Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
nem üres színpad, a már idéző jelmezek vagy éppen az előző produkcióban természetszerűleg más alakban feltűnő mostani főszereplő, Kaszás Attila figurájához kapcsolódó piros szín (amabban egy esernyő, emebben pedig az ifjú Henrik kellőképpen fiatalos és „lázadó" színű inge formájában), de ilyen például a színpad előterében elhelyezkedő rideg fémtömbök látványa is. Mint ahogy fémből van a többi (csekély számú) díszletelem is - nemcsak a nyitókép (a zenekari árokban játszódó első jelenet) polgárházai, hanem a színpad „alapszintjén" található palotaterem ormótlan trónusa, a többféle funkcióban jelen levő - aránytalanul hosszú lábú - szék, a pápa várát jelző (a háttérben emelkedő, leginkább tán űrsilóra emlékeztető) torony, a csatajelenet katonai táborát megjelenítő (a padlószintről felállított) lemezek vagy éppen az előadás egyik legötletesebb képi eleme: a Henrik várfogságát rács helyett jelző - a színészek feje fölül ferdén leereszkedő - reflektorsor. A rideg díszlet hasonlóképpen rideg világot elevenít meg a színpadon. Ennek bemutatása az első felvonásban főleg a magánélet terén hatásos - a politikai vonulatot képviselő jelenetek ugyanis (amelyek során előbb a király aláztatik meg, aztán pedig a bárók) jó néhány ponton meglehetősen eltúlzottnak tűnnek, a Henrik és a királyné közti történések azonban igazi feszültséget árasztanak, méghozzá mind Kaszás, mind pedig a nehéz sorsú feleséget finoman és árnyaltan alakító Takács Katalin jóvoltából. Kettejük összjátéka pontosan megmutatja ennek a furcsa, ambivalens kapcsolatnak minden stációját, a feszült távolságtartástól a tétova közeledésig, a fokozatos megértésig, az időleges egymásra találásig és az újbóli elidegenedésig (attól kezdve például, hogy férj és feleség a színpad előterének két legtávolabbi pontján helyet foglalva olvassa egymás fejére a másik fél „bűnlajstromát" , egészen addig, hogy a könnyű nőcskékkel csak az imént megalázott királyné hangsúlyozottan magánemberként - szigorú, vasszürke fejfedőjét levetve, az arcát meglágyító vörös hajzuhatagot szabadon hagyva - fölkeresi az egyház által frissiben kiátkozott urát, majd anyás mozdulattal magához öleli az ölében gyerekként elfekvő, elgyötört férfit). Az egészen kiváló második felvonásban aztán inkább fölerősödik a darab közéleti vonala - különösen a kulcsjelenetben, a hatalomváltás pillanatában. A király kisebbik fia, az anyja szárnyai alatt nevelkedett ifjabb Henrik (Ungvári István), akire hosszú ideig rokonszenvvel tekintett a néző (mind a fuldokló királynéhoz fűződő érzelmi kapcsolata, mind pedig az apja részéről megnyilvánuló durva bánásmód miatt), nem bízza a hadiszerencsére a trónutódlás kérdését, hanem mellbevágóan cinikus csellel (apja hozzá való érzelmi kötődésére bazírozva) próbálja a maga táborába csalni hősünket; amikor pedig az (fia tervének elébe vágva) váratlanul megjelenik a helyszínen, akkor fölösleges kíméletlenséggel bánik el az uralkodásba lassacskán belefáradó, öregségére egyre tétovábbá és egyben emberibbé váló idősebb Henrikkel. Ahogy némi jeges hangú tárgyalás után a szó szoros értelmében huzakodni kezd apjával a koronán, majd ahogy (hosszú vércsíkot generálva) nekivágja királyi ősét az egyik fémfalnak, a néző szimpátiája ekkor is a szenvedő fél felé fordul, ha addig meglehetősen vegyes érzelmekkel figyelte is. (Akinek a helyzet valamelyest ismerősnek tűnik - s aki netán most vél rájönni a mai ruhák miértjére az nem biztos, hogy magára vessen...) A sors csapását meglepő lelkierővel viselő (méltóságának maradást „csak azért is" öszszeszedő) idősebb Henrik erkölcsileg a szituáció nyertese marad az utolsó jelenetben (a várfogság során) is. Királyi címéről lemondani nem hajlandó a szabadulás reményében sem; megbocsátóan, de finom fölénnyel szemléli az új rezsim szolgálatába állt régi harcostársát; lelki kapaszkodóul pedig régvolt ifjúságának és dicsőségének emlékeit idézgeti egy-egy látogatónak, illetve a szolgálatára rendelt (Stubendek Katalin által alakított) mosolygós, tiszta szemű, bájos kis apácának. A két alapvetően különböző ember között kialakuló (az írott szöveghez képest sokkal hangsúlyosabbá tett) kapcsolat, ez a gyöngéden évődő barátságféle egyébként is könnyít valamicskét az öregség és a rabság terhein: a féltréfásan lányszöktetést emlegető Henrik például ölébe kapja és tolószékén megkocsikáztatja a nővért, az pedig (a látogatója távozása után elcsendesedett foglyot felvidítandó) hirtelen lődözni kezdi a meghitt kettesben eszegetett ajándék cseresznyekompót magjaival. Kettejük szertartásosan kibontakozó KEMÉNY VILÁG Csehov: Ványa bácsi Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház - Krúdy Kamaraszínházból ismert kép a Ványa bácsi előadástörténetéből (szép példájaként említhetjük a Radnóti Színház előző évadban született bemutatójának első jelenetét is): pasztell színű szalon, ezüstszamovár, finom rezdülések, szerető dadus, vidéki nyugalom, szelíden boldogtalan emberek. Délutáni szunyókálásából felébredve belép a kissé még gyűrött és zilált Ványa bácsi, akinek szavaival elindul a mozdulatlan csehovi történet a meg nem élt érzelmekről, elfeledett álmokról, tönkrement sorsokról. A létezés tragikomikus ostobaságáról. Szász János rendezésében Nyíregyházán - s mostantól a Kamrában is - egészen más kép fogad. Antal Csaba díszlete egy fura, rideg építményt mutat, amit hátulról és egyik oldaláról üvegfal (illetve a Kamrában oldalt egy fóliacsíkokból készült szélfogó) határol, és amit alul és fölül szakadozott, ázott kátránypapírral borítottak. Az épület valamikor teljes egészében csűrnek készülhetett - leghátul van egy sarok, amely még mindig ezt a szerepet tölti be -, de mára mindenféle kacattal, a gazdaság irattömbjeivel telezsúfolt raktárféleség lett, amelynek egyik traktusában az elmúlt évtizedek Kelet-Európájának bármely országából ismerős koszlott italkimérés is helyet kapott. Elöl jobbra ágy, balra hajdan jobb napokat látott asztal székekkel. Ez a tér egyszerre konkrét mikronaturalista részletek mozaikjából áll, és álomszerűen költői: a szokatlanul egymásra torlódó helyszíndarabokkal, a bent futó esőcsatornával, a háttérben fellógatott kristálycsillárral kintnek és „tűzpárbajával" (ezzel a Macskajáték nyávogási nagyjelenetére emlékeztető zárlattal) ér véget az előadás, világosan jelezve: ha Henriket megtépázták is sorsának viharos fordulatai, régi életkedvét nem sikerült teljesen kiölni belőle. Nagy utat jár be Füst Milán hőse az első jelenettől az utolsóig, s hasonlóan nagy feladatra vállalkozik az, aki meg akarja személyesíteni a színpadon, néhány óra alatt kell ugyanis eljutnia a huszonnégy éves fiatalembertől az idősnek számító, ötvenhét éves férfiig. Kaszás Attila nemcsak az évek múlását ábrázolja hitelesen (a zenekari árok peremén egyensúlyozó, erőtől duzzadó ifjúként éppen olyan illúziókeltő, mint tolókocsiba kényszerült, testileg megtört öregemberként), hanem az eleve ellentmondásos jellemű Henrik belső változásait is - azt az utat, amely az időnként riasztóan agresszív és szeretetlen, a meg nem érdemelt hatalom megtartásának érdekében nagy adag képmutatástól sem visszariadó uralkodótól az érzelmeket adni és elfogadni tudó, saját emberi tartását a királyi címnél többre értékelő, csöndes méltóságot árasztó magánszemélyig vezet. Akinek fejére igazából most illene az elveszett korona... HOCHENBURGER ÁGNES bentnek (a Horvai István-David Borovszkij Csehov-előadásai óta ismerős) egybecsúsztatását valósítja meg. Nagy, széljárta csarnokban vagyunk, sehol egy barátságos részlet, egy bármely intim emberi megnyilvánulásra alkalmas zug. Mi, a közönség is ebben a lomtárral egybetelepült söntésben ülünk, a tető lefedi a nézőteret is. Esik az eső, Viszockij harsog (később másféle zenék is: talán Bicsevszkaja vagy Pugacsova), minden kopott és piszkos (jelmez: Jodál Ágnes), mindenki elnyűtt és részeg. Dadus és kedvesség sehol, de még a Maman sem; helyükön egy véglény formájú, meghatározhatatlan státusú alak emelgeti a vodkáspoharat (és vesz át mondatokat a Dada szerepéből). Ványa bácsi (Kerekes László) az asztalra borulva alszik (később is gyakran találjuk egyik-másik szereplőt ugyanebben a testhelyzetben), delíriumából ocsúdva kezd beszélni. Megélhető sors nélküli emberekről szól itt a játék - a valamikor ígéretesebb, mára tönkrement sorsok helyett. Az álmok nélküli kegyetlen világról - az elfeledett álmok nyomában fakadó keserűség helyett. Az érzelmek hiányáról, a szeretetlenségről - a meg nem élt érzelmek okozta űr helyett. A létezés tragikus értelmetlenségéről - annak tragikomi- 17