Budapesti Szemle. 1927. 205. kötet, 593-595. szám
594. szám - IRODALOM - 3. Képzőművészeti irodalom. — (Kállai Ernő: Új magyar piktúra, 1900—1925. — Rabinovszky Marius: Az új festészet története 1770—1925. — Ybl Ervin: Az utolsó félszázad művészete.) Farkas Zoltántól
előretörés, ökonómia, rendületlenség meg jóízű humor, így látja Kállai. A magyarságot földrajzi és éghajlati viszonyaiból folyó mezőgazdasági életberendezkedése fiziológiai bőségre, érzéki dúskálásra nevelte. A magyar agrárélet zsírpárnái közé ágyazott embert általában kevesebb konfliktus gyötri és enyhébben, mint a technikai civilizáció és az ipari szocializmus ezerféle sors- és lélekválságának kínpadjára húzott, eszében kételkedő és idegeiben túlérzékeny nyugatot. A magyar jellem büszke és plasztikus egocentrizmusából következik, hogy életérzésének teljesülését a dolgoknak csak önmagára való vonatkoztatásában lelheti és hogy önmaga hangsúlyozását mindig élesen elkülöníti a külvilágtól. És amidőn így többé-kevésbé lényegbe vágó kettősséget statuál önmaga és a világ között, bizonyos fokig külsőséges reprezentációkban ölt testet. Nem mintha a magyarság egocentrizmusa nem volna képes az elmélyülésre. Ie ez az elmélyülés inkább az ösztöniség, a tudatalattiság sűrű gerjedelmében, mint a lélek napvilágának fénylő tisztaságában otthonos. Itt szakítsuk kissé félbe Kállai elmélkedését. Már most rá kell mutatnunk arra, hogy a magyar temperamentumnak ez a rajza, akármilyen elterjedt közhelyekre van is felépítve, hamis. Ha azokat a nagyokat végig tekintjük, akikben a magyarság szellemi élete az utolsó százötven év alatt kikristályosodott, ha például Széchenyit, Deákot, Kossuthot, Aranyt, Petőfit, Vörösmartyt, Kölcseyt, Kazinczyt, báró Eötvös Józsefet , báró Kemény Zsigmondot, Jókai Mórt, Andrássy Gyula grófot vagy Tisza Istvánt nézzük, rögtön megállapíthatjuk, hogy Kállai régi állításokat ismétlő megállapítása nagyon tévesen általánosít és erősen emlékeztet az egykori Huszadik század című folyóirat azon fejtegetéseire, amelyek a magyar néplélektannal progresszív szempontból foglalkoztak. De ha tovább megyünk és áttérünk Kállai fejtegetéseinek sajátos mezejére, a képzőművészetek terére, egyelőre elég, ha Szinnyei Merse Pálra utalunk, akire semmiképpen sem illenek Kállai megállapításai. Amint Kállai a magyar temperamentumot leírja, az csak a népdalokban élő magyar betyárromantikának visszhangja, a németes könyvműveltség általánosító hajlamával párosultan. Ilyen előzmények után természetes, hogy Kállai nincsen valami nagy véleménnyel a magyar képzőművészet 1900. év előtti eredményeiről. Festészetünket szerinte egyrészt a természethez való ragaszkodás, másrészt az erős kifejező törekvés jellemzi. Rapszodikus hajlamainkból következően egyenletesen hangsúlyozott tagozatokat egyenletesen kiképző stílusra kevés példa van festőművészetünk