Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-05-08 / 19. szám
41. De lám, mig az idő fosztogatott minket, Yen fákat, hervasztván zöld leveleinket, Mellettünk felnőtt az apró kis csemete, Az élet földébe, kit Árpád ültete, Itt áll az ifjú tölgy, nézzetek szemébe, Bátran oda áll már a vihar elébe, Nincsen rászorulva senki istápjára, Annak okáért hadd üljön a kormányra. 42. Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet, Melylyel bizalmatok bennünket diszitett, Fényes polczunkról lelépünk a homályba, A nyugalom fogad ölelő karjába. Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget, De jutalmaz érte a lelkiismeret, Megjutalmaz, mert oly barátságos szót ad, Hogy jó rendben hagyjuk az ország szénáját. 43. Rendben van az ország, nem csonkult határa. Oroszlánszemmel néz a félő világra, Sörénye rázása népek reszketése, Szeme pillantása városok égése. • Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires, Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress.“ 44. Ennyit mondott Lehel. Utána még többen Előterjesztették, a mi volt fejekben Ki a három öreg vezért magasztalta, Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította . Nem tanulták, mégis sok szépet beszéltek, De legszebben szólott — mindnyájn úgy ítéltek — Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma Az ország gyűlését országos lakoma. 45. Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind, S fényesen megülték e napot apáink. Délelőtt komolyan a hol tanácskoztak, Délután ott vígan ettek és boroztak. Úgy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan. Válogatva Ménes s Tokaj boraiban. . .. Jól tették, azt mondom , a ki inni nem mer, Ha talán ember is, de nem magyar ember. 46. S mikor már az ebéd felén túl esének, Jöttek a mint ülő a felköszöntések, Éltették a haza minden jelesebbjét, Éltették magát a magyarok istenét, És mikor vége lett a jó kívánságnak, A muzsikások rá hangos tust búzának, A sok összeveszett hang forgott a légben, Mint a por a forgószélnek örvényében. 47. Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség, Noha egy kicsit már nehezükre esék, Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma ösztönözte őket zajra, rivalomra . De dicséretükre legyen mégis mondva, Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba, Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el, Zavarná a csendet csak egy kökkentéssel. 48. Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára, S lenn a képe alján, torzomborz bajusza S rengeteg szakálla széleshosszan úsza , Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele A pirulni kezdő hajnallal van tele, A másik felvi meg szürke felhőtábor Lengeti nagy szárnyát szellők játékától. 49. Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván Egy hosszút simított bajuszán, szakállán. Vesződött arczával, hogy mogorva legyen, Mert az volt ő neki a természetiben, Hogy a jó kedvet és tréfát szerette. De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte . Minél komorabb volt szeme pillantása, Lelke annál inkább hajlott a vígságra. 50. Szólt pedig e képen a kupát emelve, A mely szinültig volt sötét borral telve : „Fűnek, fának ittunk már egészségére, Talán el is fogyott már a hordók vére, Pedig még hátra van egy nagy istenéltess, Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes, És a kiért inni nekem áll tisztemben, Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.*) * S *) Az itt következő gunyoros toasztot, melylyel az első éneknek vége szakad a nagy költő alkalmilag nem egyszer mondotta el. E helyen adnunk nem lehet. S z e г ¥ 158 *"— — i Shakspeare. Történelmi beszély. (Folytatás.) A bárkákon és postahajókon érkezett fényes csoportozat megállott a parttól mintegy száz lépésnyire és arról tanakodának, hogy a három színház között ki melyikbe akar menni. A kikiáltók alig hogy észrevették ezt, kik t. i. minden színháznak erkélyen levő ajtajából hivogaták a járókelőket színházuk látogatására : egyik harsonyász másikat iparkodék túlharsogni. A bohócz (clown) mindenféle bohókás ugrásokat tett és minden kikiáltó torkaszakadtából ordítozott. —Ide, ide, uraim! ide be a Rózsába. Mi Musafiluszt, vagy a tudományra való szomjúhozást adjuk Dániel Sámuel nagy és felséges költésztől. — Hat fillér a bemeneti hely, egy shilling a színpiadon! — A Reménybe tartsanak, uraim, itt az Aranycsinálót fogják előadni Johnson Benjámintól, kit az isten sokáig éltessen,hogy még több oly csodaszép darabot írhasson. — Bemeneti ár: hat fillér alant, egy shilling fent! —Tiszteletre méltó lordok és gentleman-ek! a Tévedések Komédiáját adják, új darab Shakspeare nevű színésztől, csak ötször adatott meg. Határozza el kegyetek magát hirtelen — mert épen most adják el az utolsó helyeket. Nézőhely ára egy shilling fent a színészeknél, hat fillér, alulról nézve. A Temzén át jöttek csoportozata tétovázott, hogy hát melyik színházat válaszszák. Ekkor Tarleton dobbal és síppal föllépett a Globe erkélyére, egyszer kétszer elfintoríta arczát és kiálta : — Aki ma nem jön a Földtekébe, azt szamárnak nevezem. Minden ember ehhez alkalmazhatja magát. — És most megverte a dobot és sipjába fuvott, hogy alig volt hallható a kaczaj, melyet mindnyájan ütének, kik Tarleton kedvencz komikusuk e goromba tréfáját hallak. — A Földtekébe, a Földtekébe! hangozok mindenfelől, mintha egy torok kiáltozott volna, és a Remény s Rózsa-színház kikiáltói kinyújtott nyakkal láták a gyűlöletes vetélytárs felé sietni a fényes gyülekezetét. A szinház belseje pontban három órakor csaknem fuladásig zsúfolva volt. Miután a harsonyászok háromszoros tust fújtak volna a bizonyos kezdetre, Burbage igazgató megjelent a színpadon, és szerepe jelmezében elmondá a darab prologját, melyben elbeszélé a vígjáték tartalmát, figyelmezteté a nézőséget a különösen komikus jelenetekre, és a közönség jóindulatába ajánld a színészeket. Most kezdeték a vígjáték. A függöny fölött egy tábla volt felhúzva, melyre nagy betűkkel volt írva: Csarnok a herczeg palotájában, és az első jelenet többi személye, u. m. a herczeg, börtönész és kiséret kiléptek a függöny mögül Burbage igazgatóhoz, ki a prolog végén elmondotta, melyik szerepet játszódja s ő most egyenkint megnevezé a szinészeket, amint azok fölléptek, megismertetendő a közönséggel a színmű jellemeit. Shakspeare e közben folyvást a leveles színben beszélgetett Alleyn barátjával, megegyezvén egymással, hogy ma estve egy könyvet olvasanának együtt, melyet Johnson Benjámin ajánlott neki, t. i. Boccacio Decamerone-jét, midőn Shakspeare véletlenül a Temze partjára talált pillantani. Egy lovas nyargalt ott csodaszépségű lovon, ki lovát középszerű ívszökésekben ugrándoztatá, mert egy takaros polgárleány ment épen arrafelé, és a fiatal, pompásan öltözött nemes lovaglovának tánczoló ugrándozásai által magára akarta vonni a szép hölgy figyelmét. A kantárszárnál fogva erősen visszatartóztatott, és a sarkantyú vágását egész erejével ellensúlyozott ló felágaskodott és elbillent; a lovas zabolázni, engedelmességre akará kényszeríteni azt; azonban egyik kantárszár elszakadt, s a tüzes ló érezve szabadságát, elragadta gazdáját. *A legsebesle vágtatásban nyargalt fel az azon utczába, mely a színházba vitt, és a lovag már eszméletlenül tántorgott a nyeregben, midőn Shakspeare a kert sövényén keresztültörve, lobogó köpenyével eléje lépett a lónak és meghökkente azt. A lovag lovának e hirtelen megállása miatt súlyegyént vesztvén, földre bukott, és vállát megsértette kevéssé. A ló, terhétől menekedve, orrán fukálva és patkójával kapálva csendesen állott, és Shakspeare nyeregbe segíté a kábult lovagot. Néhány percz múlva aztán Southampton lord a színházi lúgosban ült megmentője mellett, és szíves szókkal mondott köszönetet a vele éreztetett gyors és merész segítségért. A gazdag, hatalmas Southampton lord, felruházva az ifjúkori szépség és finom műveltség egész bájával, mindenkit le tudott kötni magához, ki szerencsés volt közelebbről ismerni őt, s így Shakspeare is büszke volt arra nemsokára, hogy szolgálhatott neki valamiben. — Kinek vagyok lekötelezve voltakép életem megmentéséért ? — kérde a lord. — E helyből és öltözetéből ítélve, önnek színésznek kell lennie. — Méltóságod szolgálatára — felele ő — nevem Shakspeare, Shakspeare Vilmos Stratfordból, öt év óta a Földteke-színház tagja. — Ugyanazon egyén-e ön, ki Titus Andronicust, A szerelem vesződése hiábavaló, Pericles, Romeo és Julia czímű darabokat írta? — Épen az, méltóságos lord. — Talán színműveim szerencsések voltak megnyerni méltóságod tetszését ? — Hogy is kérdezheti ezt ? — Hadd szorítsam meg még egyszer kezét, kedves Vilmosom. Ha az esemény nem ismertetett volna meg már mai nap kegyeddel, igazán mondom, legközelebb felkeresem vala kegyedet. — Miért nem látható kegyed az udvarnál ? — Az udvarnál csak korosabb tagok játszanának, ez már régi szokás a mi pályánkon. — Nőszerepek volnának azok, melyeket fiatal embereknek kell játszaniok okvetlenül. — Ez balga szokás, Shakspeare úr, melyet minél előbb ki kell küszöbölnünk Az udvarnál sokat emlegetik kegyedet, s hálám első bizonyítékául legközelebb bevezetem oda, és megismertetem kegyedet az udvarnál. De hát hogy lehet az, hogy Romeo írójának személye mindeddig ismeretlen volt előttem ? , — Az onnan van — vága közbe it Alleyn — mert az én barátom nagyon szerény, nagyon félékeny. Ő azt gondolja, hogy az igazgató s egykét vén színész véleménye, a közönség közvéleménye , ezek pedig minden lépten nyomán kicsinyük, becsmérlik érdemét, nehogy meggyőződjék arról, micsoda ő és mily szolgálatot tesz tollával. Ekkor elkiálta magát a felügyelő: „Vilmos úr, Vilmos úr, az aranymíves jelenete következik. Siessen ön haladék nélkül!“ Shakspeare meghajtotta magát új barátja előtt és az épületbe ment, mert a harmadik felvonás vége felé járt, és aranymívesnek az utolsó jelenetben volt szereplése. Southampton lord a színházba lépett, ülőhelyet vásárolt magának az állványon. Mindenfelől barátságosan és fenszóval üdvözlök őt, míg a színészek folyvást játszanak, és a földszinti nézők parancsolak, hogy: csend legyen ott a felső helyen! A nemesek és udvaronezők közt hamar híre futamodék, hogy Shakspeare színész megmente a lord életét, és midőn a negyedik felvonás első jelenetében újra belépett az aranymíves a kalmárral és tövényszolgával, Southampton felállott, és nem törődve a színdarab előadása és a közönség tomboló zajongásával, kezét foga meg élete megmentőjének és bemutató őt barátjainak. Shakspeare, elpirulva és megzavarodva az előadásnak félbeszakítása miatt, szabadulni akart az őt körülfogó nemesektől, ezeknek azonban kedvük telt a kiabálásban , mit a közönség nagyobb része hallatott, és folyvást körükben késlelteték az ünnepelt férfiút. Már almák és tojáshéjak röpültek az állványra, midőn Southampton lord arczcal a dühöngök felé fordult.