Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
HABLEÁNYOK Selmeczi György: A szirén Budapesti Őszi Fesztivál iy k tell valaki (vagy valami?), legalábbis századvégi életérzésünk ezt diktálja, aki szétzúzza előítéleteinket, megbolygatja, mondjuk így, értékrendünket, megkérdőjelezi mindazt, amit a világról gondolunk. Valaki, aki idegen, külső, távolálló, aki más is mint mi, meg azért ugyanolyan is, csak tisztább, vadabb, természetesebb, akire úgy gondolhatunk, mint abszolútumra, aki iránt úgy érezhetünk, hogy abba akár bele is halhatunk. Érdekes, hogy már az előző századvég is hasonló, szimbolikus figura formájában fogalmazta meg ezt a titokzatos lényt. A sellő, a vízitündér, a hableány ősképe hogy, hogy nem akkor is „aktuális lett", s feltűnt az operaszínpadon is. Igaz, akkoriban az opera mint műfaj talán jobban benne volt a világ vérkeringésében. Ma pedig, ki tudja, néhány megszállott és sznob magánügye talán. A párhuzam mindenesetre kézenfekvő, hiszen Dvorák Ruszalkárff, melyet igei-ben mutattak be, éppen most újította fel a prágai Narodni Divadlo, s az október elejei premiert egyenes adásban közvetítette a SAT3, majd egy hó végi előadást élőben adott ugyanonnan a Magyar Rádió, alig két nappal azután, hogy a Budapesti Őszi Fesztivál programján az Új Színházban szerepelt Selmeczi György operája, A szirén. Ez utóbbi magyarországi bemutató volt, s nem sokkal követte a luxemburgi ősbemutatót. A hasonlóság persze relatív, a múltkori századvégen még lehetett „mesét mondani", három felvonásban, megadva a szükséges időt, ahogy kell, bár a végkicsengés már akkor is kiábrándultnak tűnt. A Szőts Géza librettóját szabadon követő Selmeczi-mű még egyfelvonásosnak is rövidke. A mi századunk végén zenés színpadi művet komponálni merész vállalkozás. Antiopera és antiantioperák után a posztmodern dramaturgia viszont újra hajlamosnak mutatkozik a lineáris cselekményvezetésre, a történetnek akár „korrekt" elmondására is. A szirén, legalábbis dramaturgiáját tekintve tradicionális, a komponista szerint nem jelent törést a század nagy humanista-realista dalműveinek sorában, melyek közül Selmeczi hivatkozási alapként Puccini darabjait, illetve A kékszakállú herceg várát említi. Ám mintegy mellékesen a század egyéb kompozíciós technikái is jelen vannak, némiképp háttérbe szorítva, dramaturgiai funkcióval felruházva, egy posztmodernnek nevezhető szintézis részeiként. Komponistánk a maga módján ugyancsak búcsút int. Dvorák művéről ma már nyíltan leírható remekmű. Szintézis volt a maga nemében, ama híres-hírhedt népi-nemzeti hangnak meg a későromantikus életérzésnek s a wagneri zenedráma-hagyománynak a szintézise. Ugyanakkor előzmény is: finom tükröződése, megsejtése az akkori kortárs törekvéseknek, elsősorban Debussyt idéző zenekari érzékenységével. Selmeczi művéről majd ítél az utókor, a következő század. Ma, főleg a jó szándékú, ám kevéssé professzionális színházi-énekesi produkció alapján, csupán arról lehetünk meggyőződve, hogy meghallgatásra érdemes mű. A párhuzamot tovább erősíti, hogy a magyar szerző művében is elsősorban az instrumentális gazdagság és az összefoglaló jelleg dominál. A Ruszalka mellékszereplői egy Wagner-Verdi utáni operai köznyelvet „beszélnek" (meglehetősen érdektelenül, jegyezzük meg), kivéve a már említett, szándékosan archaizáló népi vonal karakterfiguráit. A kortárs magyar operában ugyancsak szemben áll századvégünk eklektikus köznyelve a szirén öntörvényű énekével (amit a szereplők igen csúnyának, elviselhetetlennek éreznek, s itt ez okozza a tragédiát). Bár a szövegkönyv - amennyire a fiatal, nemzetközi gárda franciasága érteni engedte - számos kihívást tartalmaz (például kikacsintási lehetőséget atelier-problémákra, vagy egyfajta szerzői ars poetica kifejtésére), a komponista Selmeczi György ellenáll a könnyű megoldásoknak, az egyszerűsítéseknek, és soha nem válik szájbarágóssá. A történet egyszerű: a főhős - karmester, körülrajongott világsztár - részt vesz egy luxushajó-utazáson. Induláskor vásárol egy szirént, s minden energiáját bevetve eléri, hogy az végre énekeljen. Ám a zárt közösség, a hajó mikrotársadalma a szó szoros értelmében kilöki azt, aki más, mint ők. A maestro úgy dönt, hogy a szirént választja, vele marad, s egy lakatlan korallzátonyon éri őt a vég. Az már inkább a rendező, Jonel Pantea hozzátétele, hogy - Dvorák-Krapil történetéhez hasonlóan - itt sem vízi idill következik be, nem páros szerelmi halál. A tenorista itt is, ott is „bűnhődik", meghal, eltűnik a habokban. Selmeczi szirénje pedig - és itt a csavar a történetben - új hódításra indul, újból várja őt a kikötői szirénárus.Vajon ki lesz a következő, aki megveszi? Keserű fintor ez a fajta befejezés, nem véletlen, hogy a libretto szerzője, Szőts Géza nyitva hagyja a történetet, minden előadás rendezője választhat kedvére való tanulságot. A most látott verzió, valljuk be, sokkoló. Hiába, száz évvel ezelőtt még lehetett könnyesbús búcsút mondani, s elindulni a végtelenbe. Ma megvonjuk a vállunkat... Nyilván nem véletlen párhuzama a két darabnak, hogy mindkettőt a szoprán és a tenor viszi el a vállán, Prágában most remek basszus járult hozzájuk: Peter Mikulás. És igazán nagyszerűek a főszerepek megszemélyesítői is. Finom és érzékeny megoldásokra hajlamos a tenor: Vladimir Hrisko, és világklasszis „hableány”, Evajenisova. A Luxemburgból Budapestre hozott előadás igazi hőse viszont a Miskolci Új Zenei Műhely zenekara, Selmeczi több évtizedes pedagógusi munkájának eredménye, szándékainak hűséges hordozója. Az Új Színház kicsiny légterében a fiatal Dzuna Katrina mindent betöltő szopránnak tűnik, s kellemes élményt ad az elsősorban színészi arcjátékával remeklő Carlo Migy. Ám a termet zsúfolásig megtöltő közönség pontosan érzi, hogy ez nem elég: ezen az estén ők ketten éppen csak segítettek nekünk annak megsejtésében, hogy milyen lehet maga az opera, ha valóban méltó körülmények között kerül majd előadásra. Talán erre nem kell száz évet várni. ZALA SZILÁRD ZOLTÁN MÉLTATLANOK Füst Milán: IV. Henrik Győri Nemzeti Színház f Aíz uralkodói címétől már kétszer is megfosztott királyi fenegyerek (az alő ország sorsát kezükben tartó főurakat minduntalan megbotránkoztató, zabolátlan életű ifjú Henrik) a váratlanul ismét viszszakapott trón előtt áll, kezében a koronával. Lassan fejére teszi a hatalom jelképét, majd az ölébe hullott újabb lehetőség súlyára ráébredve hirtelen kitör belőle a kérdés: most vajon mit kezdjen vele? Füst Milán egyik legismertebb darabja, a IV. Henrik király (amely - furcsa módon - rövidített címmel szerepel a Győri Nemzeti Színház műsorán) nemcsak erre a kérdésre válaszol, hanem azt is megmutatja, miképpen fosztják meg aztán - több évtizedes uralkodás után - a koronától, hogy az fiatalabb fejre kerüljön. A sok tekintetben Shakespeare királydrámáit idéző történetet (amelynek hőse mindazonáltal az előadás szórólapjának félreérthető szövegével ellentétben - nem a Mester által megörökített angol király, hanem a Canossa-járásáról elhíresült német uralkodó Tordy Géza állította színpadra, Menczel Róbert díszletei közepette. A két alkotó nem először dolgozik együtt - így aztán, aki látta a színház tavalyi produkcióját, a Bűn és bűnhődést, az sok mindenre ráismerhet az akkori előadás formai jegyei közül. Közös vonás például a majd- 16