Criticai Lapok, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 3-4. szám

CRITICAI LAPOK-ESSZE biztató. Két hónap leforgása alatt egymás után megrendezi a Macbethet és a Ber­­narda házát. Mindkét előadás nagy feltű­nést kelt, bár az országos sajtó alig vesz róluk tudomást. Pályája utolsó állomásai­ról mégis így számol be Márai Sándorék­­nak az elkeseredett, megint tétlenségre kár­hoztatott és immár súlyos beteg Németh Antal: „Amikor utoljára találkoztunk a Tá­rogató úton, kedves Sándor, nem gondol­tam, hogy még évekig megóvják tőlem a magyar színpadokat. Sok mindennel lefog­laltam magam, míg 1­956 nyarától Kapos­várott, ezen a szerény vidéki színpadon ren­dezhettem, utána 1957-59-ig Kecskeméten voltam, ahol körülbelül ugyanúgy éreztem magam, mint Katona érezhette magát, de én nem haltam bele ebbe az alföldi város­ba, mint ő, a szerencsétlen, mert 1959-től Pécsett dolgoztam. Minthogy azonban első produkcióm - a Macbeth - nagyobb sikert merészelt aratni, mint tehetségtelen igaz­gatóm erőlködései, attól a pillanattól kezd­ve száműztek az operarendezés területére.” A Macbeth és a Bernarda után való­ban operák sora következik (Bánk bán, Bohémélet, A trubadúr, Aida, Szökte­­tés a szerájból, Tosca, Az álarcosbál), és a csalódott Németh Antal megint az álomszínházához menekül: a Pécsi Műve­lődési Házban „rendez" drámaismertető előadásokat és felolvasóesteket. Előadják a Faust mindkét részét, a Magyar Elekt­rát, a Peer Gyntöt (!), O’Neillt, Strindber­­get, Pirandellót, Capeket játszanak. De más vigasz is akad: a Bóbita Bábegyüt­tessel - Koós Iván tervezői közreműködé­sével - pompás előadásban megrendez két zenei bábpantomimet Prokofjev Péter és a farkas és Vass Lajos A kiskakas gyé­mánt félkrajcárja című szvitjére. A Pécsi Nemzeti Színházban utoljára Molnár Fe­renc A hattyú című darabját rendezi. Néha mégis sikerült „Európát varázsolni a pécsi színpadra", ahogy Mórainak írja. Offenbach dalműve, a Hoffmann meséi Eck Imre közreműködésével igazi szenzá­ció. Mátrai Betegh Béla így számol be az előadásról: „Az ismert fantasztikus dalmű és a most hozzátett vagy beléje tett, vagy vele elegyített balett - nem is tudom, ho­gyan jelöljem - egy és oszthatatlan. Nézem ezt az elragadóan, izgalmasan, furcsán összeötvözött színpadi játékot, ezt a keve­réket, amely anélkül keverék, hogy koros vagy zavaros volna és ismerem a közös ne­vezőt, s ki merem mondani a feleletet: mű­vészet. Gyümölcse egy gondolatnak, gyü­mölcse két művész: Eck Imre és Németh An­tal erőfeszítésének, közös munkájának, együttes ábrándjának, egymást erősítő, összecsengő ötletességének. Valami más, valami új, valami összetett, érdekes színpa­di zenei műfaj, nem a kísérlet tétova, nem a kuriózum föltűnni vágyó, nem a különc­ködés borzas, hanem a művészet érett jel­lemzőivel." Aztán az új pécsi igazgató nem tart töb­bé igényt a munkájára. Ekkor­­ Keresztury Dezső hívására - a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályára kerül, innen megy nyugdíjba 1966 nyarán. Rendezői pályájának utolsó állomása az Othello újabb színpadra állítása a régi szövetséges, Cselényi József díszleteivel és Vágó Nelly jelmezeivel, ezúttal a veszprémi Petőfi Színházban, Szabó Ottó, Nagy Attila és Medgyesi Mária közreműködésével, a kecskeméti előadás elveinek továbbfejlesz­tésével. Németh Verdi eszméit követi, aki a „Jago" címet akarta adni utolsó előtti ope­rájának. A veszprémi előadás középpontjá­ban egyértelműen Nagy Attila démonikus Jago-alakítása áll. Még kétszer kísérti meg a találkozás le­hetősége a Tragédiávát. 1964-ben, az Othello sikere után a veszprémi Petőfi Szín­ház felkéri Madách művének megrendezé­sére. Németh Antal húsz év után újraértéke­li a dráma szcenikai megoldását, és olyan koncepciót dolgoz ki Cselényi Józseffel, amely szakít minden teatralitással, a színé­szi játékot a gondolat tolmácsolására, „a madáchi ige szolgálatára kényszeríti". Az új értelmezés leglényegesebb vonása Lucifer alakjának és mondanivalójának Madáchcsal való azonosítása. „A Fényhozó alakját minden démoni vonástól megfoszt­va, nemes szkeptikusként, önmagával is ví­vódó, töprengő lénynek fogtam fel - emlé­kezik halála előtt néhány hónappal a ren­dező. - Lucifer szerepét megkérdezésem nélkül egy olyan színészre osztották, aki legfeljebb Molnár Ferenc Ördögének cím­szerepében jeleskedhet, de abban is csak vi­déken. Ezért - nem akarván így búcsúzni Madáchtól - inkább visszaléptem a Tragé­dia veszprémi rendezésétől.” Az utolsó megkísérlésre és csalódásra 1968. október 28-án bekövetkezett halála előtt alig egy évvel kerül sor. A bécsi Burgtheater tervbe veszi a darab bemuta­tását, és tanácsadónak Németh Antalt szándékozik meghívni. A hírre azonnal hoz­zálát egy újabb elképzelés kidolgozásához. Koch Auréllal elkészítteti a makettet, hete­kig dolgoznak együtt a tervezővel, csak ép­pen a meghívás marad el. A magyar kultúr­politika Waldapfel József marxista iroda­lomtörténészt jelöli ki a feladatra. Az már nem Németh Antal történetének része, hogy Waldapfel is súlyos beteg, nemigen tud eleget tenni tanácsadói feladatának, a Burgtheater bemutatója pedig csúfos bu­kás lesz. A XX. század első felének jelentős ma­gyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült bejár­nia. Németh Antal sorsa annyiban tragiku­­sabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált kívülálló ma­radni. Mindkét rendszer kegyetlenül meg­büntette „másságáért". Hevesi a szintézis volt, összegezte mindazt, amit a magyar és az európai színház az ő megjelenéséig el­ért. Ő volt az első huszadik századi érte­lemben vett rendező Magyarországon, aki már nemcsak lebonyolítja az előadások lét­rejöttét, de értelmezi a drámát, és elemzi a színész munkáját. Németh Antal, aki egy emberöltővel fia­talabb nála, már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotás­nak tekinti a színházi előadást. Szerinte a rendezőnek „nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az időtlen irodalmi mű, vala­mint a kortól determinált közönség, szí­nész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezé­ben csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festői és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdon­képpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésére álló alakító eszközökkel művészi álmait". A Nemzeti Színház 1941-es évkönyvében foglalta össze ezekkel a szavakkal hitvallá­sát. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadályokba ütközött. Amit ő kezdett el, az 1945 után nem folytatód­hatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsóválva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A rea­lizmus nevében még évtizedekig a pszicho­­logizálás volt az egyedüli üdvözítő mód­szer, amellyel a „színészközpontú" magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet terem­teni. Németh Antal totális színháza sokáig nem talált folytatókra. Az idén lenne százéves. Emlékezzünk rá, mielőtt végképp elfelejtjük. Irodalom Szülészeti Lexikon. Szerk. Németh Antal. Győző Andor kiadása, 1930. Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Budapest Székesfőváros, 1935. Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Magyar Történelmi Társulat, 1938. A százéves Nemzeti Színház. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt, 1938. Nemzeti Színház 1941. Kiadja a Nemzeti Szín­ház igazgatósága, 1942. A magyar színházak műsora 1949-1969. MSZI, 1970. Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. A Nemzeti Színház 150 éve. Gondolat, 1987. Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok. Vál. és szerk. Koltai Tamás. Múzsák, 1988. Selmeczi Elek: Németh Antal: A magyar színház enciklopédistája. OSZMI, 1991. Száz pécsi évad. Szerk. Bezerédy Győző, Simon István, Szirtes Gábor. Pannónia Könyvek, 1995. BALOGH GÉZA »OBSE OBSERVER BUDAPEST AVER« MÉDIAFIGYELŐ KFT. 1084 Budapest, Vill. ker. Auróra u. 11. Tel.: 303-4738 • Fax: 303-4744 E-mail: marketing.observer@alarmix.net Lapunkat az Observer Budapest Médiafigyelő Kft. szemlézi 10

Next