Budapesti Szemle. 1882. 29. kötet, 61-63. szám
61. szám - ÉRTESÍTŐ - Jókai: A kik kétszer halnak meg. Riedl Frigyestől
úgy kitesznek magukért, mint a circusban. Ép oly kitűnő rendőri kémek, mint tánczosok , esetleg ritkítják pár jókat mint stratégák is, meg mint művészek is. Mindent megsejtenek, és ép akkor mondják ki, midőn legkevésbbé várják; minden eshetőségre el vannak készülve, s meglepő hidegvérrel oldanak meg minden csomót. Nem kevésbbé csodálatos, mint e regényhősök sokoldalú volta, az, ami mind ez alakokat megteremti és kiszínezi. Jókai phantásiája. Ez valóban igen érdekes monographia tárgya lehetne. Rendkívül erős és fényes, de nem hű. A külvilág tárgyai különös változáson mennek át rajta: Jókai elperzseli, desorganisálja őket. Olyan a phantásiája, mint a nagy olvasztó kemencze svörmöczbányán, melyben minden fém bizonyos idő múlva fehér lángra gyúlván, megömlik s vakító fénynyel szemünket szúrja. Látványnak megkapó, de a fémet már nem ismerjük meg benne, mert eredeti alakját és színét elveszítette. Még inkább növeli phantásiájának e desorganizáló hatását az érdekfeszítésre törekvés. Jókai a költői hűség rovására is bizonyos meglepő hatást szeret kelteni. A földolgozandó anyag azonban nem mindig alkalmas erre; ekkor képzelete elragadja a szerzőt, mint Mazeppa lova urát, ki Victor Hugó költeményében az eget forgó márványlemeznek nézi. Jókai ilyenkor átidomítja mintáját, úgy praeparálja, hogy elveszítse színét, alakját, más, lényegileg idegen, elemet csúsztat bele, csakhogy érdekes fordulatra, piquans vagy humoros részletre tegyen szert. A tárgyak eszményi megvilágítása Jókainál nem olyan, mint a vén Rembrandt híres aranyos tónusokkal vegyült clair obscure-je, mely az arczokat különös fénybe mártja, csakhogy jellemző vonásaikat jobban kiemelje. Jókai megvilágítása az opera zöldes bengáli tüze, mely kápráztató, mesés színben tünteti elénk az idomokat és gyönyörködteti szemünket, de anélkül, hogy a körülragyogott tárgyak lényeges tulajdonságait jobban kiemelné. Regényeiben buja tropikus földön járunk, ahol lépten nyomon óriás levelű banánok hajlongnak felénk selyem legyezőikkel és exotikus csodavirágok sarjadnak föl, kábító illattal, mesés pompában , de nem a nap érlelte őket, hanem Jókai túlhevített phantásiája. Aesthetikai műszóval élve, Jókai hibáját úgy lehetne kifejezni, hogy hűtelenül eszményít. Az eszményízésnek tudniillik két neme van: a helyes abban rejlik, hogy bizonyos egyénben nemének legjellemzőbb tulajdonságait tüntetjük föl (természetesen nem elvontan mint a tudós, hanem conkrét módon); a másik módja az eszményi-