Corvina, 1888 (11. évfolyam, 1-36. szám)

1888-01-10 / 1. szám

2 A két Hofmeister. (1740—1837.) I. Idősb Hofmeister Márton, (1740 1789.) Napjainkban mindinkább ritkulni kezd azon férfiak sora, kik életpályájukon egyéniség, jellem, társadalmi állás és áldásos működés tekintetében kimagaslani bírnának a mindennapiasság vagy középszerűség színvonala fölé. Még ritkábban találkozunk a materializmus e rideg korszakában oly férfiakkal, kiknek pályafutását ama bizonyos fenkelt céltudatos eszményiség lengené át, oly férfiakkal, kik nem csak mint szakemberek hivatásszerű munkásságuknak, tágasabb körökre kiható, mélyebb s maradandóbb nyomait hagyják maguk után, de kik honpolgári erényeik, a közélet és társadalom terén kifejlett sikeres buzgólkodásuk s úgy anyagi, mint szellemi jólétet teremtő s előmozdító tevékenységükkel arra birnák érdemessé tenni magukat, hogy míg egyfelől már életük folyamán is kor- és polgártársaik nagyrabecsülését, háláját és elismerését biztosíthatnák maguknak, addig másfelől holtuk után a szó nemesebb értelmében a jelesek sorába való állíttatásukat, nevük s emlékük megörökítését kiérdemelni képesek volnának. De ezeknél is ritkább azon jelesek száma, kikben nemcsak a fenti nemes tulajdonságok erények s érdemek pontosulnak össze, hanem kik ezeken felül embertársaik, szülővárosaik, sőt egész hazájuk boldogitását éltük feladatává teszik és ezen feladatuk végzésével az ember földi hivatását mint egész férfiak teljesítvén, a jelen és utókort a legnagyobb elismerésre, bámulatra s hálára kötelezik le maguknak. — Az ilyen férfiakra aztán ráillik Horác e magasztaló szép éneke : «Eregi monumentum aere perennius, regali(tue situ pyramidum altius, quod non imber edax, non aquillo impotens possit diruere, aut innumerabile annorum series et fuga temporum». — Az ilyen férfiakra aztán büszkék lehetnek polgártársaik s a város, mely őket szülte, büszke a haza és nemzetük, de legbüszkébb lehet azokra ama kar, mely őket magáénak vallja. — S habár a corypheusok már önmaguk maradandó emlékszobrot állítanak maguknak kiváló s dicső szereplésük által, a hálás utókor is tartozik emléküket megörökíteni és babérkoszorúját letenni e jelesek legjelesbikjeinek sirhalmára. Ily két férfiú emlékének akarok hódolni én is, midőn gyönge tollammal bár, de legőszintébb kegyelettel megírom azok életrajzát a Corvina hasábjain. Hazai könyvkereskedelmünk s nyomdászatunk két kimagasló alakját mutatom be pályatársaimnak ez életrajzomban, oly két férfiút, kikre méltán büszkék lehetünk. Igaz ugyan, hogy e két férfiú — apa és fiú — nem a szorosabb magyar haza, hanem testvérhazánk Erdélynek a szülöttje, s igaz ugyan az is, hogy nem magyar, hanem erdélyi szász anyák ringatták egykor bölcsőjüket, de azért egy percig sem habozom mindkettőjét büszkeséggel vallani magunkénak, mint akik első helyet érdemelnek jeleseink emlékcsarnokában. E két férfiú Hochmeister Márton az apa, és Hochmeister Márton amannak a fia, mindkettő volt nagyszebeni könyvárus, kiadó és nyomdász, kiknek emlékét az utóbbinak egyik fia, Hochmeister Adolf osztálytanácsos megörökítette egy 1873-ban ily címen megjelent munkájával : «Leben und Wirken des Martin Edlen von Hochmeister, Königlicher Rath. Senator und Proconsul der K. freien Stadt und des Stuhles Hermannstadt in Siebenbürgen, Besitzer der grossen goldenenen Civil-Ehren-Medaille, 1757 1837. Dargestellt von dessen älterem Sohne Adolf, Hochmeister etc. — Nem tartozik dolgozatom szűk keretébe bővebb ismertetését adni a terjedelmes (207 lapra terjedő), igen sok nem hozzánk tartozó közleményt tartalmazó élet- vagyis inkább korrajznak,melyet a közelebbről érdeklődők megszerezhetik ma is Mihaelistól N.-Szebenben 1 Márka 40 fillér leszállított áron, azért csak amaz adatok közlésére szorítkozom, melyet a két Hochmeister könyvkereskedői, kiadói és nyomdászi szereplésére vonatkoznak, úgy azonban, hogy e kivonatos közleményemmel is minél kidomborodottabb képet nyújtsak a két férfiú életéről s kiváló működéséről. Folyt. köv.) Sennowitz Adolf: A magyar könyvészet érdekében. (Kérelem a kiadó urakhoz «A magyar könyvkereskedők egylete» 1886. évi márc. 6-án tartott választmányi ülésében a Petrik Gr. Magyar könyvészet 1860—1875. folytatásának, vagyis a Magyar könyvészet 1876 —1885. kiadását határozta el, melynek szerkesztésével engem bizott meg. Most midőn a munka szerkesztésével elkészültem, bibliographiánk minél teljesebbé és megbíza thatóbbá tétele céljából elhatároztam magam arra, hogy minekelőtte ezt sajtó alá bocsájtanám, még egyszer revidiálás és kiegészítés céljából átnézzem, hogy az esetleg téves adatokat kiigazítsam és a netán mutatkozandó hiányokat pótoljam. E célra szükséges, hogy a t. könyvkiadók teljes könyvjegyzékét bírjam, a miért is kérem a kiadó urakat: szíveskedjenek kiadványaik teljes jegyzékét — kiegészítve 1885. év végéig akár nyomtatásban, akár pedig írásban —, az egy-két kiadványnyal biró kiadó urak levelező laponpostafordultával hozzám közvetlenül beküldeni. Megjegyzem, hogy a szerkesztésem alatt megjelenendő könyvészet nem csak az 1876—1885. évek alatt megjelent művek közlését, hanem a már megjelent, 1860—1875. Petrik-féle könyvészet hiányosságát is pótolni van hivatva, a miért is az ezen években megjelent művek jegyzékének beküldése is kívánatos lévén, főleg azon t. kiadók figyelmét hívom fel e körülményre, akiknek egyes kiadványaik a nevezett jegyzékből, vagy az évi jegyzékekből, esetleg ki lettek felejtve. Fölösleges arra utalnom, hogy a bibliographia teljessége és megbízhatósága nem csak irodalmi és kulturális szempontból bír fontossággal, de érdekében fekszik úgy az egyes kiadónak, mint a könyvvásárló közönségnek is, s igy merem reményleni, hogy fenti kérésem az érdekeltek részéről méltánylásra talál, s rövid időn elintézést nyerend, annál is inkább, mert a f. évi január végén művem sajtó alá kerül s igy az elkésve beérkező jegyzékeket tekintetbe nem vehetném. Kiszlincsiski Sándor: CORVINA 1888.