Criticai Lapok, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám
SZÍNHÁZ-CRITICAI LAPOK TÓTÉK - MÁSKÉN Örkény István: Tóték Radnóti Színház Tóték ősbemutatójától máig, Gothár Péter legfrissebb rendezéséig hosszabb idő telt el - 37 év! -, mint az eredeti cselekmény időpontjától a Thália színházi megvalósulásáig. Kazimir Károly, amikor Örkény kéziratának olvasójaként még csak lelki szemei előtt láthatta a színpadot, ábrándozott a megjelenítés lehetőségén, abban reménykedett, hogy ez a darab végre az európai abszurd irodalomba való bekapcsolódás korábban is keresett lehetőségét ígéri és jelentheti számára. A vállalkozás izgalmát és bizonytalanságát is érzékeltette, hogy a vele készített interjúban Kazimir az író és rendező közös ejtőernyős ugrásáról beszélt. (Drámaíró született, in: Földes Anna: Örkény színház, Szépirodalmi Kiadó, 1985.) De azért rögtön hozzátette azt is, hogy „Örkény szövegét olvasva mindig rengeteget sikerült a mondatok mögé" képzelnie. Munka közben pedig kezdettől azt kutatta, mi van még a darabban. Az ősbemutatóra azután sikerült is telt kosárral érkezniük: az író, a rendező és a színész (Latinovits Zoltán) találkozását azóta is színháztörténeti fordulatként emlegetjük. Más kérdés, hogy Kazimir saját kérdésére tíz évvel később új, érdekes, de az elsőnél jóval kevésbé revelatív választ adott. Azóta már a Tótéknak szinte külön színháztörténete van. Aminek lapjain ott sorakoznak a legnevezetesebb Őrnagyok, Latinovits Zoltántól Oleg Tabakovig, vagy akár a legutóbb látott Trill Zsoltig. Örkény művét szerte a világban játszották megrendítő háborús krónikának, a lényeget elfedő komédiának, tragikomikus, abszurd víziónak, elvontan talányosnak, és az egyes országok közönségének megélt tapasztalatait és aktuális félelmét összegző nemzeti, nemzedéki számadásnak. Születtek a mű gondolati gazdagságához méltó, sokrétű színházi válaszok, felejthetetlen színészi alakítások és elnagyolt színpadi vázlatok. Az értelmezők körébenés írásaiban) lassanként teret nyert az a megállapítás, hogy a Tóték nem a második világháborúról, nem „a" háborúról, hanem az emberi kiszolgáltatottságról, a hatalom packázása által megalázottak lázadását időzítő tűréshatárról szól. De bebizonyosodott az is, hogy ez sem tekinthető a dráma sok titkát nyitó, egyetlen kulcsnak. A beregszászi társulat élén álló, jeles magyar rendező, Vidnyánszky Attila - és őrnagya, Trill Zsolt - ez év nyarán Gyulán már egy évtizedek óta világszerte játszott, agyonelemzett klasszikussal találkozott. Az absztrakció lehetőségének kanonizálása és kimerítése után újra visszaiktathatta jogaiba Örkénynek a háborút - pontosabban a háborúkat - idéző látomását. Vidnyánszky víziójának meghatározó eleme a két szélsőséges koncepciót összhangba hozó szintézis értelmezésében együtt, illetve egymás mellett kerül premier plánba Tót személyes kudarca, érdekből és kényszerűségből vállalt, bornírt alkalmazkodása és a megalázottság gerinctörő kínja, meg a gerinctörő, embertelen viszonyokat létrehozó, gyilkos háború. Arra a megkerülhetetlen kérdésre, hogy lehet-e egyetlen jelenetben két premier plánról beszélni, az előadás a lélek és a történelem csatamezőin tomboló erőszak párhuzamos képsorával válaszol. .. A kritika elismerte, a közönség elfogadta, hogy Vidnyánszky az Örkény-műhöz komponált második, kísérő szólamával, az osztott színpadon előadott hírekkel, hadijelentésekkel, mozgósító szövegekkel a háborút, később az „Önök kérték" című rádióműsor banális számaival, érzelmes slágerekkel és agyonkoptatott indulókkal a tegnapok kommunikációs kliséit hozta be a mátrai faluba. A dobozolás szertelen szertartása a dráma filmváltozatának képi világát (is) idézte, míg a finálé magyar és angol nyelvű kórusa „Ég a város, ég a ház is,- a budit, a házat és a falut is fenyegető lángokkal a kozmikussá és időtlenné tágított groteszk történelmi történetet egy holnapi világégés rémálmává sötétíti. A Beregszászi Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciójaként bemutatott előadást játszották a zsámbéki rakétabázison, és bemutatták Budapesten a Bárkában. Nekem egy Thália színházi vendégjáték során sikerült találkoznom a lényegében változatlan, részleteiben többször is módosított, immáron nagy hírű előadással, amelynek kritikai visszhangja majdnem egyhangúan elismerő volt. Csáki Judit, Koltai Tamás, Nagy Zsolt, Urbán Balázs, Zappe László egyaránt dicsérték az előadás drámaértelmezését és színházi nyelvét. Sejthető volt, hogy valami új kezdődött ezzel a Tóték színpadi történetében. A naptárban csak hónapok, az én egyéni színházi kalendáriumomban csak napok teltek el, amíg a Radnóti Színházban bemutatásra került az év új Tóték változata, ezúttal Gothár Péter rendezésében. Ennek a vizuálisan hagyományosabb, a mű struktúráját tekintve viszont ugyancsak merész verziónak a színpadra állítása több volt egy fővárosi felújításnál. A mű és a közreműködők nagy érdeklődéssel várt vizsgája. Ehhez hasonló szakmai kihívást utoljára az jelentett, amikor az Örkény Színház, Schilling Árpád színháztörténeti érdekességű kortárs Sirálya után úgy tért vissza a Csehov-dráma - lényegében realista - tradíciójához, hogy közben nem adta fel a korszerű stílus és értelmezés igényét sem. A Tóték kamaraváltozata köztudottan nem előzmény nélkül való. Először a professzionális Örkény-kultuszban érdemes szerepet betöltő hajdani amatőr rendező, a Pécsi Harmadik Színház életre hívója, Vincze János vállalkozott a mellékszereplőket kiiktató, ötszemélyes Tóték megkomponálására. 1995-ben játszották először a nagy érdeklődést kiváltó, a Postás-narrátor vezényelte változatot, amelyről bízvást elmondható, hogy a 28