Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-02-01 / 2. szám

HABLEÁNYOK Selmeczi György: A szirén Budapesti Őszi Fesztivál­ ­­iy k tell valaki (vagy valami?), legalábbis századvégi életérzésünk ezt diktál­­­ja, aki szétzúzza előítéleteinket, meg­bolygatja, mondjuk így, értékrendünket, meg­kérdőjelezi mindazt, amit a világról gondo­lunk. Valaki, aki idegen, külső, távolálló, aki más is mint mi, meg azért ugyanolyan is, csak tisztább, vadabb, természetesebb, akire úgy gondolhatunk, mint abszolútumra, aki iránt úgy érezhetünk, hogy abba akár bele is halhatunk. Érdekes, hogy már az előző századvég is hasonló, szimbolikus figura formájában fo­galmazta meg ezt a titokzatos lényt. A sellő, a vízitündér, a hableány ősképe hogy, hogy nem akkor is „aktuális lett", s feltűnt az operaszínpadon is. Igaz, akkoriban az opera mint műfaj talán jobban benne volt a világ vérkeringésében. Ma pedig, ki tudja, néhány megszállott és sznob magánügye talán. A párhuzam mindenesetre kézenfekvő, hiszen Dvorák Ruszalká­rff, melyet igei-ben mutat­tak be, éppen most újította fel a prágai Nar­­odni Divadlo, s az október elejei premiert egyenes adásban közvetítette a SAT3, majd egy hó végi előadást élőben adott ugyanonnan a Magyar Rádió, alig két nappal azután, hogy a Budapesti Őszi Fesztivál programján az Új Színházban szerepelt Selmeczi György operá­ja, A szirén. Ez utóbbi magyarországi bemu­tató volt, s nem sokkal követte a luxemburgi ősbemutatót. A hasonlóság persze relatív, a múltkori századvégen még lehetett „mesét mondani", három felvonásban, megadva a szükséges időt, ahogy kell, bár a végkicsengés már ak­kor is kiábrándultnak tűnt. A Szőts Géza lib­rettóját szabadon követő Selmeczi-mű még egyfelvonásosnak is rövidke. A mi száza­dunk végén zenés színpadi művet komponál­ni merész vállalkozás. Anti­opera és anti­­antioperák után a posztmodern dramaturgia viszont újra hajlamosnak mutatkozik a line­áris cselekményvezetésre, a történetnek akár „korrekt" elmondására is. A szirén, legaláb­bis dramaturgiáját tekintve tradicionális, a komponista szerint nem jelent törést a szá­zad nagy humanista-realista dalműveinek sorában, melyek közül Selmeczi hivatkozási alapként Puccini darabjait, illetve A kéksza­kállú herceg várát említi. Ám mintegy mellé­kesen a század egyéb kompozíciós technikái is jelen vannak, némiképp háttérbe szorítva, dramaturgiai funkcióval felruházva, egy posztmodernnek nevezhető szintézis részei­ként. Komponistánk a maga módján ugyan­csak búcsút int. Dvorák művéről ma már nyíltan leírható­­ remekmű. Szintézis volt a maga nemében, ama híres-hírhedt népi-nemzeti hangnak meg a későromantikus életérzésnek s a wagneri zenedráma-hagyománynak a szintézise. Ugyanakkor előzmény is: finom tükröződé­se, megsejtése az akkori kor­társ törekvések­nek, elsősorban Debussyt idéző zenekari ér­zékenységével. Selmeczi művéről majd ítél az utókor, a következő század. Ma, főleg a jó szándékú, ám kevéssé professzionális színházi-énekesi pro­dukció alapján, csupán arról lehetünk meg­győződve, hogy meghallgatásra érdemes mű. A párhuzamot tovább erősíti, hogy a magyar szerző művében is elsősorban az instrumen­tális gazdagság és az összefoglaló jelleg domi­nál. A Ruszalka mellékszereplői egy Wag­­ner-Verdi utáni operai köznyelvet „beszél­nek" (meglehetősen érdektelenül, jegyezzük meg), kivéve a már említett, szándékosan archaizáló népi vonal karakterfiguráit. A kortárs magyar operában ugyancsak szem­ben áll századvégünk eklektikus köznyelve a szirén öntörvényű énekével (amit a szerep­lők igen csúnyának, elviselhetetlennek érez­nek, s itt ez okozza a tragédiát). Bár a szö­vegkönyv - amennyire a fiatal, nemzetközi gárda franciasága érteni engedte - számos kihívást tartalmaz (például kikacsintási le­hetőséget atelier-problémákra, vagy egyfajta szerzői ars poetica kifejtésére), a komponista Selmeczi György ellenáll a könnyű megol­dásoknak, az egyszerűsítéseknek, és soha nem válik szájbarágóssá. A történet egyszerű: a főhős - karmester, körülrajongott világsztár - részt vesz egy luxushajó-utazáson. Induláskor vásárol egy szirént, s minden energiáját bevetve eléri, hogy az végre énekeljen. Ám a zárt közösség, a hajó mikrotársadalma a szó szoros értel­mében kilöki azt, aki más, mint ők. A maest­ro úgy dönt, hogy a szirént választja, vele marad, s egy lakatlan korallzátonyon éri őt a vég. Az már inkább a rendező, Jonel Pantea hozzátétele, hogy - Dvorák-Krapil történe­téhez hasonlóan - itt sem vízi idill követke­zik be, nem páros szerelmi halál. A tenorista itt is, ott is „bűnhődik", meghal, eltűnik a habokban. Selmeczi szirénje pedig - és itt a csavar a történetben - új hódításra indul, újból várja őt a kikötői szirén­árus.Vajon ki lesz a következő, aki megveszi? Keserű fintor ez a fajta befejezés, nem vé­letlen, hogy a libretto szerzője, Szőts Géza nyitva hagyja a történetet, minden előadás rendezője választhat kedvére való tanulságot. A most látott verzió, valljuk be, sokkoló. Hi­ába, száz évvel ezelőtt még lehetett könnyes­bús búcsút mondani, s elindulni a végtelen­be. Ma megvonjuk a vállunkat... Nyilván nem véletlen párhuzama a két darabnak, hogy mindkettőt a szoprán és a tenor viszi el a vállán, Prágában most remek basszus járult hozzájuk: Peter Mikulás. És igazán nagy­szerűek a főszerepek megszemélyesítői is. Fi­nom és érzékeny megoldásokra hajlamos a tenor: Vladimir Hrisko, és világklasszis „hab­leány”, Evajenisova. A Luxemburgból Budapestre hozott elő­adás igazi hőse viszont a Miskolci Új Zenei Műhely zenekara, Selmeczi több évtizedes pe­dagógusi munkájának eredménye, szándékai­nak hűséges hordozója. Az Új Színház kicsiny légterében a fiatal Dzuna Katrina mindent be­töltő szopránnak tűnik, s kellemes élményt ad az elsősorban színészi arcjátékával remeklő Carlo Migy. Ám a termet zsúfolásig megtöltő közönség pontosan érzi, hogy ez nem elég: ezen az estén ők ketten éppen csak segítettek nekünk annak megsejtésében, hogy milyen lehet maga az opera, ha valóban méltó körül­mények között kerül majd előadásra. Talán erre nem kell száz évet várni. ZALA SZILÁRD ZOLTÁN MÉLTATLANOK Füst Milán: IV. Henrik Győri Nemzeti Színház f Aí­z uralkodói címétől már kétszer is­­­­ megfosztott királyi fenegyerek (az a­­lő ország sorsát kezükben tartó főura­kat minduntalan megbotránkoztató, zabolát­lan életű ifjú Henrik) a váratlanul ismét visz­­szakapott trón előtt áll, kezében a koronával. Lassan fejére teszi a hatalom jelképét, majd az ölébe hullott újabb lehetőség súlyára rá­ébredve hirtelen kitör belőle a kérdés: most vajon mit kezdjen vele? Füst Milán egyik legismertebb darabja, a IV. Henrik király (amely - furcsa módon - rö­vidített címmel szerepel a Győri Nemzeti Szín­ház műsorán) nemcsak erre a kérdésre vála­szol, hanem azt is megmutatja, miképpen fosztják meg aztán - több évtizedes uralkodás után - a koronától, hogy az fiatalabb fejre kerüljön. A sok te­kintetben Shakes­peare királydrámáit idéző történetet (amelynek hőse mindazonáltal­­ az előadás szórólapjá­nak félreérthető szö­vegével ellentétben - nem a Mester által me­görökített angol király, hanem a Canossa-já­­rásáról elhíresült német uralkodó­ Tordy Gé­za állította színpadra, Menczel Róbert díszletei közepette. A két alkotó nem először dolgozik együtt - így aztán, aki látta a színház tava­lyi produkcióját, a Bűn és bűnhődést, az sok mindenre ráismerhet az akkori előadás for­mai jegyei közül. Közös vonás például a majd- 16

Next