Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-10-27 / 43. szám

10. oldal Száz éves a Magyar Királyi Operaház F­áy István (Második rész) Az intézmény har­minchat éven át inten­­datura volt, azaz kor­mánybiztos vezette, aki alatt az igazgatók és a művészeti vezetők mű­ködtek. Legismerteb­bek: gróf Keglevits Ist­ván, gróf Zichy Géza, gróf Bánffy Miklós és báró Wlasits Gyula. Az igazgatók a nagy karmesterek, elméleti muzsikusok és rendezők sorából kerültek ki. Va­lamennyit nem sorolha­tom fel, de a legneve­zetesebbeket megemlí­tem: Erkel Ferenc, He­vesi Sándor, Kern Aurél, ifj. Ábrányi Emil, Ker­ner István, Radnay Mik­lós, Márkus lászló, Tóth Aladár, Nádasdy Kál­mán. Erkel Ferencet, az alapítót nem számítva mindössze négy főzene­igazgatója volt a szín­háznak: Erkel Sándor, Kerner István, Rékay Nándor és Ferencsik János. Érdekes, hogy mind a négyen magya­rok, mert nem szorul­tunk rá, hogy ezt a tiszt­séget külföldi nagyság töltse be. Viszont számos kiváló külföldi karmester állt a száz esztendő alatt szerződéses viszonyban a színházzal. Itt legelső­sorban Gustav Mahlert és Artur Mikischt kell megemlíteni, akik a ki­lencvenes években és a századforduló a kor legnagyobb dirigensei voltak. Kettőjüknek volt köszönhető, hogy­ a Mo­zart és a Wagner kul­tuszt a legmagasabb ní­vóra fejlesztették Bu­dapesten. Ezután követ­kezett Egizo Tango, ki­nek a nevéhez Bartók remekművének, a Kék­szakállú herceg várának a bemutatója fűződik. Sergio Failloni Európa hírű volt a Niebelung Gyűrűje, a Tristan és Isolda, valamint Verdi tolmácsolásairól. Otto Klemperer Tóth Aladár­nak segített újjáépíteni az 1945—1948 között po­litikai szempontokból vezetett és szétzüllesz­tett együttest, míg az utolsó húsz évben a hí­res Lamberto Gardelli remekel úgy az előadá­sokon, mint a dalszín­ház lemezfelvételein. Legjellemzőbb a ma­gas színvonalra azoknak a világnagyságoknak a szereplése, akik nagyon megnézték mihez adják a nevüket. Különösen Furtwaengler, Kleiber, Weingartner, Knap­­pertsbusch és Karajan szerepléseire gondolok. Az előadások magyar­­nyelvűek voltak, bár több nagy operaházban az eredeti nyelven éne­kelnek a stiláris igények biztosítására. A szere­pek magyarul való meg­tanulása hosszú évtize­deken keresztül részben nagy szerencse volt, részben a kiváló művé­szekre nézve egyéni hát­rány is. Mulasztás len­ne, ha ezeknek a nagy­­jainknak nem állítanék emléket neveik felsoro­lásával: Anday Piroska, Basilides Mária, Gyen­ge Anna, Németh Mária, Réthy Eszter, Némethy Ella, Várady Júlia, Sass Sylvia, Kalmár Magda, Hamary Júlia, Andor Éva, Marton Éva, Pi­linszky Zsigi­ond, Pata­­ky Kálmán, Rosier End­re, Závodszky Zoltán, Ilosfalvy Róbert, Kónya Sándor, Svéd Sándor, Kelemen Zoltán, Melis György, Miller Lajos, Ernster Dezső, Kálmán Oszkár, Székely Mihály, Keréh Endre, Kováts Kolos és sokan mások. Száz esztendő alatt megfordult Budapesten csaknem minden világ­hírű énekművész. Sem­mitől úgy nem féltek, mint az operaházunkban való fellépéstől, mert köztudomásúan a ma­gyar közönség és kriti­ka volt a legszigorúbb a kontinensen. Ezzel magyarázható Enrico Caruso és Amelita Galli Curci katasztrofális bu­kása. Mint minden nagy operaháznál, itt is vol­tak dicsőséges korsza­kok és mélypontok, de ilyenkor mindig jött a rátermett vezető, aki megtalálta a kivezető utat. Az 1914-15-ös szezon­ban hét hónapig zárva volt a színház, míg vég­re márciusban a kiváló új igazgató Kern Aurél újra megnyitotta Erkel Bánk Bánjával, Környei Bélával, Maleczky Bian­kával, Fodor Arankával és Szende Ferenccel a főszerepekben. Az elő­adást a közönség és a sajtó nagy lelkesedéssel fogadta, mint új korszak kezdetét. 1920-25 között a helyzet olyan kritikussá vált, hogy számoltak a szín­ház végleges csődjével. Ekkor vette át Rudnay Miklós, a Zeneművésze­ti Főiskola tanára az igazgatást és nemcsak a művészeti nívót állította vissza, hanem a gazda­sági főnök Csávolszky Vince segítségével beve­zette a bérletrendszert, mely mérsékelt helyára­ival biztosította a táblás házakat és sokkal kisebb állami szubvenciót igé­nyelt, mint az előző évti­zedekben. Munkája a nemzet vérkeringésébe kapcsolódott azáltal, hogy az operairodalom remekeit bemutatta ma­gyar nyelven, ösztönözte a zeneszerzőket, végül megmutatta Európának hogy a csonka Magyar­ország bármelyik nyu­gati zenei intézmény­nyel felveszi a versenyt. A második világhá­ború után 1948-ig Komá­romi Pál nem tett mást, mint pártutasításokat hajtott végre. Tehetsé­géből viszont nem is tel­lett többre. Ez volt a „Szenny-korszak”, ami­kor az ének és zenemű­vészeket pártszempon­tok szerint osztályoz­ták, sajnos Palló Imre, az „üzemi bizottság” el­nökének jóváhagyásá­val. E sötét időszakból a legnagyobb magyar zeneesztéta, Tóth Ala­dár mentette meg a még menthetőt és építette új­já operaházunkat az anarchia évei után. Említettem írásom el­ső részében, hogy egy élvonalbeli dalszínház egyetlen értékmérője: milyen feladatokat ké­pes megoldani saját ere­jéből és milyen nívón. Azok a művek, melyek a legnagyobb súllyal es­nek a latba: Mozart, Beethoven (Fidelio), Wagner, Verdi, R. Stra­uss, Muszorgszkij, De­­­bussy és Bartók remekei, minden szezonban mű­soron voltak és vannak. A magyar énekművé­szet egyéni teljesítmé­nyekben, stiláris egy­ségben, karmesteri tol­mácsolásban, rendezés­ben, remek díszleteivel és kosztümjeivel — ame­lyeket Oláh Gusztáv kez­deményezett — mindig Európa egyik legjobbja volt. Ezt az utolsó húsz évben lemezre vett elő­adások is bizonyítják. A nyelvhatárokat át­tört világhírességeket felsoroltam. Nem te­szem ezt a többivel, mert ha 10-15 énekes ne­vét megemlíteném, mél­tatlanságot követnék el azokkal szemben, akik­nek a művészetét hely­szűke miatt nincs mó­domban méltatni. Ha végignézünk a száz esztendőn, minden elfogultság nélkül mond­hatjuk, hogy kultúránk­nak e­bédelgetett és félt­ve őrzött reprezentatív intézménye nagy büsz­keségünk volt és az ma is és tárgyilagossággal megállapítható, hogy a világ legelső tíz dalszín­házának egyike. Kíván­juk, hogy ha szerencsét­lenül eldugva is, de még nagyon sokáig álljon a Hajós és Délszínház ut­ca sikátorszerű, leve­­gőtlenségében és a jö­vőben is szerezzen any­­nyi dicsőséget a magyar kultúrának, mint az el­múlt száz esztendő fo­lyamán. Megjelent: ifj. Fekete István Hajótörött nemzedék című korrajza. Ezt írja a szerző a könyv előszavában: „Olyan formában próbáltam megörökíteni a történteket, hogy senkit ne botránkoztassak meg a szereplők parlagi nyel­vezetével és erkölcstelen tetteivel. Tessék-lássék törekvésem persze nem járt túlzott sikerrel, mert valójában nem is akartam kimosdatni az eseményeket. Irodalmi stílust, és ,virágnyelvet’ használva megközelítőleg sem tudtam volna visszaadni azt az erkölcsi és világnézeti nihilizmust, amiben az 1945-ös úgyneve­zett felszabadulás’ után hazánk lakosságának jelentős szá­zaléka élt." „Magyarországról 1956. december 4-én disszidáltam, mint fasiszta ellenforradalmár’. Azóta némileg rehabilitáltak, és ,idegenbe szakadt hazánkfiává’ nemesedtem a rendszer sze­mében." Ez a mű nyerte el a Nyisztor Zoltán Irodalmi pályázat egyik első díját. Megrendelhető: Vörösváry Publishing Co. Limited Könyvosztálya, 412 Bloor St., West, Toronto, Ontario, M5S 1X5, Kanada. A 446 oldalas keménykötésű könyv ára: $ 15.00, szállítási és csoma­golási költség: $ 2.00. * 1 P­árizs, ó Párizs. ZP­ír __.________ Szőke Klári tartott esküvő után itt is tartanak egyet. A magyarországi esküvő­re (pontosabban Baján) csak a menyasszony, a húga és barátnője ment el... Az esküvő után a barátnő hazatért Fran­ciaországba, hozott egy csomó fényképet a fiata­­lokról (a bajai templom előtt) az új rokonokról, s mesélt hosszan a nagy lakodalomról, hogy bi­zony bánhatják, hogy nem mentek el, mert azok a „magyarok” nagyon kedves embe­rek, s igen tudnak mu­latni. A fiatal pár jön a megbeszélt időre, lehet itt is készülni a lakoda­lomra. S aztán már minden készen volt és a fiatalok csak nem érkeztek. Az itteniek idegeskedni kezdtek, s a magyar ha­tóságtól felvilágosítást kértek, hol vannak a fia­talok? Azok közölték, hogy már egy hete át­lépték a magyar határt Jugoszlávia felé. Nagy volt a rémület, már régen itt kellene lenniük! Most, már a francia hatóságok ér­deklődtek a jugoszlá­vok­nél, mi van velük, hi­szen két tőzsgyökeres franciáról is szó van, a fiatal asszonyról és hú­gáról. A jugoszlávok vá­lasza: Nem tudnak ró­luk. Most már az egész francia hírközlés ezzel az esettel foglalkozott. A televízióban bemutatták a magyarországi esküvő fényképeit, s újból eszükbe jutott a „vas­függönyt” emlegetni. A huszonnyolc éves francia tanítónő Patrí­cia, beleszeretett egy magyar fiúba és augusz­tusban házasságot kötöt­tek Magyarországon. Amikor ezt a hírt elő­ször hallottam, fölkap­tam a fejem és eltűnőd­tem. Most aztán mi lesz, gondoltam, Magyaror­szágra telepedik ez a francia lány, vagy a fi­út kiengedik? Egyik sem történt, s mivel nem történt, egy­re többet foglalkozott az esettel a francia hírköz­lés. Megtudtuk a részle­teket. A francia lány szülei és családja úgy döntött, hogy nem men­nek el a messzi Magyar­­országra, ahol úgysem értenék az új rokonokat, hanem majd az ott meg­ Miután a második hét is elmúlt, hirtelen be­toppant az asszonyka és húga. No, azonnal ri­portra !... A fiatal asz­­szony zokogott. Elmond­ta, hogy a férje nem ka­pott kiutazási engedélyt Magyarországon, ezért ők a húgával betették a csomagtartóba, s úgy szándékoztak kihozni a szabad Nyugatra. A ma­gyar határ­vámnál sike­rült is, de a jugoszlávok elkapták őket és fogdába vitték mindhármukat. Két hét után őket elen­gedték, de a férjét ott­fogták. Ilyen szomorúan vég­ződött a magyar házas­ság, mígnem egyszer­­csak, szeptember 19-én nagy örömet láthattunk a francia televízióban. Megérkezett az ifjú férj felesége ölelő karjaiba! Most aztán tűnődhe­tünk, miért voltak a ju­goszlávok olyan nagylel­­kűek a franciákkal, hogy idetoloncolták a fiút és nem Magyarországra? Talán éppen a hazugsá­gukon fogták meg őket, hogy a franciák kérdé­sére „nem tudtak ró­luk”? S az a két hét du­tyi, ha idekint szellőztet­nék kellemetlen botrány lenne... Minden­esetre ez a kis tanmese ismét ráirányította a figyel­met a rabságban élőkre. Bár, ilyen kérdéseket is hallok: „Ugyan miért kellett azt a fiút eldugni a csomagtartóba? Hi­szen számtalan magyar ismerősöm utazik oda­­vissza és soha semmi bajuk?” (!) Itt meg kell jegyeznem, hogy akinek baja esett arról itt nem tudnak. Minden­esetre, jól be­segített az emigráció hazautazó rétege a ka­varodás és a homály terjesztéséhez. Nem lesz referendum a halálbüntetés kérdésében Azok, akik azt hitték és remélték, hogy Brian Mulroney, Kanada új konzervatív miniszter­­elnöke, erőskezű és kér­lelhetetlen lesz a halál­­büntetés kérdésében, té­vedtek. A közelmúltban történt rendőrgyilkos­ságokkal kapcsolatban a sajtó és a nagyközönség egy része országos nép­szavazást (referendu­mot) követelt a halál­­büntetés kérdésében. Ezzel kapcsolatban a miniszterelnöki sajtó­iroda a következő nyi­latkozatot bocsátotta ki: — A miniszterelnök­nek nincs szándékában referendumot elrendel­nie a halálbüntetés kér­désében. Mr. Mulroney véleménye az, hogy Ka­nadának megválasztott parlamenti képviselői vannak, akiknek a fel­adata­­ többek között az, hogy törvényeket hozzanak, amennyiben új törvények szüksége­sek. A referendum nem helyettesítheti a szoká­sos parlamenti törvény­hozási eljárást. A mi­niszterelnök nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy később esetleg eb­ben a kérdésben olyan parlamenti szavazásra kerüljön a sor, ahol a képviselők mindegyike párt­állásától függetle­nül, lelkiismereti meg­győződése szerint, sza­vazhat majd. Erre azon­ban a közeljövőben nem kerül sor, mert Kanadá­nak jelenleg ennél sok­kal fontosabb és köze­li megoldásra váró prob­lémái vannak. Ezenkí­vül, a miniszterelnök nincs meggyőződve ar­ról, hogy a halálbünte­tés törvényes visszaál­lítása szükségszerűen a gyilkosságok számának csökkenéséhez vezetne. John Turner, a hivata­los ellenzék vezetőjé­nek ezzel kapcsolatos nyilatkozata: — A Liberális Párt ellenzi a referendumot és az estleges parlamen­ti szavazást a halálbün­tetésre vonatkozóan, mindenekelőtt azért, mert véleményünk az, hogy a halálbüntetés le­hetőségének a bevezeté­se nem oldaná meg a gyilkosságok kérdését. Jelenleg, egy 1976-os fe­­derális törvény értelmé­ben, az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság maximális büntetése 25 éves sza­badságvesztés és ebben az esetben nem lehetsé­ges feltételes szabad­lábra helyezés (parole) és nem hisszük, hogy a halálbüntetés lehetősé­gének a bevezetése bár­miféle változást is hoz­na. Ed Broadbent, az NDP vezetőjének a vé­leménye : " A legutóbbi rend­őrgyilkosok példája bi­zonyítja, hogy olyan sze­mélyek követték el a gyilkosságokat, akiknek az esetében személye­sen a halálbüntetés nem szolgált volna elretten­tő például. A rendőrség most bosszúért liheg, — mondotta Broadbent és sohasem ilyen agresz­­szív, amikor nem rend­őröket, hanem polgári személyeket gyilkolnak meg. Ebből az agresszív magatartásból önként kínálkozik a következte­tés: egy könyvelő, vagy egy kisgyerek élete ke­vésbé értékes, mint egy rendőr élete. A rend­őröknek tudomásul kell venniük, hogy életük semmivel sem értéke­sebb a társadalom és a moralitás szempontjá­ból, mint egy polgári személy élete. Mélysé­gesen sajnálom a meg­gyilkolt rendőröket és mélységesen sajnálom mindazokat a polgári személyeket, akiket meggyilkoltak és nem hiszem, hogy a halál­­büntetés visszaállítása (a halálbüntetést egyéb­ként a civilizált orszá­gok nagy részében eltö­rölték) választ jelente­ne a kanadai nagyváro­sokban történő gyilkos­ságokra, — mondotta az NDP vezére. 99 Clark udvarolt • Shultz elkerülte a „savas eső problémát George Shultz, ameri­kai külügyminiszter, a közelmúltban feleségé­vel együtt, hivatalos lá­togatást tett Kanadá­ban, ahol a torontói King Edward Hotelben két napig tartó megbe­szélést folytatott Joe Clark, kanadai külügy­miniszterrel. Mr. Clark a megbe­szélések alkalmával mindent megtett, hogy az amerikai külügymi­nisztert biztosítsa afe­lől, hogy Kanada — a Trudeau-adminisztráci­­óval szemben — való­ban Amerika-barát. — Amerika és Kana­da között új kapcsolatok útja nyílt meg — mond­ta a kanadai külügymi- joe Clark külügymi­niszter. " Bizonyos mi­­niszter közölte Bryan Mackaseyvel és Eugene­lentéteket el fogunk si­mítani és országaink kapcsolata barátságos és baráti lesz. A két külügyminisz­ter megbeszélésének egyik fő­ pontja, ter­mészetesen, az úgyne­vezett savas eső (acid rain) volt. A kanadai kormány hosszú idő óta követeli, hogy az ame­rikaiak vezessenek be különböző védő­intézke­déseket a savas eső el­len, amelynek Ameriká­ból történő átterjedése komoly ipari károkat és közegészségügyi problé­mát jelent Kanadában. Mr. Shultz azonban el­kerülte a savas eső prob­lémáját a következő ér­veléssel: " A jelenleginél sok­kal jelentősebb tudo­mányos kutatásra van szükség annak eldönté­séhez, hogy milyen ká­ros hatásai vannak a sa­vas esőnek, mielőtt a probléma megoldására jelentős pénzösszeget fordítanánk. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üz­letembereket és Egyesületeket, mert az ő — sok­szor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nél­kül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak, a Chicago és Környéke Szerkesztősége r«T « MASTERCRAFT Electronics Inc. Custom Electronic Systems • Burglar & Fire Alams Central Station/Police Hook Up Master Antenna & Closed Circuit T.V. Telephone & Intercom Systems Apartment Intercom — Call Systems Díjtalan árajánlat Magyarul is beszélünk. IVÁN GÁTI 998-8406 P.O.Box 517 Glenview, 111. 60025 Good bye Bryce, Good bye Eugene! sa után közvetlenül, ki­jelölte őket. A két kinevezés egyéb­ként alighanem a Tru­deau—Turner megegye­zés legellentmondóbb ki­nevezése volt. Mr. Mac­­kasey, aki egy ideig li­berális miniszter volt, hosszú ideig állt vád alatt állítólagos korrup­ció miatt és végülis, a bíróság, bizonyítékok hiányában, felmentette. Mr. Whelan, a Trudeau adminisztráció földmű­velésügyi minisztere, egybehangzó vélemé­nyek szerint a Trudeau kormány legostobább tagja volt. Mr. Macka­­sey valamikor liberális munkaügyi miniszter volt és kinevezése értel­mében Kanada portugá­liai nagykövete lett vol­na. Mr. Whelant a távo­zó Trudeau adminisztrá­ció az Egyesült Nemze­tek Szervezetének Élel­mezésügyi és Mezőgaz­dasági Bizottságához jelölte ki kanadai nagy­követül. Ez a UN szer­vezet az olasz főváros­ban, Rómában, állomá­sozik. Célja tanácsadás Whelannal, hogy a kon­zervatív kormány nem hajlandó őket arra a dip­lomáciai posztra elkül­deni, amelyre a Trudeau adminisztráció, a mi­niszterelnök lemond.­A találkozás záró­bankettjén az amerikai külügyminiszter számá­ra bizonyos problémát jelentett az, amikor Maureen McTeer ügy­véd, Joe Clark külügy­miniszter felesége, igye­kezett megmagyarázni neki, hogy ámbár Mr. Clark felesége, nem vi­seli a nevét. George Shultz, aki jelentős arab olajkapcsolatai és nem jelentéktelen ma­gánvagyona ellenére kispolgár, (vagy talán éppen ezért?) szemmel­­láthatóan nem értette a dolgot és változatlanul Mrs. Clarknak nevezte Maureen McTeert, arra vonatkozóan, hogy a fejlett ipari országok miképpen segítsék me­zőgazdaságilag a fejlő­désében elmaradt orszá­gokat. A két kinevezés érde­kessége az, hogy Mr. Makasey még sohasem járt Portugáliában és Mr. Whelennak semmi­féle gyakorlata nincs ar­ra vonatkozóan, hogy a gazdaságilag fejletlen országok hogyan élnek, de ez Trudeaunál egyál­talán nem számított. Bryce Mackasey nyi­latkozata az újságírók előtt: — A kinevezés vissza­vonása ellenére, fele­ségemmel együtt Portu­gáliába utazunk néhány hétre. Bizonyára érde­kes ország. Mr. Whelan: — A kinevezés várat­lan megvonása kelle­metlenül érintett. Most valamiféle állás után kell néznem. (A dolog aligha lesz könnyű: a munkaadók általában valamilyen előzetes gyakorlatot kívánnak és Mr. Whelan egyetlen gyakorlata az, hogy éve­kig földművelésügyi mi­niszter volt — minden előzetes gyakorlat nél­kül.) COMPLETE ALTERATIONS REMODELING—RESTYLINO Férfi női és­­gyermekruhák: Átalakítás Javítás Bartos Katherine Előzetes bejelentés­­ szükséges. Tel: 463-4898 FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next