Budapesti Szemle. 1879. 19. kötet, 37-38. szám
38. szám - ADATOK PETŐFI ÉLETÉHEZ. (II.) – Orlay Somától
hetjük, hogy az otthon töltött május és június hónapok alatt mily nagy küzdelmen mehetett át, míg végre gyöngéden szeretett szülei óhajtása ellenére, a hosszúra nyúló tétlen életből magát kiragadva, egy színi társaság keresésére indult, mely őt kész lesz befogadni. Arról, hogy ez útja merre történt, hol jutott czéljához, mily okok kényszerítették őt annak föladására, egész másodízben Pápára jöveteléig, biztos adatokat nyújt Petőfi saját levele, melyet ő 1842-ik év július 7-én Pápáról Szeberényihez írt, miért is annak azon részét, melyben ez vándorlását Pápára érkeztéig rajzolja, átveszem. Az idézett levélben írja Petőfi, hogy szüleitől elválása után Pestre ment, ,,de itt semmi kedvező szél nem fújt, nem is lengedezett; tovább folytatom hát utamat (a la „Kűbele Balázs") Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába, Ozorára (a föntebbi vármegyébe) jövök, itt színészek dégálnak, velök megbarátkozom, s színészszé leszek. Három hónapig színészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én ,,annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár de törve nem" elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha Isten segít, nem örökre) s per varios casus et tot discrimina rerum, Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba értem. Itt tanulni akartam, de nem volt semmim, s „ex nihilo nihil"; onnan Pápára, s itt némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarczy, a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek." E levél többi részét, mely Pápán tartózkodását 1841. november kezdetétől majdnem a tanév végéig csak érinti, elhagyom, mivel Petőfi élete ezen szakaszát, mint laktársa, saját tapasztalataim nyomán sokkal részletesebben adhatom elő. Mielőtt azonban ennek előadásába kezdenék, ez időben, a színészettől való elválása okáról akarok szólani. Ennek magyarázatát egy leveléből vélem fölismerni, melyet ő ezen színészkedése idején hozzám írt, s melyben panaszolta, hogy színésztársai csőcselek, durva, lelketlen fatuskók, kik a művészet magasztosságát képtelenek fölfogni. Elképzelhetjük, hogy ily kollegák között ő, kit a színészi pályára tiszta lelkesedés vezetett, csak keserűséggel telhetett el, s azok viselete az előtte magasan ragyogó czéljára is homályt vetett. Szándéka változásának okát abban is kereshetnők