Budapesti Szemle. 1864. 20. kötet, 64-67. szám

64-65. szám - IRODALMI SZEMLE - „Az Alföld és Fiume”

szükségletét levonva úgy találja, hogy a kereskedés számára maradó gabona közép mennyisége, bőven megüti a 12 millió mérőt. S ez ál­lítását az 1857, 58, 59, 60, 61, 62-ik évekről egybegyűjtött forgalmi adatok felmutatásával támogatja , melyek szerint a tényleges kivitel valósággal e számok körül jár. Megállapítván ekként termelési és kiviteli képességünket, azon piaczok felett tart szemlét, melyek eddig terményeinket vásárolni szokták, s azon eredményre jut, hogy legállandóbb és legbiztosabb vevőnk Anglia, s a legjobb piacz, hol enn­e gabonánkat eladhatjuk, a tengerpart lesz. Áttér azután annak constatálására, hogy az ország gabonater­melésében és kereskedésében azon vidék van legfőbb szerepre hivat­va , mely a Kárpátok előhegyeinél kezdődik, a Tiszán innen és túl, délnyugatnak tartva , a Duna bal partjáig terjed , s azon , mintegy ezer négyszeg­mföldnyi síkságot képezi, melyet közönségesen „Al­földnek" nevezünk. Rövid vonásokban rajzolja, mily szánandó kö­rülmények közt van jelenleg e táj, főleg közlekedés tekintetéből. Fejtegeti az okokat, hogy a tiszai és államvaspályának e vidéken átfutó ágai, miért nem idéztek elő mai napig oly mértékű emelke­dést , a mezőgazdasági jóllétben, mint várni lehetett volna. S a baj főlészkét ott találja, mert az ország e gabonás kamarája el van zárva terményeink legalkalmasabb piaczától, az Adriai teng­rtől, azon roppant kerülő utat pedig, mely tőle a vaspályákon vagy a folyókon Trieszthez vezet, részint költséges volta miatt nem képes kiállani, részint czélszem­­tlensége miatt nem használhatja. Azért elutasíthat­lan szükségnek látja, elvégre egyenes összeköttetést hozni létre az Alföld és a világpiacz közt, ha nem akarjuk, hogy hazánk ez áldott vidéke, tovább is azon két szélsőség által nyomorgattassák , mely szerint eddig hol fuldoklott a bőség csirájában, hol az éhhalál kör­nyékezte. Hol legyen az a világpiacz, mely felé az Alföld útja vezettes­sék? E kérdésre csak két feleletet lát szerző lehetségesnek: Triesz­tet vagy Fiumét. S tárgyalás alá veszi legelőször is amazt, minde­nek előtt arra fordítván figyelmünket, hogy midőn a világkereskedés gyypontjába törekszünk , meg kell gondolnunk , hogy ott nemcsak számos vevőt, hanem ép oly sok eladót is találunk, kikkel annál­fogva az árak olcsóságában versenyeznünk kell, ha mellettök meg akarjuk állani a helyet. Azután szemügyre veszi szerző e versenytár­sak két legjelentékenyebbjét Oroszországot és Amerikát, s számokkal mutatja ki, hogy ezek olcsóbban képesek adni gabonájukat Trieszt­ben , mint mi, mert kedvezőbbek a szállítási viszonyok rájuk nézve, semhogy az alföldi gabona, a hosszú kerülő út, és magas szállítási bér miatt, velük e kikötőben mérkőzni képes volna. Az lévén pedig a fő czél, hogy nyers terményeink minél rövidebb úton, s minél keve­sebb költséggel jussanak a tengerparthoz , magától értetődik, hogy a fenálló trieszti vonalt nem használhatjuk.

Next