy a nemzeti aka- TÁRCA Üdvös félelem. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — írta: Zöldi Márton. Künn hajnalodott, de a nagy körúti kávéházban még teljes fényben ragyogtak a villamoskörték. Professzionátus és alkalmi lumpák vegyesen ültek a márványasztalok körül. A pincérek szemeiben álmosság pislogott s a sovány, szelidképü pénztároskisasszony leplezetlenül ásított. Hajnali négy óra lehetett, mikor Macsay Berci hatodszor ismételte, hogy elérkezettnek látja az időt, mikor haza illenek menni. A társaság, írók, hivatalnokok és piktorok nem vette komolyan Macsay Berci kijelentését. Macsay mindig a szolidságot prédikálta és a tivornyázást vitta. Tivornyázás alatt az adott esetben konyakot kell értenünk. Öt perccel előbb távozott a kávéházból Munker Hugó fogorvos egy molett s nem túlságosan fiatal kóristánéval, kire a mindenre képes rágalom se foghatta, hogy valaha szép volt. Még a neve is különösen hangzott: Csákó Bitinek hittük. Munker Hugó — ezt mindnyájan tudták — mesés összegeket költött erre a leányra. Tellett. Fényes prakszisa volt. A beavatottak harmincezer forintra becsülték évi jövedelmét. Alig hagyta el a kávéházat, mikor Macsay Berci, a társaság félhivatalos filozófusa kötelességszerüen leszólani kezdte a távozót. — Ez is furcsa figura — mondotta. — Már három év óta hizlalja ékszerekkel ezt a Csákó kisasszonyt. Egymaga többet költött reá, mint minden előbbi udvarlója. Ami nem csekélység. Hiszen tudjátok, hogy Csákó kisasszonynak már húsz év óta udvarolnak a népek ezrei. Tizenegy év előtt, igen 1889-ben, magam is két hétig. Ez az aránylag rövid időhatár mind a kettőnket kielégített. Végre a jóból kevés is elég. És ez a boldogtalan jogász, kinek felesége Budapest egyik legszebb asszonya, három év óta! Brrr! Micsoda perverz lélek ... Mert tudnotok kell, hogy most hazakiséri Csákót s aztán rohan a feleségéhez, kit határtalanul tisztel és szeret. Igen, igen, ha a felesége szóba kerül, egészen átszellemül az arca. Ódailag szárnyal és kéjesen mosolyog . . . S a mellett, mihelyt az utolsó plombot beillesztette az utolsó páciens fogába, rohan Csákóhoz, hogy elhalmozza gyöngédségének a fémjelzőhivatal által ellenőrzött jeleivel. ............. Itt Macsay Berci kis szünetet tartott, hogy a rezolució élesebben emelkedjék ki. A rezolució így hangzott: — Ilyen az élet. Aztán többen hozzászóltak a témához. Konstatálták, hogy az ilyen ízlésbeli tévelygések nem kivételt, hanem szabályt alkotnak. Akinek szép a felesége, az rendesen valami közönséges hölgy után bolondul. És viszont. Ezt nem lehet megmagyarázni, nem lehet okfejteni, ez a levegőben van, mint a nyavalya, s valószínűleg igy marad, míg férjek, feleségek és kedvesek lesznek. Ismét Macsay Berci vette át a szót. — De azért a Munker esete mégis megdöbbent. Ti csak látásból ösmeritek a feleségét, de én beszéltem vele. Nohát mondhatom, az előkelő, nemes lélek. Igaz, valódi, nincs egy hamis vonás benne s nincs egy hamis foga. Mindig felfrissülve éreztem magamat, valahányszor beszéltem vele. Ebben a pillanatban a fizetőpincér egy elegáns hölgyet vezetett az asztalhoz. Macsay Berci nem közönséges drámai emfázissal rúgta hátra a széket. — Csókolom kezeit, — kiáltotta őszinte zavarral — éppen most beszéltem a nagyságos aszszonyról. Az elegáns asszony Munkerné volt. Kedves, vonzó szépség, bársonyos arccal s finomrajzu vonásokkal. Mosolyogva kérdezte: — Ah, Macsay úr rólam beszélt? — Igen, csókolom kezeit, voltam oly bátor felemlíteni, hogy nagybátyjának, a számtanácsos úrnak a jubileumán milyen pompásan unatkoztunk a tesztok alatt. — Igen, igen, emlékezem. Nagyon kedves, hogy nem felejtette el. — Soha, soha! Csókolom a kezeit.. . Vannak benyomások ... De hogyan van, hogy a nagyságos asszony . . . ? A szép asszony arca kissé elkomorult. — Csodálkozik, hogy itt lát? Elhiszem. De szomorú kényszerűség ... a férjemet keresem. — A kedves férjét? — kérdezte Berci, növekedő zavarral. — ah, igen, értem, ő szokott idejárni ... azt hiszem, tegnapelőtt is . . . — Ma éjjel nem volt itt ? . . — Ma? Mármint ma este? Azaz hajnalban, mert azt hiszem, odakünn már . . . teríngettét, félötre jár . . . Látja, nagyságos asszonyom, ilyen korhelyek vagyunk mi. De ez aligha érdekli a nagyságos asszonyt, miután kedves férjét keresi . . . — Igen, vele kell sürgősen beszélnem. — Hát nincs otthon? — kérdezte Berci a legjámborabb arccal. — Csodálom. Itt nem volt, egyáltalában nem volt. A szép asszony kelletlenül vonta össze keskeny szemöldökét. — Pedig a pincér azt mondta . . . — A pincér? — hebegte Berci — azt hiszem, téved. Biztosíthatom . . . — Köszönöm, Macsay úr, ön nem akar férjem ellen vallani. Ez helyes. Szeretem a lovagiasságot még ebben a formában is. Ha megengedi, egy kis szívességre kérem.