Czeglédi Hirlap, 1905. május-július (1. évfolyam, 1-6. szám)

1905-05-28 / 1. szám

1-ső évfolyam. C­Z­EGEG­L­É­D­I HÍRLAP 1-fő szám, teljes szélcsend uralkodik ezeket azért tar­tottuk szükségesnek elmondani, hogy a nagyközönség már eleve tisztában legyen avval, hogy mire van készen a Czeglédi Hírlap arra az időre, a­mikor az ellentétes vélemények és érdekek küzdelme közéle­tünknek ma csendes vizén nagyobb hullá­mokat ver. A komoly munkából addig is részt kérünk és részt veszünk, hogy attól izmosodva aczélos karokkal kelhessünk az igaz ügy védelmére. De ha hivatásunkat komolynak fogjuk is fel, azért tudva, hogy az olvasó közön­ségnek a mindennapi élet prózáján kívül egyéb szükségletei vannak, gondoskodtunk arról is, hogy lapunk minden tekintetben kielégítse várakozását. — Helybeli, vidéki és jeles fővárosi mun­katársaink buzgalma abba a helyzetbe jut­tatott bennünket, hogy a komoly közlemé­nyeken kívül jó tárcákkal, talpra esett ap­róságokkal s más érdekes közleményekkel a laphoz köthető szépirodalmi igényeket is teljes mértékben kielégítsük. S általában a közönségnek bármely méltánylandó érdeke kívánja közreműkö­désünket, mi készségesen sietünk köteles­ségünknek eleget tenni. — S ha munkán­kat olyan siker követi, mint a­milyen lel­kesedéssel s jó igyekezettel álltunk be a közélet napszámosai közé, akkor bizton reméljük, hogy lapunk csakhamar minden s­etvértő ház rendes vasárnapi szükségle­tévé lesz. A Czeglédi Hírlap szerkesztősége. A magyar ipar pártolása. Manapság a magyar iparról, annak fejlesz­téséről és pártolásáról beszélni éppen olyan ter­mészetes és szükségszerű, mint a lélegzés. Ez a kérdés fel-felmerül a napi sajtóban s több-kevesebb ideig uralkodik minden kérdés fe­lett s ha időnként el is alszik, csakhamar újult erővel foglalkoztatja mind a szakembereket és szakírókat, mind a dilettáns hazafias érdeklődőket. A kérdés tehát állandóan felszínen levőnek mondható. Minthogy ezzel a kérdéssel e lapban rész­letesen akarok foglalkozni, most csak általános nézeteimet adom elő azokkal a már szabálylyá csontosodott elvekkel, a­melyeket ennek tanulmá­nyozói és fejtegetői hosszú időn át megalkottak. A magyar állam ma olyan helyzetben van, hogy a bekövetkezhető változások folytán az ipari és gazdasági — eddig egyéb kérdésekhez mérten nagyon is elhanyagolt — kérdések lépnek majd előtérbe még­pedig olyan döntő súlylyal, hogy azok helyes megoldásához lesz kötve nemcsak egyesek jóléte, hanem az egész ország boldogulása, sőt túlzás nélkül-mondhatni: letétele. E kérdések megvitatása tehát már most el­sőrendű szükséglet s ezzel­­ra már mindenkinek kell foglalkoznia. A ki ért hozzá azért, hogy is­mereteit másokkal közölje; a ki nem ért hozzá annak azért, hogy beletanuljon, mert szüksége lesz rá, mert minél több embert talál a tettek ideje készületlenül, annál nagyobb lesz egy eset­leges új rendszerbe leendő átmenettel járható zökkenés. Éppen azért szívesen veszem, ha az ér­deklődők és ért­ekeltek nézeteiket itt előadják. Akár történik meg a most küszöbön álló gazd­asági változás, akár nem, a magyar ipar pártolása mindenesetre fontos nemzeti kötelesség Az ipar pártolásához első­sorban meglevő, életképes ipar szükséges. A magyar ipar ellensé­gei rég megmondták s ma is tanítják, hogy ma­gyar ipar nincs. Vannak magyar kézművesek, a­kik ipari tárgyakat előállítani tudnak és szoktak, de ez a kis körre szabott tevékenység iparnak nem mondható. Ezt az ellenségek mondják; ilyen és ehez hasonló, néha egész tetszetős formában a tények bizonyító erejével s a következtetés látszólagos megdönthetlenségével adnak állításuknak nyoma­tékok Én azonban, tán éppen azért, mert a ma­gyar ipar ellenségei állítják ezt, anélkül, hogy okoskodásuk ferdeségét, következtetéseik helytelen­ségét s ténybeli adataik hiányosságát bizonyítani kötelezve érezném magamat — mint valóságot merem kimondani, hogy magyar ipar igen is van, fejlőt­ésképes s már ma is erős, legalább a teljes erőre emelkedés minden lényeges kelléké­vel bir. Van azonban valami, a­mi nincs: közön­ség. Pártoló közönség! Hazánkban tz­inc­t féle idegen portékának van vásárlója, pártolója csak a magyarnak nin­csen. A szolingeni hitva­gy penge 10 vevőre akad, mig egyre fel az erős m­agyar acél. Addig 20 pár osztrák cipő elszakad, ágvesznek egy ma­gyart s igy lehetne ezt az ipar minden ágán foly­tatni. Már pedig az ipar erejét a közönség párt­fogása adja meg. Hiába az iparos szakértelme, ügyessége, ha munkáját nem tudja értékesíteni. Iparunk jövője, mely bizonyos gazdasági át­alakulások folytán, — mint már említettem is — nemzeti létkérdéssé lehet, pusztán a közönségtől függ, a közönség hazafias áldozatkészségétől. Mert iparunk pártolása ma még a közön­ségtől áldozatot kíván. Pénzbeli áldo­zatot, a­mit azonban meghozni hazafias köteles­ség. Minden nemzet tud iparáért áldozni, csak a magyar nem tudna ? Dehogy nem tud, ha akar, pedig most már hova­tovább ott állunk, hogy akarni kell. Előbb azonban a fogyasztókat hozzá kell szoktatni ehez a gondolathoz.­­ Minden publicistának szoros kötelessége, hogy az olvasókban megérlelje azt a tudatot, hogy nemzeti ügyet szolgál a magyar ipar pártolásával, hogy országos érdek a Magyar termékeknek teret szorítani. Ennek hangsúlyozá­sára minden kínálkozó alkalmat fel kell használni, sőt ha az alkalom nem kínálkozik magától, ki kell erőszakolni, hogy ez a kérdés el ne aludjék. Egyelőre úgy áll a dolog, hogy minden használati cikkért többet kell fizetnünk, ha ma­gyar, mint ha idegen. Egyenként nem sok, de összességében mégis jelentékeny lehet. S ez az az áldozat, a­mit meg kell hoznunk, — hangsúlyo­zom, hogy kell — de csak egyelőre, mert ha ezt következetesen s minden téren megteszszük, ha­marosan ott leszünk, hogy a jobb, szebb magyar készítmény kevesebbe kerül, mint ma az idegen. S mivel ma török és tatár koponyák lyuggatásá­­val nem mutathatjuk ki hazaszeretetünket, ezzel a csendes munkával szolgálhatjuk csak nemzetünk ügyét. Őseinknek a harci vitézségben volt az ere­jük, a mienk a békés munkában, a polgári erők fejlesztésében és értékesítésében. Régen a haza­fiak értékét a betört ellenséges oldalbordák száma szerint taksálták,­­ ma a nemzeti vagyonnak megmentett fillérek mennyisége szerint. Iparunkat pártolni tehát a­mily fontos, ép­pen olyan egyszerű. Akarni kell s ha szükséges áldozatok árán is keresztülvinni s ezt kitartóan folytatni mindaddig, mig a magyar termékek ki­zárólagos használatát nem tekintjük a magyar ipar pártolásának, hanem oly természetes dolognak, mint a­milyen természetes az, hogy minden em­ber a saját kalapjával köszön s a saját­­ szájába rakja evés közben a falatot, így általánosságban az a kérdés úgy,hiszem mindenki előtt tisztán áll, de ennél én fontosabb­nak tartom a gyakorlati kivitel módozatait meg­tovább nem fizetek s beszüntetem a játékot, mi­nek dobjam én ki a jó pénzt semmiért. A kész utalványt széttéptem s a hajthatatlanság álláspont­jára helyezkedtem. Akkor tudtam meg, hogy az én feleségem voltaképpen még mindig igen ked­ves, elragadó, ellenállhatlak hízelgő cica. S mi­után a részlethez a konyhapénzből is került 8 korona, az alig valamiből újra a szerencse váro­mányosai közé léptünk. Hanem a kis háztartás mérlege megbillent. Mert a jó reménység számlájára rendkívüli kia­dásokat is megkockáztattunk s mikor a természe­tes rend szerint a negyedik sorszám is Gabriká­­ban tulajdonost nyert, az „alig valamiből a hónap 20-án már „határozott semmi“ se volt. Én, mint valami nagy bűnös, hallgattam, de a feleségem egyre ingerültebb lett s pénztelensé­günket nekem róta fel; a saját kiadásaimról min­dennap megszámoltatott s bár állandóan letagad­tam 2 pohár sört, — mégis engem vádolt a pa­zarlással. Nem tehettem egyebet, mint a béke kedvéért tűrtem szemrehányásait s biztattam a hatodik osztály húzásának biztos eredményével. Ez időről-időre hatott s a főnyeremény gondo­lata annyira felvidította, hogy minden idegessége eltűnt , olykor derűit volt, mint egy szép májusi húzás első napjait. Attól kezdve újra erőt vett rajtunk az izgalom. Feleségem lázas szemekkel leste az újságokat, az esti lapért félórával meg­érkezése előtt elküldte a pesztját, minden kimu­tatást négy-ötször végigolvasott s meg volt győ­ződve, hogy az 52312-nek ki kell jönnie, még pedig nagy nyereménynyel. — Ez a lázas izga­lom valami három hétig tartott. — Ez idő alatt alig beszéltünk másról. De sőt a feleségem még csak nem is evett, csak épen belekóstolt az ételbe s titkon a saját tányérjáról tömte az 1—3 sorszámot, hogy étvágytalanságát észre ne ve­gyem, de láthatólag lesoványodott, mert izgatott­ságát az is növelte, hogy a nyereménytől függött álmának respektusa. Végre az utolsó napon nála szokatlan sze­lídséggel konstatálta, hogy a hírlapi közlésekben valami óriási tévedésnek kell lenni. Várjuk meg a hivatalos nyereményjegyzéket. Meg is jött har­madnapra. Délben átadom neki. — Győződjél meg saját szemeiddel, hogy az 52312 számot még csak 200 koronára se méltatta a szerencse. Már ekkor ő is tisztában volt azzal, hogy volt és várt pénzünk a szerencsekerékben maradt, de azért gépiesen elvette tőlem az ívet s fejezet­e­tét nézegeti. A következő pillanatban a felszaba­dult ingerültség egész erejével dobja vissza elém. — Hogy lehet valam­i oly kevéssé előrelátó, hogy épen a tizenharmadik sorsjátékra vesz sorsjegyet — nekem? — f» _ Én bágyadtan nézem a jegyzéket. Látom, ott diszeleg: XIII. osztálysorsjáték stb. Ez kétség­telen. Ezen nem lehet változtatni. Eszembe jut az 52312. szám egész története s a sok keserűség, a mely hozzá fűződik s magamban összeadom az egyes számjegyeket. Akkor felugrom s a le­­győzhetlenség érzetében (mivel már akkor én is némileg babonás voltam) malitiosusan mon­dom : — De hogy lehet valaki annyira meggon­dolatlan, hogy olyan számot álmodik, melynek jegyei együttvéve tizenhármat tesznek ki! Hogy is nyerhettünk volna ezzel a számmal? Azóta nincs sorsjegyünk, de van béke, nyu­galom — és az ötödik sorszámnak gazdája, Sárhelyi Danó.

Next