Communicationes Archaeologicae Hungariae, 2005

Szathmári Ildikó: Folyókból előkerült bronzkori kardleletek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében

COMMUNICATIONES ARCH^OLOGIC^E HUNGAREE Szathmári Ildikó FOLYÓKBÓL ELŐKERÜLT BRONZKORI KARDLELETEK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBEN Az utóbbi évek európai régészeti kutatása kiemelt intenzitással foglalkozik a folyókból, tavakból, illetve más, vízhez köthető területről (forrás, láp, mocsár stb.) előkerült őskori, így bronzkori leletek vizsgá­latával. Az egyszerű leletközléseket (NADLER 1989; TRNKA 1996; GLOGOVIC 1998) vagy kisebb­­nagyobb összefoglalásokat tartalmazó (HANSEN 1994; SOROCEANU 1995; SCHAUER 1996; FUR­­MANEK-VLADÁR 1996; HANSEN 1997; GAS­­PARI 2004) legújabb tanulmányok mindegyikében közös, hogy megpróbál választ keresni arra, mi le­hetett az oka, esetleg célja a tárgyak vízbe kerülésének. Nem kizárt - különösen a folyók, tavak mélyéről előkerült leletek esetében -, hogy a biztos választ sohasem ismerhetjük meg, de a tárgyalt lelet­csoportnak Európa eltérő régióiban történő alapos, több szempontú kutatása közelebb vihet bennünket a megoldáshoz. A legfőbb problémát a lelőhelykörülményekből és leletösszefüggésekből adódó bizonytalansági ténye­zők jelentik. Nem elhanyagolható tényező, hogy az őskori földrajzi-vízrajzi környezet lényegesen eltért a maitól. A Kárpát-medence vízrajzi viszonyait az ál­lóvizek és vízfolyások igen nagy gazdagsága jelle­mezte. Jóval több volt a vízzel borított terület, való­színű állandó víz alá került Pozsony alatt a Csallóköz és Szigetköz, a Rábáig terjedő Hanság-medence egésze. A Balaton és az Alsó-Zala völgy is víz alatt állt. A Kapos - Sárvíz - Sió mocsaras völgyét csak a 18. században rendezték. A Duna bal oldalát Pesttől a Dráva torkolatáig 20-30 km széles ártéri síkság keretezte, délkeletről ehhez csatlakoztak Dél-Bácska lápjai, illetve délnyugati irányban a Dráva-mellék szé­les mocsarai. Még terjedelmesebbek voltak a Tiszának és mellékvizeinek hatalmas lápokkal és mocsarakkal fedett árterei. A szatmári-beregi lápok mellett a Bod­rogköz, a Heves-Borsodi ártér, a Zagyva mellék, a Jászság síkja egy-egy nagyobb árvíz után feltehetően inkább tóra, mint szárazföldre emlékeztetett (IHRIG 1973, 12-13; SOMOGYI 1984, 9. térkép). Az elmondottak alapján jogosan felmerülhet a kérdés, vajon a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből is­mert számtalan késő bronzkori kincs közül mennyit rejthettek el eredetileg lápban vagy mocsárban? Erre már csak a bronzleletek lelőhelyeiként feltüntetett „Fehér tó”, „Ludas tó”, „Görénymocsár”, „Ecsedi láp”, „Remete tó” stb. területrészek, ill. dűlők nevei utalhatnak. Ugyanúgy nem lehetünk teljesen biztosak a folyóvizek mélyéről származó leletek pontos lelőhe­lyeit illetően sem. Ma már aligha dönthető el, hogy ezek közül mennyi került vízbe partomlás követ­keztében, avagy éppen fordítva, a folyó partján talál­takat eredetileg nem a vízbe vetették - e tulajdo­nosaik? Nagymértékben korlátozza a folyókból felszínre jutott régészeti tárgyak eredményes vizsgálatát a leletek előkerülésének esetlegessége, véletlen volta is. Jól követhető például, hogy a 19. század folyamán fel­erősödő folyó- és vízszabályozási munkák követ­keztében mikor kerültek be „tömegesen” ilyen jellegű leletek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Az 1885-ben elrendelt Rába - szabályozást követően (KÁRO­­LYI-KÁROLYI-VÁZSONYI 1973, 189) több bronz­kori tárgyat is beszolgáltattak hivatalosan a múzeum­nak, melyek közül néhány ma is megtalálható az ős­kori gyűjteményben (katalógus: 24, 46, 72). Az 1871- ben a budapesti Duna-szakaszon kezdődő folyam­szabályozási munkák során a Kopaszi-zátonyon ke­rültek elő elsősorban középkori fegyverek (S. KO­VÁCS 1994), de nagy valószínűséggel e munkákhoz köthető egy késő bronzkori lándzsacsúcs is (katalógus: 48). Sajnos a fent említett gyakorlat, miszerint a folyókból számlázó régészeti emlékeket hivatalosan átadják a múzeumoknak, a 20. század folyamán egyre inkább háttérbe szálít. Általánosan elterjedt volt, hogy a mederkotrásoknál felszínre hozott leleteket a munkákban résztvevők elosztották egymás között. Jobb esetben a „tulajdonosok” évekkel később eladták az így begyűjtött tárgyak egy részét a különböző múzeumoknak, rosszabb esetben nepperek, régiség­­kereskedők kezébe kerültek, s ezzel végleg eltűntek a szakemberek látóköréből. Az utóbbi évek privatizálási hullámával, a ka­vicskotrással és sóderkitermeléssel foglalkozó válla- 2005

Next